Népszabadság, 1969. június (27. évfolyam, 125-149. szám)

1969-06-01 / 125. szám

1969. június 1. vasárnap i Régi meghívásnak eleget téve, másfél napot töltött Kadar Já­nos a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem falai között. Nagy múltú, nemzetközi tekinté­lyű tanintézet oktatóival és hall­gatóival folytatott beszélgetést a Központi Bizottság első titkára — és a találkozás ténye, a beszél­getések tartalma egyaránt arról tanúskodik: milyen megbecsülés­sel figyeli az ország az egyik leg­jelentősebb magyar felsőoktatási intézmény tevékenységét. A találkozó mégsem „rendha­gyó” esemény volt, hanem szer­ves része, folytatása a párt poli­tikájának, a pártvezetők munká­jának. Kádár elvtárs ezt úgy fo­galmazta meg az Eötvös Kollé­giumban, a kollégistákkal­ folyta­tott, késő éjszakai órákba nyúló beszélgetésen, hogy í­gy jött el az egyetemre, mint ahogyan a Ganz- Mávagba vagy egy termelőszö­vetkezetbe látogat el, hiszen mindenütt a szocialista építőmun­ka eredményeiről, a további fej­lődés teendőiről kell szót ejteni, s ebből az aspektusból felmérni a tennivalókat. A kínai helyzettől az egyetemi oktatók fizetéséig minden kényes kérdést feltettek nekem — kezd­­j­­e tréfásan, mégis komolyan be­szédét Kádár János csütörtök délután az Eötvös L­oránd Tu-­­­dományegyetem oktatóinak, hall­gatóinak gyűlésén. S egy gesztu­­­­sával mintha hozzátette volna: vajon lehettek volna még kénye­sebb kérdések is, ha már ez az­­ utóbbi is szőnyegre került? De így van ez rendjén. A párt- és az állami vezetők nem­­ azért találkoznak az ország dol­­­­gozóival és képviselőikkel, hogy­­ szépeket mondjanak egymásnak,­­ hanem azért, hogy kölcsönös tá­jékoztatást adjanak a szűkebb és a tágabb világ helyzetéről, az er­ről kialakított véleményekről. A társadalomnak az az érdeke, hogy idősebb kommunisták és KISZ-esek, párttagok és párton­­kívüliek között termékeny, építő eszmecsere alakuljon ki életünk, munkánk lényeges kérdéseiről. A vélemények hol megegyeznek, hol csak közelednek egymáshoz, hol pedig keresztezik egymást, illetve szembekerülnek egymással. Ezzel összefüggésben is hangsúlyozta Kádár elvtárs a jobboldali revi­zionista, illetve a szektás dogma­tikus nézetekkel folytatott követ­kezetes harc szükségességét. A nyílt eszmecseréken azonban sikerül elősegítenünk a konstruk­tív meggyőződés megszilárdítá­sát. A munkának ez a szelleme jellemezte Kádár elvtárs látoga­tását a..budapesti tudományegye­temen. Akár az Eötvös Kollé­giumban tartott bensőséges han­gulatú kollégiumi gyűlésre gon­dolunk, akár az egyetem veze-­t­­őivel, majd az egyetem diák­jaival és oktatóival lezajlott ta­lálkozásra — őszinte légkör, fesztelen kérdések, fesztelen, nyílt válaszok jellemezték ezt a láto­gatást. Termékeny nyugtalanság, társadalmi sik­tusság Kádár elvtárs megjegyezte, hogy „az egyetemi diákság je­lentős részénél érett társadalmi ítélőképességgel és állásfoglalá­sokkal találkoztam''. Milyen fon­tosabb kérdések kerültek előtér­ben ezen a másfél napos nonstop megbeszélésen? Érthető, hogy mind a látogatót, mind az egyetem diákjait és oktatóit élénken fog­lalkoztatják az ifjúság helyzeté­vel, mozgalmával összefüggő kér­dések. Foglalkoztak a KISZ munkájában mutatkozó problé­mákkal, a kollégiumi élettel, az egyetemi ifjúság s a közélet kap­­csolatfelvételével, az egyetemi diákok és oktatók viszonyával és sok más egyébbel. Kádár elvtárs megértően fo­gadta a fiatalok észrevételeit, ké­réseit és kritikai megjegyzéseit, s akár egyetértett azokkal, akár nem, magát azt a szellemet, amely kialakította ezeket a kérdéstevé­seket, a maga részéről üdvözölte. Üdvözölte azt, hogy a fiatalokban heves ellenkezés tapasztalható a hibákkal szemben, jelentkezzenek azok akár a KISZ vagy az egye­tem munkájában, akár a legfel­­­sőbb szervek döntésében. „Ezek nem tabuk, és nem szentségtörés gondolni arra, hogy miért nem segítenek már vagy miért nem változtatnak ezen vagy azon.” Ez a felelősséggel párosuló türelmet­lenség, ez az egészséges nyugta­lanság egyik hajtóereje a mi társadalmunknak, s akit foglal­koztat, ténylegesen foglalkoztat a szocialista társadalom ügye, az nem legyinthet fáradtan és unot­tan a hibákra, az nem lehet ki­égett, cinikus ember. A KISZ-szel kapcsolatos kriti­kai észrevételekre válaszolva Ká­dár elvtárs megjegyezte, hogy a KISZ történelmileg nagy jelentő­ségű munkát végzett el már ed­dig, s folytatva a jót, megvál­toztatva azt, ami az új körülmé­nyek között nem megfelelő — kell tovább dolgozni. Tájékoztat­ta hallgatóit, hogy a párt Köz­ponti Bizottsága a nem is tá­voli jövőben beható vizsgálat alapján foglalkozik majd a magyar ifjúság helyzetével, s ezen belül természetesen a KISZ-szel. Nem­csak ezzel a kérdéssel kapcsolat­ban, hanem más problémákról szólva is rámutatott arra, hogy eleven kontaktusban kell len­nünk a valósággal, a gyakorlattal, s egy-egy területen hozott hatá­rozatainkat időről időre felül kell vizsgálni, s ha az élet úgy kívánja, akkor korrigálni kell azt, ami változtatást kíván. A nyil­vánvalóvá lett hibákkal, a rutin­munkával járó megmerevedések­kel vagy a le nem küzdött helyte­len, régi szemléletekkel szemben fel kell lépnünk. „Mindent a ma­ga helyén, a maga idejében fel kell vetni és tisztázni!” — mon­dotta Kádár elvtárs. A KISZ- szel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az a demokratikus centra­lizmus alapvetően helyes elveire épül, de ezen belül nyilván mu­tatkoznak a bürokratikus torzulá­sok, amelyeket ki kell küszöböl­ni. Rámutatott arra, hogy a KISZ az ifjúság szervezete, s annak bel­ső problémáit elsősorban a fia­taloknak kell nagy társadalmi fe­lelősséggel megoldaniuk. Nem az ifjúsági kérdésekkel kapcsolat­ban, hanem az általánosan érvé­nyes közéleti magatartásról szól­va jegyezte meg, hogy mindenféle bírálatnak helye van a mi tár­sadalmunkban, ami a jobbítást szolgálja, ami a társadalom ered­ményének és céljának féltéséből fakad. Bírálóan szólt arról a ma­gatartásról, amely a neki nem tetszőben eleve az ellenség kezét látja, s ha valakivel nézeteltérése támad, arról nagy hirtelen „be­bizonyítja”, hogy az gyermekko­ra óta az ellenség ügynöke. Ilyen légkörben nem lehetne szocializ­must építeni, s nem is hagyunk teret az ilyen módszereknek. Az egyetemi oktatók és diákok több ízben is felvetették Kádár Jánosnak, hogy csökkent az egye­temeken a jelenleg fizikai munkát végző dolgozók gyerekeinek arányszáma. Ez a csökkenés az ELTÉ-n az országos átlagnál is nagyobb. (Az országos átlag va­lamivel több, mint 40 százalék, az ELTÉ-n­ az arányszám 25 száza­lék.) A kérdésekre válaszolva Ká­dár elvtárs rámutatott arra, hogy az egyetemi felvételeknél a szár­mazás szerinti kategorizálást meg­szüntettük, erről annak idején a pártkongresszus is döntést hozott. De a kongresszusi határozatban az is benne volt — mondotta —, hogy minden segítséget meg k­ell adni a fizikai dolgozók gyerekei­nek, hogy a felkészülésben mutat­kozó indulási hátrányukat behoz­hassák. Egyetemeink és főisko­láink betartották a származási kategorizálás megszüntetéséről szóló rendelkezést, de nagyon sok tennivaló vár reánk, hogy elérjük a helyes arányok kialakítását. Mindent el kell követnünk, hogy megfelelő számban kerülje­nek egyetemeinkre a fizikai dol­gozók gyermekei, s ezt nem úgy akarjuk elérni, hogy visszaállít­juk a származási kategóriák ko­rábbi státusát, hanem úgy, hogy a közép-, sőt az általános iskolák­tól egészen a főiskolákig több se­gítséget adunk ezeknek a fiata­loknak. Rendszeres,­ átgondolt se­gítésre, áldozatot követelő segí­tésre gondolunk és nem rögtön­zésekre, nem év végi hajrákra. A probléma megoldása érdekében már sokat tettek maguk a fiata­lok s munkájuk hatékonyabb folytatásához a párt- és állami vezetés minden segítséget megad, a megoldás egyéb útjainak szám­bavétele mellett. Az az állapot — mondotta Ká­dár elvtárs —, amely nem is olyan sok évvel ezelőtt uralkodott, nem volt tartható és nem hozható visz­­sza. Akkoriban volt fiatal, „aki­nek a származása volt rendben, a másik aktív volt az ifjúsági mun­kában, a harmadik meg tudott”. Mi azt szeretnénk, hogy világné­zetileg és szakmailag korszerű felkészültségű, politikailag velünk együtt küzdő fiatalok kerüljenek ki minél nagyobb számban az egyetemekről. Újra és újra ki­emelte Kádár elvtárs azt a gon­dolatot, hogy az ifjúság elsőren­dű kötelessége a tanulás, mert azt a tudást, amit most nem sa­játítanak el, azt később csak sok­szoros erőfeszítéssel szerezhetik meg. lag.«'«*41*iii és tudomány A kérdéseknek egész csokra foglalkozott az egyetemi képzés­sel, az egyetemi oktatás színvona­lával, a tantervekkel. A szakmai dolgokban való konkrét válasz­adás feladatát elhárította magától az előadó, ugyanakkor néhány­ nagyon meggondolkoztató álta­lános elvi megjegyzést tett. Rámutatott például arra, hogy mutatkozik nálunk egy törek­vés az ifjúság túl korai spe­­cializálására. Hangoztatta, hogy ezt nem tartja helyesnek, részben azért, mert egy fiatalember számára nagyon nehéz erről dön­teni, másrészt azért, mert a kul­túra, a tudomány korszerű kö­vetelményei sem teszik ezt kívá­natossá. Manapság a tudományos­­technikai forradalom korában az új és új tudományos eredmények­nek olyan hallatlanul gyors ára­datát kell befogadnia a szakem­bereknek, hogy egy túl korai spe­cializálódás lehetetlenné tenné és teszi, egy olyan stabil, teherbíró általános műveltség, tudományos alap megszerzését, amelyre aztán később, az egyetem után is biz­tosan lehet reáépíteni az újabb ismereteket. Ebben az összefüggésben tájé­koztatta Kádár elvtárs az oktató­kat és a diákokat arról, hogy a Központi Bizottság igen körülte­kintően és sokoldalúan vizsgálja tudományos életünk helyzetét, s a szakemberekkel való alapos megbeszélések után közrebocsát­ja tudománypolitikai irány­elveit, amelyek arra hiva­tottak, hogy meggyorsítsák tu­dományos életünk korszerű fejlő­dését. A szocialista építés jelenle­gi szakasza, az új gazdasági me­chanizmus kikerülhetetlenül tette fel a tudományos életünkkel kap­csolatos kérdéseket, s ezekre vá­laszolni kell. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott vol­na, rámutatott arra, hogy egye­temeinknek az eddiginél sokkal nagyobb feladatot és felelősséget kell adni a tudományos munka végzésében, a tudományos élet­ben. Ez egyszerre érdeke • a tudományos és az oktatói munká­nak. Az elmúlt években, sőt évtizedekben némiképp hát­rább szorult az egyetem a tu­dományos életben, s ennek kö­vetkeztében • a tudományos mun­ka is az egyetem egyes te­rületein. Ennek kárát nemcsak az egyetem dolgozói, hanem a diá­kok is látták. A színvonal emelé­se a tudományos életben nemcsak és nem is elsősorban a tudomány presztízskérdése, hanem a népgaz­daság és a társadalmi fejlődés korszerű követelménye. Tudomá­nyos munkánk reális színvonal­­emelése nélkül hovatovább sem az iparban, sem más területeken nem tudunk versenyképesek lenni a világban. A KGST-vel kapcso­latban kiemelte, hogy a szocialis­ta országok nemzeti és közös ér­deke bizonyos integrációt követel a tudományos tevékenységben is, természetesen az önkéntesség alapján. Több kérdés kereszteződési pontja volt a korunk egyik meg­határozójaként említett tudomá­nyos-technikai forradalom. Ká­dár elvtárs rámutatott arra, hogy­­ a tudományos-technikai forrada­­l­­om tény, amely mind a szocialis­­­­ta, mind a kapitalista világban érvényesül, s hogy nem utolsósor­ban ennek eredményeként tekint­­i­hetjük a tudományt termelőerő­­­­nek. Ez természetesen nem azt je­­­­lenti, hogy minden tudomány ter­­j­melőerő, s hogy minden tudo­mányágban, ahol erre lehetőség­­ van, elértük a kellő szintet,­­ amelyen a hazai tudományról, mint termelőerőről lehet be­szélni, de a tendencia kétségte­­l­­enül ez. Ugyanakkor hangoztat­ta, nem lenne helyes a tudomá­nyos-technikai forradalom ügyét elválasztani a szocialista forrada­lom, a társadalmi forradalom ügyétől. Nálunk két forradalom zajlik egyszerre: a társadalmi for­radalom és a tudományos-techni­kai forradalom. Mi az első helyre tesszük a társadalmi forradalmat, s ez nem lebecsülése a tudomány­­nak, hanem annak a felismerése, hogy meg kellett és meg kell te­remteni a társadalmi feltételeket, nemcsak ahhoz, hogy a tudomány szabadon fejlődhessen, hanem ah­­hoz is, hogy biztosítva legyen a tudományok felhasználása az em­beriség céljaira, a haladás érde­kében. A kapitalista világban is van tudományos-technikai forra­dalom, de ott nem megy vég­be társadalmi forradalom. Ott képesek bizonyos, nem is je­lentéktelen fejlődést felmutat­ni az egyes tudományágakban, de társadalmi tekintetben az im­perializmus nem tud igazi pers­pektívát nyújtani. Mi tudunk tár­sadalmi perspektívát nyújtani, s éppen ez a forradalmi perspektí­va az, amely szociális értelemben is perspektivikussá teszi a tudo­mányos-technikai forradalmat. A kulturális életről A kérdést feltevő fiatalok közül igen sokan foglalkoztak kulturá­lis életünkkel, kulturális politi­kánk kérdéseivel. Voltak, akik kevesellték a kulturális termékek „szabadságát”, akadtak, akik so­kallták, voltak, akik a vitáktól féltették a művészetet. „A kollé­giumi találkozón — mondotta Ká­dár elvtárs— az­ egyik hallgató fel­vetette, hogy nem lehetne-e a kul­túra területén egy kicsit nagyobb működési-intézkedési szabadságot biztosítani, ahhoz hasonlóan, ahogy ezt a reform biztosítja ipa­ri-gazdasági vonalon. Erre úgy válaszoltam, hogy ez a valóság­ban fordítva van, mert a kultúrá­ban tulajdonképpen sokkal na­gyobb az önállóság és a szabad­ság, mint a gazdasági életben.” Ez a terület belső természete és sajá­tos törvényei szerint van így — tette hozzá Kádár János —, pl. azoknál a művészi alkotásoknál. (Folytatás a 4. oldalon.) Eszmecsere fiatalokkal az ország, a világ dolgairól Ktíii­kr •JttiMP.s /uiotjutösít tíz Eötvös i^Mventl # ii#/«inutitjvtj//**tt*nti»n Találkozás a diákokkal és a tanárokkal a Gólyavárban. né­­p­s­z­a­b­a­d­s­á­g 3

Next