Népszabadság, 1969. május (27. évfolyam, 99-124. szám)
1969-05-01 / 99. szám
4 De Gaulle Waterlooja közismert, hogy Napóleon mekkorát tévedett Waterloonál: a sajátjának hitte, s felmentő seregnek vélte a porosz Blücher ármádiáját, emiatt vesztette el a csatát, s ezzel véget ért száznapos uralma, a lipcsei bukás utáni dacos újra próbálkozása. Waterloonál különben még győzhetett volna, ez esetben valamelyik másik flamand falucska nevét emlegetnénk, hiszen reménytelen volt a császár kalandja, szükségszerű a bukása, csupán csak a csatavesztés ideje váratott magára. Meglehet, De Gaulle is tévedett ezzel a népszavazással. Kínos, ha egy tábornok feleslegesen csatát kezd, s hiba, hogy nagy téttel, rossz időben, előnytelen terepen veszi fel a harcot. S De Gaulle olyan makacsul ragaszkodott a hívei által is helytelenített csatához, hogy az ember hajlamos kétségbe vonni a tévedés tényét, s feltételezni: a tábornok azért vállalta ezt a próbatételt, mert jobb megdöbbenést keltve bukni, mint megkönnyebbülést kiváltva „elolvadni”; nyilván jobban is illett De Gaulle-hoz, akit saját személye „csak mint történelmi személyiség érdekelt”. Ez is a De Gaulle-mítosz része. A bukása az, ami nem kétséges. És a legkevésbé sem váratlan, még ha győzelme kérésén múlt is az adott csatában. A mélybe vezető lépcső De Gaulle népszavazásain az „igen” eredménye: a tíz év előtti csaknem 90 százalék valóban mind „olvadt”, vereséggel ért volna fel egy hajszálnyi győzelem, s mondhatta volna a tábornok: még egy ilyen győzelem, s nem marad katonám ... Voltaképpen már tavaly megbukott De Gaulle, május óta tartott ez a politikai agónia, amely ellen hasztalan küzdött, miközben pártja mind nyíltabban készült a hatalom szükségszerű „gaulletalanítására”, keresvén az utódot, s feltehetőleg meg is találván Pompidouban. Csaknem egy éve, éppen a népszavazás, eladdig bevált szerével próbált a kór ellen hatni De Gaulle, és jelezte már a franciák immunitását, hogy el kellett állnia tervétől. A gaulleisták győzelme a parlamenti választásokon már sokban független volt De Gaulle személyétől (a főszerepet is Pompidou játszotta). A két Napóleon-előd közül a Marx által „kicsi”-nek nevezett III. Napóleonnak kedvelt mondása volt, hogy „az én programom — a nevem!” De Gaulle immár hiába tette fel a nevét a játszmára, a franciák többségének nyomasztó teher volt a programja. De Gaulle nacionalizmusa, a nagyhatalmak körébe való görcsös felzárkózási törekvése voltaképpen újabb és újabb rétegeket kényszerített lemondásra hovatovább a kispolgári létbázisról is, végeredményben a gaulleista körök mögött álló nagytőke érdekében. Vitathatatlan, hogy mely osztályérdekek politikusa De Gaulle. De az is kétségtelen, hogy ez a nagytőke — legalábbis tavaly óta — keresi De Gaulle nélküli lehetőségeit. Bár a hasonlatok sántítanak, az embernek eszébe jut az amerikai demokrata pártnak és De Gaulle ellenlábasának, Johnsonnak a sorsa: amikor belefogott a vietnami eszkalációba, maga mögött tudta az uralkodó osztály biztos többségét, amelyet aztán szétforgácsolt, eltávolított tőle a kudarc, a kiút nélküle való keresése. De Gaulle is a belső szükségletek fölé helyezte a külpolitikát, s az ebből következő szociális gondok megingatták rendszerét, a tavalyi földrengés pedig gyanakvóvá tette a nagytőkét. A gaulle-i „én vagy a káosz!” jelszó abban a pillanatban kétes értékűvé vált a polgárság szemében is, amikor a demagógia mögülkitűnt, hogy aggasztóan nincs biztosítva az utódlás. Az erősödő marakodásba pedig kezdtek bekapcsolódni társutasok is, gaulleisták is, Giscard d’Estaing, majd Pompidou kezdett szétforgácsolódni az egyik fő eredmény, a többségi polgári párt. Így módosult — kiváltképp a gaulleista párt választási sikere nyomán — a jelszó De Gaulle táborában: a tábornok vagy más... Maga De Gaulle pénteki utolsó tv-beszédében sokat sejtetően utalt a „vezetésképes többségre”, amely utána is marad, ha neki nem is kielégítő ... Némely kommentárok nem véletlenül emlegetik, hogy „idejében” távozott a tábornok, mert később rosszabb lett volna — a gaulleistáknak. Természetesen nem mitikus viselkedés tette oly jelentős államférfivá De Gaulle-t, hogy — amint ilyenkor szokás — az érezhető távoztával. Amióta befejezte az algériai háborút, s hasonló realizmust követelt Washingtontól Vietnamban, szembefordult Amerika „nyugat-európai gyarmatosításával” és fejlesztette a kapcsolatokat a szocialista országokkal, azóta nagy fajsúlyú reálpolitikusként vonult be a köztudatba. S bizonyos nyugtalanságot kelt, hogy mit változtat majd (s milyen lesz) az utódrezsim. Fokozza az aggodalmat, hogy a baloldal érthető elégedettségéhez zavaróan párosul a francia és nem francia atlantisták öröme (a szélsőjobbnak a gaulleisták kudarca esetén való fenyegetéséről nem is szólva). Holott reálisan kell látnunk De Gaulle realizmusát, s azt is, hogy a nemzetközi helyzet változásai és tendenciái hogyan hatottak ellene, mint nyíltak ki kapuk, amelyeket döngetni régebben érdeme volt, s mint visszakozott maga is olyan pozíciókból, amelyekbe csak a szövetségeseivel való vetélkedés vitte, s korántsem a szakítás szándéka. De Gaulle a nyugati szövetségi rendszer amerikai hegemóniájának ellenfele volt, s ennyiben a nyugat-európai önállósági törekvés kifejezője. A helyzet pedig változott: Washington módosítja NATO-politikáját, London fokozta kényszerű „európaiságát”, Bonn gyors ütemben fejleszti saját külön „gaulleizmusát”. Az őszi frank válság jól mutatta, hol vannak De Gaulle korlátai: fölébe kerekedett Bonn, amelyet ellenőrizni ígért a „tengely” révén, s szövetségesnek kínálkoztak az angolszászok. Az angolszászokon kívánt revánsot venni a Közel-Keleten, s ezért arab orientációjú politikára váltott (ez is csökkentette odahaza kispolgári táborát, már csak az algériai háború alatt kialakult arabellenesség miatt is), újabban viszont hajlékonyan értelmezte az amerikaiak javaslatát a nagyhatalmi rendezésre, jelezvén az osztozkodás szándékát. De a legfőbb, De Gaulle jól felfogott nagyhatalmi érdekből kereste az együttműködést a Kelettel, a két szuperhatalom viszonyának rendezésétől félt, amennyiben egy szovjet—amerikai párbeszéd előnytelenül mérte volna Franciaországot. S végül: a NATO „felfrissített megerősítésének” nixoni politikája sok szelet kifogott a tömböt feszegető De Gaulle vitorláiból.Találniuk kell majd egy másik De Gaulle-t!” — mondotta a tábornok hatalma teljében. Aligha fognak ilyet találni, hisz felemás örökség ez: a Nyugat régikeletű, hidegháborús dogmáit ostromló külpolitika, s a változásra kényszerülő belpolitika. De Gaulle képtelen volt összhangba hozni e kettősséget, s ebbe bukott bele. Utódjának lehetősége és szükségessége ez az összhang, a gaulle-i örökséget egyrészt el kell herdálnia, másrészt meg kell őriznie. A tábornok nem tudott, nem tudhatott ez a másik De Gaulle lenni. Avar János NÉPSZABADSÁG 1989. május 1. csütörtök ELTÁVOLÍTÁSOM TÖRTÉNETE Volt pekingi tudósítónk jegyzete Végül is eredménnyel járt abbeli igyekezetem, hogy a kínai szervektől tolmácsot szerezzek a magyar tudósítói irodának, amelynek egy éven át a vezetője, beosztottja, küldönce és sofőrje voltam. Már éppen tizenegyedik hónapja, ostromoltam a diplomáciai testületet ellátó pekingi hivatalt a nélkülözhetetlen irodai munkaerőért, amikor április 21-én reggel nyolckor csöngettek a lakásom ajtaján. — Hszieh a nevem — mutatkozott be új tolmácsom. — A szerződéskötés végett jöttem. Délután fél ötkor a kínai külügyminisztériumban közölték velem, hogy kiutasítanak. Kína évezredei szakaszokra bontva mérhetők fel, a szakaszokat is divat szakaszokra osztani. Nekem szomorú szakasz jutott az évezredeken belül is, a kulturális forradalom szakaszán belül is. A mozgalom, amelyet a pártvezetés kisebbségi, csoportja indított meg a párt szétzúzására, tervszerűen és kiszámítottan haladt tovább. Még láttam Kínában az egymásnak uszított csoportok marakodásait, amelyeket a tömegek spontán tevékenységének neveztek. De már láttam a leszámolást is a becsapott rétegekkel, aztán a Tien An Men térre kivezényelt milliókat, amint parancsszóra hömpölyögni kezdtek a szovjet nagykövetség felé. A külföldi tudósító hangja elvész ebben a zajongásban. Jelentéseimmel nem volt más célom, de lehetőségem sem, mint hogy felvillantsam, amit a két szememmel láttam, vagy idéztem és magyarázzam, amit a kínai vezetők maguk mondtak és közzétettek újságjaikban. Bonyolult feladat az, aminek további teljesítésétől váratlanul elütötték egy kis szocialista ország sajtójának képviselőjét a 700 milliós Kína képviselői. Hogy miért éppen a Népszabadság és az MTI pekingi tudósítóját szemelték ki arra, hogy működési engedélyét megvonják, az továbbra is a találgatások tárgya a Pekingben maradt kollégák, barátok, diplomaták körében. Egyszerűbb függőben hagyni ezt a találós kérdést, és csak tényszerűen leszögezni: a kínai külügyminisztérium sajtóosztályán, ahol a kiutasítási végzést ismertették velem, éppen csak azt nem közölték tényszerűen, hogy melyik tudósításom ellen támasztottak kifogást. Ezért erről, sajnálatos módon, utólag sem tudósíthatok. A 375 nap alatt, amit a Kínai Népköztársaság fővárosában töltöttem, hiába harcolva hivatalos felvilágosításokért, útvonalengedélyekért, és — mint írtam — tolmácsért, a kínai szervekben egyszer sem ötlött fel, hogy a csokorra való tudósításomban felmerült bármely konkrét kérdésről véleményt nyilvánítsanak. Márpedig — nem vitatom, hogy indokolt esetekben — hangzottak el udvarias figyelmeztetések nagy nyugati sajtóorgánumok pekingi képviselőivel szemben. Voltak kollégák, akiket négyszer-ötször is a sajtóosztály pavilonjába citáltak. Ilyenkor az illetékes tisztviselők, illatos jázmintea mellett, féltő gonddal óvták őket, nehogy „a saját lábukra ejtsék vissza a felemelt követ”. Általában meg is úszták ilyen „lábsérülés” nélkül. A kövek főleg a „kulturális forradalom” kezdete óta zuhantak le a külföldi tudósítók lábára, s közülük is szép számmal sántikáltak le a pályáról a szocialista országok tudósítói. Ezerkilencszázhatvanhat óta összesen tizenhét külföldi újságírót kért az a sors, hogy vagy letartóztatták, vagy házi őrizet alá helyezték, vagy kiutasították, vagy csak egyszerűen megvonták a tartózkodási engedélyét, mint e sorok írójától. Voltak persze a Kínából ilyen vagy olyan módon eltávolítottak között nyugatiak is, akik nem fogadták meg a figyelmeztetéseket. Jómagam egy év alatt két francia kollégának intettem búcsút a pekingi repülőtér teraszáról, mielőtt a terasz másik oldalára kerültem volna. •Nem mindig hálás szakmánk Pekingben maradt képviselőin a sor, hogy elrágódjanak a kísértő tanulságon. Tökéletesen korrekt, az új stílusnak megfelelő repülőtéri ellenőrzéseken mentem át, aztán Irkutszk felé ragadott a CAAC társaság Iljusinja. A levegőből még láttam, amint barátaim autói apró pontokká zsugorodnak és Peking felé húznak a vékony aszfaltcsíkon. Mind nagyobb darabot láttam az óriási kínai földből, amelyen nem tűrtek meg tovább. De a felhők másfél perc alatt elnyelték Pekinget, amely mit sem tudott róla, minő veszélyt jelentettem reá nézve. A mélybe tűnt az irodám és a lakásom is. Ekkor elmélkedéseim végére értem, mert eszembe villant, hogy ottfelejtettem a pizsamámat, amikor kapkodva felszámoltam egy egész háztartást, miután a kínai szervek konkrét ok és indokolás, valamint jázmintea nélkül, csak 72 órát adtak a távozásra. Patak Károly A Nagy Honvédő Háború első napjai A Szovjetunióban egymás után jelennek meg a katonai vezetők, a Nagy Honvédő Háború nagy hadvezéreinek emlékiratai. E sorozatban különleges helyet foglal el Georgij Zsukovnak, a Szovjetunió marsalljának Visszaemlékezések és elmélkedések című, 750 oldalas könyve, amelyet a Novosztyi Hírügynökség 600 ezer példányban adott ki, s a napokban jelent meg a moszkvai könyvkereskedésekben. Zsukov marsall, a Szovjetunió négyszeres hőse a Nagy Honvédő Háború előtt és annak első heteiben a vezérkar főnöke, később a legveszélyeztetettebb frontok parancsnoka és egyben a főparancsnok, Sztálin helyettese volt. A világon mindenütt korunk egyik legnagyobb hadművészeként értékelik. Moszkvai tudósítónk, Nemes János az alábbiakban folytatásokban ismerteti Zsukov marsall emlékiratainak két fejezetét (eredetiben mintegy 7 nyomtatott ív), amelyek a legjobban vitatott időszakkal, a Szovjetuniónak a háborúra való felkészülésével és a hitleri támadás utáni első napokkal, benne a visszavonulás okaival, a vezető politikai és katonai körök, személy szerint Sztálin akkori tevékenységével és felelősségével is foglalkoznak, egész gazdasági életet érintő megváltoztatásának igényével. Továbbmegyek: visszaemlékezve arra, hogy mi, katonák, mit követeltünk az ipartól a béke utolsó hónapjaiban, látom, időnként nem gondoltuk végig, hogy melyek is az ország valóságos gazdasági lehetőségei. Bár valószínűleg, a saját, mondhatnánk "hivatali"szempontunkból igazunk volt.” Mindemellett Zsukov bírálóan ír különösen az új haditechnika, az új és hatékonyabb fegyverek rendszeresítésének, kipróbálásának és rendszerbe állításának nehézkes folyamatáról. A különböző haderőnemek és fegyvernemek helyzetét elemezve, először a lövészhadosztályokkal, a gyalogsággal foglalkozik. 1941 március közepén Tyimosenko marsall, honvédelmi miniszterrel együtt kérték Sztálint, engedélyezze a lövészhadosztályok kiegészítését a tartalékosok behívása útján, hogy a korszerű követelmények szellemében átképezzék őket. A javaslatot először visszautasították. „Azt a választ kaptuk, hogy a tartalékosállománynak ilyen mértékű behívása a németeknek ürügyül szolgálhat a háború kiprovokálására.” Végül, az újabb sürgetésre, március végén mégis engedélyezték 500 ezer katona behívását és — a határmenti katonai körzetekbe irányítva őket — az egyes lövészhadosztályok létszámát 8 ezer főre töltötték fel. (Háború idején e hadosztályok rendszeresített létszáma 14 és fél ezer volt.) Később még 300 ezer fegyvernemi szakkiképzést nyert tartalékos behívását engedélyezték. A behívásokra — a tervek szerint — 1941. május—október folyamán került volna sor, így a háború előestéjén a határmenti katonai körzetekben névlegesen 170 hadosztály állomásozott ugyan, de közülük 144 nyolc-kilenc ezer katonával volt feltöltve, a többi öt-hat ezer harcost számlált. A páncéloscsapatokról szólva Zsukov azt írja, hogy 1939. januártól 1941. június 22-ig a Vörös Hadsereg 7 ezer harckocsit kapott. 1941-ben az iparnak 5,5 ezer Könnyű utólag okosnak lenni Zsukov 1941. február 1-én foglalta el új posztját: a vezérkar főnöke lett, ■Elmondja, hogy annak eldöntése: fel voltak-e készülve az ellenség méltó fogadására, mely elemzést kíván, amelyet — meggyőződése szerint — a tudósok, történészek végeznek majd el. A maga részéről e kérdés katonai oldaláról fejti ki véleményét. Mi volt a helyzet a szovjet népgazdasággal, különösen a honvédelmi iparral? A harmadik ötéves tervben (1938—1942) az ipari termelés évente átlagban 13, a hadiiparé 39 százalékkal nőtt. Új hadiüzemeket létesítettek, illetőleg sok nagyüzemet haditermelésre állítottak át. Nőttek a hadászati tartalékok is: értékük 1940 elejétől 1941. júniusig 4 milliárdról 7,6 milliárd rubelre emelkedett. Ez az összeg ugyan meglehetősen szerény tartalékokat fejez ki, de a nehéz 1941-es évben e készletek életfontosságúak voltak. 1940 júniusától visszatértek a hétnapos hétre (6 munkanap, 1 szünnap, az addigi 5 nap 1 szünnap helyett — A szerk.) és a 8 órás munkaidőre. A párt központi bizottsága és személyesen Sztálin sokat foglalkozott az új haditechnika meghonosításával „Természetesen — írja Zsukov —, a háború utáni évek pozíciójából könnyű azt mondani, hogy egy bizonyos fajta fegyverre nagyobb, másikra kisebb figyelmet kellett volna akkor fordítani. De még ilyen szemszögből sem lehet fellépni a háború előtti népgazdaság sarkalatos, az