Népszabadság, 1969. május (27. évfolyam, 99-124. szám)

1969-05-01 / 99. szám

4 De Gaulle Waterlooja közismert, hogy Napóleon mek­korát tévedett Waterloonál: a sajátjának hitte, s felmentő se­regnek vélte a porosz Blücher ár­mádiáját, emiatt vesztette el a csatát, s ezzel véget ért száznapos uralma, a lipcsei bukás utáni da­cos újra próbálkozása. Waterloonál különben még győzhetett volna, ez esetben valamelyik másik flamand falucska nevét emlegetnénk, hi­szen reménytelen volt a császár kalandja, szükségszerű a bukása, csupán csak a csatavesztés ideje váratott magára. Meglehet, De Gaulle is tévedett ezzel a népszavazással. Kínos, ha egy tábornok feleslegesen csatát kezd, s hiba, hogy nagy téttel, rossz időben, előnytelen terepen veszi fel a harcot. S De Gaulle olyan makacsul ragaszkodott a hí­vei által is helytelenített csatá­hoz, hogy az ember hajlamos két­ségbe vonni a tévedés tényét, s feltételezni: a tábornok azért vál­lalta ezt a próbatételt, mert jobb megdöbbenést keltve buk­ni, mint megkönnyebbülést ki­váltva „elolvadni”; nyilván job­ban is illett De Gaulle-hoz, akit saját személye „csak mint törté­nelmi személyiség érdekelt”. Ez is a De Gaulle-mítosz része. A bukása az, ami nem kétséges. És a legkevésbé sem váratlan, még ha győzelme kérésén múlt is az adott csatában. A mélybe ve­zető lépcső De Gaulle népszava­zásain az „igen” eredménye: a tíz év előtti csaknem 90 százalék va­lóban mind „olvadt”, vereséggel ért volna fel egy hajszálnyi győ­zelem, s mondhatta volna a tábor­nok: még egy ilyen győzelem, s nem marad katonám ... Voltaképpen már tavaly megbu­kott De Gaulle, május óta tartott ez a politikai agónia, amely ellen hasztalan küzdött, miközben pártja mind nyíltabban készült a hatalom szükségszerű „gaulle­­talanítására”, keresvén az utódot, s feltehetőleg meg is találván Pompidouban. Csaknem egy éve, éppen a népszavazás, eladdig be­vált szerével próbált a kór ellen hatni De Gaulle, és jelezte már a franciák immunitását, hogy el kellett állnia tervétől. A gaulleis­ták győzelme a parlamenti válasz­tásokon már sokban független volt De Gaulle személyétől (a fő­szerepet is Pompidou játszotta). A két Napóleon-előd közül a Marx által „kicsi”-nek ne­vezett III. Napóleonnak kedvelt mondása volt, hogy „az én prog­ramom — a nevem!” De Gaulle immár hiába tette fel a ne­vét a játszmára, a franciák többségének nyomasztó teher volt a programja. De Gaulle nacionalizmusa, a nagyhatalmak körébe való görcsös felzárkó­zási törekvése voltaképpen újabb és újabb rétegeket kénysze­­rített lemondásra hovatovább a kispolgári létbázisról is, végered­ményben a gaulleista körök mö­gött álló nagytőke érdekében. Vitathatatlan, hogy mely osz­tályérdekek politikusa De Gaulle. De az is kétségtelen, hogy ez a nagytőke — legalábbis tavaly óta — keresi De Gaulle nélküli lehe­tőségeit. Bár a hasonlatok sántí­tanak, az embernek eszébe jut az amerikai demokrata pártnak és De Gaulle ellenlábasának, John­­sonnak a sorsa: amikor belefogott a vietnami eszkalációba, maga mögött tudta az uralkodó osztály biztos többségét, amelyet aztán szétforgácsolt, eltávolított tőle a kudarc, a kiút nélküle való kere­sése. De Gaulle is a belső szük­ségletek fölé helyezte a külpoliti­kát, s az ebből következő szociális gondok megingatták rendszerét, a tavalyi földrengés pedig gyanak­vóvá tette a nagytőkét. A gaulle-i „én vagy a káosz!” jelszó ab­ban a pillanatban kétes értékűvé vált a polgárság szemében is, ami­kor a demagógia mögül­­kitűnt, hogy aggasztóan nincs biztosítva az utódlás. Az erősödő marakodás­ba pedig kezdtek bekapcsolódni társutasok is, gaulleisták is, Gis­­card d’Estaing, majd Pompidou­ kezdett szétforgácsolódni az egyik fő eredmény, a többségi polgári párt. Így módosult — kiváltképp a gaulleista párt választási sikere nyomán — a jelszó De Gaulle tá­borában: a tábornok vagy más... Maga De Gaulle pénteki utolsó tv-beszédében sokat sejtetően utalt a „vezetésképes többségre”, amely utána is marad, ha neki nem is kielégítő ... Némely kom­mentárok nem véletlenül emlege­tik, hogy „idejében” távozott a tá­bornok, mert később rosszabb lett volna — a gaulleistáknak. T­ermészetesen nem mitikus vi­selkedés tette oly jelentős ál­lamférfivá De Gaulle-t, hogy — amint ilyenkor szokás — az érez­hető távoztával. Amióta befejezte az algériai háborút, s hasonló rea­lizmust követelt Washingtontól Vietnamban, szembefordult Ame­rika „nyugat-európai gyarmatosí­tásával” és fejlesztette a kapcsola­tokat a szocialista országokkal, az­óta nagy fajsúlyú reálpolitikus­ként vonult be a köztudatba. S bizonyos nyugtalanságot kelt, hogy mit változtat majd (s milyen lesz) az utódrezsim. Fokozza az aggodalmat, hogy a baloldal ért­hető elégedettségéhez zavaróan párosul a francia és nem francia atlantisták öröme (a szélsőjobb­nak a gaulleisták kudarca esetén való fenyegetéséről nem is szólva). Holott reálisan kell látnunk De Gaulle realizmusát, s azt is, hogy a nemzetközi helyzet változásai és tendenciái hogyan hatottak ellene, mint nyíltak ki kapuk, amelyeket döngetni régebben ér­deme volt, s mint visszakozott maga is olyan pozíciókból, ame­lyekbe csak a szövetségeseivel való vetélkedés vitte, s koránt­sem a szakítás szándéka. De Gaulle a nyugati szövetségi rend­szer amerikai hegemóniájának­­ ellenfele volt, s ennyiben a nyu­­­­gat-európai önállósági törekvés kifejezője. A helyzet pedig vál­­­­tozott: Washington módosítja NATO-politikáját, London fokoz­­t­­a kényszerű „európaiságát”,­­ Bonn gyors ütemben fejleszti sa­­j­­át külön „gaulleizmusát”. Az őszi­­ frank válság jól mutatta, hol van­nak De Gaulle korlátai: fölébe­­ kerekedett Bonn, amelyet ellen­őrizni ígért a „tengely” révén, s szövetségesnek kínálkoztak az angolszászok. Az angolszászokon kívánt re­­vánsot venni a Közel-Keleten, s ezért arab orientációjú politikára váltott (ez is csökkentette odaha­za kispolgári táborát, már csak az algériai háború alatt kialakult arabellenesség miatt is), újabban viszont hajlékonyan értelmezte az amerikaiak javaslatát a nagy­hatalmi rendezésre, jelezvén az osztozkodás szándékát. De a leg­főbb, De Gaulle jól felfogott nagyhatalmi érdekből kereste az együttműködést a Kelettel, a két szuperhatalom viszonyának rende­zésétől félt, amennyiben egy szov­jet—amerikai párbeszéd előnyte­lenül mérte volna Franciaorszá­got. S végül: a NATO „felfrissí­tett megerősítésének” nixoni po­litikája sok szelet kifogott a töm­böt feszegető De Gaulle vitorlái­ból.Találniuk kell majd egy má­sik De Gaulle-t!” — mon­dotta a tábornok hatalma teljé­ben. Aligha fognak ilyet találni, hisz felemás örökség ez: a Nyugat régikeletű, hidegháborús dogmáit ostromló külpolitika,­ s a változás­ra kényszerülő belpolitika. De Gaulle képtelen volt összhang­ba hozni e kettősséget, s ebbe bu­kott bele. Utódjának lehetősége és szükségessége ez az összhang, a gaulle-i örökséget egyrészt el kell herdálnia, másrészt meg kell őriznie. A tábornok nem tudott, nem tudhatott ez a másik De Gaulle lenni. Avar János NÉPSZABADSÁ­G 1989. május 1. csütörtök ELTÁVOLÍTÁSOM TÖRTÉNETE Volt pekingi tudósítónk jegyzete Végül is eredménnyel járt ab­beli igyekezetem, hogy a kí­nai szervektől tolmácsot szerez­zek a magyar tudósítói irodának, amelynek egy éven át a vezetője, beosztottja, küldönce és sofőrje voltam. Már éppen tizenegyedik hónapja, ostromoltam a diplomá­ciai testületet ellátó pekingi hi­vatalt a nélkülözhetetlen irodai munkaerőért, amikor április 21-én reggel nyolckor csöngettek a la­kásom ajtaján. — Hszieh a nevem — mutatko­zott be új tolmácsom. — A szer­ződéskötés végett jöttem. Délután fél ötkor a kínai kül­ügyminisztériumban közölték ve­lem, hogy kiutasítanak. Kína évezredei szakaszokra bontva mérhetők fel, a szakaszo­kat is divat szakaszokra osztani. Nekem szomorú szakasz jutott az évezredeken belül is, a kulturális forradalom szakaszán belül is. A­­ mozgalom, amelyet a pártvezetés kisebbségi, csoportja indított meg a párt szétzúzására, tervsze­rűen és kiszámítottan haladt to­vább. Még láttam Kínában az egy­másnak uszított csoportok mara­kodásait, amelyeket a tömegek spontán tevékenységének nevez­tek. De már láttam a leszámolást is a becsapott rétegekkel, aztán a Tien An Men térre kivezényelt milliókat, amint parancsszóra hömpölyögni kezdtek a szovjet nagykövetség felé. A külföldi tudósító hangja el­vész ebben a zajongásban. Jelen­téseimmel nem volt más célom, de lehetőségem sem, mint hogy felvillantsam, amit a két szemem­mel láttam, vagy idéztem és ma­gyarázzam, amit a kínai vezetők maguk mondtak és közzétettek újságjaikban. Bonyolult feladat az, aminek to­vábbi teljesítésétől váratlanul el­ütötték egy kis szocialista ország sajtójának képviselőjét a 700 mil­liós Kína képviselői. Hogy miért éppen a Népszabadság és az MTI pekingi tudósítóját szemelték ki arra, hogy működési engedélyét megvonják, az továbbra is a ta­lálgatások tárgya a Pekingben maradt kollégák, barátok, diplo­maták körében. Egyszerűbb füg­gőben hagyni ezt a találós kérdést, és csak tényszerűen leszögezni: a kínai külügyminisztérium sajtó­­osztályán, ahol a kiutasítási vég­zést ismertették velem, éppen csak­­ azt nem közölték tényszerűen,­­ hogy melyik tudósításom ellen tá­­­­masztottak kifogást. Ezért erről, sajnálatos módon, utólag sem tu­dósíthatok. A 375 nap alatt, amit a Kínai Népköztársaság fővárosában töltöttem, hiába harcolva hivata­los felvilágosításokért, útvonalen­gedélyekért, és — mint írtam — tolmácsért, a kínai szervekben egyszer sem ötlött fel, hogy a cso­­korra való tudósításomban felme­rült bármely konkrét kérdésről véleményt nyilvánítsanak. Márpedig — nem vitatom, hogy indokolt esetekben — hangzottak el udvarias figyelmeztetések nagy nyugati sajtóorgánumok pekingi képviselőivel szemben. Voltak kollégák, akiket négyszer-ötször is a sajtóosztály pavilonjába ci­táltak. Ilyenkor az illetékes tiszt­viselők, illatos jázmintea mellett, féltő gonddal óvták őket, nehogy „a saját lábukra ejtsék vissza a felemelt követ”. Általában meg is úszták ilyen „lábsérülés” nélkül. A kövek főleg a „kulturális for­radalom” kezdete óta zuhantak le a külföldi tudósítók lábára, s kö­zülük is szép számmal sántikál­­tak le a pályáról a szocialista or­szágok tudósítói. Ezerkilencszáz­­hatvanhat óta összesen tizenhét külföldi újságírót k­ért az a sors, hogy vagy letartóztatták, vagy há­zi őrizet alá helyezték, vagy kiuta­sították, vagy csak egyszerűen megvonták a tartózkodási enge­délyét, mint e sorok írójától. Vol­tak persze a Kínából ilyen vagy olyan módon eltávolítottak között nyugatiak is, akik nem fogadták meg a figyelmeztetéseket. Jóma­gam egy év alatt két francia kol­légának intettem búcsút a pekingi repülőtér teraszáról, mielőtt a te­rasz másik oldalára kerültem vol­na. •Nem mindig hálás szakmánk Pekingben maradt képviselőin a sor, hogy elrágódjanak a kísértő tanulságon. Tökéletesen korrekt, az új stí­lusnak megfelelő repülőtéri ellenőrzéseken mentem át, aztán Irkutszk felé ragadott a CAAC társaság Iljusinja. A levegőből még láttam, amint barátaim autói apró pontokká zsugorodnak és Pe­­king felé húznak a vékony aszfalt­csíkon. Mind nagyobb darabot lát­tam az óriási kínai földből, ame­lyen nem tűrtek meg tovább. De a felhők másfél perc alatt elnyel­ték Pekinget, amely mit sem tu­dott róla, minő veszélyt jelentet­tem reá nézve. A mélybe tűnt az irodám és a lakásom is. Ekkor elmélkedéseim végére ér­tem, mert eszembe villant, hogy ottfelejtettem a pizsamámat, ami­kor kapkodva felszámoltam egy egész háztartást, miután a kínai szervek konkrét ok és indokolás, valamint jázmintea nélkül, csak 72 órát adtak a távozásra. Patak Károly A Nagy Honvédő Háború első napjai A Szovjetunióban egymás után jelennek meg a katonai vezetők, a Nagy Honvédő Háború nagy hadvezéreinek emlékiratai. E sorozat­ban különleges helyet foglal el Georgij Zsukovnak, a Szovjetunió marsalljának Visszaemlékezések és elmélkedések­ című, 750 oldalas könyve, amelyet a Novosztyi Hírügynökség 600 ezer példányban adott ki, s a napokban jelent meg a moszkvai könyvkereskedésekben. Zsukov marsall, a Szovjetunió négyszeres hőse a Nagy Honvédő Háború előtt és annak első heteiben a vezérkar főnöke, később a leg­veszélyeztetettebb frontok parancsnoka és egyben a főparancsnok, Sztálin helyettese volt. A világon mindenütt korunk egyik legnagyobb had­művészeként értékelik. Moszkvai tudósítónk, Nemes János az alábbiakban folytatások­ban ismerteti Zsukov marsall emlékiratainak két fejezetét (eredeti­ben mintegy 7 nyomtatott ív), amelyek a legjobban vitatott időszak­kal, a Szovjetuniónak a háborúra való felkészülésével és a hitleri tá­madás utáni első napokkal, benne a visszavonulás okaival, a vezető politikai és katonai körök, személy szerint Sztálin akkori tevékenysé­gével és felelősségével is foglalkoznak, egész gazdasági életet érintő meg­változtatásának igényével. To­vábbmegyek: visszaemlékezve arra, hogy mi, katonák, mit köve­teltünk az ipartól a béke utolsó hónapjaiban, látom, időnként nem gondoltuk végig, hogy me­lyek is az ország valóságos gaz­dasági lehetőségei. Bár valószí­nűleg, a saját, mondhatnánk "hi­vatali"­­szempontunkból igazunk volt.” Mindemellett Zsukov bírálóan ír különösen az új haditechnika, az új és hatékonyabb fegyverek rendszeresítésének, kipróbálásá­nak és rendszerbe állításának ne­hézkes folyamatáról. A különbö­ző haderőnemek és fegyvernemek helyzetét elemezve, először a lö­vészhadosztályokkal, a gyalogság­gal foglalkozik. 1941 március közepén Tyimosen­­ko marsall, honvédelmi minisz­terrel együtt kérték Sztálint, en­gedélyezze a lövészhadosztályok kiegészítését a tartalékosok behí­vása útján, hogy a korszerű kö­vetelmények szellemében átké­pezzék őket. A javaslatot először visszautasították. „Azt a választ kaptuk, hogy a tartalékosállo­mánynak ilyen mértékű behívása a németeknek ürügyül szolgálhat a háború kiprovokálására.” Végül, az újabb sürgetésre, március vé­gén mégis engedélyezték 500 ezer katona behívását és — a határ­menti katonai körzetekbe irá­nyítva őket — az egyes lö­vészhadosztályok létszámát 8 ezer főre töltötték fel. (Há­ború idején e hadosztályok rendszeresített létszáma 14 és fél ezer volt.) Később még 300 ezer fegyvernemi szakkiképzést nyert tartalékos behívását engedélyez­ték. A behívásokra — a tervek szerint — 1941. május—október folyamán került volna sor, így a háború előestéjén a ha­tármenti katonai körzetekben névlegesen 170 hadosztály állomá­sozott ugyan, de közülük 144 nyolc-kilenc ezer katonával volt feltöltve, a többi öt-hat ezer har­cost számlált. A páncéloscsapatokról szólva Zsukov azt írja, hogy 1939. ja­nuártól 1941. június 22-ig a Vörös Hadsereg 7 ezer harckocsit ka­pott. 1941-ben az iparnak 5,5 ezer Könnyű utólag okosnak lenni Zsukov 1941. február 1-én fog­lalta el új posztját: a vezérkar főnöke lett, ■Elmondja, hogy annak eldön­tése: fel voltak-e készülve az el­lenség méltó fogadására, mely elemzést kíván, amelyet — meg­győződése szerint — a tudósok, történészek végeznek majd el. A maga részéről e kérdés katonai oldaláról fejti ki véleményét. Mi volt a helyzet a szovjet nép­gazdasággal, különösen a honvé­delmi iparral? A harmadik ötéves tervben (1938—1942) az ipari ter­melés évente átlagban 13, a hadi­iparé 39 százalékkal nőtt. Új ha­diüzemeket létesítettek, illetőleg sok nagyüzemet haditermelésre állítottak át. Nőttek a hadászati tartalékok is: értékük 1940 elejé­től 1941. júniusig 4 milliárdról 7,6 milliárd rubelre emelkedett. Ez az összeg ugyan meglehetősen szerény tartalékokat fejez ki, de a nehéz 1941-es évben e készletek életfontosságúak voltak. 1940 jú­niusától visszatértek a hétnapos hétre (6 munkanap, 1 szünnap, az addigi 5 nap 1 szünnap helyett — A szerk.) és a 8 órás munka­időre. A párt központi bizottsága és személyesen Sztálin sokat foglal­kozott az új haditechnika meg­­honosításával „Természetesen — írja Zsukov —, a háború utáni évek pozíciójából könnyű azt mondani, hogy egy bizonyos fajta fegyverre nagyobb, másikra ki­sebb figyelmet kellett volna akkor fordítani. De még ilyen szemszög­ből sem lehet fellépni a háború előtti népgazdaság sarkalatos, az

Next