Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-03 / 281. szám

1069. december 3. szerda N­ÍPSZABADSAG Befejeződött a Közös Piac csúcstalálkozója Kedden,­ késő délután Hágában, kétnapos tanácskozás után, be­fejeződött a­ Közös Piac tagországainak csúcstalálkozója, amelyről kö­zös közleményt adtak ki. A tanácskozásról közöljük Hágába küldött munkatársunk jelentését, továbbá londoni és párizsi tudósítónk kom­mentárját. Kompromisszum mindenkinek ?­ ­Kiküldött munkatársunk tele­fonjelentése.) Félórával a közös piaci konfe­rencia befejezésére hirdetett záró sajtóértekezlet után, a hágai par­lament lépcsőjén álló gárdisták hüvelybe dugták kardjukat, és bevonultak melegedni. A hírlap­írók még több mint két órát to­porogtak az egyre hűvösebbé váló estében és már-már veszélybe ke­rült a királynő díszvacsorája is, amikor végre" újra kirepültek hü­velyükből a díszkardok. Megje­lent, fáradtságára erőltetett rutin­mosollyal, Pompidou francia el­nök, valamint faarccal minisz­terelnöke, Chaban­ Delmas. Majd sorra jöttek kialvatlan szemek­kel a közös piaci csúcs részvevői. Egyedül Brandt nyugatnémet kancellár ,,tartotta magát" és vi­szonylag optimista módon nyilat­kozott kocsijába szállva. Meglát­szott a konferencia részvevőin, hogy 36 órás szakadatlan munka állt mögöttük; olasz, holland és egyéb közvetítéssel próbálták lét­rehozni a konferencia viszonyla­gos sikerét biztosító kompromisz­­szumot. A konferencia utáni percekben tartott sajtóértekezletet követően Lans holland külügyminiszter, a Népszabadság tudósítójának kér­désére kijelentette: ellentétben korábbi megállapításával, amikor mérsékelten optimistának minő­sítette önmagát, ezúttal sokk­al optimistább. Luns és kormányfő­je, De Jong a hivatalos záró saj­­tóértekezleten elsőbben is az Ang­liával való csatlakozási tárgyalá­sok megkezdésének lehetőségét emelte ki, mely iránt a ha­tok állítólag egységes készséget mu­tattak, és az elkövetkezendő fél év előkészítése után 1970. július elsejét, követően a csatlakozási tárgyalások megkezdődhetnek. Ezek után került sor Schumann francia külügyminiszter­ sajtóérte­kezletére, aki a konferenciát a kezdeményező Franciaország és Európa közös sikerének minősí­tette és egészen más értelmezést adott az elkövetkező féléves elő­készítési munkának. Ismét utalt Pompidou hétfői beszédében em­lített három alapvető szempontra, az elmélyítésre, a továbbfejlesz­tésre és az azt követő kibővítés­re, melyek, úgymond, az európai realitások figyelembevételével fo­galmazódtak meg. Schumann sze­rint a kibővítésre semmiféle köte­lező dátum, semmiféle meghatá­rozott szakasz nincs megállapít­va. Éppen ezért, bár Schumann azt mondta, hogy Franciaországnak „nincs harmadik feltétele", telje­sen bizonytalan, hogy az 1970. jú­lius 1-i dátum megtartható-e. Új­­ságírókörökben máris az a nézet terjedt el, hogy a konferencia végső soron a defenzívában levő Franciaország sikereként köny­velhető el, bár ez a megállapítás a kompromisszum és a részletek további értékelése alapján erősít­hető meg. Sajtóértekezletet tartott Scheel nyugatnémet külügyminiszter is, aki kedvezően szólott Pompidou keddi szerepléséről és megállapí­totta, hogy az eredmény, amelyet elértek, a lehető legjobb a több éves huzavona után. Ennél többet aligha lehetett volna várni — ál­lapította meg lakonikusan a nyu­gatnémet külügyminiszter. Ily módon elmondhatjuk, hogy a hágai csúcskonferencián Anglia kapott egy ígéretet, egy bizonyta­lan dátumot, ezzel szemben Fran­ciaország és a többiek egyaránt haladékot kaptak, halasztást­ az érdemi döntések meghozására. Avar János Ellentmondó vélemények Londonban (Londoni tudósítónktól.) A hágai csúcs első napja után a londoni lapok meglehetősen bo­rúlátóan ítélik meg a Nagy-Bri­­tanniában folytatandó tárgyalá­sok megkezdésének kilátásait. Rá­mutatnak ugyan, hogy Pompidou most már elvben nem zárkózik el a közösség kiszélesítésének gon­dolata elől és elismeri, hogy a brit kormánnyal „pozitív szellem­ben" elkezdődhetnek a csatlako­zással kapcsolatos tárgyalások, de felszólalásaiból ítélve arra kell következtetni, hogy nemcsak el­odázni igyekszik a tárgyalásokat, hanem súlyos árat is követel cse­rébe, nevezetesen, a deficites francia mezőgazdaság további fi­nanszírozását a közösség többi tagja és elsősorban Nyugat-Né­­metország által. A szemleírók nagy hangsúllyal számolnak be a Pompidou és Willy Brandt kö­zötti ellentétről, s a nyugatnémet, valamint más küldöttségek ra­gaszkodásáról egy konkrét menet­rend kidolgozásához, amely pon­tosan meghatározná a tárgyalások időpontját és jellegét. Az olasz delegáció például már 1970 már­ciusában javasolja elkezdeni a tárgyalások­at. A Guardian közös piaci szakér­tője kedden így jellemezte a Há­gában kialakult helyzetet: ,,A rég­óta várt közös piaci csúcs első napján nem hogy nem oszlatta szét a bizalmatlanság ködét Fran­ciaország és EGK-beli partnerei között, hanem még sűrűbbé tet­te azt.” A Daily Express például egye­nesen arról írt, hogy Wilson min­denképpen úgy igyekszik majd manőverezni, hogy előbb kerüljön sor a parlamenti választásokra, mint a közös piaci tárgyalások konkrét megindulására, nehogy rontsa esélyeit a csatlakozással járó súlyos gazdasági terhek nyil­vánosságra hozatala. Bebrits Anna A francia álláspont lényege nem változott (Párizsi tudósítónktól.) A párizsi lapok kedden bő ter­jedelemben kommentálják a Kö­zös Piac hágai csúcsértekezletét. Valamennyi egyetért abban, hogy Franciaország súlya és befolyása a korábbi időszakhoz képest ész­revehetően kisebb. Ennek azon­ban nem pusztán és nem is első­sorban az az oka, hogy küldött­ségét De Gaulle helyett Pompi­dou vezeti — állapítják meg —, hanem mindenekelőtt Francia­­ország gazdasági súlyának csök­kenése, és ezzel szemben az NSZK gazdasági és politikai be­folyásának növekedése. Ennek megfelelően elemzik a francia és a nyugatnémet állás­pont közötti különbséget. Nem mulasztják el azonban kihangsú­lyozni azt sem, hogy Franciaor­szág állásfoglalása jelentősen megváltozott Anglia felvételé­nek kérdésében. Ámbár olyan nézettel is találkozni, amely sze­rint a francia álláspont nem annyira a lényeget, mint inkább csak a hangnemet illetőleg vál­tozott meg. De Gaulle zordonan és elutasítóan azt mondotta, hogy „nem", Pompidou pedig mo­solyogva és beleegyezően azt, hogy „igen, de”. Franciaország­nak a „de” mögött húzódó előze­tes feltételei azonban — a mező­­gazdaság pénzügyi problémáinak végleges rendezése, alapos előké­szítés, a jelenlegi hat tagország •­ közötti teljes összhang megterem­tése — még mindig elegendő Anglia felvételének, vagyis a leg­fontosabb kérdésben való döntés­nek az elodázására. Fábián Ferenc ­ A kerek évfordulók mindig magukban hordják a veszé­lyét annak, hogy a megtett út tanulságait kutatva, elemezve, ta­lán kissé túl sokáig elidőzünk a múltnál. De minden jubileumnak, minden történelmi visszapillan­tásnak éppen az a célja, hogy erőt adjon a holnap tennivalóihoz. A népfrontpolitika nem vala­miféle divatcikk, amit tetszés sze­rint egyszer viselünk, másszor meg leteszünk. A népfrontban a párt szövetségi politikája ölt tes­tet. A történelmi fejlődés hosszú időszakára érvényes politikai stratégia ez, amelynek mélyek a gyökerei a magyar történelem­ben, s létezése kezdettől össze­fonódik a kommunista párttal. Ez utóbbi volt nálunk is az életre keltője. A KMP szervezte a Márciusi Frontot, a Történelmi Emlékbizottságot, a Magyar Fron­tot. A párt vezetésével tömörül­tek a nemzet legjobb erői a nagy nemzeti célok megvalósítására: a fasizmus ellen, a függetlenségért, a demokráciáért, a békéért. Ez mutatkozott meg 1945 után is: a második világháború szörnyűsé­ges megpróbáltatásai után a nép­­frontpolitika eszközével a párt egyesíteni tudta a nemzet összes haladó erőit. Világos az ebből adódó követ­keztetés is: minden időszakbann szükség van a különböző dolgozó osztályok, rétegek szövetségére és együttműködésére. S ebben az ér­telemben a népfrontpolitik­a ál­landó. Egy adott szakaszban és konk­rét helyzetben azonban vál­tozhatnak az új helyzetből eredő feladatok megoldásának formái és módszerei. A második világhábo­rú utolsó szakaszában és a felsza­badulás után közvetlenül külön­böző pártok, csoportok közös frontot alkottak, s így érvényesí­teni lehetett a népfrontpolitikát, amelynek 1949-ben örököse lett a Magyar Függetlenségi Népfront és 1954-ben a mai Hazafias Népfront. A szocialista jövőt igenlő tömegek nagy várako­zással tekintettek a népfront új formájára és politikájára, amely akkor, mint tudjuk, át­menetileg megbicsaklott; a párt szövetségi politikájának „bal”- és jobboldali torzulásai súlyos kö­vetkezményekkel jártak a nagy lendülettel indult népfrontmoz­galomra is. Az MSZMP levonta ennek a nehéz időszaknak a tanulságait és 1957 júniusi országos pártérte­kezletén a Hazafias Népfront sze­repéről és feladatairól szólva Ká­dár­ János elvtárs a többi között ezt mondta: „Amikor november 4. után megállapítottuk.... hogy a sajátos magyarországi helyzetben nálunk a többpártrendszer nem realizálható, hanem a kormány­zás egypártrendszerét kell fenn­tartanunk, ezzel kimondottuk azt is, hogy ehhez szükséges egy na­gyon erős és nagyon széles Haza­fias Népfront, amely az adott vi­szonyok között a kormányzat egy­­pártrendszerének szerves kiegé­szítője. Enélkül nem lehet jól dol­gozni.” 1957-ben újjászerveződött a népfrontmozgalom is. A párt nagy segítséget adott ehhez. S ma már ír Hazafias Népfront társa­dalmi és politikai életünk ál­landóan jelenlevő tényezője. Ez­akkor is igaz, ha egyik vagy má­sik városban, községben a helyi népfrontmozgalom tevékenysége még nem mindenben felel meg a követelményeknek. Azt szeret­nénk, ha a népfront politikai je­­­lenléte kivétel nélkül mindenütt érezhető lenne, s nemcsak ünnepi alkalmakkor, hanem mindenkor minden kérdésben hallatná sza­vát, s formálná, alakítaná a köz­véleményt. Milyen kérdésekre gondolunk? Mindenekelőtt a munkás­paraszt szövetségre, ennek szün­telen erősítésére. Nagy hiba len­ne ugyanis azt hinni, hogy a két osztály szövetsége nálunk egy­szer s mindenkorra adott, és ezzel kapcsolatban már nincs is semmi tennivalónk. Sajnos helyenként sokan még így vélekednek erről. Pedig éppen a legutóbbi egy­két esztendő szolgált erre vonat­kozóan megszívlelendő tanulsá­gokkal. Manapság a munkások körében hallani olyan véleményt, mintha a mi országunkban a munkásosztály rovására érvénye­sülne a párt parasztpolitikája. Parasztok körében viszont gyak­ran hangzik el — s nem minden irónia nélkül — a munkásokról, hogy azok „már csak öt napot dolgoznak”, s mintha ez valami­képpen a parasztság kárára tör­ténne. Persze mondanunk sem kell, hogy mindegyik nézet ha­mis. Úgy véljük, a népfrontnak igen nagy szerepet kell vállalnia ab­ban, hogy helyes és tisztult ál­láspont alakuljon ki a munkás­ságban s a paraszti tömegekben erről, a politikánk alapjait érin­tő kérdésről. Elő kell segítenünk — s ehhez megvannak az eszkö­zeink —, hogy ne csak­ fehér asz­tal mellett és ünnepi ruhában, ün­nepi alkalmakkor találkozzanak egymással a munkások és a pa­rasztok. De ismerjék és becsül­jék meg ténylegesen egymás mun­káját. A munkás ne csak a ív­ben lássa a parasztot, amint ép­pen arról beszél, mi mindenre fu­totta a munkaegységből, hanem lássa, értékelje azt a kemény munkát is, amellyel a tsz-paraszt­­ság ma a korábbinál fele akkora földterületen termeli meg az egész nép kenyerét! S a paraszt se annyit tudjon csupán a mun­kásról, hogy az csak 44 órát dolgozik egy héten, hanem legyen fogalma arról s­e, mit jelent hét­­nyolc órát egyfolytában a gép vagy éppen a forró kemence mel­lett állni. E kölcsönös megismerésért ma különösen sokat tehet az ér­telmiség, amelynek többsége köz­tudomásúan a munkásosztályból vagy a parasztságból jött. Ily módon nem ismeretlen szá­mára sem a gyár, sem a föld, s ezzel — ha úgy tetszik — újsze­rű feladat hárul az értelmiség képviselőire: részt kell vállalniuk a munkás-paraszt szövetség erő­sítésének mai tennivalóiból. A népfrontmunka egy másik, mondhatni szintén kulcskérdése az a tevékenység, amelyet a szo­cialista demokratizmus helyes ér­telmezéséért és gyakorlati fejlesz­téséért kell kifejtenünk. Sok szó esik manapság erről. Sajnos so­kan leegyszerűsítik a kérdést és a szocialista demokráciát egyol­dalúan értelmezik és szemlélik. Úgy kell foglalkoznunk e fontos kérdéssel, hogy világossá tegyük az emberek előtt: az állampolgá­ri jogok és kötelességek együvé tartoznak. Meg kell magyaráz­nunk, hogy a demokratizmusnak csupán egyik oldala a beleszó­lás, a véleménynyilvánítás joga. A másik a kötelezettségek fegyel­mezett teljesítését, a feladatokból és a felelősségből való tudatos részvállalást igényli. Tapasztala­taink szerint, ahol a népfrontbi­zottság és a tanács rendszeresen és előzetesen — tehát a döntéseik meghozatala előtt — kikéri a la­kosság véleményét, ott mindenkor számíthatnak a tennivalók meg­értésével, sőt támogatásával. Az emberek közéleti érdeklődését, cselekvőkészségét elsősorban ilyen eszközökkel lehet és kell felkelteni, tovább növelni. Eltör ■ kélt szándékunk, hogy ez irányú erőfeszítéseinket tovább fokoz­zuk, amihez igen kedvező felté­teleket ad a tanácsok önkormány­zati jellegének fejlesztése. talán egyik legszebb feladata a népfrontnak a szocialista hazafiság, a nemzeti érzés, a más népek iránti barátság és szolida­ritás ápolása, és erősítése. Ez a munkánk igen sokrétű, éppen ezért csupán egyik vonatkozásá­ról szólnék ehelyütt, az úgyneve­zett honismereti vagy helytörté­neti mozgalomról. E mozgalom­nak legszemléletesebb példája a negyedszázados jubileumra való készülődés bensőséges , tartalma. Nincs már az országban jószerint olyan helység, amelyben ne dol­goznának a falu (vagy város, sőt üzem!) 25 éves történetének meg­írásán a lelkes hazafiak. S ami ebben külön figyelemre méltó, az az, hogy a krónikákban megszűnt a „névtelenség” és nevük szerint is elfoglalják helyüket az egykori nemzeti bizottságok és földosztó bizottságok tagjai, a helyi köz­­igazgatás megindítói, a pártok, sőt a tsz-mozgalom szervezői is. Más­ként szólva, az elmúlt negyedszá­zad történeti megítélését ma már nem valami időszakos politikához, bizonyos nevek illendő vagy nem illendő használatához kötik, ha­nem magához a korhoz, függetle­nül attól, mi történt később az egyes személyekkel. Akkori ér­demeik részévé lettek a történe­lemnek. Mindezzel összefüggően nagyon fontosnak tartjuk a nép­frontmozgalom művelődéspoliti­kai munkáját. Az említett és munkánk közép­pontjában álló tartalmi kérdések persze módszereink és eszközeink szüntelen megújítására, a mozga­lom kereteinek további szélesíté­sére is ösztönöznek bennünket. Arra törekszünk — s ez nemcsak szervezeti, de elsőrendű politikai kérdés is —, hogy minél több munkás kapcsolódjék be a nép­frontmozgalomba. Mert igaz, jó dolog az, hogy ma már senkinek sem jut eszébe a népfrontot hol­mi koalíciós maradványnak te­kintem. A népfront ma a pá­rt­­­­tagok és pártonkív­üliek szövetsé­ge, a kommunisták és más világ­nézetűek politikai együttműködé­sének mozgalma. Benne tömörül­nek mindazok a hazafiak — mint ezt az MSZMP IX. kongresszusa is megállapította —, akik készek tettekkel szolgálni a szocializmus felépítésének nagy nemzeti célját Ha azonban az egyes társadal­mi rétegek részvétele szempont­jából vizsgáljuk mozgalmunkat, már nem ilyen kedvező a kép. Még ma is él az a téves szemlé­let, mintha a népfront csupán a parasztok és az értelmiségiek mozgalma lenne. Szerencsére a valóság ezt nem igazolja. A váro­si népfrontbizottságokban — kü­lönösen a Hazafias Népfront IV. kongresszusa óta mind több a munkás, bár számukkal koránt­sem lehetünk elégedettek. Arról aligha kell bővebben szólni, miért olyan fontos és kívánatos, hogy növekedjék a munkások szemé­lyes részvétele is a népfrontban, s ezzel a helyi közéletben, a köz­vélemény alakításában. Meggyő­ződésem, hogy e cél elősegítésé­ben a népfront és a szakszerveze­tek vezetőinek közös tennivalója, közös felelőssége is van. Meg kell találnunk továbbá azokat a módszereket, amelyekkel több nőt és fiatalt kapcsolhatunk a mozgalomba. A Hazafias Népfront IV. kong­resszusán nagyon céltudato­san törekedtünk arra, hogy az MSZMP IX. kongresszusa hatá­rozataiból valóban azokat a fel­adatokat ragadjuk ki, amelyek megoldásában a népfrontmozga­lom a legtöbbet segíthet. Ezeket a feladatokat mindenekelőtt a szocialista nemzeti egység további erősítésére és kiszélesítésére vo­natkozó gondolatokban találtuk meg. „E cél szolgálatában a népfrontmozgalom feladata kü­lönösen az, hogy nyílt társa­dalmi fóruma legyen mind­azoknak az eszmecseréknek, ame­lyeket a nemzeti egység erősí­tése akadályainak elhárítása ér­dekében szüntelenül folytat­nunk kell” — mondja ezzel kapcsolatban a népfrontkongresz­­szus állásfoglalása. A jubileumi esztendő számunk­ra egyszerre visszapillantás 25 év gazdag tapasztalataira, s ezek birtokában előretekintés is a kö­zeli és távolabbi időszak felada­taira. Örömmel jelentjük ki, hogy a népfrontban dolgozó kommu­nisták és pártonkívüliek igazi el­kötelezettséggel és felelősséggel munkálkodnak a közös célok meg­valósításán.. Arra törekszünk, hogy a párt elkövetkező X. kong­resszusán úgy foglalkozhassék majd a népfronttal, mint a párt politikája megvalósításának fon­tos letéteményesével, mint társa­dalmunk olyan tényezőjével, amelytől a jövőben a dolgozók újabb és még nagyobb feladatok megoldását várják. Elkötelezettséggel és felelősséggel írta: Bogár Jánosné, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkárhelyettese

Next