Népszabadság, 1969. július (27. évfolyam, 150-176. szám)
1969-07-31 / 176. szám
6 a Londoni Jever Beatkoncert a Hyde Parkban emhogy a Hyde Park, de London sem látott emberemlékezet óta ekkora gyülekezetet: 250 ezer fiatal, egyes becslések szerint félmillióan jöttek el ezen a forró júliusi szombat délutánon a Hyde Park-i Serpentine-tóhoz, hogy meghallgassák a Rolling Stones együttes ingyenes szabadtéri koncertjét. A rendszerint csendes és méltóságteljes Hyde Parkot tarka vagabundszerű sereg szállta meg. A tó körüli természetes amfiteátrum úgy festett, mintha két zsúfolt Népstadion közönségét préselték volna össze a füves lankákon. De messze túl az óriás félkörön, egymás hegyén-hátán táboroztak le a gondos hanyagsággal öltözött, vagy éppen félmeztelenre vetkőzött teenagerek. Mintegy kétezren, a Rolling Stones együttes legfanatikusabb hívei közül, már péntek este letelepedtek a szentély — a rögtönzött porond — közelébe, hogy ne csak hallhassák, hanem láthassák is rajongásuk tárgyát. A füvön éjszakáztak, s bár a koncert déli egykor kezdődött, harmadrangú csoportok szereplésével, a Rolling Stones és vezérük, Mick Jagger csak este fél hat után lépett az emelvényre. A fiatalok tízezrei pedig nyugodtan, nem éppen fiatalos türelemmel várakoztak ... A füvön kuporodó, hosszú hajú fiúk, földig érő köntösbe vagy alig valamibe öltözött lányok egykedvűen, szinte közömbösen hallgatták a bömbölő, nagyon is középszerű ritmusokat. Élénkségét csak a fagylalt- és coca-cola-standok körül tapasztaltunk, s amilyen sűrű volt az embertömeg, olyan a szemét is: konzervdobozok, üvegek, papírzacskók csúfították a zöld gyepet. Megdöbbentett a fiatalok unottsága: még csak nem is beszélgettek. Beatzenét, jobbat, mint amilyent a műsoron szereplő csoportok produkáltak, naponta hallhatnak a rádión, otthonuk vagy kertjük kényelmében. Micrt Jagger persze nagy vonzerő, arrogáns, kihívó, s mint dalai is, dacol a megszokottal, nem ismer autoritást... Akárcsak a mai angol teenagerek tekintélyes része. Nem számít, hogy Jaggernek hírnévben csak a Beatles-hoz mérhető együttese, hosszú ideje egyetlen figyelemre méltó számmal nem rukkolt elő. Zenei sikereinél jóval nagyobb port vertek fel mostanában a Rolling Stones névhez fűződő botrányok. Mick Jaggert és barátnőjét, Mariaimé Faithfult néhány nappal a koncert előtt ítélték háromhavi börtönre, mert marihuánát találtak lakásukon. Az ítéletet azonban felfüggesztették, mert Jaggernek Ausztráliába kellett utaznia filmfelvételre. (Megérkezésük után Marianne összeesett, hat napig nem tért magához. A diagnózis: óriás dózis nyugtatószer. S három nappal a koncert előtt, úszómedencéjében halva találták Brian Jonest, a Rolling Stones „alapító tagját”, és volt gitárosát, aki nemrég vált ki az együttesből. A tehetséges, szertelen Brian Jones a popsztárok „foglalkozási betegségébe”, a túladagolt narkotikumok és a túlzott alkoholfogyasztás kombinációjába halt bele. A szombati koncert amolyan tiszteletadás is volt emlékének. Amikor estefelé a Rolling Stones végre színre lép, százezer pillangót bocsátanak szárnyra ... Mick Jagger, vállig érő hajjal, buggyos fehér ingruhában, akadozva olvas föl néhány sort Shelleytől, volt barátja emlékére. Hiába, nem jártas a versmondásban. De amint énekelni kezd, üvöltő, erőszakos hangján, vonagló mozdulatokkal kísérve a zenét, felvillanyozza a negyedmillió ifjú hallgatót. Vibrál, majd szinte a tömeghisztériáig crescendózik a szenvedély. A fiatalok, úgy tűnik, egyszerűen képtelenek szavakba önteni vagy másként kifejezni csalódottságukat, útkeresésüket, élniakarásukat, mint ebben az éktelen üvöltésben ... Van, aki randalírozik, tolakodni vagy verekedni kezd. Igaz, viszonylag kevesen vannak. Amilyen szélsőséges a fiatalok öltözéke, olyan békés általában a magatartásuk. De a rendbontásra is felkészültek: jelen vannak a „Pokol angyalai”, tagbaszakadt, fekete bőrzekés fiúk, fejükön acélsisakkal. S a sisakon a horogkereszt, a bőrzekén náci rendjelek. Legfontosabb kellékük, a motorbicikli, a koncert idejére csendben pihen. Rendszerint azonban feltúrázott motorral, hangos robajjal száguldanak a külvárosi utcákon, rémületet keltve a járókelőkben és a rivális teenagerbandákban. Mert a cég, amely a Hyde Park-i koncertet rendezte, és Jaggeréket meg egy sor más együttest patronál, az amerikai ihletésű „pokol angyalait” kérte fel „rendező gárdának”. Amin aztán meg is botránkozott egyik-másik londoni lap. A Guardian például azt firtatta, miféle ember az, aki egyszerre visel náci sisakot és hippi-gyöngyöt, hogyan egyezteti össze az önkényuralom és az anarchia szimbólumait. A lap arra a következtetésre jut, hogy a horogkereszt egyszerűen csak a szülők nemzedékével való szembeszegülés jele. Nyugtalanítónak tartja, hogy a hitlerista jelvény az új generáció szemében már semmit sem reprezentál. Nemcsak az a baj, hogy a mai fiatalok ennyire nem ismerik a közelmúlt atrocitásait. Legalább olyan veszélyes jelenség, hogy az emberek ennyire közömbösek a kisebbségek érzelmei iránt. Félreértés ne essék, a Hyde Parkban tanyázó, 250 ezer fiatal közül talán 40—50 díszelgett náci sisakban. A többinek azonban ez nem szúrt szemet. Az is biztos, hogy ha sztrájkgyűlésen vagy egyetemi aulában valakinek eszébe jutna német sisakban megjelenni, pillanatok alatt hűlt helye lenne sisaknak meg viselőjének is. De munkástüntetésekre vagy diákmegmozdulásokra még sohasem jött el negyedmillió fiatal. Az ifjú generáció eltévelyedéseiről írt a Sun című napilap is. „Különböző fokai vannak a kilengésnek — állapítja meg —, de akik a szélsőségekig eljutnak, eléggé sokan vannak ahhoz, hogy rányomják bélyegüket korunkra .. . Popsztárok és pop-rajongók, hippiek és lázadó diákok — soha ennyi rebellis nem volt, s lázongásuk, mint a kábítószerbe menekülő beatsztárok esetében — sokszor az önmegsemmisülésbe viszi őket. Van, aki visszavonul a világtól és megveti a pénz istenét, de amint a csúcsra ér, a gazdagság minden attribútumát mohón élvezi... A mai különcök nem akarják megváltoztatni a társadalmat, csak el akarnak különülni tőle." „A fiatalok — írta a szombati koncertről Richard Gott publicista — nem is a zene kedvéért, s nem is a Jagger-féle bálványok miatt jöttek el. A fontos az volt, hogy ott legyenek, »részt vegyenek«. Úgy tűnik, maga a ■ [UNK] participation« számít, az az érzés, hogy a mai individualista végsőkig atomizált társadalomban külön értéket jelent, ha valamit más emberekkel együtt csinálhatnak. Gott úgy látja, a szombati »happening« fontos határkő Anglia társadalomtörténetében... Ingyen hangverseny, amely mintha a távoli jövő szocialista rendjében zajlott volna le... A jelenlevőkben volt valami osztálynélküli... Kevésbé fegyelmezettek, kevésbé puritánok, mint a régebbi tiltakozó mozgalmak részvevői. Ma nincs tiltakozás (vélekedik Gott), csupán olyan, talán hamis érzés, hogy valamiféle szabadsághoz jutottak, dacára Wilson, Heath és társaik mindennemű erőlködésének... Aki meg akarja érteni Nagy-Britannia jelenlegi politikai betegségét, annak szombaton a Hyde Parkban kellett volna lennie.. iÁvlrill -Avnna N NEPSZABADSAG július 31. csütörtök EGY ISMERETLEN ADAT PETŐFI VEGYES HÁZASSÁGA Petőfi Sándor 1847. május 16-án Pestről Erdődre érkezett, s Szendrey Ignáctól megkérte Júlia kezét. Tíz napig tartott, amíg ismételt határozott fellépése és a leány állhatatossága megtörte az apa makacs ellenállását: azt üzente Petőfinek, hogy „csináljanak, amit akarnak”. A költő erre eljegyezte Júliát, az esküvőt, ugyanekkor, szeptember 8-ára tűzték ki. Petőfi a hónap végén Szalontára utazott Arany Jánosékhoz, majd visszatért Pestre. Nagy sietve elrendezte ügyét kenyéradóival: az Életképek és a Hazánk szerkesztőjével, illetve Emich könyvkiadóval (még „ezentúl írandó” költeményeire is szerződést kötött), aztán — a korábban tervezett nyugat-európai út helyett — újra keletnek fordult, és nagy kerülőt leírva. Bején, Miskolcon, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, Munkácson át, július derekán már megint szeretett Júliája közelébe, Szatmárra ért. Ezek házasságkötésének többékevésbé ismert előzményei; arról azonban mindeddig alig esett szó a Petőfi-irodalomban, hogy voltak ennek, Szendrey kikényszerített hozzájárulásán kívül, egyházi jogi természetű előfeltételei is. Az evangélikus Petőfi ugyanis — Júlia római katolikus lévén — vegyes házasságra mindenekelőtt tehát készült lépni; meg kellett egyezniük, hogy melyik egyház szertartása szerint kötnek házasságot, továbbá születendő gyermekeik vallására nézve is. Petőfi előbb, június elején, talán éppen a felekezeti kérdés áthidalására, a kálvinista Tompa Mihályt kérte fel eskető lelkésznek, július 25-e körül azonban értesítette, hogy a Szendrey szülők ragaszkodnak a katolikus esküvőhöz, és ő „megnyugszik benne” (Tompa írta így Arany Jánosnak). Ezután került sor az Augusztus 5-dikén című versben ujjongva megénekelt gyűrűs eljegyzésre, majd a hó közepe táján felkeresték az erdődi katolikus lelkészt, hogy házasságkötési szándékukat bejelentsék. Ezzel a hivatalos lépéssel kapcsolatos az az eddig ismeretlen akta, amelyet egy romániai levéltárban őriznek. Kalos István erdődi plébános augusztus 18-án kelt, latin nyelvű felterjesztése a szatmári katolikus püspökhöz Petőfi és menyasszonya nevében. (Az alábbiakban az irat magyar fordításából idézünk.) Előadja, hogy az ágostai hitvallású Petőfi Sándor úr és Szendrey Júlia kisasszony, Szendrey Ignác uradalmi felügyelő úr katolikus vallású leánya „a szokásos háromszori kihirdetés mellőzésével kívánnak a házasság kötelékében egyesülni", s minthogy a vőlegény a maga részéről már a szükséges felmentő, illetve elbocsátó levél birtokában van, a jegyespár ..esedezik a Püspöki Excellenciájához, kegyeskedjék az engedélyt a menyasszony számára is atyailag megadni”. A kérvény ezzel a mondattal zárul: „Ezt a kegyet a szépreményü menyasszony hivő lélekkel és gyermeki alázattal azért is bizton bítva kéri, mert minden reménye megvan arra, hogy vőlegényét a reverzális megadására és mindkét nemű gyermekeiknek katolikus vallásban való nevelésére sikeresen rábírhatja.” Az okmányt rendeltetési helyén szeptember 1-én iktatták. A püspök az engedélyt késedelem nélkül megadta: a házasságkötés a tervezett időpontban, szeptember 8-án, az erdődi vár kápolnájában annak rendje és módja szerint megtörtént. A lelkész minden indokolás nélkül terjesztette elő a jegyespár kérését; bizonyos, hogy nem a sietség miatt folyamodtak a püspökhöz, hiszen a kihirdetéshez szükséges idő még augusztus 18-án is rendelkezésre állt; inkább arra kell gondolnunk, hogy — tekintettel az apa magatartása miatti feszültségre — már eleve kerülni akarták a nyilvánosságot; magát az esküvőt is jóformán titokban tartották meg: az összeadott páron, a lelkészen és a tanúkon kívül csak Júlia anyja és húga volt jelen. A felmentés melletti házasságkötésre nézve a jegyesek még május végén megállapodhattak, mert Petőfi a fentiek szerint augusztus 18-án már a diszpenzációt is felmutatta; ezt pedig csak pesti idézése alatt, tehát 1847. június második felében szerezhette meg a Pest megyei alispántól. A gyermekek vallása kérdésében is meg kellett egyezniük a szóban forgó dokumentum kelte előtt. Nem hisszük, hogy erről hosszasabban vitatkoztak volna: a költő alig várta már a végét ..annak a nagyböjtnek, mellyet vőlegénységnek neveznek”; igazolások, nyilatkozatok, ceremóniák: mindez az ő szemében üres formaság volt, csupa értelmetlen akadály, amelyet az egyház állított boldogságának útjába. Amikor felkért tanúi, a botránytól tartó Várady Antal és Jókai Mór egyre halogatták a leutazást, ingerülten fakadt ki, hogy majd csak talál valakit, aki be tudja írni a nevét „a matriculába vagy csízióba, vagy minek híják azt a papi protocollumot”; a szertartást Üti leveleiben „esküvési hókusz-pókusz”-nak nevezte, amelyből menyasszonya „igen”-jén és mosolygó arcán kívül semmi sem érdekelte. Hasonlóan reagált fia keresztelésére is, amit a házassági anyakönyvbe is bejegyzett reverzális értelmében katolikus lelkész végzett. Később azt írta erről: „Reám és feleségemre nézve maradt volna (ti. a fiú), mint született, becsületes pogány embernek; de ipam és napom kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett keresztel letnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán.” (L. Fiam születésére című költeményét is. ..Kell-e még pap? örömkönnyeimmel keresztellek én meg tégedet.”) Így esett aztán, hogy az evangélikus Petőfi fiát a kálvinista Debrecenben (akkori lakóhelyükön) a katolikus Szent Annatemplomban keresztelték meg. A költő gondja azonban a legkevésbé sem az egyházivallási folytonosság körül forgott. ő Zoltánban a fiatal apák naiv optimizmusával költői-szellemi életműve egykori folytatóját vagy éppen betetőzőjét látta: Ugye, ágye kisfiam, ha majdan Én a sorból kiöregedem. Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy legalább betöltőd helyem? Vajha egykor ekkép szólanának Nem búsulva sírom széknél: Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él. A költő reményére kegyetlenül rácáfolt az idő: Zoltán, az egyetlen gyermek, aki ebből a házasságból született, apjának csak nagyratörő ambícióit örökölte, tehetségét nem, s nemcsak hogy folytatója nem lehetett, de éppen az adottságait messze meghaladó szerep és a Petőfi név súlya alatt fizikailag is idő előtt összeroppant: meghalt, mielőtt 22. életévét betöltötte volna. Kiss József Egy hónappal a halál előtt „az utosó Nagy próba" PETŐFI ISMERT KÖLTEMÉNYEI közül az utolsó előtti, a cári betörés hírére írt Föl a szent háborúra, így kezdődik: „Itt a próba, az utosó Nagy próba.” Valóban: nagy próba, történelmünk egyik legnagyobb próbája elé került a kormányzat, a hadvezetés, a külpolitika, egy-egy párt, osztály, réteg, nemzetiség és a nemzet minden egyes tagja. Sőt Európa minden nemzete, országa, népe is. Messzire vezetne annak csak érintése is: ki miféle próba előtt állt, s hogyan állta ki; 120 év távlatából s a történelemnek azóta is ismételten feladott leckéi alapjáról visszatekintve, az világos, hogy Petőfi esetében a republikánus világforradalmiság ideológiája került próbakő elé. Nem az első, de — sajnos — valóban az utolsó próba. És a legnehezebb, útvesztőkkel leginkább terhes. És nem is most, 1849. június végén kezdődik, hanem a csodálatos tavaszi hadjárat sikerei nyomán kialakult önfeledt, süket-vak diadalmámor idején. Amikor általános volt az a hit, hogy a függetlenségi harcot teljesen és véglegesen megnyertük — legfeljebb kisebb tisztogató műveletek vannak hátra —, és eljött az ideje a restaurációs politikának, a kompromisszumoknak,az árulók mentegetőzésének és mentegetésének, a hatalmi és pozícióharcoknak. Petőfi feltehetőleg maga is beleesik a végső és teljes hazai győzelem illúziójába, talán olyan illúziókba is, hogy az április 14-i függetlenségi nyilatkozat a republikanizmus diadala volt. De esetleges illúziói közepette is a republikanizmus és a nemzeti létkörön túlnéző, társadalmi tartalmú világforradalom kategóriáiban, forradalom fegyelme, stratégiája, a etikája szerint gondolkozott, viselkedett, értékelt, ítélkezett — és akart cselekedni. Ezért nem vallotta, nem hirdette most; 1849 május—júniusában sem, hogy a honvédelmi harc valami „örök”, elvont haza, a 48 márciusa előtti haza védelme volt. Nem; a honvédek, e „rongyos legények” a király, a „szabadság hóhérlegényei”, „cifra uraságok” ellen védték a a hazát; társadalmi-forradalmi harcot folytatva, az új nemzet, az új haza függetlenségéért harcoltak (A honvéd). Nem mellékes az sem, hogy Petőfi sem ez időből való leveleiben, sem kevés (sajnos nagyon kevés) versében — a sokszor elkeserítő erdélyi és bánáti személyes tapasztalatok ellenére — még csak célzást sem tesz a félrevezetett nemzetiségek terhére. A harccal kivívott forradalmi vívmányok „bőség kosarából” — mint 1847 elején álmodta, íme: — „Mindenki egyaránt vehet”, s az új hazában „a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet.” MÉG KEVÉSBÉ VALLOTTA Petőfi, hogy az 1848—49-i függetlenségi harc a magyarság belső ügye, melyet most, a győzelem után, valamilyen kétoldali kompromisszummal le lehet zárni. A Jött a halál éppen ellenkezőleg a magyar győzelmet a világforradalom első lépéseként ünnepli, a nemzeti büszkeség alapját abban látja, hogy a magyar a forradalmi nemzetek legelső vonalába, példává lépett elő. „De befejezve nincsen még a munka” — „Előelő a zászlóval kezedben. Egész Európa te utánad jő. Te vagy hazám, most a világ vezére.” Kiállta „az utolsó nagy próbát” Petőfi magánéletében is. Érik sorscsapások, érik megalázások, mellőzések, már-már elviselhetetlen megpróbáltatások, családjával együtt az éhhalál szélére jut. Petőfi a forradalmár hitével tűr, hallgat, s elégtételt — mint július 1X—i nyilatkozatában elszólja magát — „körülményeink változtatót” vár. Aligha kétséges, milyen változást vár Petőfi körülményeinkben. Reméli, hiszi a forradalmi mozgalmak európai méretű fellendülését, amikor is a jelenlegi, régi típusú vezetők helyett nálunk is újak kellenek — és neki ezek között helye, feladata, szerepe lesz... Egy európai méretű forradalom nem illúzió még 1849 júniusában sem!