Népszabadság, 1969. február (27. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-19 / 41. szám

1969. február 19. szerda NÉPSZABADSÁ­G SZÍNHÁZ ÉS KÖZÖNSÉG Ha tudjuk, hogy Szeged neva szabadtéri fesztivált jelent nem­csak nekünk, hanem néhol már Európában is, és azt hogy sehol az országban nem járnak any­­nyian színházba, mint ebben a városban , feleslegesnek tetsz­het kérdésünk. Mégis: szeretik-e valójában a színházat Szegedem ha évenként tízezerrel (6 száza­lék) csökken a látogatók száma? És ha szeretik, miért maradt el most januárban 12 előadás né­zők híján? Szegeden, elsősorban az értel­miségiek, nem szeretik annyira a színházat, amennyire a társu­lat a munkájával kiérdemelné. Hiányzik a megbecsülés úgy is, hogy itt még nem épült színész­ház, úgy is, hogy a Háború és békét vagy a Bánk bánt har­madházak előtt játszották és hogy most musical és jó drámák előadásait kellett részvétlenség miatt elhagyni, és úgy is, hogy a városban az írók, építőművészek, sőt újságírók részére is alapí­tottak művészeti díjat, de a szín­ház művészei számára nem. Mégis súlyos vád a szeretetlen­­ség, k­ülönösen az országos szín­házlátogatási statisztikában el­foglalt első hely tudatában. Szegeden elsősorban a munká­sok járnak színházba — még operaelőadásokra is! — és a kö­zépiskolások, ami nagyon örven­detes. Csakhogy egyetemi, főis­kolai és felsőfokú technikumi hallgató ötezer tanul a városban nappali tagozaton és majdnem ezer oktató dolgozik ezekben az intézményekben! Egy színház megélhetne ilyen közönségből. De tisztelet a kivételnek, ők, akiknek a véleménye az átla­gosnál nagyobb súllyal esik lat­ba, nemigen járnak színházba. (890 bérletük van, míg az 500 hallgatós veszprémi egyetem minden bemutató előadásra egy teljes „házat" bérel.) Erősen el­terjedt ez a „járvány" a hall­gatóknál is. A következő évez­rednek is nevelődő értelmisé­giek, azok a tanárok, akiktől el­várjuk, hogy majd színházszere­­tetre is neveljék gyermekeinket, maguk sem igen járnak szín­házba. A szabadtéri játékok idején a város apraja-nagyja mindenki­nek megmutatja, hogy színház- és városszeretetben nincs hiány. Az egyetemi hallgatóságot né­hány jó felolvasó színházi esttel meg lehetne nyerni. Merészebb műsorpolitikával, nagyobb bu­kásveszély vállalásával a kitűnő társulat az eddigieknél visszhan­­gosabb sikerekre is számíthatna. De ezek részletkérdések. Ha a szabadtéri játékok sikerét bizto­sító erők fáradozásaiknak csak töredékeit mentenék át év köz­ben a szegedi Nemzeti Színház körüli közömbösség áttörésére, a színházi munka támogatására és bírálatára, hamar megszűnne az együttes körül kialakult légrit­ka tér. P. A. KULTURÁLIS HÍREK IRÁNY AZ EGYETEM: ez a cí­me az Iskolatelevízió február 27-én kezdődő, huszonnégy adás­ból álló új sorozatának. Célja a felsőfokú oktatási intézményekbe készülő középiskolások felkészíté­sének segítése. BALÁZS BÉLA A halász és a hold ezüstje című bábjátékának bemutatójára vállalkoztak a pécsi Bóbita Bábegyüttes tagjai a Ta­nácsköztársaság jubileumának tiszteletére. TAVASZI KAMARAZENEI FESZTIVÁLT rendeznek április 8. és 10. között Debrecenben; az ország száz állami zeneiskolájá­nak 50 együttese verseng a díja­kért. A MARTONVÁSÁRI BEETHO­VEN-!H­ANG­VERSENYEK az idén június 28-án kezdődnek; az Álla­mi Hangversenyzenekar a többi között a III. Leonóra-nyitányt és a II. szimfóniát játssza. GONDOLATOK A másfajta tudósításokat látunk, hallunk a képernyőn, mint azelőtt, távoli országokról, világ­részekről. Csak nemrég méltattuk e helyütt Róbert Lászlóék latin­amerikai beszámolóját s most két újabb sorozat kalauzol el minket messzi tájakra. Chrudinák Alajos és Mátray Mihály (A Nílustól az Eufráteszig) az arab országokban járt, a Gosztonyi János vezette csoport Kelet-Afrikában (Kelet- Afrika — közelről). Ezek a ripor­tok szakítanak a valaha eléggé gyakori felszínes turistaszemlélet­tel, nem az Ibuszt pótolják s ki­marad belőlük az egzotikum, vagyis a különös és érthetetlen sajátosságok bemutatása. Céljuk éppen a megértetés, a beavatás, többletük a sokrétű megközelítés, az informálás nívója és a sablon­tól elütő stílusa, a tartalmi gaz­dagodás. De nemcsak a múlthoz viszonyítva mások ezek a ripor­tok — egymástól is elütnek, sze­rencsére. A spontán, kötetlen, képre nem szoruló diskurzus után a filmes interjú, a tv-vérité szá­mol be az arab országok kisem­bereinek véleményéről, körülmé­nyeiről, míg Afrikából inkább a vezetők szólalnak meg, anélkül, hogy ezt az érdekesnek ígérkező „diplomáciai riportot” bármiféle protokolláris merevség terhelné. BORS MÁTÉ KALANDJAI vé­get értek, az utolsó két epizód — de különösen a negyedik, Palás­­thy György rendezésében — talált rá arra az egységre, amelynek hiánya az első részeknél stílus­ütésre, egy nyakigláb kamasz ug­­rándozásaira emlékeztető szerte­lenségre, olykor idétlen humori­­zálásra és konfúzus cselekmény­­bonyolításra vezetett. A Szabó István rendezte harmadik „feje­zetben” már voltak élvezhető részletek, főleg egy jól eltalált fi­gura, a Tomanek Nándor remek alakításában színre lépő hipo­­chonder és gyáva tiszt révén, de a forgatókönyv naiv s mégis mes­terkélt fordulatai még lerontották a hatást. A Halló, központ! vi­szont hibátlanul vegyítette a ka­landfilm izgalmát az ellenponto­zott humorral, a drámát a bohó­­zati elemekkel úgy, hogy a tör­ténelmi háttér reális maradt. Va­lószínűtlenségek peregtek a kép­ernyőn, abban a harmóniában, mely a Királylány a feleségemet annak idején e műfaj modelljévé tette. S valóban — csak óvatos ro­­konításban —, Bors az 1918—19-es évek Fanfanjává válik, néhány Angyalról mintázott vonással, de jellegzetesen honi, rokonszenve­sen vagánykodó változatban. Dá­niel Ede (Antal Imre) is a helyé­re került azzal, hogy a film „hangja” utolérte az övét. Bujtor István, Koncz Gábor és Szilágyi István (a kitűnő Sipor úr) még azok, akik a népes szereplőgárdá­ból feltétlenül megemlítendők. A sorozat feljavulása sajátos hiány­érzetet szül: most már sajnáljuk, hogy véget ért Simó Sándor ren­dezésével. Az ifjúsági kalandfilmsorozat írói: Fülöp János és Markos Mik­lós (felváltva, az utóbbi egyszer rendezőként is közreműködött), a művészeti vezető Herskó János, az operatőr Kenyeres Gábor volt. A szellemes muzsikát Vujicsics Tihamér szerezte. A VARIETÉ CSILLAGAIVAL, igazi egyéniségeivel szívesen ta­lálkozunk többször is a képer­nyőn, ám nem mindegyiküknek lehetünk csodálói. Marcel Amont például sokat tud, táncban, mt­­musban, ám teljesen humortalan és riasztóan édeskés. Dalreper­toárja a Tino Rossi-féle hajkenő­­csös délvidéki trubadúrok ósdi kelléktárából való, előadói stílusa a harminc év előttinek méla után­érzése. Show-jának érdekességét Averty rendezői, képi ötletei ad­ják, a francia televíziós revük atyja tanári biztonsággal kompo­nálja, ritmizálja a képeket, bár kissé egyhangú, önismétlő tökély­­lyel. Mellette a Zizi Jeanmaire­­show rendezője olyan tehetséges dilettánsnak hat, aki ingadozik a barokk pompa és a puritanizmus között. Elhibázott, mondhatni unalmas revüje operettet erőltet az ízig-vérig modern Zizire, Mis­­tinguette méltó utódára, aki e mű­sorban, olcsó szövegű dalok tol­mácsolásában egy szuggesztív drámai erényekkel rendelkező énekesnőt is sejtet. Tom Jones sikere számunkra rejtély. Leme­zeit mi is szívesen hallgatjuk (bár e stílusban vannak nála jobbak és sokkal eredetibbek), de egy show-ban már bántó, mennyire nem tud mozogni és arculata mö­gött nincs semmi, ami azt kife­jezővé, izgalmasan emberivé változtatná. Üres. Nem úgy, mint Sammy Davis, akiben indulatok feszülnek, akinek arca annyiszor változik, ahányszor látjuk, s nem­csak sokoldalúsága ragad el, ha­nem dinamikája is és az a fajta alkotókészség, mely Amont-ból, és Tom Jonesból hiányzik. Kár, hogy remek paródiáit a modelle­ket nem — vagy csak alig — is­merő közönségünk kevéssé méltá­nyolhatja. Hegedűs Tibor KÉPERNYŐI ELŐTT Ismét megjelent az Irodalomtörténet E folyóiratot elsősorban a hu­szadik századi magyar irodalom, s ezen belül is megkülönböztetett súllyal a mai, szocialista magyar irodalom problémáinak, alakjai­nak, folyamatainak és eredmé­nyeinek kívánjuk szentelni — ol­vashatjuk a most megjelent Iro­dalomtörténet című folyóirat be­köszöntőjében. A hétéves szünet után ismét napvilágot látó, im­már 51. évfolyamába lépő folyó­irat céljait jól fémjelzi az első szám tartalma. Király István Ady Endre útja a munkásosztályhoz című tanulmánya az irodalomtör­ténetet sokat foglalkoztató kérdés­re keres választ: Ady és a prole­társzocializmus kérdésére. A magyar irodalom történeté­nek periodizációs elveiről írt vi­taindítót Kenyeres Zoltán. Az Iro­­dalomtörténet következő — ne­gyedévenként megjelenő — szá­maiban olvashatjuk majd a hoz­zászólásokat. Keresztúry Dezső a Magyar Irodalomtörténeti Társa­ság nyíregyházi vándorgyűlésén megemlékezett a hatvanéves Nyu­gatról. Beszédét közli a folyóirat. Tavaly júliusban volt 100 éve Tompa Mihály halálának. Az év­forduló alkalmából jelent meg Mezei József tanulmánya, amely­ben Tompa Mihály és a költőiség kérdését vizsgálja. Sok érdekes ol­vasnivalót tartalmaznak az Iroda­lomtörténet új számának rovatai. A Vallomás ezúttal műfordításról szóló elmélkedést, a Fórum vers­elemzést, a Dokumentum Móricz Zsigmond-emlékeket, a Szemle pedig több könyvbírálatot tartal­maz. Az újra megjelent folyóirat főszerkesztője Nagy Péter egye­temi tanár. Külföldi színházak Budapesten Április 14-én érkezik a lenin­­grádi Gorkij Színház, júniusban az újvidéki Szerb Nemzeti Szín­ház társulata, az ősszel pedig a szófiai Szatirikus Színház mutat­ja be műsorát a magyar közön­ségnek. Fényes szelek? Jancsó Miklós új filmje, a Fényes szelek vitájában már közöltük Héra Zoltán és Fekete Gyula cikkét, most pedig a­­szerkesztőségbe érkezett hoz­zászólásokból, levelekből közlünk részleteket. J­ancsó új filmjében is, mint­­­ csaknem minden eddigi filmjében, a téma ürügyén a ha­talom és erőszak problémakörét feszegeti. S ami szemmel látha­tóan mindig erősen foglalkoztatta: az erőszak mechanizmusa. Ha vi­tatkozom, elsősorban e két foga­lom (a hatalom és az erőszak) Jancsó-féle azonosításáva­. A zárt, fülledt levegőjű filmbeli papi kollégiumba friss szelet és friss szellemet, vitát és felszaba­­dultabb légkört hoznának a népi kollégisták. Világos és tiszta a szándék. S ez a szabadságot hirdető szándék törvényszerűen fejlődik itt ablakot beverő, könyveket égető, papírcsákókkal megszégyenítő, papokat nyílt szí­nen kivetkőztető agresszív erő­szakká. De hol az ellenség, amely­­lyel elkeseredett küzdelmet víva torzul erőszakká a szabadság fegyvere? Vajon a mindinkább élesedő osztályharc, az ellenfél brutális akciója váltja ki a ter­rort? Nem, ezt a ifjú sereget, a hatalom birtokosait, végül is a passzivitás, a vitára képtelen (vagy attól elzárkózó) s ezért meg­foghatatlan ellenfél, egy terelődő „birkanyáj” tehetetlen vergődése ingerli mind fokozódó kíméletlen­ségre. A néző nem a szabadságot, demokráciát erőszakkal-terrorral, tűzön-vízen megvalósító kollégis­tákkal érez együtt (miközben el­halványul a demokrácia s csak a terror „tündököl”), hanem az ag­resszió áldozataival, a feji üldöz­tetést is megjárt fiúval, akinek gerincét sem akkor, sem most nem törhetik meg, a riadtan me­nekülő szürke „egerekkel” és azokkal a higgadtan viselkedő okos papokkal, akik pótolhatatlan értékeket akarnak megmenteni a fasiszta időkre emlékeztető barbár könyvégetőktől. Sok történelmi példa akad arra, hogy a vörösterrort szükségsze­rűen mindig a fehérterror váltja ki. A kétségbeesett élethalálharc a hatalom megtartásának egyet­­len lehetősége. Jancsó vi­szont csupán csak közli film­jében, hogy az öt fiút állam­ellenes összeesküvés miatt kell letartóztatni. De nem győz meg arról, hogy a szürke inges kis kollégisták együtt és egészében az ellenséget képviselik. Nem is teheti, mert azok éppen olyan fia­talok, mint a nékoszisták, csak eddig a papok kollégiumában ne­velkedtek. Származásukat tekintve feltehetően ugyanolyan szegény­sorsú parasztgyermekek. Nagyon félek attól, hogy ha a mai húszévesek e filmből akarnak élményt szerezni apáik hőskorá­ról, nagyon kiábrándító képet kapnak, semmit sem éreznek meg e korszak tiszta lobogásából. Frideczky Frigyes Torzító alkotás E­z a film modellje kíván len­ni korunk forradalmi mozgal­mainak. Pedig Hernádi és Jancsó e filmjükkel — a forradalmárok egy részének (de csak egy részé­nek!) őszinteségét és jó szándékát kétségbe nem vonva — határo­zottan elutasítanak mindenféle forradalmat. A film általánosít: azt mondja, hogy a forradalmi mozgalmak minden tiszta szán­dék ellenére korlátoltak, önma­guk ellentétébe csapnak át, rom­bolnak, és ha idejében nem hagyják abba vagy nem állítják meg, akkor anarchistává válnak (NÉKOSZ-csoport). A hatalomra jutottak pedig szükségszerűen az adminisztratív erő (rendőrcso­port) bázisából kiindulva — még ha az korlátolt és ügyetlen is (géppisztolyos rendőrök össze­vissza rohangálása néhány letar­tóztatandó gyerek után) — el­vesztik természetes emberi érzé­seiket (nyomozó), a másik em­berben való bizalmukat, elvetik a forradalmi erkölcsöket és nem meggyőznek, hanem „manipulál­nak” a szó legrosszabb értelmé­ben (Ifjúsági Bizottság tagjai). Közbeeső figura akadhat, de az vagy saját egyéni véleményét magába temetve alkalmazkodik elfogadva a különböző határoza­tokat (a titkár) vagy kitaszítódik. De kik ellen folyik a harc? Nyilván a „forradalom” (itt: anarchia, elkorcsosult hatalom) ellenségei ellen. Mit tudunk meg ezekről e fil­mekben? Azt, hogy jámborak, béketűrők, gerincesek (egy-két árulótól eltekintve), impozáns módon hűségesek eszméikhez a hatalom üldözését is vállalva, az emberiség kulturális közkin­cseiért éreznek jogos aggodalmat. Tehát az ellenfél csupa po­zitív, általánosan rokonszenves jellembeli értékekkel rendelke­zik. Állítólag ugyan néhányan közülük (a 15—16 évesek tapasz­talatával) ellenforradalmi össze­esküvésben vettek részt (ezt mondja a nyomozó) — de hát ki hiszi ezt el a látottak alapján? Szimpatikus emberi közeg ez az ellenfél. Torzít tehát a film, s mert mű­vészi erejű alkotás, komolyan kell venni, vitába kell szállni vele. Kemény Csaba 7 Esküvői, vállalati, szövetkezeti rendezvényre, családi összejövetelekre üveg- és porcelánedényekkel, elveszközökkel ellátják a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat erre kijelölt boltjai. BUDAPESTEN: XII., Maros u. 4. Telefon: 359—812 VIDÉKEN: miskolci, szombathelyi, szegedi, székesfehérvári, kecskeméti, debreceni, bajai, kaposvári és veszprémi boltjaink. CÍMEK A HELYI T­E­LEF­O N KÖ N­Y V­B­E N

Next