Népszabadság, 1969. július (27. évfolyam, 150-176. szám)

1969-07-31 / 176. szám

6 a Lond­oni Jever Beatkoncert a Hyde Parkban emhogy a Hyde Park, de London sem látott emberemléke­zet óta ekkora gyülekezetet: 250 ezer fiatal, egyes becslé­sek szerint félmillióan jöttek el ezen a forró júliusi szom­bat délutánon a Hyde Park-i Serpentine-tóhoz, hogy meg­hallgassák a Rolling Stones­ együttes ingyenes szabadtéri koncertjét. A rendszerint csendes és méltóságteljes Hyde Parkot tarka vagabundszerű sereg szállta meg. A tó körüli természetes­ amfi­teátrum úgy festett, mintha két zsúfolt Népstadion közönségét présel­ték volna össze a füves lankákon. De messze túl az óriás félkörön, egymás hegyén-hátán táboroztak le a gondos hanyagsággal öltözött, vagy éppen félmeztelenre vetkőzött teenagerek. Mintegy kétezren, a Rolling Stones­ együttes legfanatikusabb hívei közül, már péntek este letelepedtek a szentély — a rögtönzött porond — közelébe, hogy ne csak hallhassák, hanem láthassák is rajongásuk tárgyát. A füvön éj­szakáztak, s bár a koncert déli egykor kezdődött, harmadrangú cso­portok szereplésével, a Rolling Stones és vezérük, Mick Jagger csak este fél hat után lépett az emelvényre. A fiatalok tízezrei pedig nyu­godtan, nem éppen fiatalos türelemmel várakoztak ... A füvön kuporodó, hosszú hajú fiúk, földig érő köntösbe vagy alig valamibe öltözött­ lányok egykedvűen, szinte közöm­bösen hallgatták a bömbölő, nagyon is középszerű ritmusokat. Élénkségét csak a fagylalt- és coca-cola-standok körül tapasz­taltunk, s amilyen sűrű volt az embertömeg, olyan a szemét is: konzervdobozok, üvegek, papírzacskók csúfították a zöld gyepet. Meg­döbbentett a fiatalok unottsága: még csak nem is beszélgettek. Beat­zenét, jobbat, mint amilyent a műsoron szereplő csoportok produkál­tak, naponta hallhatnak a rádión, otthonuk vagy kertjük kényelmé­ben. Micrt Jagger persze nagy vonzerő, arrogáns, kihívó, s mint dalai is, dacol a megszokottal, nem ismer autoritást... Akárcsak a mai angol teenagerek tekintélyes része. Nem számít, hogy Jaggernek hír­névben csak a Beatles-hoz mérhető együttese, hosszú ideje egyetlen figyelemre méltó számmal nem rukkolt elő. Zenei sikereinél jóval nagyobb port vertek fel mostanában a Rolling Stones névhez fűződő botrányok. Mick Jaggert és barátnőjét, Mariaimé Faithfult néhány nappal a koncert előtt ítélték háromhavi börtönre, mert marihuánát találtak lakásukon. Az ítéletet azonban felfüggesztették, mert Jagger­­nek Ausztráliába kellett utaznia filmfelvételre. (Megérkezésük után Marianne összeesett, hat napig nem tért magához. A diagnózis: óriás dózis nyugtatószer.­ S három nappal a koncert előtt, úszómedencéjé­ben halva találták Brian Jonest, a Rolling Stones „alapító tagját”, és volt gitárosát, aki nemrég vált ki az együttesből. A tehetséges, szer­telen Brian Jones a popsztárok „foglalkozási betegségébe”, a túlada­­golt narkotikumok és a túlzott alkoholfogyasztás kombinációjába halt bele. A szombati koncert amolyan tiszteletadás is volt emlékének. Amikor estefelé a Rolling Stones végre színre lép, százezer pil­langót bocsátanak szárnyra ... Mick Jagger, vállig érő hajjal, buggyos fehér ingruhában, akadozva olvas föl néhány sort Shelleytől, volt ba­rátja emlékére. Hiába, nem jártas a versmondásban. De amint éne­kelni kezd, üvöltő, erőszakos hangján, vonagló mozdulatokkal kí­sérve a zenét, felvillanyozza a negyedmillió ifjú hallgatót. Vibrál, majd szinte a tömeghisztériáig crescendózik a szenvedély. A fiatalok, úgy tűnik, egyszerűen képtelenek szavakba önteni vagy másként ki­fejezni csalódottságukat, útkeresésüket, élniakarásukat, mint ebben az éktelen üvöltésben ... V­an, aki randalírozik, tolakodni vagy verekedni kezd. Igaz, viszonylag kevesen vannak. Amilyen szélsőséges a fiatalok öltözéke, olyan békés általában a magatartásuk. De a rend­bontásra is felkészültek: jelen vannak a „Pokol angyalai”, tagbaszakadt, fekete bőrzekés fiúk, fejükön acélsisakkal. S a sisakon a horogkereszt, a bőrzekén náci rendjelek. Legfontosabb kellékük, a motorbicikli, a koncert idejére csendben pihen. Rendszerint azonban feltúrázott motorral, hangos robajjal száguldanak a külvárosi utcá­kon, rémületet keltve a járókelőkben és a rivális teenagerbandák­­ban. Mert a cég, amely a Hyde Park-i koncertet rendezte, és Jagge­­réket meg egy sor más együttest patronál, az amerikai ihletésű „po­kol angyalait” kérte fel „rendező gárdának”. Amin aztán meg is bot­­ránkozott egyik-másik londoni lap. A Guardian például azt firtatta, miféle ember az, aki egyszerre visel náci sisakot és hippi­-gyöngyöt, hogyan egyezteti össze az önkényuralom és az anarchia szimbólumait. A lap arra a következtetésre jut, hogy a horogkereszt egysze­rűen csak a szülők nemzedékével való szembeszegülés jele. Nyug­talanítónak tartja, hogy a hitlerista jelvény az új generáció sze­mében már semmit sem reprezentál. Nemcsak az a baj, hogy a mai fiatalok­ ennyire nem ismerik a közelmúlt atrocitásait. Legalább olyan veszélyes jelenség, hogy az emberek ennyire közömbösek a kisebbségek érzelmei iránt. Félreértés ne essék, a Hyde Parkban tanyázó, 250 ezer fiatal kö­zül talán 40—50 díszelgett náci sisakban. A többinek azonban ez nem szúrt szemet. Az is biztos, hogy ha sztrájkgyűlésen vagy­­ egyetemi aulában valakinek eszébe jutna német sisakban megjelenni, pillana­tok alatt hűlt helye lenne sisaknak meg viselőjének is. De munkás­­tüntetésekre vagy diákmegmozdulásokra még sohasem jött el negyed­­millió fiatal. A­z ifjú generáció eltévelyedéseiről írt a Sun című napilap is. „Különböző fokai vannak a kilengésnek — állapítja meg —, de akik a szélsőségekig eljutnak, eléggé sokan van­nak ahhoz, hogy rányomják bélyegüket korunkra .. . Pop­sztárok és pop-rajongók, hippie­k és lázadó diákok — soha ennyi rebellis nem volt, s lázongásuk, mint a kábítószerbe menekülő beat­­sztárok esetében — sokszor az önmegsemmisülésbe viszi őket. Van, aki visszavonul a világtól és megveti a pénz istenét, de amint a csúcsra ér, a gazdagság minden attribútumát mohón élvezi... A mai különcök nem akarják megváltoztatni a társadalmat, csak el akarnak különülni tőle." „A fiatalok — írta a szombati koncertről Richard Gott publicista — nem is a zene kedvéért, s nem is a Jagger-féle bálványok miatt jöttek el. A fontos az volt, hogy ott legyenek, »részt vegyenek«. Úgy tűnik, maga a ■ [UNK] participation« számít, az az érzés, hogy a mai indivi­dualista végsőkig atomizált társadalomban külön értéket jelent, ha valamit más emberekkel együtt csinálhatnak. Gott úgy látja, a szom­bati »happening« fontos határkő Anglia társadalomtörténetében... Ingyen hangverseny, amely mintha a távoli jövő szocialista rendjé­ben zajlott volna le... A jelenlevőkben volt valami osztálynél­­küli... Kevésbé fegyelmezettek, kevésbé puritánok, mint a régebbi tiltakozó mozgalmak részvevői. Ma nincs tiltakozás (vélekedik Gott), csupán olyan, talán hamis érzés, hogy valamiféle szabadsághoz jutot­tak, dacára Wilson, Heath és társaik mindennemű erőlködésének... Aki meg akarja érteni Nagy-Britannia jelenlegi politikai betegségét, annak szombaton a Hyde Parkban kellett volna lennie.. iÁvlrill -Avnna N N­EPSZABADSAG július 31. csütörtök EGY ISMERETLEN ADAT PETŐFI VEGYES HÁZASSÁGA Petőfi Sándor 1847. május 16-án Pestről Erdődre érkezett, s Szendrey Ignáctól megkérte Júlia kezét. Tíz napig tartott, amíg is­mételt határozott fellépése és a leány állhatatossága megtörte az apa makacs ellenállását: azt üzente Petőfinek, hogy „csinálja­nak, amit akarnak”. A költő erre eljegyezte Júliát, az esküvőt, ugyanekkor, szeptember 8-ára tűz­ték ki. Petőfi a hónap végén Sza­lontára utazott Arany Jánosék­­hoz, majd visszatért Pestre. Nagy sietve elrendezte ügyét kenyér­adóival: az Életképek és a Hazánk szerkesztőjével, illetve Emich könyvkiadóval (még „ezentúl írandó” költeményeire is szerző­dést kötött), aztán — a korábban tervezett nyugat-európai út he­lyett — újra keletnek fordult, és nagy kerülőt leírva. Bején, Mis­kolcon, Sárospatakon, Sátoralja­újhelyen, Munkácson át, július derekán már megint szeretett Jú­liája közelébe, Szatmárra ért. Ezek házasságkötésének többé­­kevésbé ismert előzményei; arról azonban mindeddig alig esett szó a Petőfi-irodalomban, hogy vol­tak ennek, Szendrey kikényszerí­­tett hozzájárulásán kívül, egyházi jogi természetű előfeltételei is. Az evangélikus Petőfi ugyanis — Júlia római katolikus lévén — vegyes házasságra mindenekelőtt tehát készült lépni; meg kellett egyezniük, hogy melyik egyház szertartása szerint kötnek házas­ságot, továbbá születendő gyer­mekeik vallására nézve is. Petőfi előbb, június elején, talán éppen a felekezeti kérdés áthidalására, a kálvinista Tompa Mihályt kérte fel eskető lelkésznek, július 25-e körül azonban értesítette, hogy a Szendrey szülők ragaszkodnak a katolikus esküvőhöz, és ő „meg­nyugszik benne” (Tompa írta így Arany Jánosnak). Ezután került sor az Augusztus 5-dikén című versben ujjongva megénekelt gyűrűs eljegyzésre, majd a hó közepe táján felkeresték az erdődi katolikus lelkészt, hogy házasság­kötési szándékukat bejelentsék. Ezzel a hivatalos lépéssel kap­csolatos az az eddig ismeretlen akta, amelyet egy romániai levél­tárban őriznek. Kalos István er­dődi plébános augusztus 18-án kelt, latin nyelvű felterjesztése a szatmári katolikus püspökhöz Petőfi és menyasszonya nevében. (Az alábbiakban az irat magyar fordításából idézünk.) Előadja, hogy az ágostai hitvallású Petőfi Sándor úr és Szendrey Júlia kis­asszony, Szendrey Ignác uradalmi felügyelő úr katolikus vallású leánya „a szokásos háromszori ki­hirdetés mellőzésével kívánnak a házasság kötelékében egyesülni", s minthogy a vőlegény a maga részéről már a szükséges felmen­tő, illetve elbocsátó levél birtoká­ban van, a jegyespár ..esedezik a Püspöki Excellenciájához, kegyes­kedjék az engedélyt a menyas­­­szony számára is atyailag meg­adni”. A kérvény ezzel a mondattal zárul: „Ezt a kegyet a szépre­­ményü menyasszony hivő lélekkel és gyermeki alázattal azért is bizton­ bítva kéri, mert minden reménye megvan arra, hogy vő­legényét a reverzális megadására és mindkét nemű gyermekeiknek katolikus vallásban való nevelé­sére sikeresen rábírhatja.” Az okmányt rendeltetési he­lyén szeptember 1-én iktatták. A püspök az engedélyt késedelem nélkül megadta: a házasságkötés a tervezett időpontban, szeptem­ber 8-án, az erdődi vár kápolná­jában annak rendje és módja sze­rint megtörtént. A lelkész minden indokolás nélkül terjesztette elő a je­gyespár kérését; bizonyos, hogy nem a sietség miatt folyamodtak a püspökhöz, hiszen a kihirdetés­hez szükséges idő még augusztus 18-án is rendelkezésre állt; in­kább arra kell gondolnunk, hogy — tekintettel az apa magatartása miatti feszültségre — már eleve kerülni akarták a nyilvánosságot; magát az esküvőt is jóformán ti­tokban tartották meg: az össze­adott páron, a lelkészen és a ta­núkon kívül csak Júlia anyja és húga volt jelen. A felmentés melletti házasság­­kötésre nézve a jegyesek még május végén megállapodhattak, mert Petőfi a fentiek szerint au­gusztus 18-án már a diszpenzációt is felmutatta; ezt pedig csak pesti idézése alatt, tehát 1847. június második felében szerezhette meg a Pest megyei alispántól. A gyer­mekek vallása kérdésében is meg kellett egyezniük a szóban forgó dokumentum kelte előtt. Nem hisszük, hogy erről hosszasabban vitatkoztak volna: a költő alig várta már a végét ..annak a nagy­böjtnek, mellyet vőlegénységnek neveznek”; igazolások, nyilatko­zatok, ceremóniák: mindez az ő szemében üres formaság volt, csu­pa értelmetlen akadály, amelyet az egyház állított boldogságának útjába. Amikor felkért tanúi, a botránytól tartó Várady Antal és Jókai Mór egyre halogatták a le­­utazást, ingerülten fakadt ki, hogy majd csak talál valakit, aki be tudja írni a nevét „a matricu­­lába vagy csízióba, vagy minek híják azt a papi protocollumot”; a szertartást Üti leveleiben „es­küvési hókusz-pókusz”-nak ne­vezte, amelyből menyasszonya „igen”-jén és mosolygó arcán kí­vül semmi sem érdekelte. Hasonlóan reagált fia kereszte­­lésére is, amit a házassági anya­­könyvbe is bejegyzett reverzális értelmében katolikus lelkész vég­zett. Később azt írta erről: „Reám és feleségemre nézve maradt vol­na (ti. a fiú), mint született, be­csületes pogány embernek; de ipam­ és napom kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett keresztel letnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen po­gány, s lett belőle Zoltán.” (L. Fiam­ születésére című költemé­nyét is. ..Kell-e még pap? öröm­könnyeimmel keresztellek én meg tégedet.”) Így esett aztán, hogy az evangélikus Petőfi fiát a kálvinis­ta Debrecenben (akkori lakóhe­lyükön) a katolikus Szent Anna­­templomban keresztelték meg. A költő gondja azonban a leg­kevésbé sem az egyházi­vallási folytonosság körül forgott. ő Zoltánban a fiatal apák naiv optimizmusával költői-szellemi életműve egykori folytatóját vagy éppen betetőzőjét látta: Ugye, ágye kisfiam, ha majdan Én a sorból kiöregedem. Ipark­odni fogsz túltenni rajtam, Vagy legalább betöltőd helyem? Vajha egykor ekkép szólanának Nem búsulva sírom szék­nél: Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él. A költő reményére kegyetlenül rácáfolt az idő: Zoltán, az egyet­len gyermek, aki ebből a házas­ságból született, apjának csak nagyratörő ambícióit örökölte, te­hetségét nem, s nemcsak hogy folytatója nem lehetett, de éppen az adottságait messze meghaladó szerep és a Petőfi név súlya alatt fizikailag is idő előtt összerop­pant: meghalt, mielőtt 22. élet­évét betöltötte volna. Kiss József Egy hónappal a halál előtt „az utosó Nagy próba" PETŐFI ISMERT KÖLTEMÉ­NYEI közül az utolsó előtti, a cá­ri betörés hírére írt Föl a szent háborúra­, így kezdődik: „Itt a próba, az utosó Nagy próba.” Va­lóban: nagy próba, történelmünk egyik legnagyobb próbája elé ke­rült a kormányzat, a hadvezetés, a külpolitika, egy-egy párt, osz­tály, réteg, nemzetiség és a nem­zet minden egyes tagja. Sőt Euró­pa minden nemzete, országa, né­pe is. Messzire vezetne annak csak érintése is: ki miféle próba előtt állt, s hogyan állta ki; 120 év távlatából s a történelemnek azóta is ismételten feladott lec­kéi alapjáról visszatekintve, az világos, hogy Petőfi esetében a republikánus világforradalmiság ideológiája került próbakő elé. Nem az első, de — sajnos — valóban az utolsó próba. És a legnehezebb, útvesztőkkel legin­kább terhes. És­­ nem is most, 1849. június végén kezdődik, ha­nem a csodálatos tavaszi hadjá­rat sikerei nyomán kialakult ön­feledt, süket-vak diadalmámor idején. Amikor általános volt az a hit, hogy a függetlenségi har­cot teljesen és véglegesen meg­nyertük — legfeljebb kisebb tisz­togató műveletek vannak hátra —, és eljött az ideje a restaurá­­ciós politikának, a kompromis­­­szumoknak,­­az árulók mentege­tőzésének és mentegetésének, a hatalmi és pozícióharcoknak. Pe­tőfi feltehetőleg maga is beleesik a végső és teljes hazai győzelem illúziójába, talán olyan illúziók­ba is, hogy az április 14-i függet­lenségi nyilatkozat a republika­­nizm­us diadala volt. De esetleges illúziói közepette is a republika­­nizmus és a nemzeti létkörön túlnéző, társadalmi tartalmú vi­­lágforradalom kategóriáiban, forradalom fegyelme, stratégiája, a etikája szerint gondolkozott, vi­selkedett, értékelt, ítélkezett — és akart cselekedni. Ezért nem vallotta, nem hir­dette most; 1849 május—júniu­sában sem, hogy a honvédelmi harc valami „örök”, elvont haza, a 48 márciusa előtti haza védel­me volt. Nem; a honvédek, e „rongyos legények” a király, a „szabadság hóhérlegényei”, „cifra uraságok” ellen védték a a hazát; társadalmi-forradalmi har­cot folytatva, az új nemzet, az új haza függetlenségéért harcoltak (A honvéd). Nem mellékes az sem, hogy Petőfi sem ez időből való leveleiben, sem kevés (saj­nos nagyon kevés) versében — a sokszor elkeserítő erdélyi és bánáti személyes tapasztalatok ellenére — még csak célzást sem tesz a félrevezetett nemzetiségek terhére. A harccal kivívott forra­dalmi vívmányok „bőség kosará­ból” — mint 1847 elején álmod­ta, íme: — „Mindenki egyaránt vehet”, s az új hazában „a jog­nak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet.” MÉG KEVÉSBÉ VALLOTTA Petőfi, hogy az 1848—49-i füg­getlenségi harc a magyarság bel­ső ügye, melyet most, a győzelem után, valamilyen kétoldali komp­romisszummal le lehet zárni. A Jött a halál éppen ellenkezőleg a magyar győzelmet a világforra­dalom első lépéseként ünnepli, a nemzeti büszkeség alapját abban látja, hogy a magyar a forradal­mi nemzetek legelső vonalába, példává lépett elő. „De befejezve nincsen még a munka” — „Elő­­elő a zászlóval kezedben. Egész Európa te utánad jő. Te vagy ha­zám, most a világ vezére.” Kiállta „az utolsó nagy próbát” Petőfi magánéletében is. Érik sorscsapások, érik megalázások, mellőzések, már-már elviselhe­tetlen megpróbáltatások, család­jával együtt az éhhalál szélére jut. Petőfi a forradalmár hité­vel tűr, hallgat, s elégtételt — mint július 1X—i nyilatkozatában elszólja magát — „körülményeink változtatót” vár. Aligha kétséges, milyen változást vár Petőfi kö­rülményeinkben. Reméli, hiszi a forradalmi mozgalmak európai méretű fellendülését, amikor is a jelenlegi, régi típusú vezetők he­lyett nálunk is újak kellenek — és neki ezek között helye, fel­adata, szerepe lesz... Egy euró­pai méretű forradalom nem illú­zió még 1849 júniusában sem!

Next