Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)

1969-09-11 / 211. szám

1969. szeptember 11. csütörtök NÉPSZABADSÁG A világ műtörténészei Budapesten Gazdag kiállítási program a nemzetközi művészettörténeti kongresszus idején (Tudósítónktól.) Utoljára 1896-ban volt ilyen kongresszus Budapesten, és Párizs, New York és Bonn után először rendezik meg a tanácskozást szo­cialista ország fővárosában­ — mondotta a XXII. nemzetközi mű­vészettörténeti kongresszusról dr. Vayer Lajos egyetemi tanár teg­napi sajtótájékoztatóján. Az Unes­­co égisze alatt működő nemzet­közi művészettörténeti szervezet, a CIHA hívja össze rendszeresen e tudományág képviselőit szak­mai találkozóra, így kerül sor a legújabb rendezvényre szeptem­ber 15. és 20. között a Tudomá­nyos Akadémián. A budapesti tanácskozás való­ban méltó lesz a világszervezet­hez: huszonöt ország mintegy négyszázötven szakembere tart és hallgat művészettörténeti előadá­sokat tizenkét szekcióban. A le­­ningrádi Ermitázstól a washing­toni nemzeti galériáig, a bécsi Al­­bertinától a párizsi Musée Natio­­nale d’Art Moderne-ig szinte va­lamennyi híres múzeum kutatói, igazgatói jelen lesznek, köztük olyan tekintélyek, mint az 1919 óta külföldön dolgozó Charles de Tol­nay (Tolnay Károly) professzor, a firenzei Michelangelo-intézet igaz­gatója, Bernard Darival, a mo­dern képzőművészetek világhírű francia szakembere és Mihail Al­­patov szovjet akadémikus, akinek művészettörténetét a magyar olva­sók is forgatják. A külföldi ven­dégek mellett természetesen az egész magyar művészettudomány részt vesz a munkáiban: további kétszáz hazai szakember lesz hall­gatója vagy aktív részvevője a tanácskozásnak. A középkortól napjainkig a művészettörténet minden fontos témája a szekciók napirendjére kerül a kongresszuson, amelynek fő témája az „egyetemes és regio­nális fejlődés a művészettörténet­ben". Értékes előadások hangza­nak el a közeli jelentős évfordu­lókkal kapcsolatban is. Tolnay professzor Bruegel halálának négy századik évfordulójához kap­csolja referátumát, Matisse szá­zadik születésnapja alkalmából mondja el megemlékezését a mester neves párizsi kutatója, Bernard Darival, s Rembrandt halálának­ háromszázadik évfor­dulójára emlékeznek Egbert Ha­­verkamp-Begemann amerikai professzor előadásával. A kongresszus természetesen kitűnő alkalom arra, hogy a szak­ma külföldi tekintélyei megis­merjék a magyar művészetet, mű­vészettörténetet és kultúrát. A reprezentatív bemutatókat — csupa különleges, alkalmi ren­dezvényt — ajánlják a ren­dezők a magyar nagyközönségnek is; a kiállítások nyilvánosak. Az elsők, a Szépművészeti Mú­zeum bemutatói (amint arról hírt adtunk) már meg is nyíltak. Va­sárnap 11-kor nyitja meg repre­zentatív kiállítását A magyar re­mekművekből a Nemzeti Galéria a budavári Palotában, az Ernst Múzeum a századforduló, a Mű­csarnok a felszabadulás óta eltelt negyedszázad magyar alkotásait állítja ki. A Nemzeti Múzeum a magyar pénz történetének, az Iparművészeti Múzeum az Ester­házy-kincstárnak a kiállításával várja az érdeklődőket, s a fővá­rosi látnivalók sorát a Néprajzi Múzeum zárja a népi kerámiák gyűjteményével, amely a Nemzeti Galéria Kossuth Lajos téri épü­letében található. A vidéki mú­zeumok közül a székesfehérvá­riak meghosszabbítják ez időre a festett fatáblák nagy sikerű be­mutatóját és vasárnap megnyit­ják a Vajda Lajos-emlékkiállí­­tást; a szentendrei múzeum az ottani művésztelep tárlatával várja vasárnap óta a látogatókat; az esztergomi kincstár és a viseg­rádi múzeum Reneszánsz szobrá­szat Magyarországon című gyűj­teménye ugyancsak sok tudós és „civil” érdeklődőre számít. KULTURÁLIS HÍREK FIATAL ÍRÓK MUNKAKÖ­ZÖSSÉGE alakul az Írószövetség és a KISZ patronálásával. A mun­kaközösség létrehozását a fiatal írók nemrég lezajlott lillafüredi konferenciáján határozták eL NÉMETH JÁNOS keramikus­­művész kiállítása szeptember 19-én nyílik meg a Derkovits Te­remben. ILIÁSZ címmel Francesco Hossi olasz rendező októberben Bulgá­riában kezdi forgatni új filmjét, amelyhez föl kell építeni az ókori Trója várának díszleteit A III. NEMZETKÖZI TÖRTÉ­­NELEMTANÍTÁSI SZIMPOZION október 6-án kezdődik Budapes­ten. A hazafiságna és az interna­cionalizmusra nevelés módszerei a törtértelemtanításban című téma kerül megvitatásra. MÓRA FERENC írásaiból állí­tották össze a fővárosi munkás­­szállások lakói számára rendsze­resített körműsor következő da­rabját amelyet Töröslemez cím­mel szeptember 16-án mutatnak be a Fővárosi Művelődési Ház­ban. A HÉT FILMJEI SZIGET A SZÁRAZFÖLDÖN Új magyar film Kicsit lenézzük manapság az apró, jelentéktelennek látszó ese­ményeket. És csodálkozunk is, hogy egy kis semmiség — egy bo­garas vénasszony lakáscseréje — olyan nagy port ver fel, hogy még filmet is csinálnak belőle. De nem árt odafigyelni, már önmagunk próbájaként sem, mennyire va­gyunk képesek banális, köznapi­nak tetsző képeit, apró esemény­­kék mögött is megérezni az em­bert, egy szürke, kicsit bolondos és hazudós öregasszony sorsában is a tragédiát. Elek Judit, a rendező már előző filmjében, a dokumentumjellegű Meddig él az ember? címűben is érzékenységünket, humán ösztö­neinket tette próbára, képesek va­gyunk-e képzeletünkkel áttörni az érdektelennek tetsző felszínen, hogy mögötte megérezzük az élete problémáival küzdő, mindig „szí­nes”, mert élő embert. A Sziget a szárazföldön forgatókönyvét Mándy Iván írta, akinek novellái­ban hosszú sorokban menetelnek furcsa és gyanús magányukba burkolózó „mélytengeri lények” banalitásaikkal, csillogó gyönggyé csiszolt emlékeikkel hencegve. Ráadásul Mándy, őket ábrázolva, egyenlőségi jelet tesz a reális és az irreális közé: alakjai világában az álomszerű éppoly természetes­séggel keveredik a valóságba, mint a reálit és a pusztán képze­letibe. Ez a világ mindig bővel­kedik a múlt limlomjaiban: öreg házak, akváriumszerű udvarok, családi képek a falon, keshedt zongora, gramofon, tárgyak, ami­ket sűrűn és lekaparhatatlanul megszálltak az emlékek. A tár­gyak, s rajtuk keresztül az ese­mények, a világ így kettős je­lentést nyernek, és Mándy alak­jai lassan, többé-kevésbé el­vesztik első jelentésüket. Az­tán — az író derűs alapter­mészetének megfelelően — fá­radhatatlan, szívós optimizmussal fújják a magukét, beleszokva ab­ba is, hogy végül önmaguk szá­mára sem egészen érthető, amit mondanak. Filmre való átvitele ezeknek az alakoknak és környe­zetüknek azon múlik, mennyit si­kerül a filmképeknek érzékeltet­niük vagy megsejtetniük az em­lékképekhez kapcsolódó, „máso­dik’’ jelentésből. A Sziget a szárazföldön for­gatókönyvében Mándy — a film érdekében — „engedményt” is tett. Nála rendszerint ezek az emlékek, bezáródó élmények más­más időrétegekből származnak. A filmben az egykori hajóskapitány lánya, a furcsa vénasszony emlé­kei, akváriumderengésű lakásá­nak minden kacatja egyetlen él­ményre utal: az apára. Vagy negyven éve a hajóskapitánnyal közösen tett konstantinápolyi uta­zásukra, s az apa titokzatos eltű­nésére később „a nyílt tengeren”. S most egy napon — a film folya­mán — az öregasszony, homályos indokból, lakáscserére határozza el magát. A „lakásbörze” lovag­jaival és áldozataival aztán fel­tartóztathatatlanul beáramlik ott­honába a tömény külvilág. Elek Judit — , realista szemléletének megfelelően — próbálja keverni a valóságost a már csak képzeleti­vel, igyekszik becsalni a nézőt ebbe a feje tetején álló álomvilág­ba, amelynek minden figurája, minden meghökkentő helyzete mélyen valóságos. Ez nagyrészt sikerül is neki, főként abban a jelenetben, amelyben a vadidegen lakásnézők eszeveszett „házibulit” rendeznek az­ eltűnt hajóskapi­tány féltve őrzött emlékei közt.­­Kevésbé sikerült azonban az öregasszony elköltöztetésénél, ami­kor talán még fontosabb lett vol­na a groteszk, az álomszerű és a valóságos keverése. Mert a film végére a könnyel­műen fölvert hullámok kíméletle­nül elsodorják a vénasszonyt, aki­nek talán bizonytalan szándéka az volt, hogy mindezek révén végre történjék vele valami, még­sem érte el célját: létének prob­lémáját — a film nem hagy két­séget efelől — ezúttal sem oldot­ta meg. Ehhez nem lakását kellett volna elcserélnie, hanem azt a szituációt szétrobbantania, ami rekedt gramofonlemezeihez, kö­högés zongorájához, emlék- és faliképeihez, megfejtetlenül ma­radt egykori vágyaihoz panh­álóz­­ta. Így azonban „szellés” új laká­sában­ is a magány várja, talán még tökéletesebb, mint az előbbi­ben — a film megkapó záró jele­nete —, mert itt már tanúja sem maradt álmokkal és régi slágerek hangjaival zsúfolt egyedüllétének. A kritika általában azt szokta méltányolni, h­a egy rendező fölé-­­ be kerekedik az irodalmi anyag-­­ nak­, a film sajátos eszközeit, ön- s állóságát az irodalommal szem- I ben érvényesíti. Elek Juditnak a­­ Sziget a szárazföldönben egy más,­­ legalább olyan nehéz feladat sí- t került: a film sajátos eszközeivel, finom ráérzésével és megértéssel teremtett meg a vásznon — egy irodalmi novellát. E munkájában egyenrangú alkotótársa volt az operatőr, Ragályi Elemér. Az ő mozgékony kézikamerájával sok­oldalúan, mégis szűkszavú öko­nómiával írják le a figurákat, a helyzeteket. Jórészt­­ ennek kö­szönhető, hogy — végig a valóság talaján maradva — a film mégis sokat megéreztet a könnyű, fur­csa, álomszerű lebegésből. Az öregasszonyt Kiss Manyi játssza. Játéka éppoly hibátlan, finom és természetes, mint nem­­régi felejthetetlen alakítása so­rán a Hogy szaladnak a fákban, mégis erőtlenebb. Az ő alkatából, játékának színei közül, hiányzik a a zárt magány, a tárgyakba való kapaszkodás, az elveszettség igazi átélése, rokonélménye, az öreg­asszony „bogarasságának” sok apró vonása. Ez alkati idegenség ellenére, ha némileg egyszínűen is, pusztán játékának szuggeszti­­vitásával, s nem érzelmi rezonan­cia nélkül, sikerült megteremte­nie a filmen ezt a furcsa öreg­asszonyt, aki már önmaga szá­mára is szinte csak puszta emlék. Hegedűs Zoltán ­ Bölönire emlékezve B­ölöni György tíz éve halott, de életművének értéke — Ady monográfiája, Táncsics köny­ve, három vaskos kötetet kitevő publicisztikája és műkritikája, kivételes életének példája — nö­vekszik az időben. A századelő nagy nemzedéké­hez, Ady, Bartók, Szabó Ervin, Lukács György, Jászi Oszkár nemzedékéhez tartozott. Eszmei­leg a magyar polgári progresszió élcsapatához csatlakozott: ellen­zéki ideológia volt ez, és mint ilyen, ha nem is forradalmi, de határozottan haladó. Polgári osz­tálycélokat rögzített, de egy pol­gári demokratikus forradalom érési idejében, amikor a polgári demokratikus elképzeléseknek csak a proletariátussal szövetsé­ges politika adhatott realitást, ezért a történelmi mozgás a pol­gári radikalizmus híveit gyakran sodorta érdekközösségbe a prole­tariátussal és a társadalmi hala­dás irányát tekintve, céljaik egy­beeshettek a munkásmozgalom érdekeivel. Később, a forradal­mak hatására, Bölöni levonta a történelmi fordulatok helyes kon­zekvenciáit, felismerte a fejlődés logikáját és a felismert igazságot szolgálta: előbb kommunisták szövetségese, majd kommunista lett. A teljesítmény kivételessé­gét jelzi, hogy a polgárság idő­közben — föladva egykor radiká­lis eszményeit — a feudalizmus támadásából a történelmi külde­tését betöltő proletariátus előtti védekezésbe szorult. Eszméinek egyívűsége, töretlensége tette le­hetővé Bölöni György számára, hogy egységes koncepciójú kriti­kai életművet alkothasson. Irodalomkritikai szemlélete for­radalmian új: egyszerre csatázik a teljes irodalmi szabadságért és az irodalom társadalmi elkötele­zettségéért, az irodalom forradal­máért és a forradalmi iroda­lomért. A századelő konzervatív irodalmi erőivel szemben a ha­ladó polgári törekvésekért, a nép­nemzeti epigonizmus eszményével szemben a közvetettebb, stilizál­tabb, „dekadensebb” irodalomért, és ezzel egy időben a plebejus de­mokrata tendenciákért, a bonta­kozó szocialista törekvésekért. Az elsők egyikeként ismerte fel­ Ady nagyságát, mégpedig érdemi nagyságát. Ady és a modern iro­dalom mellett foglalt állást nem­csak a konzervatív kritika, ha­nem az akkori Népszava vulgár­­marx­izmusa ellenében is. Rotációs papíron fedezte fel önmaga és a széles nyilvánosság számára 1911- ben a politikus forradalmár Adyt, a korabeli magyar sorskérdések legjobb megszól­altatóját, és ugyanezt az Adyt védi meg 1934- ben — Az igazi Ady bán — mél­tatlan kisajátítóival szemben. Illyés Gyula így méltatta akkor vállalkozását: „Ha van Ady esz­méinek, temperamentumának képviselője és folytatója, ő az" Képzőművészeti kritikusként a korszak legtehetségesebb és leghaladóbb — és ma már a mű­vészettörténet tanúsága szerint is legjelentékenyebb — festői cso­portjához, a Nyolcakhoz csatlako­zott. A Nyolcakhoz, akik európai törekvésekkel egyidőben keres­ték a választ a festészet legújabb kérdéseire. Cikkeinek javát a Nyolcakéról írta, kritikusi műkö­désének gerince a Nyolcak művé­szetének értelmezése: mellettük állva, értük harcolva szegült szembe a politikai reakcióval, a romantikus megrögzöttségű mű­vészetelmélettel és a közönség , al­pári igényeivel és­ kulturálatlan­­ságával. Későbbi korszakokban — amikor bizonyos primitivizáló szemlélet a művészet és közönség feszültségmentes viszonyát időn­ként a művészet lealacsonyításá­­val vélte megoldhatni — azokat az irányzatokat, melyeknek sike­réért küzdött Bölöni, formalistá­nak minősítették. Ebben az idő­ben­— mikor meg kellett volna tagadnia korábbi állításait, vállalt elveit — nem írt képzőművészeti kritikát. Az ő kritikusi éleslátása igazolódott. 1958-ban A magyar forradalmi művészet kiállításán az ő igazsága fénylett fel. Fele­lősséggel írhatta egyik utolsó cik­kében : „ ... hogy a magyar művé­szet a felszabadulás utáni eszten­dőkben sematizálódott és tévútra ment, teremtő művészet helyett leíró festészetté vált, a forradalmi hév zsánerképekben zsugorodott össze, a témák meölték a nívót, az előadásmód, ahelyett, hogy a mai levegőt lehelne, új formák­ba merevített akadémizmussá vált, történelmi feladatokat száz­­esztendős szemlélettel és művészi felfogással próbált megoldani, abban annak is nagy szerepe van, hogy a fejlődés folytonossága megszakadt, valahogy ezt a gene­rációt a fejlődés útjából félretet­ték”. Hírlapíró volt, a század egyik legjelentékenyebb magyar publi­cistája. Publicisztikája a radikális szemlélet erényein­ nőtt naggyá. A közvélemény forradalmasításának a tízes években a Világ volt az egyik legfontosabb orgánuma, melynek Bölöni majd egy évtize­den át vezető munkatársa. „Neve­zetes napilap volt ez, nagy szere­pet játszott a magyar értelmiség fejlődésében és forradalmasításá­ban. Az Ady által nyugtalanított emberek, a jobb létre törő szelle­miség ebből a lapból kapta világ­nézeti táplálékát, a haladás és változások vágyát” — értékelte egykori szellemi otthonát az em­lékező Bölöni. Eszmék és elvek harcosa volt, Ady szavaival, „szentlélek lovagja, becsületes újságíró” olyan korban, amikor a világnézet volt a legnagyobb luxus egy hírlapíró számára. A­ fasizmus előretörése idején egyre világosabban látta, hogy az igazi demokráciát a szek­­tarianizmussal szembeszegülő kommunista mozgalom valósít­hatja meg. Cselekvő anti­fasiz­musa a francia kommunisták har­costársává, Barbuss­e barátjává avatja őt. Tudta, mi az igazi pat­riotizmus: a német megszállás alatt írta Táncsics könyvért, amit a felszabadult Magyarország egyik politikai tankönyvéül szánt, s közben cselekvően részt vett­ a francia ellenállásban, ő alapította a magyar demokratikus erők ösz­­szefogó szervezetét,­­amely Ma­gyar Függetlenségi Mozgalom né­ven vált tömegszervezetté, és be­csületet szerzett a magyarságnak az itthoni hivatalos fasiszta vonal ellenében. 1945 tavaszán Bartók Bélával, Károlyi Mihállyal és Vámbéry Rusztemmel együtt választották a­­ magyar nemzetgyűlés tagjává. Egy francia újságíró villám­­interjúban érdeklődött programja felől: „A program? Semmi más, mint amiért huszonhat éven át dolgoztam, amit itt, Párizsban mindig hangoztattam: a megal­kuvás nélküli demokrácia, a Horthy-rendszer gyökeres felszá­molása, új, szabad Magyarország építése.” Morális hitét, politikus tapasztaltságát a kommunista párt messzetekintő, konstruktív programjának szolgálatába állí­totta. " • Felismerte azt is, hogy a meg­változott társadalmi viszonyok most lehetőséget adnak arra, hogy bekapcsolódjunk a szocialista vi­lágirodalom áramkörébe. Széles látókörű, internacionalista szem­léletű, a polgári radikalizmus leg­jobb hagyományait vállaló forra­dalmi entellektüel létére a pro­vincializmustól féltette legjobban irodalmunkat. Logikus tehát, hogy az 1956-os ellenforradalmi ten­denciákban is a nacionalizmust érezte a legveszélyesebbnek. Az írószövetség szétesése idején fe- ■ lelőssége tudatában vállalta az akkori légkörben nem túlságosan népszerű feladatot: az irodalmi élet újjászervezését kommunista írók kis csoportja élén. Ez az akciója, életművének ugyanolyan irodalomtörténeti ér­vényű része, mint Az igazi Ady. Erki Edit

Next