Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-25 / 300. szám

1969. december 23. csütörtök NÉPSZABADSÁG Garai Gábor: ÜNNEPNAP, LEGALÁBB... Ünnepnap, legalább­­ nem azért, hogy szúrós karácsonyfákkal villamoson tolongva egymás anyját gyalázzuk a szeretet nevében;­­ nem azért, hogy hívatlan vendégeknek kiszolgáltatottan riadt idegenekként üljünk otthonunkban; nem azért, hogy töltött káposztával tömjük be az űrt a fejünkben, és émelyegve iszonyodjunk a diétás hétköznapoktól, é­o, de azért, hogy ünnepnap legalább, talán kétszer-háromszor egy évben, ne a nekem, a­z érte­m legyen a legjőbb, hanem az érte, az értük, legalább a családért, a gyerekért, legalább magára­ hagyott anyánkért, legalább az ingyen­ adott szeretet áhítatáért, a többért, a másért... s talán azért még, hogy aztán — a köznapokon legalább — ne a neke­m, az értem legyen a legfőbb, hanem a ... nem tudom kimondani: vakon kopognak a nyelv kifosztott,’ tiszta szavai s amindes világ ezernyi anyanyelvén pünkösdi lánggal ellobbant szavak ... És ha kihűl a hit s álmaink omlanak? Akkor azért a megváltásért, hogy nincs Messiás, — de a holnap, — igéző másaként a múltnak — mindig csak másnap érkezik meg, s lesz addig — mindig! — még egy éjszakánk legalább, hogy megváltsuk magunkat. . KOVÁCS IMRE: MŰTEREM a NÉPSZABADSÁG kerekasztala (Folytatás a 16. oldalról.) élő klasszikusaink nincsenek a lapoknál, nincs rá mód találkoz­ni velük, hacsak meg nem hívják őket a KISZ-szervezet által egy beszélgetésre. PAPP JÓZSEF: Megértik a műveket vagy nem értik meg? Döbrentei utalt erre. Nem nagyon érdemes odafigyelni, hogy ki mit mond, mert a szakmán belül­ is rendkívül sok a fanyalgás egy­­egy ember jelentkezése, egy-egy ember írása nyomán. És az em­ber jelenléte a maga szubjektív motívumaival, megnyilatkozásai­val sajnos a művek megítélését is befolyásolja, s itt a legkiszolgál­tatottabb az alkotó. Meg kell vív­ni az ízlés háborúját, azt, hogy ne a szakmával fogadtassa el feltét­lenül a dolgait, hanem csinálja, amit jónak tart, mert senki se ír­hatja meg helyette. Kommunista vagyok, párttag, de a különböző fórumok részéről a legcsekélyebb célzást sem kaptam, hogy ilyen vagy olyan hangvételű verset ír­jak. Az elkötelezettség nekem azt jelenti, hogy a valóságot kell megváltoztatni, bármilyen re­ménytelennek is látszik, a költé­szet fegyverével. Az azonban dü hű­, ha azt tapasztalom, hogy egy csomó ember van, aki megkapja a­­marxista oktatást és­­ annyira infantilis szemlélete van, hogy kétségbe vagyok esve, mikor arra gondolok, hogy ezek az emberek néhány év múlva elmennek vala­hová tanítani és ilyen kialakulat­lan szemlélettel fognak odaállni. A másik, amit tapasztaltam, hogy az ifjúság jelentékeny része az egyetemeken arra töre­kszik, hogy minél kisebb konfliktusokkal­ in­tegrálódjon a társadalom fejlő­désének folyamatába. E. FEHÉR PÁL: összegezés­ként annyit bízvást megállapít­hatunk, hogy a személyes élmé­nyek és a nemzedéki gondolat ta­nulságos körképet nyújtott a pá­lyakezdés tapasztalatairól. Akadt félreértés, nem egészen pontos megfogalmazás is a fiatalok hely­zetéről: valószínű például, hogy a szocialista elkötelezettséget, a szo­cialista realizmust vállaló művé­szek helyzete nem annyira elszi­getelt, mint Bálványos Huba lát­tatja, de az is valószínű, hogy az a bizonyos ellenzés az ilyen fia­talokkal szemben erősebb, mint ezt Szabó B. István látni véli. Az­zal sem lehet teljesen egyetérteni, hogy az eszmecserénken is, né­­hányan a művészet elkötelezett­ségének kategóriáját nem eléggé pontosan, vagy éppen anarchista módon értelmezték. Részletes vi­tára e helyütt mód nincs, ezért le­gyen elegendő itt annyi, hogy a leginkább azzal az egészséges in­dulattal és ezzel az Indulattal pá­rosuló szemlélettel érthetünk egyet — és erre is volt elegendő példa ankétünkön is, amely ép­pen marxista szemléletéből kö­vetkezően vállalja és teljesíti az irodalom társadalmi feladatait is­. ÖRKÉNY ISTVÁN: Mikor van a háborúnak vége? (Telefonbeszélgetés 1969 december 12-én délelőtt) — Az íróval beszélek? — Igen. — Most olvasom az újságban, hogy ma este Voronyezs címen egy színdarabját játsszák a tele­vízióban. És olvastam a nyilatko­zatát is. Maga ugyanaz a személy? — Igen, asszonyom. — Azt nyilatkozta, hogy a szín­darabját egy hadifogolytáborban írta. Igaz ez, vagy csak az érde­kesség kedvéért mondta? — Igaz. — Bocsásson meg, hogy isme­retlenül felhívtam. Én csak egy nevet szeretnék most kimondani, mert tudni szeretném, hogy em­lékszik-e rá. Mondhatom? •— Tessék mondani. '— Bognár Péter. — Bognár Péter? — Én az anyja vagyok. — Nagyon sajnálom, asszo­nyom, nem emlékszem a fia nevé­re. Hol találkozhattam vele? — 1042 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Maga ott volt Voronyezsnél? ■* — Igen. — Egy bajtársa, aki megrok­kant, jött onnan haza, és hozott tőle egy cédulát. Az volt ráírva: „Kostyenk­óban vagyunk”. — Ő látta utoljára? — Nem ő. Még egyszer jött tőle üzenet a tambovi hadifogolytá­borból. — Én is voltam ott, asszonyom. — Maga is? Tambovban? És nem emlékszik rá? Bognár Péter­re? — Több ezren voltunk ott ma­gyarok. Mit üzent onnan a kedves fia? — 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik ott vannak és élnek. — Ez nem lehetséges, asszo­nyom. — Mit akar mondani? Mi nem lehetséges? — Bocsásson meg, nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az évszámban tévedett. 1943- bam senki se jöhetett haza Tam­bovból. — Magam beszéltem vele. Csu­pa csont és bőr volt. Mutatta a listán a fiam nevét. — Akkor ez biztosan így tör­tént, de nem 1913-ban. — Miért nem 1943-ban? — Mert Tambov keleten van, messze a szovjet hátországban, ahonnan a háború kellős közepén senki se juthatott haza. Még a rákövetkező évben sem, és 1943- ben is alig. — Hát akkor hagyjuk az évszá­mokat. Maga meddig volt Tam­­­bonban? — Majdnem három évig. — És nem emlékszik Bognár Péterre? — Nagyon sokan voltunk, és folyton cserélődtünk, és ráadásul rossz a névmemóriám. De az, hogy nem emlékszem, még nem jelent semmit. Ha a fia eljutott a tambovi táborba, akkor már egé­szen biztosan nem veszhetett el. — Hogy a fiam elveszett? Hon­nan veszi, hogy elveszett a fiam? — Én ezt egy szóval se mond­tam, asszonyom. Épp ellenkező­leg. Mi Voronyezsnél hatvanezer halottat vesztettünk, akik közül tízezrek tűntek el nyomtalanul. Még utána is hetekig bolyongtunk teljes összevisszaságban a front­vonal mögött. De aki már eljutott egy táborba, például Tam­bovba, az rendezett körülmények közé került. Összeírták az adatait, na­ponta névsorolvasást tartottak, élelmezést adtak, és kórházba vit­ték, aki megbetegedett... Ha te­hát ott volt a fia, onnan már nem veszhetett el. — De maga nem emlékszik rá? — Sajnos nem. De hát mitek már nagyon sok éve. — A fiam Sallai Imrének volt jó barátja. Erre sem emlékszik­? Két évig, míg a frontra nem vit­ték, ő is tagja volt a pártnak. Így sem hallott róla? — Így sem, asszonyom. — Pedig ezek elég feltűnő dol­gok, akármilyen sokan voltak ott. — Az igaz. — Ha lett volna egy ilyen fo­golytársa, el tudta volna felejte­ni? — Nem akarom magát szomo­­rítani, asszonyom. — De én tudni akarom. Sallai Imre barátját el tudta volna fe­lejteni huszonhét év alatt? — Őt nem felejtettem volna el, asszonyom. — Beszéljen őszintén. Maga szerint nem volt Tamborban a fiam ? — Én ezt nem állítom, asszo­nyom. — Az előbb azt mondta, hogy az a fiú nem Tambovból jön ha­za. — Csak azt mondtam, hogy 1943-ban nem jöhetett. — Huszonhét éve várom haza. Az egyetlen fiam volt, azóta el­vesztettem a férjemet is. Mégis arra kérem, hogy ne kíméljen, én az igazat akarom tudni, a tiszta igazat. Ha az a fiú nem Tambov­ból jött, akkor honnan üzenhe­tett a fiam? — Erre nehéz válaszolni, asz­­szomyom. — Várjon csak. Valami eszem­be jutott. Nincs véletlenül két Tambov a Szovjetunióban? — Két egyforma nevű város? — Miért ne? Az egyik, ahol ma­ga volt, és a másik, ahonnan a fiam üzent. Vagy ez lehetetlen? — Nem lehetetlen. — No ugye. Hiszen a listát is láttam, a saját szememmel lát­tam, és csupa csont és bőr volt az a fiú... Ő abból a másik Tam­­bovból jöhetett csak, mert erre más magyarázat nincs. — Erre valóban ni­ncs más ma­gyarázat. — És maga ezért nem találkozott vele. — Ezért nem találkoztam vele, asszonyom. SÁS­DI SÁNDOR: NÉPSZOKÁSOK A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA Népzenekutató Cso­portja nevében figyelemre érde­mes cikket közölt Kerényi György dr. Hangoztatta annak szükséges­ségét, hogy nyilvánosságra hozzuk, éppen­­most, a téli hónapokban időszerű énekes népszokásokat. A tudományos célokat is szolgáló felhívás késztetett arra, hogy szű­­kebb hazám, a Baranya megyei kis Varga községben dívó népszo­kások közül összeszedjem az érde­mesebbeket. Azokra gondolok, amelyeket gyerekkoromban hal­lottam. Mindezzel egy rég letűnt világot idézgetek, olyat, amelynek a falu mai életével alig van már kapcsolata. x * Amikor az itatóvályúban meg­fagy a víz, kezdődik a disznó­ölés. Koma, sógor, közelebbi, tá­volabbi rokonság dolgozik a kony­hán estéiig. Akkor kezdődik a tér. A meg nem hívott szomszédbeli fiatalok maszkában, cigánylány­nak,­­legénynek öltözve, benyitják az ajtót, mindenkit megtáncoltat­nak, majd helyet szorítanak szá­mukra az asztal­végen. A maszko­kat követik a nyársdugók. Le­gényszámba nem sorolható, 12—13 éves sihederek ők, megkocogtat­ják az ablakot, s ha megnyílik, bedugják résen a kihegyezett vé­gű fácskát. A nyárson cédula fi­tyeg, a cédulán vers: „A házigazdát tiszteli Egy százhúszéves barna kislány Foga sincs már. Barna legény arra kéri A ház tisztelt asszonyát Tűzze nyársunk végére Leghosszabbik kolbászát.” Nem is fukarkodiik a háziasz­­szony, kiváltképpen az olyan kap bőségesen, aki a legnevettetőbb sorokat írta cédulájára. Leggyak­rabban a diszmót megölő házi­gazdát csúfolják, versbe szedve, hogy a hírd késsel a hátában vé­gigszaladt a falun, vagy hátsó lá­bával úgy kirúgott, hogy a kést szorongató Vendel bácsi a feneké­re huppant. Luca-napkor kottyozni járnak azok, akik nemrégen nyársat fa­ragtak. A kottyozó­ vers a követ­kező: „Kity-koty, kity-koty Majd hajnal lesz Majd megvirrad Kity-koty kettő Galagony kettő Az én fülem kettő Annyi csibét adjon Kendteknek az isten Mint égen a csillag Földön meg a fűszál Kity-koty kettő Az én lábam kettő Kendtek hízójának Szalonnája legyen Mint házon a tető A kolbásza hossza Mint a kocsi rúdja Kendteknek a lánya A tűzhelyre lépett Szoknyájának széle Végig le is égett Kity-koty kettő Az én szemem kettő Annyi malacot adjon Kendteknek az isten Hogy a kerítésen keresztül is essen Kity-koty kettő Galagonya három A pálinkát várom KARÁCSONY MÁSODNAP­­JÁN, szent István vértanú ünne­pén a regősök veszik birtokukba a falut. Házasulandó legények ezek, vastag karóra láncot köt­nek, azzal fordulnak be egy-egy udvarba. „Szabad-e regőzni?’.’ — kérdezik és, a pitvarkőhöz ütö­­getve a csörrenő karókat, rákez­dik: „Ne fuss gazda, ne fuss Mink is vagyiunk Szent István szolgál Istennek áldása Szálljon eme házra Haj regő-rajta Bakusnak a bajsza Adjon az úristen A házigazdának Négy kis ökröt Négy kis bérest Aranyekét a földjébe Aranyostort a kezébe Haj regő rajta Bakusnak a bajsza Amott kerekedik egy zöld pázsit. Csodahírű szarvas azon ott tanyázik Ch­odahírű szarvas ezer ága-boga Ezer misegyertya rajta Haj regő­ rajta Bakusnak a bajsza Adjon az úristen A háziasszonynak Egy tyúk alatt száz kepe csirkét Száz csirke kepeiét Haj regő rajta Bakusnak a bajsza Emitt is van egy leány Kinek neve Erzsi Amott is van egy legény Kinek neve Marci Haj regő rajta Bakusnak a bajsza. A regölés legérdekesebb része az utóbbi. A házbeli leányt „ösz­­szeregölik” azzal a legénnyel, aki­hez nyilvánvalóan érzelmi szálak fűzik. Sorra veszik a család min­den egyes tagját, férfit, asszonyt és megkeresik mellé azt a nevet, amelynek viselőjét, ha egyéb nem, hát a pletyka amúgy is összeboro­nálta. Adódott úgy, hogy a férj így, regölés révén tudta meg, ki­hez hajlamos a felesége. Próbál jó arcot vágni hozzá, de harmad-ne­­gyednap, vagy csak hónapok múl­tán, eszébe jut és rákezdi: „Jobb lesz, ha hallgatsz! A regölők is ko­pasz Csitével együtt kántálták a nevedet.” A MENYECSKÉNEK HELYÉN az esze, a nyelve kiváltképpen és még neki áll feljebb: „Téged ta­lán nem a Piros Nanival regöltek össze? Most legalább tudom, ki vette neki a plüsskendőt... Ez is a falu szórakozásához tar­tozik, a disputálás, amely akár a melegre fűtött szobában zajlik, akár tavasszal, a kukoricaföldön, az asszonyé benne az utolsó szó, az asszonyé, akit mindenki füle­­hallatára összeregöltek kopasz Csitével. 17

Next