Népszabadság, 1969. július (27. évfolyam, 150-176. szám)
1969-07-30 / 175. szám
1989. július 30, szerda PETŐFI KOSZORÚS Emlékünnepség a költő halálának 120. évfordulója alkalmából Csütörtökön este — 20 órai kezdettel — emlékünnepséget rendez Petőfi halálának 120. évfordulója alkalmából a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyar Írók Szövetsége a Néphadsereg Központi Klubjának nyári helyiségében. Dr. Ortutay Gyula akadémikus, a Népfront alelnöke idézi meg először a forradalmár poéta alakját, majd Simon István Kossuthdíjas költő mond ünnepi beszédet. Petőfi-versekből állították össze az emlékünnepség műsorát: elhangzik a többi között A XIX. század költői, A szabadsághoz, az Egy gondolat bánt engemet. Hallhatja majd a közönség Babits Mihály Petőfi koszorúi, Simon István Petőfi Aranyoknál című versét, továbbá több Petőfi-mű megzenésített változatát is. Közreműködik a műsorban Bánki Zsuzsa, Ilosvai Katalin, Török Erzsi, Arató Pál, Bánffy György, Bodor Tibor, Szabó Miklós, valamint a Munkásőrség Férfikara, a Vándor-kórus, a KISZ Központi Művészegyüttesének egyetemi énekkara. (MTI) Moszkvai stúdiókban Diótörők angol és orosz változatban Az amerikai Commonwealth United és a szovjet filmipari minisztérium között megállapodás született: megfilmesítik Csajkovszkij Diótörőjét. A 15 millió dolláros költséggel készülő film forgatókönyvét Leslie Bricusse írja, a női főszerepet Ludmilla Szaveljeva, a Háború és béke emlékezetes Natasája játssza. A filmben közreműködik még a moszkvai Nagy Színház balettkara, a Mojszejev-együttes, a leningrádi Kirov Balett, valamint a Moszkvai Állami Cirkusz. A forgatás a jövő év tavaszán kezdődik, s a film angol és orosz változatban készül el. Az utóbbi időben keveset lehetett hallani^Csuhrajról, aki érdekes dokumentumfilmen dolgozott: a sztálingrádi csata történelmi mozzanatait dolgozta föl izgalmas, újszerű eszközökkel. Vitus Behring — akiről a Behring-tengerszorost elnevezték — expedíciójának kalandos történetét viszi filmre J. Svirjov rendező. Holland származású hőse a XVIII. század elején I. Péter cártól azt a feladatot kapta, hajózzon végig Szibéria északkeleti partjai mentén. KULTURÁLIS HÍREK ENGELS születésének közelgő 150. évfordulója alkalmából szovjet—NDK koprodukciós dokumentumfilm készül, amelynek rendezői Katja és Klaus Georgi, valamint Fjodor Chidruk. IV. BÉLA építette XIII. századi kolostor romjaira bukkantak budai Várban, a Hess András téren, ahová szállodát építenek majd. Az építkezés előtt a régészek feltárják a romokat. KOPERNIKUSZ születésének 1973-ban lesz 500. évfordulója. Ez alkalomból Lengyelországban már megjelent összes műveinek első kiadása és készül a nagy csillagász tanulmányait tartalmazó kötet. A BALATONI FILMHETEKET augusztus 15-től szeptember közepéig rendezik meg a déli part filmszínházaiban. A többi között Az alvilág professzora és Az idő ablakai című magyar filmek eredeti bemutatója szerepel a programban. A SZABADSÁG VAGY HALÁL című híres Kazantzakisz-kötet lefordításáért az törvényszék 13 hónapi isztambuli börtönre ítélte Ali Nevzat török írót „nemzetgyalázás” és „az iszlám vallás megsértése” címén. MOSSNAMMER GYÖRGY festőművész kiállítása augusztus 1-én nyílik a Fényes Adolf Teremben. NÉPSZABADSÁG IZGAGA FŐNIX 120 éves hogy Petőfi Sándor, „ez az istennél több ember”, „e mennyeien nagyságos suhanó” a fehéregyházi csatatéren, hol oly sűrű sorokban s kapkodva „írt a halál, kitette a szívét nagy, piros pontnak”. 26 éves volt akkor, mint én most, ki tétován próbálón megidézni kozáklándzsával átvert sovány alakját, miközben literátorosan áhítatos gondolatok kísértenek. Nem fájt a Földnek, ahogy elzuhant véresen? A fröccsenő láng nem gyújtotta ki a kukoricást, mint isten lelke a csipkebokrot? De nem, ne szépelegjünk — nem fáj a Földnek az emberhalál, bárki halála! Embernek fáj csak a Föld és az ember. Nem tudunk többet Petőfiről, hogyan temették, hova temették. Azt tudjuk, temetnek 120 év óta sokan. S virrasztják, életre dörzsölik emlékét még többen, akikhez tartozott, akiknek vegetatív életerejéből magnéziumláng-villámlással kiszakadt a nép. Persze, ki a nép? Legyünk vulgárisak. A Ki nap hevében, étlenszomjan, kétségbeesve tengeti életét, a jogfosztott, megalázott és kiszolgáltatott milliók. Aki hajlik ármánynak, erőszaknak, „mivel gyönge, mint az asszony és a gyermek”, s „magával kötve, mint a kéve”, sunyíthat vagy parancsra cselekedhet, de aki feltámadván, hajókat tör rettentő dühében s erejével”, ő szüli százszor és ezerszer újra Petőfit, megszüli Lukács tábornok alakjában, Luther King vagy Guevara alakjában, Amerikában, Afrikában és mindenütt. A forradalmi demokratizmus és a „legtöbb, mit adhat magának az emberiség”: a szabadság eszméje az, mit Petőfiben, a világ összes Petőfijében ez a „nép” s a „népek tengere” megsemmisíthetetlen makacssággal, mindig és mindig újratermel. Aki finnyás, üres entellektüelifjúságunk sorai közt, az hányavetien s egyszersmind mészároslázári formalizmussal prüszköl, „porosnak” találja Petőfi költészetét. Aki finnyás és nem kevésbé üres az entellektüel-vének között, az auktorizálja, csak ne kelljen szemével farkasszemet nézni. Temetik, temetnék Petőfit ma is, az élőt, a halhatatlant, a csodálatos, izgága főnixmadarat, mint 120 évvel ezelőtt, a gyászos fehéregyházi csata után, ahogy a legenda tartja, belelöködik élve a tömegsírba, rettenetbe dermedt szemű honvédeket dobálva rá: dögölj meg, Kossuth-kutya! Révai József 1948-as, róla szóló írásában már felvetette: „Vannak, akik nagy, de holt irodalomnak tartják költészetét." „Petőfi öröksége nem holt tőke. Petőfi nem múlttá kövesedett klasszikus, kiapadt forrás, amelyből nem fakadhatnak már eleven hatások a mai ember teendői számára.” „József Attila és Petőfi Sándor közt nincs kínai fal" — mondja tovább. De mennyire nincs! Világszabadság! — veti fel a hívórímet Petőfi. „Dunának, Oltnak egy a hangja” — válaszol Ady. S: „Török, tatár, tót, román kavarog e szívben” — csendíti vissza mindkettőjüknek József Attila. „Rendezni végre közös dolgainkat!” — bontja föl disztingváltan a kérdést, s ad mintegy jelszót. „Kevesen látták még meg — írja Ady —, hogy a Petőfi vallása, a bennünk és a mindenségben fejlődő világszellem, legmagasabb és legmélyebb gondolat volt akkor." Tegyük utána, ma is. Miénk a föld, rajtunk áll, hogyan rendezzük be. Emberi arcot formázzunk-e a földgolyóból vagy Minotaurusz-koponyát. Csodálatos fényű és intenzitású élet volt Petőfié, nagy erjedésű, könyörtelen élet. S csodálatos aromájú és erejű a költészet, ami belőle kicsapódott. Mint nevében ugyanaz a betű, életében ugyanegy pillanat kétszer nem szerepel. Hiszem, hogy mind ez ideig ő a legtisztább lángú máglya, ami a Kárpátok katlanában égett. Pedig hát égtek itt hívők, látók, akarók, eretnekek! A költészetben már 1848 előtt generális, onnantól pedig a márciusi ifjak, a forradalmi radikális balszárny politikai vezéralakja is. A plebejus energiáktól és cselekvőkészségtől magasba lökődött március 15. után hamar szemben találja magát a nemesiliberális vezetéssel. A demokrata népi forradalmár, maga a Forradalom ütközik általa a lehetőségeket kisajátító és megkötő rendiséggel. Tűz a vízzel. Elmaradott társadalmi viszonyaink így álltak — nem először, nem utoljára — tragédiába torkolló bosszút; így került Petőfi és Batthyány egy táborba, egy seregbe, egy arcvonalba a függetlenségi harc követelte nemzeti egység frontján. „Felszabadultunk a Metternichkompánia alól és kaptuk a Batthyány-minisztériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy eben gubát.” A plebejusforradalmár következetességével és aggodalmával bírálja a veszélyes, felelőtlen nemesi huzavonát a nemzeti függetlenség ügyében, s önző, forradalmat pusztító arisztokratizmusuk miatt szemükbe vágja, hogy nem tudnak élni, vagy visszaélnek a hatalommal, ami pedig kezeikhez letétben, bizalomból helyeztetett. Éles szemmel figyeli s ítéli meg az eseményeket. Ő mondta: „Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd, becsületesség a respublika alapja.” S nem a moralista felfogás mondatta ezt vele — az is! —, hanem a felismerés, hogy eme kényes tulajdonságok nélkül a forradalom rövidesen magát tagadja, s megalkotja újra, bár nem a korona jelképével, a bilincseket, jogtalanságot. „A republikánus Petőfi nem csak a királyi zsarnokok, hanem a zsarnokság ellen harcolt!*’ — írja Révai. „A zsarnokság akkor is zsarnokság, ha nem királyok és földesurak, hanem személytelen hatalmak képviselik.” Irtóztató e helyzet: Petőfi lángesze, nap helyett világítani képes szíve és forradalmár lendülete a rendi kicsinyesség, kalmár- és ellenforradalmi manipulációk befogó hínárjában! Kossuthtal is ütközik, s szinte Bem az egyetlen a szabadságharc vezéralakjai között, akit célrendszere, forradalmár hite és következetes humanizmusa Petőfi Sándor mellé s a világ bármilyen nemzetiségű és bőrű főnixei közé rendel. Elképzelve káprázik a szem, belefájdul a féislek: hogyan alakulhatott volna a forradalom, nép és ország ügye, ha a szűkkeblűség Kossuthja s a plebejus nemzetköziség és nemzetiségi egyenjogúság Petőfije ellenkező pozícióban töltheti be feladatát ! Petőfit nem lehet, nem szabad eltemetni. Petőfit öntözni kell, ápolgatni és naggyá növelni magunkban. S a mi legnagyobbunk, legszebb énünk, s ha nem is „kollektív iparosfa”, kollektív almafája ő lelkeinknek, amelynek gyümölcséből ennünk szabad és kell, hogy olyanok legyünk, mint ő. Hogy olyanok legyünk, mint az isten! Mint ő, a pattanásos arcú, csontsovány, csontkemény kamasz, a világszabadság álmodója, az emberiség melegítője, Petőfi, az örök csavargó, örök proletár, porából örökké újuló főnix. Ahogy Ady Endre is hagyományozta: „Úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora ...” Fehéregyháza és Segesvár környékén, valahol. Kiss Benedek Spaatz tábornok, az Egyesült Államok hadászati légierejének főparancsnoka és De Lattre de Tassigni francia tábornok. A nagy történelmi eseményre, a feltétel nélküli kapituláció aláírására Karlshorstban, Berlin egyik negyedében, az épségben maradt műszaki tiszti iskola étkezdéjében került sor. Itt szálltak meg a szövetséges csapatok képviselői és az újságírók is. Nemsokára angol tisztek őrizete mellett Felensburgból repülőgépen érkeztek meg a nácik: Keltel vezértábornagy, Frideburg flottaadmirális és Stumph, a légierő vezérezredese, hogy aláírják a feltétel nélküli fegyverletételt. Keitel az őt őrző szovjet tiszteknek megérkezése után megjegyezte, hogy végighajtva Berlinen, mélyen megdöbbentette város képe, a romok. A szovjet a tisztek válaszként megkérdezték, hogy a vezértábornagyot megdöbbentette-e az a tény, amikor személyes parancsára ezernyi szovjet falut és várost tettek földdel egyenlővé, amelyek romajai alatt milliók maradtak, s közöttük sok ezer gyermek? A vezértábornagy erre elsápadt, idegesen megvonta a vállát és nem válaszolt. Aznap, tehát május 3-án éjfél előtt egy negyedórával gyülekeztek Zsukov irodájában a szövetséges és a szovjet csapatok magas rangú képviselői. E helyiség a feltétel nélküli kapituláció aláírására kijelölt terem mellett volt. Az aktust Zsukov vezette. „Pontban éjfélkor léptünk a nagyterembe — írja. Helyet foglaltunk az asztal mellett, amely szovjet, amerikai, angol és francia nemzeti lobogók alatt állt. A teremben zöld posztóval leterített hosszú asztalok mögött ültek tábornokaink a Vörös Hadsereg tábornokai, azok, akiknek parancsnoksága alatt csapataink a lehető legrövidebb idő alatt zúzták szét Berlin védelmét és kényszerítették térdre a büszke fasiszta tábornagyokat, a fasiszta főkolomposokat, a fasiszta Németországot... — Mi, a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnoksága és a Szövetséges Hatalmak Főparancsnokságának képviselői — szólt az elnöklő Zsukov — felhatalmazással bírunk a Hitler-ellenes koalíció kormányai által arra, hogy Németország feltétel nélküli kapitulációját a német katonai vezetés képviselőitől fogadjuk. Hívják be a német főparancsnokság képviselőit.” Elsőnek lassú léptekkel Keitel, Hitler jobb keze lépett a terembe. A közepesnél magasabb termetén díszruha feszült. Marsallbotját felemelve üdvözölte Zsukovékat. Azután Stumph következett, akinek szeméből tehetetlen düh és gyűlölet sugárzott, őt követte Frideburg flottaadmirális. A bejárat melletti asztal mellé ültették őket. Kíséretük mögéjük állt. A teremben csend lett. Zsukov ekkor azt kérdezte tőlük: „Megkapták-e a feltétel nélküli kapitulációról szóló jegyzőkönyvet, tanulmányozták-e és van-e felhatalmazásuk azt aláírni?” A kérdést angol nyelven Tedder, az angol légierő marsallja megismételte. „Igen, tanulmányoztuk és készek vagyunk azt aláírni — válaszolta tompa hangon Keitel, majd átnyújtotta Dönitz aláírásával ellátott meghatalmazást. Ez már távolról sem volt az a fennhéjázó Keitel, aki annak idején a meghódított Franciaország kapitulációját fogadta. Noha igyekezett pózolni, összetörtnek látszott. juk.Felálltam és így szóltam hozzá. A német küldöttség lépjen az asztalhoz, írják alá Németország feltétel nélküli fegyverletételéről szóló jegyzőkönyvet.” Keitel gyorsan felállt, rosszindulatú tekintetet vetett a győzők felé és kezében az elmaradhatatlan marsallbottal az asztalhoz lépett, öt példányban készült feltétel nélküli kapituláció jegyzőkönyve. Azután Stumph és Frideburg írta alá az okmányt. Az aláírás után Keitel felhúzta kesztyűjét megpróbálta újra feszes katona pózát magára ölteni, de nem valami nagy sikerrel. Zsukov felszólította a német küldöttséget, hogy hagyja el a termet. 1945. május 9., 0 óra 43 perc volt. Ezt követően emelkedett hangulatú fogadás volt. „A vacsora a reggelbe nyúlott — írja Zsukov — dallal, tánccal ért véget... Én sem tudtam megállni és ifjúságomra emlékezve, eljártam a guggolós „oroszkát’’. Berlin minden kerületében, minden fegyverfajtából díszsortüzeket lőttek örömükben a győztes csapatok. „Igaz — írja Zsukov marsall — a levegőbe lőttek, de az aknák és a lövedékek repeszei a földre hullottak és május 10-én reggel az utcákon járni nem volt teljesen veszélytelen. De milyen más volt ez a veszély, mint az, amelyben mindannyian a háború hosszú évei alatt éltünk!” (Vége.) Fiatal művészek Siklóson A villányi Gyimóthy-villa művésztelepének lakói a siklósi várban rendezték meg kiállításukat II. képzőművészeti symposion néven. Szemethy Imre sokarcú, sziporkázóan ötletes grafikái, R. Fürtös Ilona szépen szőtt faliszőnyegei, Vida Dezső linói, Haraszti László egységes, tehetségre valló rézkarcai, Rétfalvi Sándor expresszív szobrai, Szabó Gábor klasszikus és modern tradíciót ötvöző érmei és kisplasztikái mellett két művész alkotásait kiemelnünk — mert maguk kell magasan kiemelkednek generáisciójuk tagjai közül. Bocz Gyula pécsi szobrász „civilben”: esztergályos. A kő úgy engedelmeskedik neki, mint gép a kezelőjének. A telep szobarászai egy kőbányában dolgoznak, fenséges és simogatóan meleg hangulatú környezetben: a kőbánya sziklái fenyegető méltósággal fogják körül a szabadtéri műhelyt, a távolban pedig az édes vörös bort termő villányi szőlők zöld sávjai húzódnak. Bocz szobrai eleven egységként simulnak bele a tájba. Amit farag, az távolból maga is sziklának, a természet elmozdíthatatlan darabjának tűnik, de tele emberi harmóniával. Arányos, hajlékony formáival a női test sima melegének érzetét kelti a kő, még ha Bocz a természetes szikla egy leválaszthatatlan darabját faragja is meg. A hályogot operáló mikszáthi kovács biztonságával dolgozik. Persze műkedvelőkkel is előfordul, hogy mutatós dolog kerül ki a kezük alól. Az ilyen „őstehetségeknél”, akiket többnyire csak múló népszerűsít, hamar visszaüt divat az akadémikus képzettség hiánya. Bocz azonban meg fogja szerezni a mesterségbeli tudást is. Ami megtanulhatatlan, azt már tudja. Kustár Zsuzsa kaposvári festő, ő is „műkedvelő” képzőművész, eredetileg textiltervezést tanult az Iparművészeti Főiskolán. Kiállított fesményei és karcai a dunántúli tájhoz és a Villány környéki folklórhoz kapcsolódnak. A népművészek, a hímző és pingáló asszonyok színérzékével, ízlésével, kompozíciós biztonságával fest. Rézkarcai a „népi szürrealizmus” jegyében születtek. Ez a felfogás most divatos a grafikusok, gobelinszövők és illusztrátorok között — de a parasztmesék bájának képi világa senkinél sem olyan őszinte, gazdag, természetes és mélyről jövő, mint Kustár Zsuzsa munkáin. Két nagyon tehetséges fiatal dolgozik vidéken, távol a művészeti élet „forgalmától”. Nemcsak sokat ígérnek, hanem sokat is adnak. És nem szabad elkallódniuk. Sz. A.