Népszabadság, 1969. július (27. évfolyam, 150-176. szám)

1969-07-30 / 175. szám

1989. július 30, szerda PETŐFI KOSZORÚS Emlékünnepség a költő halálának 120. évfordulója alkalmából Csütörtökön este — 20 órai kezdettel — emlékünnepséget rendez Petőfi halálának 120. év­fordulója alkalmából a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyar Írók Szövetsége a Nép­­­hadsereg Központi Klubjának nyári helyiségében. Dr. Ortutay Gyula akadémikus, a Népfront alelnöke idézi meg először­ a forradalmár poéta alak­ját, majd Simon István Kossuth­­díjas költő mond ünnepi beszé­det. Petőfi-versekből állították ös­­­sze az emlékünnepség műsorát: elhangzik a többi között A XIX. század költői, A szabadsághoz, az Egy gondolat bánt engemet. Hall­hatja majd a közönség Babits Mihály Petőfi koszorúi, Simon István Petőfi Aranyoknál című versét, továbbá több Petőfi-mű megzenésített változatát is. Közreműködik a műsorban Bánki Zsuzsa, Ilosvai Katalin, Török Erzsi, Arató Pál, Bánffy György, Bodor Tibor, Szabó Mik­lós, valamint a Munkásőrség Fér­fikara, a Vándor-kórus, a KISZ Központi Művészegyüttesének egyetemi énekkara. (MTI) Moszkvai stúdiókban Diótörő­k angol és orosz változatban Az amerikai Commonwealth United és a szovjet filmipari minisztérium között megállapo­dás született: megfilmesítik Csaj­kovszkij Diótörőjét. A 15 mil­lió dolláros költséggel készülő film forgatókönyvét Leslie Bri­­cu­sse írja, a női főszerepet Lud­milla Szaveljeva, a Háború és bé­ke emlékezetes Natasája játssza. A filmben közreműködik még a moszkvai Nagy Színház balettka­ra, a Mojszejev-együttes, a le­­ningrádi Kirov Balett, valamint a Moszkvai Állami Cirkusz. A forgatás a jövő év tavaszán kez­dődik, s a film angol­ és orosz változatban készül el. Az utóbbi időben keveset lehe­tett hallani^Csuhrajról, aki ér­dekes dokumentumfilmen dolgo­zott: a sztálingrádi csata törté­nelmi mozzanatait dolgozta föl izgalmas, újszerű eszközökkel. Vitus Behring — akiről a Beh­­ring-tengerszorost elnevezték — expedíciójának kalandos történe­tét viszi filmre J. Svirjov ren­dező. Holland származású hőse a XVIII. század elején I. Péter cártól azt a feladatot kapta, ha­józzon végig Szibéria északkeleti partjai mentén. KULTURÁLIS HÍREK ENGELS születésének közelgő 150. évfordulója alkalmából szovjet—NDK koprodukciós do­kumentumfilm készül, amelynek rendezői Katja és Klaus Georgi, valamint Fjodor Chidruk. IV. BÉLA építette XIII. századi kolostor romjaira bukkantak budai Várban, a Hess András té­­­ren, ahová szállodát építenek majd. Az építkezés előtt a ré­gészek feltárják a romokat. KOPERNIKUSZ születésének 1973-ban lesz 500. évfordulója. Ez alkalomból Lengyelországban már megjelent összes műveinek első kiadása és készül a nagy csilla­gász tanulmányait tartalmazó kö­tet. A BALATONI FILMHETEKET augusztus 15-től szeptember köze­péig rendezik meg a déli part filmszínházaiban. A többi között Az alvilág professzora és Az idő ablakai című magyar filmek ere­deti bemutatója szerepel a prog­ramban. A SZABADSÁG VAGY HA­LÁL című híres Kazantzakisz-kö­­tet lefordításáért az törvényszék 13 hónapi isztambuli börtönre ítélte Ali Nevzat török írót „nem­­zetgyalázás” és „az iszlám vallás megsértése” címén. MOSSN­AMMER GYÖRGY fes­tőművész kiállítása augusztus 1-én nyílik a Fényes Adolf Te­remben. NÉPSZABADSÁG IZGAGA FŐNIX 1­20 éves hogy Petőfi Sándor, „ez az istennél több em­ber”, „e mennyeien nagyságos su­hanó” a fehéregyházi csatatéren, hol oly sűrű sorokban s kapkod­va „írt a halál, kitette a szívét nagy, piros pontnak”. 26 éves volt akkor, mint én most, ki tétován próbálón­ megidézni kozáklán­dzsával átvert sovány alakját, mi­közben literátorosan áhítatos gon­dolatok kísértenek. Nem fájt a Földnek, ahogy elzuhant véresen? A fröccsenő láng nem gyújtotta ki a kukoricást, mint isten lelke a csipkebokrot? De nem, ne szépe­­legjünk — nem fáj a Földnek az emberhalál, bárki halála! Ember­nek fáj csak a Föld és az ember. Nem tudunk többet Petőfiről, hogyan temették, hova temették. Azt tudjuk, temetnek 120 év óta sokan. S virrasztják, életre dör­zsölik emlékét még többen, akik­hez tartozott, akiknek vegetatív életerejéből magnéziumláng-vil­lámlással kiszakadt­ a nép. Persze, ki a nép? Legyünk vul­gárisak. A Ki nap hevében, étlen­­szomjan, kétségbeesve tengeti életét, a jogfosztott, megalázott és kiszolgáltatott milliók. Aki hajlik ármánynak, erőszaknak, „mivel gyönge, mint az asszony és a gyermek”, s „magával kötve, mint a kéve”, sunyíthat vagy pa­rancsra cselekedhet, de aki fel­támadván, hajókat tör rettentő dühében s erejével”, ő szüli száz­szor és ezerszer újra Petőfit, megszüli Lukács tábornok alak­jában, Luther King vagy Gue­­vara alakjában, Amerikában, Af­rikában és mindenütt. A forra­dalmi demokratizmus és a „leg­több, mit adhat magának az em­beriség”: a szabadság eszméje az, mit Petőfiben, a világ összes Pe­tőfijében ez a „nép” s a „népek tengere” megsemmisíthetetlen makacssággal, mindig és mindig újratermel. Aki finnyás, üres entellektüel­­ifjúságunk sorai közt, az hánya­­vetien s egyszersmind mészáros­lázári formalizmussal prüszköl, „porosnak” találja Petőfi költé­szetét. Aki finnyás és nem kevés­­bé üres az entellektüel-vének kö­zött, az auktorizálja, csak ne kelljen szemével farkasszemet nézni. Temetik, temetnék Petőfit ma is, az élőt, a halhatatlant, a csodálatos, izgága főnixmadarat, mint 120 évvel ezelőtt, a gyászos fehéregyházi csata után, ahogy a legenda tartja, belelöködik élve a tömegsírba, rettenetbe dermedt szemű honvédeket dobálva rá: dögölj meg, Kossuth-kutya! Révai József 1948-as, róla szó­ló írásában már felvetette: „Vannak, akik nagy, de holt iro­dalomnak tartják költészetét." „Pe­tőfi öröksége nem holt tőke. Pe­tőfi nem múlttá kövesedett klas­­­szikus, kiapadt forrás, amelyből nem fakadhatnak már eleven ha­tások a mai ember teendői szá­mára.” „József Attila és Petőfi Sándor közt nincs­­ kínai fal" — mondja tovább. De mennyire nincs! Vi­lágszabadság! — veti fel a hívó­rímet Petőfi. „Dunának, Oltnak egy a hangja” — válaszol Ady. S: „Török, tatár, tót, román ka­varog e szívben” — csendíti vis­­­sza mindkettőjüknek József At­tila. „Rendezni végre közös dol­gainkat!” — bontja föl diszting­­váltan a kérdést, s ad mintegy jelszót. „Kevesen látták még meg — írja Ady —, hogy a Petőfi vallása, a bennünk és a minden­­ségben fejlődő világszellem, legmagasabb és legmélyebb gon­­­dolat volt akkor." Tegyük utána, ma is. Miénk a föld, rajtunk áll, hogyan rendezzük be. Emberi ar­cot formázzunk-e a földgolyóból vagy Minotaurusz-koponyát. Csodálatos fényű és intenzitású élet volt Petőfié, nagy erjedésű, könyörtelen élet. S csodálatos aromájú és erejű a költészet, ami belőle kicsapódott. Mint nevében ugyanaz a betű, életében ugyan­­egy pillanat kétszer nem szere­pel. Hiszem, hogy mind ez ideig ő a legtisztább lángú máglya, ami a Kárpátok katlanában égett. Pedig hát égtek itt hívők, látók, akarók, eretnekek! A költészetben már 1848 előtt generális, onnantól pedig a már­ciusi ifjak, a forradalmi radiká­lis balszárny politikai vezéralak­ja is. A plebejus energiáktól és­­ cselekvőkészségtől magasba lö­­kődött március 15. után hamar szemben találja magát a nemesi­liberális vezetéssel. A demokrata népi forradalmár, maga a Forra­dalom ütközik általa a lehetősé­geket kisajátító és megkötő ren­diséggel. Tűz a vízzel. Elmaradott társadalmi viszonyaink így álltak — nem először, nem utoljára — tragédiába torkolló bosszút; így került Petőfi és Batthyány egy táborba, egy seregbe, egy arcvo­nalba a függetlenségi harc köve­telte nemzeti egység frontján. „Felszabadultunk a Metternich­­kompánia alól és kaptuk a Batthyány-minisztériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy eben gubát.” A plebejusforradalmár következetességével és aggodal­mával bírálja a veszélyes, felelőt­len nemesi huzavonát a nemzeti függetlenség ügyében, s önző, for­radalmat pusztító arisztokratiz­musuk miatt szemükbe vágja, hogy nem tudnak élni, vagy vis­­­szaélnek a hatalommal, ami pe­dig kezeikhez letétben, bizalom­ból helyeztetett. Éles szemmel fi­gyeli s ítéli meg az eseményeket. Ő mondta: „Nem a széttört ko­rona, hanem a megvesztegethe­tetlen jellem, szilárd, becsületes­ség a respublika alapja.” S nem a moralista felfogás mondatta ezt vele — az is! —, hanem a fel­ismerés, hogy eme kényes tulaj­donságok nélkül a forradalom rövidesen magát tagadja, s meg­alkotja újra, bár nem a korona jelképével, a bilincseket, jogta­lanságot. „A republikánus Petőfi nem csak a királyi zsarnokok, hanem a zsarnokság ellen har­colt!*’ — írja Révai. „A zsarnok­ság akkor is zsarnokság, ha nem királyok és földesurak, hanem személytelen hatalmak képvise­lik.” Irtózta­tó e helyzet: Petőfi lángesze, nap helyett világítani képes szíve és forradalmár len­dülete a rendi kicsinyesség, kal­már- és ellenforradalmi manipu­lációk befogó hínárjában! Kossuthtal is ütközik, s szinte Bem az egyetlen a szabad­ságharc vezéralakjai között, akit célrendszere, forradalmár hite és következetes humanizmusa Pe­tőfi Sándor mellé s a világ bár­milyen nemzetiségű és bőrű főni­xei közé rendel. Elképzelve káprázik a szem, belefájdul a fé­is­lek: hogyan alakulhatott volna a forradalom, nép és ország ügye, ha a szűkkeblűség Kossuthja s a plebejus nemzetköziség és nemze­tiségi egyenjogúság Petőfije ellen­kező pozícióban töltheti be fel­adatát ! Petőfit nem lehet, nem szabad eltemetni. Petőfit öntözni kell, ápolgatni és naggyá növelni ma­gunkban. S a mi legnagyobbunk, legszebb énünk, s ha nem is „kol­lektív iparosfa”, kollektív alma­fája ő lelkeinknek, amelynek gyümölcséből ennünk szabad és kell, hogy olyanok legyünk, mint ő. Hogy olyanok legyünk, mint az isten! Mint ő, a pattanásos ar­cú, csontsovány, csontkemény kamasz, a világszabadság álmo­­dója, az emberiség melegítője, Petőfi, az örök csavargó, örök proletár, porából örökké újuló főnix. Ahogy Ady Endre is ha­gyományozta: „Úgy kell őt sze­retni, hogy fellángoljon tőle is­meretlen pora ...” Fehéregyháza és Segesvár környékén, valahol. Kiss Benedek Spaatz tábornok, az Egyesült Ál­lamok hadászati légierejének fő­­parancsnoka és De Lattre de Tas­­signi francia tábornok. A nagy történelmi eseményre, a feltétel nélküli kapituláció aláírására Karlshorstban, Berlin egyik ne­gyedében, az épségben maradt műszaki tiszti iskola étkezdéjé­ben került sor. Itt szálltak meg a szövetséges csapatok képviselői és az újságírók is. Nemsokára angol tisztek őri­zete mellett Felensburgból repü­lőgépen érkeztek meg a nácik: Keltel vezértábornagy, Fride­­burg flottaadmirális és Stumph, a légierő vezérezredese, hogy alá­írják a feltétel nélküli fegyverle­tételt. Keitel az őt őrző szovjet tisz­teknek megérkezése után megje­gyezte, hogy végighajtva Berli­nen, mélyen megdöbbentette város képe, a romok. A szovjet a tisztek válaszként megkérdezték, hogy a vezértábornagyot meg­döbbentette-e az a tény, amikor személyes parancsára ezernyi szovjet falut és várost tettek földdel egyenlővé, amelyek rom­a­jai alatt milliók maradtak, s kö­zöttük sok ezer gyermek? A ve­zértábornagy erre elsápadt, ide­gesen megvonta a vállát és nem válaszolt. Aznap, tehát május 3-án éjfél előtt egy negyedórával gyülekez­tek Zsukov irodájában a szövet­séges és a szovjet csapatok ma­gas rangú képviselői. E helyiség a feltétel nélküli kapituláció alá­írására kijelölt terem mellett volt. Az aktust Zsukov vezette. „Pontban éjfélkor léptünk a nagyterembe — írja. Helyet fog­laltunk az asztal mellett, amely szovjet, amerikai, angol és fran­cia nemzeti lobogók alatt állt. A teremben zöld posztóval leterített hosszú asztalok mögött ültek tá­bornokaink a Vörös Hadsereg tá­bornokai, azok, akiknek parancs­noksága alatt csapataink a lehető legrövidebb idő alatt zúzták szét Berlin védelmét és kényszerítet­ték térdre a büszke fasiszta tá­bornagyokat, a fasiszta főkolom­posokat, a fasiszta Németorszá­got... — Mi, a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnoksága és a Szö­vetséges Hatalmak Főparancs­nokságának képviselői — szólt az elnöklő Zsukov — felhatalmazás­sal bírunk a Hitler-ellenes koa­líció kormányai által arra, hogy Németország feltétel nélküli ka­pitulációját a német katonai ve­zetés képviselőitől fogadjuk. Hív­ják be a német főparancsnokság képviselőit.” Elsőnek lassú léptekkel Keitel, Hitler jobb keze lépett a terem­be. A közepesnél magasabb ter­metén díszruha feszült. Marsall­­botját felemelve üdvözölte Zsu­­kovékat. Azután Stumph követ­kezett, akinek szeméből tehetet­len düh és gyűlölet sugárzott, őt követte Frideburg flottaadmirá­lis. A bejárat melletti asztal mel­lé ültették őket. Kíséretük mö­géjük állt. A teremben csend lett. Zsukov ekkor azt kérdezte tő­lük: „Megkapták-e a feltétel nél­küli kapitulációról szóló jegyző­könyvet, tanulmányozták-e és van-e felhatalmazásuk azt alá­írni?” A kérdést angol nyelven Tedder, az angol légierő mar­­sallja megismételte. „Igen, tanulmányoztuk és ké­szek vagyunk azt aláírni — vála­szolta tompa hangon Keitel, majd átnyújtotta Dönitz aláírásával el­látott meghatalmazást. Ez már távolról sem volt az a fennhéjá­zó Keitel, aki annak idején a meghódított Franciaország kapi­tulációját fogadta. Noha igyeke­zett pózolni, összetörtnek lát­szott. juk.Felálltam és így szóltam hozzá­. A német küldöttség lépjen az asztalhoz, írják alá Németor­szág feltétel nélküli fegyverleté­teléről szóló jegyzőkönyvet.” Keitel gyorsan felállt, rosszin­dulatú tekintetet vetett a győzők felé és kezében az elmaradhatat­lan marsallbottal az asztalhoz lé­pett, öt példányban készült feltétel nélküli kapituláció jegy­­­zőkönyve. Azután Stumph és Frideburg írta alá az okmányt. Az aláírás után Keitel felhúzta kesztyűjét megpróbálta újra feszes katona pózát magára ölte­­­ni, de nem valami nagy sikerrel. Zsukov felszólította a német kül­döttséget, hogy hagyja el a ter­met. 1945. május 9., 0 óra 43 perc volt. Ezt követően emelkedett han­gulatú fogadás volt. „A vacsora a reggelbe nyúlott — írja Zsukov — dallal, tánccal ért véget... Én sem tudtam megállni és ifjúsá­gomra emlékezve, eljártam a gug­­golós „oroszkát’’. Berlin minden kerületében, minden fegyverfajtából díszsor­­tüzeket lőttek örömükben a győz­tes csapatok. „Igaz — írja Zsu­kov marsall — a levegőbe lőttek, de az aknák és a lövedékek re­­peszei a földre hullottak és má­jus 10-én reggel az utcákon járni nem volt teljesen veszélytelen. De milyen más volt ez a veszély, mint az, amelyben mindannyian a háború hosszú évei alatt él­tünk!” (Vége.) Fiatal művészek Siklóson A villányi Gyimóthy-villa mű­vésztelepének lakói a siklósi vár­ban rendezték meg kiállításukat II. képzőművészeti symposion né­ven. Szemethy Imre sokarcú, szi­­porkázóan ötletes grafikái, R. Fürtös Ilona szépen szőtt falisző­nyegei, Vida Dezső linói, Haraszti László egységes, tehetségre valló rézkarcai, Rétfalvi Sándor exp­resszív szobrai, Szabó Gábor klasszikus és modern tradíciót ötvöző érmei és kisplasztikái mel­lett két művész alkotásait kiemelnünk — mert maguk kell magasan kiemelkednek generá­is­ciójuk tagjai közül. Bocz Gyula pécsi szobrász „ci­vilben”: esztergályos. A kő úgy engedelmeskedik neki, mint gép a kezelőjének. A telep szob­a­rászai egy kőbányában dolgoz­nak, fenséges és simogatóan meleg hangulatú környezetben: a kőbánya sziklái fenyegető mél­tósággal fogják körül a szabad­téri műhelyt, a távolban pedig az édes vörös bort termő villányi szőlők zöld sávjai húzódnak. Bocz szobrai eleven egységként simulnak bele a tájba. Amit fa­rag, az távolból maga is sziklá­nak, a természet elmozdíthatat­lan darabjának tűnik, de tele emberi harmóniával. Arányos, hajlékony formáival a női test si­ma melegének érzetét kelti a kő, még ha Bocz a természetes szik­la egy leválaszthatatlan darabját faragja is meg. A hályogot ope­ráló mikszáthi kovács biztonsá­gával dolgozik. Persze műked­velőkkel is előfordul, hogy muta­tós dolog kerül ki a kezük alól. Az ilyen „őstehetségeknél”, aki­ket többnyire csak múló népszerűsít, hamar visszaüt divat az akadémikus képzettség hiánya. Bocz azonban meg fogja szerezni a mesterségbeli tudást is. Ami megtanulhatatlan, azt már tudja. Kustár Zsuzsa kaposvári festő, ő is „műkedvelő” képzőművész, eredetileg textiltervezést tanult az Iparművészeti Főiskolán. Ki­állított fesményei és karcai a du­nántúli tájhoz és a Villány kör­nyéki folklórhoz kapcsolódnak. A népművészek, a hímző és pingáló asszonyok színérzékével, ízlésé­vel, kompozíciós biztonságával fest. Rézkarcai a „népi szürrealiz­mus” jegyében születtek. Ez a fel­fogás most divatos a grafikusok, gobelinszövők és illusztrátorok között — de a parasztmesék bájá­nak képi világa senkinél sem olyan őszinte, gazdag, természetes és­­ mélyről jövő, mint Kustár Zsu­zsa munkáin. Két nagyon tehetséges fiatal dolgozik vidéken, távol a művé­szeti élet „forgalmától”. Nemcsak sokat ígérnek, hanem sokat is ad­nak. És nem szabad elkallódniuk. Sz. A.

Next