Népszabadság, 1969. május (27. évfolyam, 99-124. szám)
1969-05-01 / 99. szám
Itt oldal — Ara:lórius mRBIÍDSM 1969. május 1. csütörtök \'L MSZ111» KO/2».¡MI I.APJA XXVII. évf., 99. sz. Mórunk parancsa. Lehet-e a mai, ellentétektől szétszabdalt, az emberek, országok életkörülményeiben roppant különbségeket mutató világunkban, megoldatlan problémák fenyegető feszültsége közepette olyasmiről beszélni, mint a „kor parancsa”? Van-e ilyen? Ha van, nem titkosítással írták, hanem a valóságos eseményekben kell megnyilvánulnia. És mégis: megfejthető-e? Megfejtettük, megértettük-e? Május elsején, a nemzetközi munkásosztály hagyományai szerint a nagy számvetés és a nagy seregszemle idején, felelnünk kell erre a kérdésre is, felelnünk kell annak az osztálynak, a munkásosztálynak nevében, amelynek a kor legfőképpen feltette, felteszi ezt a kérdést. Mert ez az az osztály, amely frontot nyitott az emberiség új korszakának megteremtésére. Tudjuk, hogy az emberek maguk csinálják történelmüket. Látjuk, hogy eddig elképzelhetetlen hatalomra tettünk szert a természet erői felett. De az emberek nem mindenhatók. Adott történelmi pillanatban csak azt képesek megvalósítani — amit lehet. Az emberi szabadság — a felismert, megértett és az emberek javára fordított szükségszerűség szolgálata lehet csupán. Akik arra vállalkoztak, hogy segítsenek a történelemnek és tudatosan építenek olyan új világot, amelyben a dolgozó emberek, az emberiség többsége megszüntet minden kizsákmányolást, megszünteti a háború veszedelmét és felszabadítja az embert — csak akkor járhatnak sikerrel, ha cselekedeteikben a kor parancsát követik. Ha olyasmiért harcolnak, aminek megvalósítása nem lehetetlen és készek a küzdelemre mindazért, ami lehetséges és amit meg kell tenni. A mi korunkban a nemzetközi, politikai és a nagy társadalmi problémák, ellentétek megoldásának régi eszközeit és módjait korlátozza vagy éppen,lehetetlenné teszi alkalmazásukat a nukleáris háború veszélye. Régebben joggal mondhatták, hogy a háború „a politika folytatása más eszközökkel”. Ma azonban a politika egy látszólagos holtponton sem folytatható tovább a háború eszközeivel, mert egy nukleáris háborúban minden elveszhet. Ma már azt sem mondhatjuk, hogy az új világért folyó harcban a proletariátus „nem veszíthet mást, csak láncait”. A proletárok és szövetségeseik a föld tizennégy országában kerültek hatalomra, s ezt a hatalmat erősítik, védelmezik a tőkés világ már ingatag, de még mindig hatalmas erőivel szemben. Az, amit az SZKP XX. kongresszusa a békés egymás mellett élésről mondott, valóban a kor parancsa! A tőkés hatalmak csak azért tűrik, hogy ma szocialista országok vannak a világon, mert nincs erejük ezen változtatni. De az imperializmus nem mondott le e „revánsról”, vissza akarja szerezni, amit elveszített, s erre a célra felhasználja eszközeit. Nem számít jog és igazság: háborút folytat Vietnam ellen. Megtorlással fenyeget, ha lelövik a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen küldött kémrepülőgépet, és szokásjogként akarja elfogadtatni, hogy Izrael időről időre agresszióval növelje területeit. Nyugat-Németország még mindig nem ismeri el, hogy létezik egy Német Demokratikus Köztársaság, és ezzel együtt voltaképpen azt is kinyilvánítja, hogy az NDK-n túl szovjet, lengyel, csehszlovák területekre is kiterjesztené határait, ha módja lenne rá. Mindmeganynyi háborús tűzfészek akkor, amikor hidrogénbombákkal megrakott repülők köröznek az égen és atomrakétákkal felfegyverzett tengeralattjárók úsznak az óceánokon. Ez és amit a harmadik világ országai, a most nemzetté váló, vagy függetlenségükért küzdő népek ellen az imperialisták elkövetnek, csak egy része annak, amit megtennének, ha nem ütköznének ellenállásba. Növelni kell velük szemben ezt az ellenállást, össze kell fogni erre minden imperialistaellenes erőt, ez az alapfeltétele annak, hogy megértsük és beteljesíthessük az emberiség jelenkori feladatait. A tudományos-technikai forradalom idejét éljük. Olyan erők és lehetőségek állnak az emberek rendelkezésére, amelyek között már nem lehet a régi módon élni. A marxista tudósoknak igazuk van, amikor megállapítják: ahogyan 150—200 évvel ezelőtt az ipari forradalom kikényszerítette a kapitalizmus győzelmét a feudalizmus felett, úgy a tudományos-technikai forradalom kikényszeríti a tőkés rend letűnését és egy új, szocialista, kommunista közösségi társadalom létrejöttét, ilyen vagy olyan formában, de elkerülhetetlenül. A termelési erők a fejlett országokban rég túlnőtték a nemzeti határokat. A század elején a jelentős műszaki újítások átlagosan 5—20 százalékkal emelték a termelékenységet. A XX. század második felében ez az átlag 50, 100, sőt ennél is több százalék, ezt eredményezi a tudomány alkalmazása az iparban. Az ugrásszerűen megnövekedett termelési erőkhöz alkalmazni a termelési viszonyokat, az emberek és országok együttélésének, együttműködésének módját — ez is a kor parancsa! Ilyen parancsok végrehajtásához egész történelmi korszak szükséges. A kor parancsa nem teljesül egy csapásra és nem teljesül önmagától, hanem emberi cselekedeteken keresztül, kitérőkön és buktatókon át valósul meg. Abban, hogy az „emberek magaik csinálják történelmüket”, egyaránt benne van az a lehetőség, hogy jól, s az is, hogy rosszul csinálják. Az, hogy ismerjük a kor történelmi parancsát, nem ment fel annak kötelezettsége alól, hogy a gyakorlatban keressük és megtaláljuk valóra váltásának célszerű és lehetséges módjait, hogy megoldjuk az emberi együttélés napi feladatait és szembeszálljunk a haladást gátló törekvésekkel. Mert a nemzetközi és társadalmi problémák nem tűntek el, s nem oldódnak meg azáltal, hogy az atomháború kiszorul eldöntésük eszközei közül. A napi politikának, a nemzetközi osztályharcnak éppen az vált egyik döntő kérdésévé, hogyan kell tovább folytatni az osztályháborút, a háborút a háború ellen a mai korlátozott eszközökkel. A kommunistáknak egy sor országban éppen azt kell eldönteniük, hogyan viselkedhetnek forradalmár módjára akkor, amikor nincs közvetlen forradalmi helyzet. Más országokban azzal kell számot vetniük, hogy hol a határ a merészség és a kalandorság, a józan mértéktartás és az opportunista meghátrálás között. Sokféle úton és sokféle módon készülhet és készül ma is a jövő. Minden ország dolgozóinak végig kell vinniük a maguk harcát, nem vívhatja azt meg helyettük senki más. De valamennyi országban folyó osztályharc kimenetelére, arra, hogy mikor és hogyan következik be a győzelem, döntő befolyással van a nemzetközi feltételek alakulása. Bármilyen eltérő helyzetben vannak is a világ proletariátusának különböző osztagai, a nemzetközileg szervezkedő tőkével szemben ma is csak a maguk nemzetközi egységének és együttműködésének erejét szembeállítva tudnak eredményesen „segíteni a történelemnek”, hogy kivívhassák a szocializmust és a tartós békét. A kor parancsa tehát ma is, mint tegnap és lesz holnap is: Világ proletárjai, egyesüljetek! Ma másokat is értünk proletárok alatt, mint régen. Alkalmazottak, tudósok, diákok, a társadalom minden haladó és alkotó, az imperializmussal így vagy úgy szembeforduló rétege és osztálya szövetkezhetnek és szövetkezniük is kell, hogy megóvják a békét és kivívják az emberibb világot. Éppen azért, mert a világproblémák megoldása elhúzódik, s a gordiuszi csomókat nem vágják karddal ketté, a nemzetközi bonyodalmak korszaka sem egyhamar ér véget. De akár a szocializmus országai gazdasági erejének fokozásáról, akár az imperializmus nyomásával szembeni védekezésről, akár a nemzeti függetlenséget és szabadságot követelők harcának megkönnyítéséről van szó, újra és újra azt találjuk: az egység és az együttműködés a legfőbb erő, amit a haladás szolgálatába állíthatunk. A helyzet nem könnyű. Szocialista országok között is olyan ellentétek feszülnek, amilyeneket korábban elképzelhetetlennek tartottunk. Felesleges tán ez alkalommal is idézni a példákat, ismeri őket mindenki. De így is, ezzel együtt és ennek ellenére, nincs más út, mint tovább küzdeni a nemzetközi munkásosztály egységéért, a dolgozók erejének tömörítéséért, felsorakoztatni a népeket az imperializmussal szemben. Ezt teszik a szocialista országok vezetői, akik legutóbb fontos elhatározásokra jutottak a KGST-n belüli szorosabb összefogás érdekében. Ez a célja a világ kommunista és munkáspártjai idén júniusra összehívott moszkvai konferenciájának. Ennek az egységnek sarkkövét látjuk és óvjuk a Szovjetunióhoz fűződő barátságban, elvtársi szövetségben a többi testvéri szocialista országgal való közösségben, amelyet évről évre sokoldalúbbá és gyümölcsözőbbé teszünk. Egységünkben az erő, erősítsük ezt az egységet. Fogjunk össze mindazokkal, akik készek szembeszállni az imperializmussal, és segítsünk együtt a történelemnek,hogy minél kevesebb vér és áldozat árán, minél hamarabb beteljesüljön a kor parancsa, hogy rövidebb legyen a világ vajúdása, és megszülessen a dolgozó emberek szabad, békés társadalma, a szocializmus. Mindenütt a világon.