Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-07 / 208. szám
CSŐ ŐRI SÁNDOR. MELYIKET A KETTŐ KÖZÜL? Évek Óe figyelem, mi történik népi műveltségünk megmentett, idestova másfél százada szaporodó értékeivel: a népdalokkal, balladáinkkal, juhászok, pásztorok, földművelők ránk maradt faragásaival; mindazzal, amely a nemzet „közös ihletéről” ad hírt. Él-e, visszhangzik-e vagy csak múzeumból kiszökdöső kísértetként jár-e köztünk. Kíváncsiságomnak semmi köze az, időnként föltámadó, aztán újra meghanyatló népies divatokhoz. Sőt a kegyelethez sem. Egyedüli élesztője az a meggyőződés, hogy minden nép a maga ártatlannak, kezdetlegesnek, együgyűnek elkeresztelt művészetében: lángelme. Semmivel sem erőtlenebb, mint soraiból előlépő halhatatlanjai. Semmivel se szűziesebb, harmatosabb, selypegőbb. Székely népballadáink nekem azt is jelentik, hogy a magyarságnak Ady, Bartók vagy József Attila mellett volt egy másik személytelen Adyja, személytelen Bartókja, személytelen József Attilája. Személytelen vagyis személyek fölötti. Népdalainkról, siratóinkról ugyanezt gondolom. De még a kivarrt ingvállak, halotti ruhák, párnák fekete-vörös-kék mintáin is ugyanennek a személytelen lángelmének öltögető keze mozgását figyelhetem. Érthető hát, ha mértékegységemet is vele hitelesíttetem. Még érthetőbb, hogy személyes sértésnek tartom, ha valaki erre legyint vagy még csak tudomást se vesz róla. Sőt előbbre lépek ennél is: legveszélyesebb ellenfelem az, aki mindezt tudja vagy tudni véli, s rosszra, illetve rosszul használja föl. Ha hosszadalmasan is, de most érkeztem el mondanivalóm közvetlenebb céljához. Aki figyeli, örömmel nyugtázhatja, hogy népi műveltségünk, lecsupaszítva az időközben ráaggatott sallangoktól, egyre természetesebben illeszkedik bele szellemi életünk egészébe, folyamataiba. Néhány költőnk táguló életművébe már bartóki színvonalon. A népköltészettől kölcsönzött stilizáltság, szaggatott, balladai képszerűség pedig két-három filmünkbe szüremlett át fölismerhetően, ha nem is salaktalanul. Ezenkívül kiadványok, tudományos kutatások, rendezvények, népművész-találkozók, rádió- és tévéműsorok is arról tanúskodnak, hogy népballadáinkat, meséinket, népdalainkat s örökségünk egyéb értékeit nem csupán emlékezetünk salétromos kamráiban őrizzük. E jó érzés közepébe azonban belerúgja magát a féreg. Ami többnyire csak tálalás közben derül ki. A rádió, de főként a tévé népdal- és nótaműsoraira gondolok. Többnyire ott reszketnek ezek fölött a műsorok fölött a hajdani gyöngyösbokréta viaszbóbitái. A hamis csillogású pitykék, a kirakati cafrangok, a vasárnapi népiesség nefelejcskék érzelmessége. Mindez cigányzenével körülöntve. Népdalcsokrok? Népdalok és magyar nóták együtt? Mondjuk a Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele együtt azzal a népdallal, amelyik így kezdődik: Amerre én járok, még a fák is sírnak Gyönge ágairól.öld levelek hullnak . .. úgy azzal, amelyik így indít újra fájdalmat: hogy Te túl, rózsám, te túl a világ erdején, én meg innen sírok a bánat mezején . .. Micsoda ízlésficam kell az ilyen vagy a hasonló párosításokhoz. Izlésficam? Micsoda bűn! Végül is arról van szó, hogy Bartók, Kodály és mások életet áldoztakarra, hogy népdalainkat összegyűjtsék, megtisztítsák, rendszerezzék s ezáltal is különválasszák tudatunkban mindenfajta silány nótától. Most pedig keverjük, koszoljuk őket össze? Gubancolódjanak amazokkal és vegyüljenek? Mi más ez, ha nem a bartóki, kodályi életmű szétrugdosása? Ilyen alapon hordjuk akár szét a Mátyás-templom köveit is, hogy kocsmákat, táncpalotákat, vidám borozópincéket építsenek belőlük. Semmilyen érvet nem lehet e gyakorlat igazolására fölhozni. Csakis ellene. A népdal nem kapcsolt áru. Még jó, szándékú, hátsó gondolatból sem lehet a magyar nóták közé odacsempészni, sem a cigányzene szárnyai alá, hogy általuk jobban terjedjen. Az ilyen ravasz üzletre a népdal is meg a hallgató is ráfizet. Indulatom, ha személyeknek szól is, nem személyeskedés. Hogy mennyire nem, az alábbiakból bizonyára kiderül. Két szövegidézetet közlök leleplező szándékkal. Egyik is, másik is egy-egy népdalhoz kötődik. Az egyik a Magyar Rádió népzenei műsorában hangzott el, a másik egy gyimesközéploki parasztasszony vallomása. Bár a műfajuk különböző, mégis azt szeretném, ha az olvasó nem erre figyelne. Inkább arra az ijesztő ízlésbeli szakadékra, amely a kettőt elválasztja. A rádióban elhangzó szöveg egy népdalt akart népszerűsíteni. Népdalt? A tavaszi szép időnek kezdetű virág énekes. Hogy közvetlenebb legyen a hatás, a bevezető írója, S. J. maga olvassa szövegét hangszalagra. Íme, az elhangzott (az elhangozható!) hiteles szöveg: „Az a bensőséges öröm, amely ebben az évszakban betölti az egész világot, melengető napsugárként árad a szépívű melódiából és a remekmívű versszakokból Mint egy boldog sóhaj, úgy kél szárnyra az ének. Szinte árad s ellenállhatatlanul bevon az újjászületés mámorába. És a szavak, amelyeket a melódia csónakként renget az öröm parttalan vizében, először a kikelet fényében fürdő természetet, a tájt határoló erdők, mezők ruhába öltözését és a messzeségbe elhangzó koncertet idézi. A tavaszi szép időnek, lám, hogy mindenek örülnek stb. Tavasz költözött a természetbe és tavasz kél az ember szívében. A hold, amelynek fényét a szív érzelmei megnövelnék, sugarát íme, egy ablakra szórja és egy önfényében gyémántként csillogó arcot von glóriába világával: Kisütött a hold sugara stb. A szív tavasza zsenge bimbóból bomlik virágba. Ám szirmai gyorsan elhervadnának, ha elrejtve magánya börtönében senyvedne, távol a csodát varázsló másik szívtől. Hiábavaló lenne a gyémánt orcájú rózsa nevének aranyba foglalása, ha ez épp előtte maradna titokban. De nem is ilyen a tavaszba öltözött szív természete. Túlcsordult örömét, alázatos imádatát hírül adja ezüstlevélben, madárpostával. Repülj fecském, ablakára stb. Lám, egy szép népdal parányi formájában milyen mély élményeket, gondolatokat képes felidézni. Szűkszavú, tömör három versike, s bennük mint kagyló öblében, ott zúg a természet és az emberi érzések hatalmas óceánja. Persze , ha mindezeket az élményeket és gondolatokat maradéktalanul a sajátunknak akarjuk vallani, akkor, mint minden műalkotás lényegre törő megismerése esetében, azonosulnunk kell a népdallal. Az azonosulásnak pedig az a legeredményesebb útja, ha magunk is énekeljük a dalt. Ezért szólaltatjuk most újból, előírni a tavaszt idéző népdalt.” S most pedig a 70 éves Demeter Anna szövegét másolom ide Kallós Zoltán kolozsvári néprajzos hangszalagjáról. A Bánat, bánat, nehéz bánat, mért raktál szívemre várat? kezdetű keservest énekelte. Kallós kérdésére, hogy miért sírt végig az ének alatt, ezeket mondta: „Ez után nóta, hogy evvel lehet sírni. Annyi árva élet ért ingemet. Csak nyóc éves vólam, mikor árván elmaradtam. S akkor el és mentem szagálni. Tizenhat éves koromban férjhez mentem s csak alig hat évet éltem urammal. • Ne féljen, mert nyomorúságba rótam eleget. Én amikor keservest énekelek, ezek mind eszembe jutnak. Mentünk mogyorózni, s mikor jöttünk az erdőn, örökké ezeket fúttuk. S ott az erdőbe es ... Mentünk be Moldovába dologra, törökbúza szedni vagy egyéb más munkára es. Etlen-szomjan hetesleg a szekérrel. Kellett menjünk, mert kellett az élelem. Útközben énekeltünk, sírtunk. Kellett kínlódni, met szegények vótunk. Kellett járjuk a világot, met ha nem, még ennünk se vét. Sokszor még egy nap és csak eccer ettünk. A szegénység örökké kikönyökölt. Elmentünk eccer, s újan rossz emberekre akadtunk, hogy nem akartak becsapni éccakára. Felfogtam a két kezemet, úgy könyörögtem, engedjenek be. De nem akartam becsapni a scapun belől. Künn háltunk az ég alatt a szekérrel, hogy majd megfagytunk. Most már nem is tudok úgy énekelni, addig mentem, dógoztam s emeltem, hogy megromlott a hangom. Régen összegyűltek a szegényemberek s addig énekeltek, keseregtek egy káposztafej mellett, hogy reájuk virradt. Ették a savanyú káposztát, hogy meg ne részegedjenek. Ettek vóna egyebet es, de nemigen vet mit. Most eljött az az idő is.” összehasonlítva, nem e kétféle szöveget, inkább szellemüket, nem kérdezhetem-e jogosan: vajon a rádióban melyiknek kellett volna inkább, megszólalnia? Megkérdezem. Műsoron: a színház Az alkotók felelőssége A kor követelménye „ Aligha van értelme előadni Shakespeare-darabot, amíg nem válik a színház képessé rá, hogy hatásossá tegye a kortársi termést. Ennek megkerülésére hiábavaló minden kísérlet... Sötét színekben látom azoknak jövőjét, akik egy türelmetlen kor kemény követelménye elől akarnak kitérni.” Ezeket a szavakat Brecht írta 1926 decemberében, de közepébe talált a magyar színházi életnek. Az alkotási kényszer hiánya Molnár G. Péter Népszabadság-beli vitaindító cikkében megállapította, hogy a színház művészi helyzetének összevetése egyéb művészeti ágakkal, különösen a filmművészettel, elszomorító eredményre vezet. Miért maradt el a színház, miért vált lapossá, szürkévé, érdektelenné? Ha megnézzük legjobb filmrendezőink műveit, nemcsak a világról tudunk meg valamit, hanem róluk, az alkotókról is. Számukra elsősorban nem a mű a cél, hanem eszköze egy emberi-társadalmi ellentmondás megvilágításának, ami saját emberi-alkotói problémájuk is, s amelyet, ha nem filmezhetnék le, leírnák versben, lefestenék, kiragasztanák plakátnak, mindegy, valahogy ki kell mondaniuk, meg kell oldaniuk. Ezt a szorongató belső igényt, az alkotás kényszerét színházainkban alig látni. Megismerhetjük különböző rendezők ízlését, megtudhatjuk, mely korszak kedves nekik a világ drámairodalmából, melyik színészüket szeretik, melyiket nem, de arról alig lehet fogalmunk, mi izgatja, mi sarkallja alkotásra őket. Holott a színházrendezőnek könnyebb a helyzete, rendelkezésére szolgál az egész drámairodalom, megtalálhatja azt a darabot, amely összecseng az ő gondjával, amelyben kifejezheti önmagát. Ám a rendezők nagy része nem azért rendez, mert nem tehet mást, hanem mert ez a szakmája. A színháznak nincs arculata, mert az alkotók nem merik láttatni önnön arcukat, s a látszólagos alázatosság a darab iránt, amelyet legföljebb formai változtatásokkal, díszletmerészségekkel „színháziasítanak”, nem egyéb, mint a felelősség áthárítása a szerzőre, a korra, amelyben a színmű íródott, esetleg a korra, amely, úgymond „nem engedi, hogy más egyebet csináljunk”. Mire hivatkozzunk? Alapvető emberi vonás, hogy a hibákat, okokat másban keressük: a rendező az íróban, az író a rendezőben, mindkettő a színészben és a közönségben. A színvonalcsökkenés legkézenfekvőbb bűnbakja a közönség, a középszerűség, a limonádé, a problémamentesség okozóját benne szeretjük látni. Mintha két tábor állna egymással szemben: az újat akaró alkotók s a szárnyalásukat sárba rántó tömeg. A két tábor valóban létezik, de nem a közönség szakadt el a mától, inkább a színház választotta el magát tőle. Színházat nem lehet az utókornak csinálni, a színház a pillanat műfaja. A közönség tagadhatatlanul napjaink közönsége, mindig a mai nap gondját, örömét, eseményeit hozza magával a színházba. A közönség korszerű, korszerűtlen csak az alkotó lehet, aki nem vesz tudomást ugyanazokról a gondokról, örömökről, aki elhallgattatja magában a mindannyiunkban meglevő „közönséget”. Szokás valamiféle műsorpolitikára is hivatkozni, kezet széttárva és felfelé mutogatva. Ám az esetek többségében a színházak elébe mennek a vélt műsorpolitikának, úgy állítván össze az évadot, úgy etetvén a közönséget, ahogy a vonakodó kisgyereket etetik: egyet a papának, egyet a mamának, egyet a minisztériumnak, egyet a magyar dráma segítésére, egyet a „közönségnek” (és a kasszának), egyet az esedékes évfordulónak, és így tovább és így tovább, de talán egyet sem a kor problémáinak, a Nyugodt emberek? Ha végignézzük színházaink műsorát, úgy tetszik, a színház alkotói valamennyien nyugodt, problémamentes emberek, akik egy nyugodt világban más nyugodt embereknek szórakozást nyújtanak a pénzükért. Igaz lehet ez? A legutóbbi huszonöt—harminc év, amely egyéniségüket kialakította, korántsem volt olyan nyugodt, s mi, az utánuk jövő korosztály, amely valamivel békésebb, egyenesvonalúbb korban kapta kevés tapasztalatát, irigyli az idősebbeket azokért a tapasztalatokért, a valóban drámai helyzetek olyan sokaságáért, amelyek átérzése és láttatása izgalmassá tehetné színházunkat, s amelyet a közönség (amely ugyanazoknak a tapasztalatoknak, gondoknak részese) élénken visszhangozna. Ám az alkotók visszahúzódása rezonanciamentes színházat eredményez, amely az alkotói energiákat legtöbb esetben formai újításokban-felfedezésekben éli ki. Nem a tartalom és forma egységének zsdanovi koncepcióját kívánjuk itt visszahozni, hanem annak az egyszerű ténynek a felismerését, hogy mindama tartalmi-formai változások, mindazok a művészeti forradalmak, amelyek a világ színházi folyamatára hatással voltak (naturalista színház, Sztanyiszlavszkij, Brecht, a mai angol vagy szovjet alkotók), az adott társadalmi változás, mozgás vagy igény hullámának hegyén habzottak fel s teremtettek új valóságlátást. Az a művészet, amely nem az alkotó életben elfoglalt helyzetét, léthez való viszonyát teremti újjá művészi formában, hanem épp ennek helyén, ezt eltakarva születik, csak pótlékművészet lehet, s így végső fokon hatástalan. SZŰCS JÁNOS rendező HINCZ GYULA: FESTŐNŐ közönség, végső fokon a társadalom problémáinak. Így a színház, amely mindenkié kíván lenni, épp feladatát megkerülve, senkihez nem szól. Várunk a drámaírókra is, várjuk, hogy megszülessék az a napjaink problémáit hordozó mai darab, amelyet majd megrendezhetünk. Ám hatékony drámatermés alig képzelhető el élénk színházi élet nélkül, nem várhatjuk el az íróktól, hogy lökést kapjanak a mostani magyar színháztól. Ratkó József:□ Rokonaim Rokonaim — emberi ágon ők is, az égbe temetettek, lengyelek, oroszok, cigányok, kéményeken kiröppent lelkek. Kereszt száll, bombázó repülőgép. Lebegnek az égbe hullt holtak. Lett volt az ő hitük szerint. Az istenhez közel jutottak. Itt feküsznek a levegőben, hogyha szél fúj, mozdul a sírjuk. Ellengő, finom testüket, mintha füstöt, tüdőnkbe szívjuk. Elégett gyermekek, anyák hamvai vérünkben keringnek. Mint eleven halotti inget, viselnek minket. NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET