Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)

1969-09-11 / 211. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1969. szeptember 11. csütörtök A MECÉNÁS TERMELŐSZÖVETKEZET Egy művelődési ház gazdát cserél Ha létezne ilyesmi, Fadd közö­s­­ég kultúrtörténeti könyvébe pi­ros betűs ünnepként jegyeznék be 1969. szeptember 1-ét. Pedig csupán egy papírt, egyszerű szer­ződést írtak alá a helyi Lenin Termelőszövetkezet irodájában arról, hogy ezentúl a község mű­velődési házát nem a tanács, ha­nem a közös gazdaság „üzemel­teti”. Mindez legfeljebb egy rö­vid hírt érdemelne, ha nem arról volna szó, hogy az országban el­sők között létrejött ilyen meg­állapodás alapvetően új utat nyit egy község kulturális életében. Kevés volt a pénz A dolog ott kezdődött, ahol ma­napság a falusi művelődési lehe­tőségek minduntalan zsákutcába jutnak. Faddon is egyszerűen ke­vés volt a pénz arra, hogy egy­részt megfelelő körülményeket teremtsenek a kulturált szórako­záshoz, másrészt, hogy rangos, a mértéket megütő produkciókat hozzanak a faluba. Mindössze évi 40 ezer forint állt a tanács ren­delkezésére az ötezer lakosú Tol­na megyei község művelődési há­zának fenntartásához. Ebből bi­zony nem telt mindenre. Csoda-e, hogy a düledező falak, a fűthetet­­len termek és a kultúrház büfé­jének elnevezett szabályszerű kocsma félreérthetetlen céllal ott tartózkodó törzsvendégei nem vonzották azokat a falubelieket, akik valóban művelődésre, szóra­kozásra vágytak? Esztendők óta azért folyt a küz­delem, hogy a közismerten jól dolgozó — és így nem is szegény — termelőszövetkezet járuljon hozzá a művelődési ház fenntar­tásához. Homok István elnök azonban közismerten célratörő ember. Kijelentette: az ilyen, ese­tenként juttatott alamizsnák nem oldják meg a keserű helyzetet. És különben is, a tsz csak úgy hajlandó fizetni, ha ebből a be­fektetésből a tagságnak kézzel­fogható haszna származik. Java­solta hát, hogy adják át a szö­vetkezetnek a kultúrház működ­tetését. — Először hallani sem akartak róla — mondja Hornok elvtárs. — Minduntalan az orrom alá dugtak egy miniszteri rendeletet, amelynek értelmében nálunk szinte mindenki fenntarthat mű­velődési otthont, csak a tsz-ek nem. De mi nem nyugodtunk, és kérésünkkel a megyei vezetők elé álltunk. Végül is megegyeztünk, hogy még az esetleges felelősség­re vonást vállalva is átvesszük a kultúrházat. Persze a dolog sok­kal jobban végződött, mint ahogy reméltük, így is születhet rendelet Szinte hetek alatt történt. Jú­niusban Faddon járt a művelő­désügyi miniszter helyettese. A fa­lu vezetői őszintén elmondták ne­ki, mi a helyzet.. Megmutatták a művelődési házat is, amelynek rendbehozatalára akkor már egy hónap alatt csaknem félmillió fo­rintot költött a termelőszövetke­zet. A hajdani kultúrházi kocs­ma helyébe építettek egy olyan eszpresszót, amely bármelyik vá­ros főutcáján megélne. Bevezet­ték az épületbe a vizet, új füg­gönyök kerültek a színpadra és még zenegépet is vásároltak. A miniszterhelyettes nem is ta­gadta, hogy tetszik neki, amit lá­tott. De amikor arra terelődött a szó, hogy változtatni kéne azon a tiltó rendeletén, meg hogy va­jon lesznek-e következményei a faddi szabályszegésnek, a vendég diplomatikusan kitért a válaszok elől. Ám, hogy a dolgot el nem felejtette, arról a faddiak augusz­tus elején egy minisztériumi ren­deletből értesültek. Eszerint a jö­vőben termelőszövetkezetek is le­hetnek gazdái művelődési házak­nak. Ennek értelmében jöhetett létre az a hivatalos egyezség, amit a minap írtak alá a termelőszövet­kezet és a tanács vezetői. És így született meg Faddon az ország első termelőszövetkezeti és közsé­gi művelődési háza. Hogy az új elnevezés milyen­­ új tartalmat takar, a válaszért érdemes ellátogatni a külsőre is alaposan megváltozott kultúrház­­ba. Krassai Gyula igazgató vala­hogy úgy fest most, mint a ta­pasztalt hajóskapitány, akinek öreg bárkáját újjávarázsoltál!­, s így örömmel és bátran készülhet a messzi, nagy utakra is. — Ehhez még hozzáteszem — jegyzi meg Krassai elvtárs —, hogy ez az újjávarázsolt hajó már túl van a próbaúton. Vagyis: ta­vasz óta már több olyan tervün­ket megvalósítottuk, amire ko­rábban még gondolni sem mer­tünk volna. És ezután szinte végeláthatat­lan felsorolás következik a faddi kulturális programból, amelynek részletes ismertetésére itt hely híján nem vállalkozhatunk. De azért néhány lényeges dolgot fel kell jegyezni. „Hát nem érdemes lelkesedni?“ A legutóbbi esztendőkben Fad­don már alig akadt színházi pro­dukció, mert az előadásokat egy­szerűen nem tudták megvásárol­ni. Most egyszeriben három szín­háza is lett a községnek: meg­egyeztek a pécsi, a kaposvári, va­lamint a Déryné Színház társu­latával a legjobb produkciók be­mutatására. Az eddig szűkös kö­rülmények között dolgozó fotó­­szakkörből fotó- és filmklubot alakítottak, amely kitűnő felsze­reléssel rendelkezik. Megalakult a hobbitklub, a színjátszó cso­port, kezdődik a szabás-varrás tanfolyam és most szerveződik a községi kórus. Meghirdették a nyelvtanfolyamokat, a vártnál is nagyobb az érdeklődés. Dr. Csehák Judit körzeti orvos vezeti március óta azt a klubot, amely hétfőnként tartja összejö­veteleit, s amelynek azt a szokat­lan, de mindenképpen helyén­való elnevezést adták, hogy „Mű­velődjünk, szórakozzunk klub". Irodalom, zene, politika, színház­­történet és még jó néhány téma­kör szerepel a klub tematikájá­ban, az előadókat sorolva pedig kapásból ilyen neveket monda­tnak: Váci Mihály, Keres Emil, Darvasi István és Pálfy József. A klubnak egyelőre 80 tagja van, de hétről hétre újabb jelentkezők akadnak. Nem tudom magamban tartani a kérdést: egy ilyen klub nem lett volna népszerű a művelődési ház korábbi életében is? — Maga nem ismerte a régi kultúrházunkat — feleli a doktor­nő. — Egyszerűen képtelenek voltunk ideszoktatni az embere­ket. És én akkor vitába szálltam azokkal, akik azt mondták, hogy nincs is itt igény a rangos szóra­kozásra. Erre el kell mondanom: az egyik programunk Husek Re­zső zongoraművész előadói estje volt. Nem mondom, kicsit nehe­zen toboroztuk össze a hallgató­ságot, de végül alig akartak ha­zamenni. Másnap valamiért be­néztem a könyvtárba, hát ott ta­lálom az egyik tagunkat, amint éppen egy zenei könyvet forgat. Egyszerű, idősebb paraszt bácsi­ról van szó... Hát most mond­ja meg: ne örüljek, hát nem ér­demes lelkesedni? Az egész község felemelkedéséért Eldöntötték: a faddi művelődési ház kulturális munkájának irá­nyítása továbbra is a tanács ke­zében marad. A termelőszövetke­zet csak anyagilag felelős, ő lesz a művelődési ház mecénása. — Igaz, hogy mi gazdálkodunk a kultúrházzal, de nem tekintjük üzletnek — mondja a szövetkezet elnöke. — Kulturális alapunkat szinte teljes egészében a lehető­ségek javítására fordítjuk, és nem is önzetlenül: ezzel tagságunk­nak olyan kulturális életet te­remtünk, amilyennel talán ma még egyetlen termelőszövetkezet sem dicsekedhet. És az külön öröm, hogy ezáltal az egész köz­ség felemelkedéséből segíthetünk. * Egyszerű, amolyan hétköznapi történet a faddi művelődésügy története. De olyan példa, amely­re örömmel hívjuk fel a figyel­met Medveczky László ­ A Új lakótelep épül Debrecenben (Tudósítónktól.) Debrecenben, a Nagyállomás környéke a második világháború­ban s bombatámadások következ­tében súlyos károkat szenvedett. Bár az ottani épületek egy részét helyreállították, a városnak az a része mégsem illett már bele a modern városképbe. Ezért is döntött úgy a debre­ceni városi tanács, hogy e terü­leten építteti fel a város egyik új lakótelepét. A régi épületeket le­bontották, s a Hajdú megyei Ál­lami Építőipari Vállalat már át is adta az első­ 200 lakást új la­kóinak. Mile Lajos szocialista építésve­zetősége az idén újabb 619 lakást ad át rendeltetésének. Az első szakasz befejezése után összesen 1247 lakás enyhíti Debrecen lakás­gondjait. Ugyancsak e területen, a vasút­állomás előtti Petőfi tér nyugati sarkában épül majd fel az a 75 méter magas, 24 emeletes torony­ház, amely impozáns méreteivel városképi ellenpontja lesz a fő­utca túlsó végén emelkedő Nagy­templomnak. Az építők már hoz­zákezdtek a magasház területi kitűzéséhez, hogy ősszel és télen elvégezhessék a 980 betoncölöpös alapozást (Kőszeghy György felv.) nál,ai A­scsekinói kísérlet csekino közepes nagyságú város Tardtől délre. Különös ne­vezetessége nincs, az utóbbi időben mégis kisebbfajta népvándorlás színhelye lett. Nem a város jeles pontjait, festői látnivalóit, építészeti szépségeit látogatják az odaérke­zők, hanem egy nagyon is prózai helyre, az ottani vegyikombinátba igyekeznek. Az érdeklődők nem kirándulók, hanem kiszállók , gyár­igazgatók, főmérnökök, főkönyvelők, tervosztály vezetők, bér- és mun­kaügyi előa­dók, közgazdászok, csupa elfoglalt és gondterhelt ember. A scsekinói „gazdasági turizmus” fellendülését a Pravdának a nyáron megjelent egyik cikke indította el. Ez arról számolt be, hogy a vegyikombinátban érdekes kísérletet hajtottak végre a gazdasági reform keretében, s ennek eredményeképpen ezerrel csökkentett létszámuk ellenére lényegesen növelték nemcsak a bruttó termelési értéket, de a nyereséget is, miközben az összes többi gazdasági muta­tók is javultak. Hogyne érdekelné ebben a munkaerőínséges világban az ilyen kísérlet a vegyipar többi üzemének, de más profilú gyárak­nak a ve­zérkarait is, különösen, hogy a Pravda a scsekinóiak módszerét a gazdasági reform további lehetséges lépéseként, a gazdasági átszer­vezés folyamatában „mélyebbre hatolásként” értékelte. Scsekinóban természetesen nem történt semmi ördöngösség, nem találtak fel csodaszert sem — hiszen ilyenek a gazdaság bonyolult, de szigorú törvények szerint működő­ mechanizmusában tudvalévően nincsenek is —, csak végiggondolták a gazdasági reformot. Nemcsak az utasításait hajtották végre, hanem a szellemi logikáját is magu­kévá téve kezdeményezték, lényegében túllépve a reform első lép­csője, üteme által megvont kereteket. A scsekinóiak 1967-ben felajánlották, hogy két év alatt üzemi létszámukat ezer dolgozóval csökkentik, termelésüket az előirányzottnál jobban növelik. Cserébe azt kérték a mi­nisztériumtól, hogy „fagyassza be" béralapjukat, vagyis a létszámcsökkentés következtében felszabadult rubelek felhasználásá­ról ők maguk dönthessenek, ezt béremelésre, jutalmazásokra, bérfe­szültségek feloldására stb. használhassák. A kísérletre az engedélyt megkapták, s mint az várható volt, azonnal kiderült, milyen jelentős a kapun belüli munkanélküliség ennél a vállalatnál is. S amikor korábban ez ellen központi utasítá­sokkal, felülről megadott terrvszámokkal, propagandaráhatással, vagy akár szívhez szóló rábeszéléssel küzdöttek, a megszüntetett státus holnapra — esetleg kissé változott formában — újjászületett, „nép­­gazdasági szempontból feltétlen szükséges ...” lett. (S még jó eset volt, ha csak változott formában és nem szaporodó mennyiségben ment végbe ez a nálunk is olyan jól ismert státusreinkarnáció!). Amikor azonban a fejéről a talpára állították a dolgokat, vagyis a gazdasági érdekeltség oldaláról közelítették meg a létszám, a kapun belüli munkanélküliség, illetve végső soron a munka termelékenysé­gének kérdését, a scsekinó­ gyári vezetőség és az egész üzemi sze­mélyzet maga állt be a hivatalból a s­tátuscsökk­entő­k, az eddig több­nyire Don Quijote-i harcot vívók helyére. S természetesen ők köny­­nyen megtalálták azt, amit a felső, de még a középső irányító szervek szakértői is hasztalan kutattak: hol dolgozhat két ember helyett egy, milyen munkafunkciók vonhatók össze, mit kell átszervezni, átcso­portosítani, s milyen munkaköröket kell egész egyszerűen törölni a munkabérlistáról. Minthogy a scsekinóiak is „a piacról élnek” (vagy ahogy arra­felé mondják: „Köszönetből nem varrathatsz magadnak subát”), az „önlétszámcsökkentők” jelentkeztek a jutalomért, a több fizetségért is. Meg is kapták: a gyár dolgozóinak fele havonta átlagban 20 ru­bellel (260 forint) több fizetést visz haza. Ez az átlag azonban a 10 rubeltól (130 forint) a 30—35 rubelig (455 forint) „szóródik”, aszerint, ki mennyivel többet­­teljesít, mennyivel nagyobb részt vállalt át a „megszüntetett státusok” munkájából. A scsekinóiak — nagyon helyesen, igaz nem minden vita és ellenállás nélkül — tehát hadat üzentek az egyenlősdinek is. Ezért kapott a megtakarításból csak az üzem dolgozóállományának a fele, tehát a bérmegtakarításhoz valóban személyükben hozzájárulók, illetve az eddigi egyenlőtlen, igazságtalan bérviszonyok közepette dolgozók. (Felemelték például az indokolatlanul alacsonyan fizetett karbantartó és beállító lakatosok fizetését. Szívják is a fogukat a kör­nyező terület vállalatainak a vezetői, ahol ez a lépés természetesen nem maradt hatás nélkül az ott hasonló munkakörben dolgozók ma­gatartására, de hiszen az ilyen kísérleteknek az is célja, hogy meg­mozgassa az állóvizeket!) A scsekinóiak két év alatt ezerrel csökkentették az üzemi lét­számot, de egyetlen felmondó levelet sem adtak át, egyet­len embert sem küldtek el! Csak éppen nem vettek fel új dolgozót. A természetes üzemi belső mozgást használták ki: elment nyugdíjba, behívták a hadseregbe, továbbtanul, valamilyen személyes okból kilépett stb. — minden alkalommal tö­röltek egy felesleges státust, s vagy nem töltötték be a távozó poszt­ját, vagy olyan helyről, ahol nem volt szükség rá, a munkaerőt átcso­portosították ide. Mondani sem kell, hogy ez a tevékenység mennyi ta­pintatot, átgondoltságot, ötletességet és főleg emberséget követel. Hi­szen ezernyi probléma vetődik fel, kezdve a műszakbeosztástól, az új munkameneten, gyakran szakma elsajátításán keresztül egészen az új munkahelyen kialakuló közérzetig. Nemhiába volt a scsekinói vezetők fő jelszava. „Nem sietni, nem erőltetni, nem megbántani az embereket!” Most már Szovjetunió-szerte tanulmányozzák a scsekinói kísérle­tet. Ez azért még nem jelenti azt, hogy általánosan alkalmazottá vált, egyrészt itt is nagy a különbözőség az egyes iparágak, üzemek között, tehát mechanikusan másolni nem volna helyes, másrészt az érvényes jogszabályok sem teszik lehetővé a bevezetést, egyelőre még szinte egyenként kell engedélyt kérniük az üzemeknek. S végül — de nem utolsósorban — mint minden újnak, szokatlannak, eddig nem alkalmazottnak, ennek az eljárásnak is van — kimondva vagy ki­mondatlanul, aggodalmaskodással vagy­ bürokratikus okvezeti engedés­sel az ügyet akadályozó — ellenzéke. S e tekintetben is csak türelme­sen lehet előrehaladni. A legfontosabb azonban, hogy folyik a kísérletezés a reform „el­mélyítésére". Tudvalevő, hogy már az indulásnál elhatározott terv szerint a szovjet gazdasági reformot fokozatosan,­lépcsőzetesen vezet­ték be 1967-től kezdve. Terjedelmében ez év júliusában fejeződött be ez az első szakasz: az építőipar is áttért az új módon való munkára, s ezzel lényegében az egész népgazdaságban bevezették. Most kö­vetkezik a második szakasz, a jó tapasztalatok alapján a továbblépés, a gazdasági törvényszerűségeknek, különösen az érdekeltség elvének még teljesebb érvényesítése irányában. Az a körülmény, hogy olyan nagy tekintélyű orgánum, mint a Pravda a scsekinóiak példáját népszerűsíti, mutatja a szovjet veze­tés szándékait. Moszkva, 1969. szeptember. -- »­i léméi Janói .

Next