Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)
1969-12-25 / 300. szám
1969. december 23. csütörtök NÉPSZABADSÁG Garai Gábor: ÜNNEPNAP, LEGALÁBB... Ünnepnap, legalább nem azért, hogy szúrós karácsonyfákkal villamoson tolongva egymás anyját gyalázzuk a szeretet nevében; nem azért, hogy hívatlan vendégeknek kiszolgáltatottan riadt idegenekként üljünk otthonunkban; nem azért, hogy töltött káposztával tömjük be az űrt a fejünkben, és émelyegve iszonyodjunk a diétás hétköznapoktól, éo, de azért, hogy ünnepnap legalább, talán kétszer-háromszor egy évben, ne a nekem, az értem legyen a legjőbb, hanem az érte, az értük, legalább a családért, a gyerekért, legalább magára hagyott anyánkért, legalább az ingyen adott szeretet áhítatáért, a többért, a másért... s talán azért még, hogy aztán — a köznapokon legalább — ne a nekem, az értem legyen a legfőbb, hanem a ... nem tudom kimondani: vakon kopognak a nyelv kifosztott,’ tiszta szavai s amindes világ ezernyi anyanyelvén pünkösdi lánggal ellobbant szavak ... És ha kihűl a hit s álmaink omlanak? Akkor azért a megváltásért, hogy nincs Messiás, — de a holnap, — igéző másaként a múltnak — mindig csak másnap érkezik meg, s lesz addig — mindig! — még egy éjszakánk legalább, hogy megváltsuk magunkat. . KOVÁCS IMRE: MŰTEREM a NÉPSZABADSÁG kerekasztala (Folytatás a 16. oldalról.) élő klasszikusaink nincsenek a lapoknál, nincs rá mód találkozni velük, hacsak meg nem hívják őket a KISZ-szervezet által egy beszélgetésre. PAPP JÓZSEF: Megértik a műveket vagy nem értik meg? Döbrentei utalt erre. Nem nagyon érdemes odafigyelni, hogy ki mit mond, mert a szakmán belül is rendkívül sok a fanyalgás egyegy ember jelentkezése, egy-egy ember írása nyomán. És az ember jelenléte a maga szubjektív motívumaival, megnyilatkozásaival sajnos a művek megítélését is befolyásolja, s itt a legkiszolgáltatottabb az alkotó. Meg kell vívni az ízlés háborúját, azt, hogy ne a szakmával fogadtassa el feltétlenül a dolgait, hanem csinálja, amit jónak tart, mert senki se írhatja meg helyette. Kommunista vagyok, párttag, de a különböző fórumok részéről a legcsekélyebb célzást sem kaptam, hogy ilyen vagy olyan hangvételű verset írjak. Az elkötelezettség nekem azt jelenti, hogy a valóságot kell megváltoztatni, bármilyen reménytelennek is látszik, a költészet fegyverével. Az azonban dü hű, ha azt tapasztalom, hogy egy csomó ember van, aki megkapja amarxista oktatást és annyira infantilis szemlélete van, hogy kétségbe vagyok esve, mikor arra gondolok, hogy ezek az emberek néhány év múlva elmennek valahová tanítani és ilyen kialakulatlan szemlélettel fognak odaállni. A másik, amit tapasztaltam, hogy az ifjúság jelentékeny része az egyetemeken arra törekszik, hogy minél kisebb konfliktusokkal integrálódjon a társadalom fejlődésének folyamatába. E. FEHÉR PÁL: összegezésként annyit bízvást megállapíthatunk, hogy a személyes élmények és a nemzedéki gondolat tanulságos körképet nyújtott a pályakezdés tapasztalatairól. Akadt félreértés, nem egészen pontos megfogalmazás is a fiatalok helyzetéről: valószínű például, hogy a szocialista elkötelezettséget, a szocialista realizmust vállaló művészek helyzete nem annyira elszigetelt, mint Bálványos Huba láttatja, de az is valószínű, hogy az a bizonyos ellenzés az ilyen fiatalokkal szemben erősebb, mint ezt Szabó B. István látni véli. Azzal sem lehet teljesen egyetérteni, hogy az eszmecserénken is, néhányan a művészet elkötelezettségének kategóriáját nem eléggé pontosan, vagy éppen anarchista módon értelmezték. Részletes vitára e helyütt mód nincs, ezért legyen elegendő itt annyi, hogy a leginkább azzal az egészséges indulattal és ezzel az Indulattal párosuló szemlélettel érthetünk egyet — és erre is volt elegendő példa ankétünkön is, amely éppen marxista szemléletéből következően vállalja és teljesíti az irodalom társadalmi feladatait is. ÖRKÉNY ISTVÁN: Mikor van a háborúnak vége? (Telefonbeszélgetés 1969 december 12-én délelőtt) — Az íróval beszélek? — Igen. — Most olvasom az újságban, hogy ma este Voronyezs címen egy színdarabját játsszák a televízióban. És olvastam a nyilatkozatát is. Maga ugyanaz a személy? — Igen, asszonyom. — Azt nyilatkozta, hogy a színdarabját egy hadifogolytáborban írta. Igaz ez, vagy csak az érdekesség kedvéért mondta? — Igaz. — Bocsásson meg, hogy ismeretlenül felhívtam. Én csak egy nevet szeretnék most kimondani, mert tudni szeretném, hogy emlékszik-e rá. Mondhatom? •— Tessék mondani. '— Bognár Péter. — Bognár Péter? — Én az anyja vagyok. — Nagyon sajnálom, asszonyom, nem emlékszem a fia nevére. Hol találkozhattam vele? — 1042 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Maga ott volt Voronyezsnél? ■* — Igen. — Egy bajtársa, aki megrokkant, jött onnan haza, és hozott tőle egy cédulát. Az volt ráírva: „Kostyenkóban vagyunk”. — Ő látta utoljára? — Nem ő. Még egyszer jött tőle üzenet a tambovi hadifogolytáborból. — Én is voltam ott, asszonyom. — Maga is? Tambovban? És nem emlékszik rá? Bognár Péterre? — Több ezren voltunk ott magyarok. Mit üzent onnan a kedves fia? — 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik ott vannak és élnek. — Ez nem lehetséges, asszonyom. — Mit akar mondani? Mi nem lehetséges? — Bocsásson meg, nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az évszámban tévedett. 1943- bam senki se jöhetett haza Tambovból. — Magam beszéltem vele. Csupa csont és bőr volt. Mutatta a listán a fiam nevét. — Akkor ez biztosan így történt, de nem 1913-ban. — Miért nem 1943-ban? — Mert Tambov keleten van, messze a szovjet hátországban, ahonnan a háború kellős közepén senki se juthatott haza. Még a rákövetkező évben sem, és 1943- ben is alig. — Hát akkor hagyjuk az évszámokat. Maga meddig volt Tambonban? — Majdnem három évig. — És nem emlékszik Bognár Péterre? — Nagyon sokan voltunk, és folyton cserélődtünk, és ráadásul rossz a névmemóriám. De az, hogy nem emlékszem, még nem jelent semmit. Ha a fia eljutott a tambovi táborba, akkor már egészen biztosan nem veszhetett el. — Hogy a fiam elveszett? Honnan veszi, hogy elveszett a fiam? — Én ezt egy szóval se mondtam, asszonyom. Épp ellenkezőleg. Mi Voronyezsnél hatvanezer halottat vesztettünk, akik közül tízezrek tűntek el nyomtalanul. Még utána is hetekig bolyongtunk teljes összevisszaságban a frontvonal mögött. De aki már eljutott egy táborba, például Tambovba, az rendezett körülmények közé került. Összeírták az adatait, naponta névsorolvasást tartottak, élelmezést adtak, és kórházba vitték, aki megbetegedett... Ha tehát ott volt a fia, onnan már nem veszhetett el. — De maga nem emlékszik rá? — Sajnos nem. De hát mitek már nagyon sok éve. — A fiam Sallai Imrének volt jó barátja. Erre sem emlékszik? Két évig, míg a frontra nem vitték, ő is tagja volt a pártnak. Így sem hallott róla? — Így sem, asszonyom. — Pedig ezek elég feltűnő dolgok, akármilyen sokan voltak ott. — Az igaz. — Ha lett volna egy ilyen fogolytársa, el tudta volna felejteni? — Nem akarom magát szomorítani, asszonyom. — De én tudni akarom. Sallai Imre barátját el tudta volna felejteni huszonhét év alatt? — Őt nem felejtettem volna el, asszonyom. — Beszéljen őszintén. Maga szerint nem volt Tamborban a fiam ? — Én ezt nem állítom, asszonyom. — Az előbb azt mondta, hogy az a fiú nem Tambovból jön haza. — Csak azt mondtam, hogy 1943-ban nem jöhetett. — Huszonhét éve várom haza. Az egyetlen fiam volt, azóta elvesztettem a férjemet is. Mégis arra kérem, hogy ne kíméljen, én az igazat akarom tudni, a tiszta igazat. Ha az a fiú nem Tambovból jött, akkor honnan üzenhetett a fiam? — Erre nehéz válaszolni, aszszomyom. — Várjon csak. Valami eszembe jutott. Nincs véletlenül két Tambov a Szovjetunióban? — Két egyforma nevű város? — Miért ne? Az egyik, ahol maga volt, és a másik, ahonnan a fiam üzent. Vagy ez lehetetlen? — Nem lehetetlen. — No ugye. Hiszen a listát is láttam, a saját szememmel láttam, és csupa csont és bőr volt az a fiú... Ő abból a másik Tambovból jöhetett csak, mert erre más magyarázat nincs. — Erre valóban nincs más magyarázat. — És maga ezért nem találkozott vele. — Ezért nem találkoztam vele, asszonyom. SÁSDI SÁNDOR: NÉPSZOKÁSOK A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA Népzenekutató Csoportja nevében figyelemre érdemes cikket közölt Kerényi György dr. Hangoztatta annak szükségességét, hogy nyilvánosságra hozzuk, éppenmost, a téli hónapokban időszerű énekes népszokásokat. A tudományos célokat is szolgáló felhívás késztetett arra, hogy szűkebb hazám, a Baranya megyei kis Varga községben dívó népszokások közül összeszedjem az érdemesebbeket. Azokra gondolok, amelyeket gyerekkoromban hallottam. Mindezzel egy rég letűnt világot idézgetek, olyat, amelynek a falu mai életével alig van már kapcsolata. x * Amikor az itatóvályúban megfagy a víz, kezdődik a disznóölés. Koma, sógor, közelebbi, távolabbi rokonság dolgozik a konyhán estéiig. Akkor kezdődik a tér. A meg nem hívott szomszédbeli fiatalok maszkában, cigánylánynak,legénynek öltözve, benyitják az ajtót, mindenkit megtáncoltatnak, majd helyet szorítanak számukra az asztalvégen. A maszkokat követik a nyársdugók. Legényszámba nem sorolható, 12—13 éves sihederek ők, megkocogtatják az ablakot, s ha megnyílik, bedugják résen a kihegyezett végű fácskát. A nyárson cédula fityeg, a cédulán vers: „A házigazdát tiszteli Egy százhúszéves barna kislány Foga sincs már. Barna legény arra kéri A ház tisztelt asszonyát Tűzze nyársunk végére Leghosszabbik kolbászát.” Nem is fukarkodiik a háziaszszony, kiváltképpen az olyan kap bőségesen, aki a legnevettetőbb sorokat írta cédulájára. Leggyakrabban a diszmót megölő házigazdát csúfolják, versbe szedve, hogy a hírd késsel a hátában végigszaladt a falun, vagy hátsó lábával úgy kirúgott, hogy a kést szorongató Vendel bácsi a fenekére huppant. Luca-napkor kottyozni járnak azok, akik nemrégen nyársat faragtak. A kottyozó vers a következő: „Kity-koty, kity-koty Majd hajnal lesz Majd megvirrad Kity-koty kettő Galagony kettő Az én fülem kettő Annyi csibét adjon Kendteknek az isten Mint égen a csillag Földön meg a fűszál Kity-koty kettő Az én lábam kettő Kendtek hízójának Szalonnája legyen Mint házon a tető A kolbásza hossza Mint a kocsi rúdja Kendteknek a lánya A tűzhelyre lépett Szoknyájának széle Végig le is égett Kity-koty kettő Az én szemem kettő Annyi malacot adjon Kendteknek az isten Hogy a kerítésen keresztül is essen Kity-koty kettő Galagonya három A pálinkát várom KARÁCSONY MÁSODNAPJÁN, szent István vértanú ünnepén a regősök veszik birtokukba a falut. Házasulandó legények ezek, vastag karóra láncot kötnek, azzal fordulnak be egy-egy udvarba. „Szabad-e regőzni?’.’ — kérdezik és, a pitvarkőhöz ütögetve a csörrenő karókat, rákezdik: „Ne fuss gazda, ne fuss Mink is vagyiunk Szent István szolgál Istennek áldása Szálljon eme házra Haj regő-rajta Bakusnak a bajsza Adjon az úristen A házigazdának Négy kis ökröt Négy kis bérest Aranyekét a földjébe Aranyostort a kezébe Haj regő rajta Bakusnak a bajsza Amott kerekedik egy zöld pázsit. Csodahírű szarvas azon ott tanyázik Chodahírű szarvas ezer ága-boga Ezer misegyertya rajta Haj regő rajta Bakusnak a bajsza Adjon az úristen A háziasszonynak Egy tyúk alatt száz kepe csirkét Száz csirke kepeiét Haj regő rajta Bakusnak a bajsza Emitt is van egy leány Kinek neve Erzsi Amott is van egy legény Kinek neve Marci Haj regő rajta Bakusnak a bajsza. A regölés legérdekesebb része az utóbbi. A házbeli leányt „öszszeregölik” azzal a legénnyel, akihez nyilvánvalóan érzelmi szálak fűzik. Sorra veszik a család minden egyes tagját, férfit, asszonyt és megkeresik mellé azt a nevet, amelynek viselőjét, ha egyéb nem, hát a pletyka amúgy is összeboronálta. Adódott úgy, hogy a férj így, regölés révén tudta meg, kihez hajlamos a felesége. Próbál jó arcot vágni hozzá, de harmad-negyednap, vagy csak hónapok múltán, eszébe jut és rákezdi: „Jobb lesz, ha hallgatsz! A regölők is kopasz Csitével együtt kántálták a nevedet.” A MENYECSKÉNEK HELYÉN az esze, a nyelve kiváltképpen és még neki áll feljebb: „Téged talán nem a Piros Nanival regöltek össze? Most legalább tudom, ki vette neki a plüsskendőt... Ez is a falu szórakozásához tartozik, a disputálás, amely akár a melegre fűtött szobában zajlik, akár tavasszal, a kukoricaföldön, az asszonyé benne az utolsó szó, az asszonyé, akit mindenki fülehallatára összeregöltek kopasz Csitével. 17