Népszabadság, 1969. június (27. évfolyam, 125-149. szám)
1969-06-01 / 125. szám
1969. június 1. vasárnap i Régi meghívásnak eleget téve, másfél napot töltött Kadar János a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem falai között. Nagy múltú, nemzetközi tekintélyű tanintézet oktatóival és hallgatóival folytatott beszélgetést a Központi Bizottság első titkára — és a találkozás ténye, a beszélgetések tartalma egyaránt arról tanúskodik: milyen megbecsüléssel figyeli az ország az egyik legjelentősebb magyar felsőoktatási intézmény tevékenységét. A találkozó mégsem „rendhagyó” esemény volt, hanem szerves része, folytatása a párt politikájának, a pártvezetők munkájának. Kádár elvtárs ezt úgy fogalmazta meg az Eötvös Kollégiumban, a kollégistákkal folytatott, késő éjszakai órákba nyúló beszélgetésen, hogy így jött el az egyetemre, mint ahogyan a Ganz- Mávagba vagy egy termelőszövetkezetbe látogat el, hiszen mindenütt a szocialista építőmunka eredményeiről, a további fejlődés teendőiről kell szót ejteni, s ebből az aspektusból felmérni a tennivalókat. A kínai helyzettől az egyetemi oktatók fizetéséig minden kényes kérdést feltettek nekem — kezdje tréfásan, mégis komolyan beszédét Kádár János csütörtök délután az Eötvös Loránd Tu-dományegyetem oktatóinak, hallgatóinak gyűlésén. S egy gesztusával mintha hozzátette volna: vajon lehettek volna még kényesebb kérdések is, ha már ez az utóbbi is szőnyegre került? De így van ez rendjén. A párt- és az állami vezetők nem azért találkoznak az ország dolgozóival és képviselőikkel, hogy szépeket mondjanak egymásnak, hanem azért, hogy kölcsönös tájékoztatást adjanak a szűkebb és a tágabb világ helyzetéről, az erről kialakított véleményekről. A társadalomnak az az érdeke, hogy idősebb kommunisták és KISZ-esek, párttagok és pártonkívüliek között termékeny, építő eszmecsere alakuljon ki életünk, munkánk lényeges kérdéseiről. A vélemények hol megegyeznek, hol csak közelednek egymáshoz, hol pedig keresztezik egymást, illetve szembekerülnek egymással. Ezzel összefüggésben is hangsúlyozta Kádár elvtárs a jobboldali revizionista, illetve a szektás dogmatikus nézetekkel folytatott következetes harc szükségességét. A nyílt eszmecseréken azonban sikerül elősegítenünk a konstruktív meggyőződés megszilárdítását. A munkának ez a szelleme jellemezte Kádár elvtárs látogatását a..budapesti tudományegyetemen. Akár az Eötvös Kollégiumban tartott bensőséges hangulatú kollégiumi gyűlésre gondolunk, akár az egyetem veze-tőivel, majd az egyetem diákjaival és oktatóival lezajlott találkozásra — őszinte légkör, fesztelen kérdések, fesztelen, nyílt válaszok jellemezték ezt a látogatást. Termékeny nyugtalanság, társadalmi siktusság Kádár elvtárs megjegyezte, hogy „az egyetemi diákság jelentős részénél érett társadalmi ítélőképességgel és állásfoglalásokkal találkoztam''. Milyen fontosabb kérdések kerültek előtérben ezen a másfél napos nonstop megbeszélésen? Érthető, hogy mind a látogatót, mind az egyetem diákjait és oktatóit élénken foglalkoztatják az ifjúság helyzetével, mozgalmával összefüggő kérdések. Foglalkoztak a KISZ munkájában mutatkozó problémákkal, a kollégiumi élettel, az egyetemi ifjúság s a közélet kapcsolatfelvételével, az egyetemi diákok és oktatók viszonyával és sok más egyébbel. Kádár elvtárs megértően fogadta a fiatalok észrevételeit, kéréseit és kritikai megjegyzéseit, s akár egyetértett azokkal, akár nem, magát azt a szellemet, amely kialakította ezeket a kérdéstevéseket, a maga részéről üdvözölte. Üdvözölte azt, hogy a fiatalokban heves ellenkezés tapasztalható a hibákkal szemben, jelentkezzenek azok akár a KISZ vagy az egyetem munkájában, akár a legfelsőbb szervek döntésében. „Ezek nem tabuk, és nem szentségtörés gondolni arra, hogy miért nem segítenek már vagy miért nem változtatnak ezen vagy azon.” Ez a felelősséggel párosuló türelmetlenség, ez az egészséges nyugtalanság egyik hajtóereje a mi társadalmunknak, s akit foglalkoztat, ténylegesen foglalkoztat a szocialista társadalom ügye, az nem legyinthet fáradtan és unottan a hibákra, az nem lehet kiégett, cinikus ember. A KISZ-szel kapcsolatos kritikai észrevételekre válaszolva Kádár elvtárs megjegyezte, hogy a KISZ történelmileg nagy jelentőségű munkát végzett el már eddig, s folytatva a jót, megváltoztatva azt, ami az új körülmények között nem megfelelő — kell tovább dolgozni. Tájékoztatta hallgatóit, hogy a párt Központi Bizottsága a nem is távoli jövőben beható vizsgálat alapján foglalkozik majd a magyar ifjúság helyzetével, s ezen belül természetesen a KISZ-szel. Nemcsak ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hanem más problémákról szólva is rámutatott arra, hogy eleven kontaktusban kell lennünk a valósággal, a gyakorlattal, s egy-egy területen hozott határozatainkat időről időre felül kell vizsgálni, s ha az élet úgy kívánja, akkor korrigálni kell azt, ami változtatást kíván. A nyilvánvalóvá lett hibákkal, a rutinmunkával járó megmerevedésekkel vagy a le nem küzdött helytelen, régi szemléletekkel szemben fel kell lépnünk. „Mindent a maga helyén, a maga idejében fel kell vetni és tisztázni!” — mondotta Kádár elvtárs. A KISZ- szel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az a demokratikus centralizmus alapvetően helyes elveire épül, de ezen belül nyilván mutatkoznak a bürokratikus torzulások, amelyeket ki kell küszöbölni. Rámutatott arra, hogy a KISZ az ifjúság szervezete, s annak belső problémáit elsősorban a fiataloknak kell nagy társadalmi felelősséggel megoldaniuk. Nem az ifjúsági kérdésekkel kapcsolatban, hanem az általánosan érvényes közéleti magatartásról szólva jegyezte meg, hogy mindenféle bírálatnak helye van a mi társadalmunkban, ami a jobbítást szolgálja, ami a társadalom eredményének és céljának féltéséből fakad. Bírálóan szólt arról a magatartásról, amely a neki nem tetszőben eleve az ellenség kezét látja, s ha valakivel nézeteltérése támad, arról nagy hirtelen „bebizonyítja”, hogy az gyermekkora óta az ellenség ügynöke. Ilyen légkörben nem lehetne szocializmust építeni, s nem is hagyunk teret az ilyen módszereknek. Az egyetemi oktatók és diákok több ízben is felvetették Kádár Jánosnak, hogy csökkent az egyetemeken a jelenleg fizikai munkát végző dolgozók gyerekeinek arányszáma. Ez a csökkenés az ELTÉ-n az országos átlagnál is nagyobb. (Az országos átlag valamivel több, mint 40 százalék, az ELTÉ-n az arányszám 25 százalék.) A kérdésekre válaszolva Kádár elvtárs rámutatott arra, hogy az egyetemi felvételeknél a származás szerinti kategorizálást megszüntettük, erről annak idején a pártkongresszus is döntést hozott. De a kongresszusi határozatban az is benne volt — mondotta —, hogy minden segítséget meg kell adni a fizikai dolgozók gyerekeinek, hogy a felkészülésben mutatkozó indulási hátrányukat behozhassák. Egyetemeink és főiskoláink betartották a származási kategorizálás megszüntetéséről szóló rendelkezést, de nagyon sok tennivaló vár reánk, hogy elérjük a helyes arányok kialakítását. Mindent el kell követnünk, hogy megfelelő számban kerüljenek egyetemeinkre a fizikai dolgozók gyermekei, s ezt nem úgy akarjuk elérni, hogy visszaállítjuk a származási kategóriák korábbi státusát, hanem úgy, hogy a közép-, sőt az általános iskoláktól egészen a főiskolákig több segítséget adunk ezeknek a fiataloknak. Rendszeres, átgondolt segítésre, áldozatot követelő segítésre gondolunk és nem rögtönzésekre, nem év végi hajrákra. A probléma megoldása érdekében már sokat tettek maguk a fiatalok s munkájuk hatékonyabb folytatásához a párt- és állami vezetés minden segítséget megad, a megoldás egyéb útjainak számbavétele mellett. Az az állapot — mondotta Kádár elvtárs —, amely nem is olyan sok évvel ezelőtt uralkodott, nem volt tartható és nem hozható viszsza. Akkoriban volt fiatal, „akinek a származása volt rendben, a másik aktív volt az ifjúsági munkában, a harmadik meg tudott”. Mi azt szeretnénk, hogy világnézetileg és szakmailag korszerű felkészültségű, politikailag velünk együtt küzdő fiatalok kerüljenek ki minél nagyobb számban az egyetemekről. Újra és újra kiemelte Kádár elvtárs azt a gondolatot, hogy az ifjúság elsőrendű kötelessége a tanulás, mert azt a tudást, amit most nem sajátítanak el, azt később csak sokszoros erőfeszítéssel szerezhetik meg. lag.«'«*41*iii és tudomány A kérdéseknek egész csokra foglalkozott az egyetemi képzéssel, az egyetemi oktatás színvonalával, a tantervekkel. A szakmai dolgokban való konkrét válaszadás feladatát elhárította magától az előadó, ugyanakkor néhány nagyon meggondolkoztató általános elvi megjegyzést tett. Rámutatott például arra, hogy mutatkozik nálunk egy törekvés az ifjúság túl korai specializálására. Hangoztatta, hogy ezt nem tartja helyesnek, részben azért, mert egy fiatalember számára nagyon nehéz erről dönteni, másrészt azért, mert a kultúra, a tudomány korszerű követelményei sem teszik ezt kívánatossá. Manapság a tudományostechnikai forradalom korában az új és új tudományos eredményeknek olyan hallatlanul gyors áradatát kell befogadnia a szakembereknek, hogy egy túl korai specializálódás lehetetlenné tenné és teszi, egy olyan stabil, teherbíró általános műveltség, tudományos alap megszerzését, amelyre aztán később, az egyetem után is biztosan lehet reáépíteni az újabb ismereteket. Ebben az összefüggésben tájékoztatta Kádár elvtárs az oktatókat és a diákokat arról, hogy a Központi Bizottság igen körültekintően és sokoldalúan vizsgálja tudományos életünk helyzetét, s a szakemberekkel való alapos megbeszélések után közrebocsátja tudománypolitikai irányelveit, amelyek arra hivatottak, hogy meggyorsítsák tudományos életünk korszerű fejlődését. A szocialista építés jelenlegi szakasza, az új gazdasági mechanizmus kikerülhetetlenül tette fel a tudományos életünkkel kapcsolatos kérdéseket, s ezekre válaszolni kell. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna, rámutatott arra, hogy egyetemeinknek az eddiginél sokkal nagyobb feladatot és felelősséget kell adni a tudományos munka végzésében, a tudományos életben. Ez egyszerre érdeke • a tudományos és az oktatói munkának. Az elmúlt években, sőt évtizedekben némiképp hátrább szorult az egyetem a tudományos életben, s ennek következtében • a tudományos munka is az egyetem egyes területein. Ennek kárát nemcsak az egyetem dolgozói, hanem a diákok is látták. A színvonal emelése a tudományos életben nemcsak és nem is elsősorban a tudomány presztízskérdése, hanem a népgazdaság és a társadalmi fejlődés korszerű követelménye. Tudományos munkánk reális színvonalemelése nélkül hovatovább sem az iparban, sem más területeken nem tudunk versenyképesek lenni a világban. A KGST-vel kapcsolatban kiemelte, hogy a szocialista országok nemzeti és közös érdeke bizonyos integrációt követel a tudományos tevékenységben is, természetesen az önkéntesség alapján. Több kérdés kereszteződési pontja volt a korunk egyik meghatározójaként említett tudományos-technikai forradalom. Kádár elvtárs rámutatott arra, hogy a tudományos-technikai forradalom tény, amely mind a szocialista, mind a kapitalista világban érvényesül, s hogy nem utolsósorban ennek eredményeként tekintihetjük a tudományt termelőerőnek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden tudomány terjmelőerő, s hogy minden tudományágban, ahol erre lehetőség van, elértük a kellő szintet, amelyen a hazai tudományról, mint termelőerőről lehet beszélni, de a tendencia kétségtelenül ez. Ugyanakkor hangoztatta, nem lenne helyes a tudományos-technikai forradalom ügyét elválasztani a szocialista forradalom, a társadalmi forradalom ügyétől. Nálunk két forradalom zajlik egyszerre: a társadalmi forradalom és a tudományos-technikai forradalom. Mi az első helyre tesszük a társadalmi forradalmat, s ez nem lebecsülése a tudománynak, hanem annak a felismerése, hogy meg kellett és meg kell teremteni a társadalmi feltételeket, nemcsak ahhoz, hogy a tudomány szabadon fejlődhessen, hanem ahhoz is, hogy biztosítva legyen a tudományok felhasználása az emberiség céljaira, a haladás érdekében. A kapitalista világban is van tudományos-technikai forradalom, de ott nem megy végbe társadalmi forradalom. Ott képesek bizonyos, nem is jelentéktelen fejlődést felmutatni az egyes tudományágakban, de társadalmi tekintetben az imperializmus nem tud igazi perspektívát nyújtani. Mi tudunk társadalmi perspektívát nyújtani, s éppen ez a forradalmi perspektíva az, amely szociális értelemben is perspektivikussá teszi a tudományos-technikai forradalmat. A kulturális életről A kérdést feltevő fiatalok közül igen sokan foglalkoztak kulturális életünkkel, kulturális politikánk kérdéseivel. Voltak, akik kevesellték a kulturális termékek „szabadságát”, akadtak, akik sokallták, voltak, akik a vitáktól féltették a művészetet. „A kollégiumi találkozón — mondotta Kádár elvtárs— az egyik hallgató felvetette, hogy nem lehetne-e a kultúra területén egy kicsit nagyobb működési-intézkedési szabadságot biztosítani, ahhoz hasonlóan, ahogy ezt a reform biztosítja ipari-gazdasági vonalon. Erre úgy válaszoltam, hogy ez a valóságban fordítva van, mert a kultúrában tulajdonképpen sokkal nagyobb az önállóság és a szabadság, mint a gazdasági életben.” Ez a terület belső természete és sajátos törvényei szerint van így — tette hozzá Kádár János —, pl. azoknál a művészi alkotásoknál. (Folytatás a 4. oldalon.) Eszmecsere fiatalokkal az ország, a világ dolgairól Ktíiikr •JttiMP.s /uiotjutösít tíz Eötvös i^Mventl # ii#/«inutitjvtj//**tt*nti»n Találkozás a diákokkal és a tanárokkal a Gólyavárban. népszabadság 3