Népszabadság, 1969. február (27. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-19 / 41. szám
1969. február 19. szerda NÉPSZABADSÁG SZÍNHÁZ ÉS KÖZÖNSÉG Ha tudjuk, hogy Szeged neva szabadtéri fesztivált jelent nemcsak nekünk, hanem néhol már Európában is, és azt hogy sehol az országban nem járnak anynyian színházba, mint ebben a városban , feleslegesnek tetszhet kérdésünk. Mégis: szeretik-e valójában a színházat Szegedem ha évenként tízezerrel (6 százalék) csökken a látogatók száma? És ha szeretik, miért maradt el most januárban 12 előadás nézők híján? Szegeden, elsősorban az értelmiségiek, nem szeretik annyira a színházat, amennyire a társulat a munkájával kiérdemelné. Hiányzik a megbecsülés úgy is, hogy itt még nem épült színészház, úgy is, hogy a Háború és békét vagy a Bánk bánt harmadházak előtt játszották és hogy most musical és jó drámák előadásait kellett részvétlenség miatt elhagyni, és úgy is, hogy a városban az írók, építőművészek, sőt újságírók részére is alapítottak művészeti díjat, de a színház művészei számára nem. Mégis súlyos vád a szeretetlenség, különösen az országos színházlátogatási statisztikában elfoglalt első hely tudatában. Szegeden elsősorban a munkások járnak színházba — még operaelőadásokra is! — és a középiskolások, ami nagyon örvendetes. Csakhogy egyetemi, főiskolai és felsőfokú technikumi hallgató ötezer tanul a városban nappali tagozaton és majdnem ezer oktató dolgozik ezekben az intézményekben! Egy színház megélhetne ilyen közönségből. De tisztelet a kivételnek, ők, akiknek a véleménye az átlagosnál nagyobb súllyal esik latba, nemigen járnak színházba. (890 bérletük van, míg az 500 hallgatós veszprémi egyetem minden bemutató előadásra egy teljes „házat" bérel.) Erősen elterjedt ez a „járvány" a hallgatóknál is. A következő évezrednek is nevelődő értelmiségiek, azok a tanárok, akiktől elvárjuk, hogy majd színházszeretetre is neveljék gyermekeinket, maguk sem igen járnak színházba. A szabadtéri játékok idején a város apraja-nagyja mindenkinek megmutatja, hogy színház- és városszeretetben nincs hiány. Az egyetemi hallgatóságot néhány jó felolvasó színházi esttel meg lehetne nyerni. Merészebb műsorpolitikával, nagyobb bukásveszély vállalásával a kitűnő társulat az eddigieknél visszhangosabb sikerekre is számíthatna. De ezek részletkérdések. Ha a szabadtéri játékok sikerét biztosító erők fáradozásaiknak csak töredékeit mentenék át év közben a szegedi Nemzeti Színház körüli közömbösség áttörésére, a színházi munka támogatására és bírálatára, hamar megszűnne az együttes körül kialakult légritka tér. P. A. KULTURÁLIS HÍREK IRÁNY AZ EGYETEM: ez a címe az Iskolatelevízió február 27-én kezdődő, huszonnégy adásból álló új sorozatának. Célja a felsőfokú oktatási intézményekbe készülő középiskolások felkészítésének segítése. BALÁZS BÉLA A halász és a hold ezüstje című bábjátékának bemutatójára vállalkoztak a pécsi Bóbita Bábegyüttes tagjai a Tanácsköztársaság jubileumának tiszteletére. TAVASZI KAMARAZENEI FESZTIVÁLT rendeznek április 8. és 10. között Debrecenben; az ország száz állami zeneiskolájának 50 együttese verseng a díjakért. A MARTONVÁSÁRI BEETHOVEN-!HANGVERSENYEK az idén június 28-án kezdődnek; az Állami Hangversenyzenekar a többi között a III. Leonóra-nyitányt és a II. szimfóniát játssza. GONDOLATOK A másfajta tudósításokat látunk, hallunk a képernyőn, mint azelőtt, távoli országokról, világrészekről. Csak nemrég méltattuk e helyütt Róbert Lászlóék latinamerikai beszámolóját s most két újabb sorozat kalauzol el minket messzi tájakra. Chrudinák Alajos és Mátray Mihály (A Nílustól az Eufráteszig) az arab országokban járt, a Gosztonyi János vezette csoport Kelet-Afrikában (Kelet- Afrika — közelről). Ezek a riportok szakítanak a valaha eléggé gyakori felszínes turistaszemlélettel, nem az Ibuszt pótolják s kimarad belőlük az egzotikum, vagyis a különös és érthetetlen sajátosságok bemutatása. Céljuk éppen a megértetés, a beavatás, többletük a sokrétű megközelítés, az informálás nívója és a sablontól elütő stílusa, a tartalmi gazdagodás. De nemcsak a múlthoz viszonyítva mások ezek a riportok — egymástól is elütnek, szerencsére. A spontán, kötetlen, képre nem szoruló diskurzus után a filmes interjú, a tv-vérité számol be az arab országok kisembereinek véleményéről, körülményeiről, míg Afrikából inkább a vezetők szólalnak meg, anélkül, hogy ezt az érdekesnek ígérkező „diplomáciai riportot” bármiféle protokolláris merevség terhelné. BORS MÁTÉ KALANDJAI véget értek, az utolsó két epizód — de különösen a negyedik, Palásthy György rendezésében — talált rá arra az egységre, amelynek hiánya az első részeknél stílusütésre, egy nyakigláb kamasz ugrándozásaira emlékeztető szertelenségre, olykor idétlen humorizálásra és konfúzus cselekménybonyolításra vezetett. A Szabó István rendezte harmadik „fejezetben” már voltak élvezhető részletek, főleg egy jól eltalált figura, a Tomanek Nándor remek alakításában színre lépő hipochonder és gyáva tiszt révén, de a forgatókönyv naiv s mégis mesterkélt fordulatai még lerontották a hatást. A Halló, központ! viszont hibátlanul vegyítette a kalandfilm izgalmát az ellenpontozott humorral, a drámát a bohózati elemekkel úgy, hogy a történelmi háttér reális maradt. Valószínűtlenségek peregtek a képernyőn, abban a harmóniában, mely a Királylány a feleségemet annak idején e műfaj modelljévé tette. S valóban — csak óvatos rokonításban —, Bors az 1918—19-es évek Fanfanjává válik, néhány Angyalról mintázott vonással, de jellegzetesen honi, rokonszenvesen vagánykodó változatban. Dániel Ede (Antal Imre) is a helyére került azzal, hogy a film „hangja” utolérte az övét. Bujtor István, Koncz Gábor és Szilágyi István (a kitűnő Sipor úr) még azok, akik a népes szereplőgárdából feltétlenül megemlítendők. A sorozat feljavulása sajátos hiányérzetet szül: most már sajnáljuk, hogy véget ért Simó Sándor rendezésével. Az ifjúsági kalandfilmsorozat írói: Fülöp János és Markos Miklós (felváltva, az utóbbi egyszer rendezőként is közreműködött), a művészeti vezető Herskó János, az operatőr Kenyeres Gábor volt. A szellemes muzsikát Vujicsics Tihamér szerezte. A VARIETÉ CSILLAGAIVAL, igazi egyéniségeivel szívesen találkozunk többször is a képernyőn, ám nem mindegyiküknek lehetünk csodálói. Marcel Amont például sokat tud, táncban, mtmusban, ám teljesen humortalan és riasztóan édeskés. Dalrepertoárja a Tino Rossi-féle hajkenőcsös délvidéki trubadúrok ósdi kelléktárából való, előadói stílusa a harminc év előttinek méla utánérzése. Show-jának érdekességét Averty rendezői, képi ötletei adják, a francia televíziós revük atyja tanári biztonsággal komponálja, ritmizálja a képeket, bár kissé egyhangú, önismétlő tökélylyel. Mellette a Zizi Jeanmaireshow rendezője olyan tehetséges dilettánsnak hat, aki ingadozik a barokk pompa és a puritanizmus között. Elhibázott, mondhatni unalmas revüje operettet erőltet az ízig-vérig modern Zizire, Mistinguette méltó utódára, aki e műsorban, olcsó szövegű dalok tolmácsolásában egy szuggesztív drámai erényekkel rendelkező énekesnőt is sejtet. Tom Jones sikere számunkra rejtély. Lemezeit mi is szívesen hallgatjuk (bár e stílusban vannak nála jobbak és sokkal eredetibbek), de egy show-ban már bántó, mennyire nem tud mozogni és arculata mögött nincs semmi, ami azt kifejezővé, izgalmasan emberivé változtatná. Üres. Nem úgy, mint Sammy Davis, akiben indulatok feszülnek, akinek arca annyiszor változik, ahányszor látjuk, s nemcsak sokoldalúsága ragad el, hanem dinamikája is és az a fajta alkotókészség, mely Amont-ból, és Tom Jonesból hiányzik. Kár, hogy remek paródiáit a modelleket nem — vagy csak alig — ismerő közönségünk kevéssé méltányolhatja. Hegedűs Tibor KÉPERNYŐI ELŐTT Ismét megjelent az Irodalomtörténet E folyóiratot elsősorban a huszadik századi magyar irodalom, s ezen belül is megkülönböztetett súllyal a mai, szocialista magyar irodalom problémáinak, alakjainak, folyamatainak és eredményeinek kívánjuk szentelni — olvashatjuk a most megjelent Irodalomtörténet című folyóirat beköszöntőjében. A hétéves szünet után ismét napvilágot látó, immár 51. évfolyamába lépő folyóirat céljait jól fémjelzi az első szám tartalma. Király István Ady Endre útja a munkásosztályhoz című tanulmánya az irodalomtörténetet sokat foglalkoztató kérdésre keres választ: Ady és a proletárszocializmus kérdésére. A magyar irodalom történetének periodizációs elveiről írt vitaindítót Kenyeres Zoltán. Az Irodalomtörténet következő — negyedévenként megjelenő — számaiban olvashatjuk majd a hozzászólásokat. Keresztúry Dezső a Magyar Irodalomtörténeti Társaság nyíregyházi vándorgyűlésén megemlékezett a hatvanéves Nyugatról. Beszédét közli a folyóirat. Tavaly júliusban volt 100 éve Tompa Mihály halálának. Az évforduló alkalmából jelent meg Mezei József tanulmánya, amelyben Tompa Mihály és a költőiség kérdését vizsgálja. Sok érdekes olvasnivalót tartalmaznak az Irodalomtörténet új számának rovatai. A Vallomás ezúttal műfordításról szóló elmélkedést, a Fórum verselemzést, a Dokumentum Móricz Zsigmond-emlékeket, a Szemle pedig több könyvbírálatot tartalmaz. Az újra megjelent folyóirat főszerkesztője Nagy Péter egyetemi tanár. Külföldi színházak Budapesten Április 14-én érkezik a leningrádi Gorkij Színház, júniusban az újvidéki Szerb Nemzeti Színház társulata, az ősszel pedig a szófiai Szatirikus Színház mutatja be műsorát a magyar közönségnek. Fényes szelek? Jancsó Miklós új filmje, a Fényes szelek vitájában már közöltük Héra Zoltán és Fekete Gyula cikkét, most pedig aszerkesztőségbe érkezett hozzászólásokból, levelekből közlünk részleteket. Jancsó új filmjében is, mint csaknem minden eddigi filmjében, a téma ürügyén a hatalom és erőszak problémakörét feszegeti. S ami szemmel láthatóan mindig erősen foglalkoztatta: az erőszak mechanizmusa. Ha vitatkozom, elsősorban e két fogalom (a hatalom és az erőszak) Jancsó-féle azonosításáva. A zárt, fülledt levegőjű filmbeli papi kollégiumba friss szelet és friss szellemet, vitát és felszabadultabb légkört hoznának a népi kollégisták. Világos és tiszta a szándék. S ez a szabadságot hirdető szándék törvényszerűen fejlődik itt ablakot beverő, könyveket égető, papírcsákókkal megszégyenítő, papokat nyílt színen kivetkőztető agresszív erőszakká. De hol az ellenség, amelylyel elkeseredett küzdelmet víva torzul erőszakká a szabadság fegyvere? Vajon a mindinkább élesedő osztályharc, az ellenfél brutális akciója váltja ki a terrort? Nem, ezt a ifjú sereget, a hatalom birtokosait, végül is a passzivitás, a vitára képtelen (vagy attól elzárkózó) s ezért megfoghatatlan ellenfél, egy terelődő „birkanyáj” tehetetlen vergődése ingerli mind fokozódó kíméletlenségre. A néző nem a szabadságot, demokráciát erőszakkal-terrorral, tűzön-vízen megvalósító kollégistákkal érez együtt (miközben elhalványul a demokrácia s csak a terror „tündököl”), hanem az agresszió áldozataival, a feji üldöztetést is megjárt fiúval, akinek gerincét sem akkor, sem most nem törhetik meg, a riadtan menekülő szürke „egerekkel” és azokkal a higgadtan viselkedő okos papokkal, akik pótolhatatlan értékeket akarnak megmenteni a fasiszta időkre emlékeztető barbár könyvégetőktől. Sok történelmi példa akad arra, hogy a vörösterrort szükségszerűen mindig a fehérterror váltja ki. A kétségbeesett élethalálharc a hatalom megtartásának egyetlen lehetősége. Jancsó viszont csupán csak közli filmjében, hogy az öt fiút államellenes összeesküvés miatt kell letartóztatni. De nem győz meg arról, hogy a szürke inges kis kollégisták együtt és egészében az ellenséget képviselik. Nem is teheti, mert azok éppen olyan fiatalok, mint a nékoszisták, csak eddig a papok kollégiumában nevelkedtek. Származásukat tekintve feltehetően ugyanolyan szegénysorsú parasztgyermekek. Nagyon félek attól, hogy ha a mai húszévesek e filmből akarnak élményt szerezni apáik hőskoráról, nagyon kiábrándító képet kapnak, semmit sem éreznek meg e korszak tiszta lobogásából. Frideczky Frigyes Torzító alkotás Ez a film modellje kíván lenni korunk forradalmi mozgalmainak. Pedig Hernádi és Jancsó e filmjükkel — a forradalmárok egy részének (de csak egy részének!) őszinteségét és jó szándékát kétségbe nem vonva — határozottan elutasítanak mindenféle forradalmat. A film általánosít: azt mondja, hogy a forradalmi mozgalmak minden tiszta szándék ellenére korlátoltak, önmaguk ellentétébe csapnak át, rombolnak, és ha idejében nem hagyják abba vagy nem állítják meg, akkor anarchistává válnak (NÉKOSZ-csoport). A hatalomra jutottak pedig szükségszerűen az adminisztratív erő (rendőrcsoport) bázisából kiindulva — még ha az korlátolt és ügyetlen is (géppisztolyos rendőrök összevissza rohangálása néhány letartóztatandó gyerek után) — elvesztik természetes emberi érzéseiket (nyomozó), a másik emberben való bizalmukat, elvetik a forradalmi erkölcsöket és nem meggyőznek, hanem „manipulálnak” a szó legrosszabb értelmében (Ifjúsági Bizottság tagjai). Közbeeső figura akadhat, de az vagy saját egyéni véleményét magába temetve alkalmazkodik elfogadva a különböző határozatokat (a titkár) vagy kitaszítódik. De kik ellen folyik a harc? Nyilván a „forradalom” (itt: anarchia, elkorcsosult hatalom) ellenségei ellen. Mit tudunk meg ezekről e filmekben? Azt, hogy jámborak, béketűrők, gerincesek (egy-két árulótól eltekintve), impozáns módon hűségesek eszméikhez a hatalom üldözését is vállalva, az emberiség kulturális közkincseiért éreznek jogos aggodalmat. Tehát az ellenfél csupa pozitív, általánosan rokonszenves jellembeli értékekkel rendelkezik. Állítólag ugyan néhányan közülük (a 15—16 évesek tapasztalatával) ellenforradalmi összeesküvésben vettek részt (ezt mondja a nyomozó) — de hát ki hiszi ezt el a látottak alapján? Szimpatikus emberi közeg ez az ellenfél. Torzít tehát a film, s mert művészi erejű alkotás, komolyan kell venni, vitába kell szállni vele. Kemény Csaba 7 Esküvői, vállalati, szövetkezeti rendezvényre, családi összejövetelekre üveg- és porcelánedényekkel, elveszközökkel ellátják a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat erre kijelölt boltjai. BUDAPESTEN: XII., Maros u. 4. Telefon: 359—812 VIDÉKEN: miskolci, szombathelyi, szegedi, székesfehérvári, kecskeméti, debreceni, bajai, kaposvári és veszprémi boltjaink. CÍMEK A HELYI TELEFO N KÖ NY VBE N