Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-25 / 300. szám

1969. december 25. csütörtök NÉPSZABADSÁG Rend és örökkévalóság meg­nyilvánulásaként tartották szá­mon régi korok emberei a csilla­gos eget, ellentéteként a szertele­nül burjánzó földi létnek. Ezen a változatlannak hitt mennybolton 1572. november 6-án éjszaka, ra­gyogó, új csillag tűnt fel. Tycho de Bryche, az inkább pre­cizitásáról, mint forradalmiságá­­ról ismert csillagász írta: „Ez a látvány olyan nagy csodálkozást és megdöbbenést keltett bennem, hogy még kételkedni is kész vol­tam abban, amit saját szemeim mutattak. Csak amikor megbizo­nyosodtam, hogy az általam meg­adott helyen mások is látják a csillagot, oszottak el zavaró két­ségeim. Csoda lehet ez, talán a legnagyobb, amely a természet­ben a világ kezdete­­ óta előfor­dult.” Ilyen „csoda” (ma inkább szu­pernóvának nevezzük) minden néhány­­ száz évben feltűnik. Az utolsó látványos égi skandalum 1604. október 9-én történt. A fiatal Galilei, aki eddig ókori szerzők alapján szorgalmasan tanított az­ égi harmóniáról, félbeszakította egyetemi előadássorozatát, hogy a váratlan tüneményt méltassa. Közös törvények Öt esztendővel később Galilei­ már távcsővel fürkészte a menny­­boltot. Hegyeket talált a Holdon, foltokat látott a Napon. Hasonló törvények működését tapasztalta égen és Földön. Newton matema­tikailag is igazolta, hogy ugyanaz a vonzóerő tartja pórázon a Hol­dat, amelynek hatására egy alma fájáról a fűre hull. Az újkori ter­mészettudomány az égbolttól in­dult, de eredményes idejenn, az ipari forradalom kibontakozását, a gépek munkába fogását siettet­ték. Newton követői a világmin­denségben is hatalmas óraművet láttak. Madáchot idézem: „Be van fejezve a nagy mű, igen A gép forog, az alkotó pihen, év-milliókit el jár tengelyén. Míg cs.k k­erékfogat ú­sítni kell.” A newtonianusok szerint össze­férhetetlen volna az égi renddel, ha néha kő- és vasdarabok po­tyognának a mennyből. A XVIII.­­ században a párizsi akadémia­­ szemkáprázatnak ítélte a hulló­csillagokat. Chladni és Biot hosz­­szú jogi vitával, kézbe adott bi­zonyítékokkal tudta csak a hiva­talos álláspont megváltoztatására bírni az akadémia halhatatlan­jait. A XIX. században egyre távo­libb vidékek tárultak a csillagász szemei elé. Sem a Föld, sem a Nap nem kitüntetett központ a világban, csillagok és csillagrend­szerek vannak mindenütt. Min­denhol a mechanika törvényei ír­ják le az égitestek szabályos kör­járatait. De a menetrend még nem történelem. A világ jelenét ismertük meg csupán­. Nincsen nyugalom A földi életet kutatva sejtette meg Darwin, hogy a mai állatok nem a millió évekkel korábban volt ősök kópiái, hanem fejlődés eredményei. A jelen állapotból visszakövetkeztethetünk egy pri­mitívebb múltba. Logikusan ha­sonlót kell gondolnunk a csi­l­­lagvilágban is. A Nap és a többi csillag nem világíthat örök­ké. Mint az egyszer megtöl­tött petróleumlámpának, az égi fényforrásoknak is véges az élet­tartama. Az időt náluk azonban évmilliárdokban kell számítotzi"­. A haladás csupán a földi életben, az emberi társadalomban szem­beszökő, az ég még a XX. század elején is az örökkévalóságot idéz­te a rövid éltű emberiség szá­mára. A fizikai törvények határozot­tan a változásra utalnak. Az egész teret egyenletes eloszlásban kitöl­tő anyag nem maradhat nyuga­lomban. Ha a tömegvonzás van túlsúlyban, az előbb-utóbb cso­móba rántja a távoli csillagrend­szereket. Ha pedig mozgás ural­kodik a tömegvonzás felett, fel­tartóztathatatlan a szétszóródás. Ezekre a lehetőségekre Frid­­man szovjet matematikus muta­tott rá 1922-ben. Pár év múlva Hubble felfedezte a csillagrend­szerek egymástól való távolo­dását. Három évtized fokozódó pontosságú észlelései szerint a­­ mozgás dominál a tömegvonzás­­ felett. A Szovjetunió Tudományos­­ Akadémiájának közgyűlésén, 1963.­­ november 28-án Zeldovics így­­ foglalta össze a helyzetet: „A megfigyelések valóban azt mu­­t­­atják, hogy a világmindenség­nek az az egyetlen példánya, ame­­l­­yet ténylegesen megfigyelünk,­­ expandál.” Még a tudósok számára is le­hetetlennek tűnt, hogy a minden­­ség minden korban más arcot mutat. Einstein önkényesen kor­rigálta a tömegvonzás törvényét, csakhogy a nyugvó univerzum le­hetővé váljék. Az angol Hoyle az anyagmegmaradás­­ törvényéről akart lemondani, hogy a távolodó csillagrendszerek közt keletkező űrt semmiből támadó új anyag­gal népesítse be, és így biz­­t­­osítsa az égbolt történelmet­­ nem ismerő változatlanságát. Az idősebb tudósgeneráció talán em­lékszik még arra a (ma már­­ komikusnak tűnő) epizódra, ami­­­­kor egy budapesti testület ha­tározatként mondta ki: a világ­mindenség nem tágul. A cm-es hullámhosszon felfedezett egye­temes rádiózaj megmutatta, hogy­­ a szétszóródás mindenfelé egy-­­­formán megy végbe. A tények­­ hatására Einstein is. ■ Hoyle is­­ visszavonta a ,,változatlan univer­zum" elméleteit. Megszoktuk,­­ hogy változó mindenéiben élünk. A jelenből papíron kiszámolhat­­juk, milyen lehet a múlt és a jö­­­­vő. De a rövid életű ember soha nem lehet szemtanúja az egész történésnek? Változó csillagok A táplálkozástudomány műve­lői sokszor leírták, hogy néhány százalék túlsúly évekkel rövidíti az ember életét. Még inkább így van ez a csillagoknál. Több üzem­anyagot emésztenek hamarább kiégnek az óriások. A naptömegű csillagokon nem vesszük észre az idő múlását, az öregkor tünetei még egyiken sem ütköztek ki. De a Napnál tizenötször nehezebb csillag százszor gyorsabban vénül. A kékesfehéren ragyogó óriá­sok nem létezhetnek régebben ném­­ hány millió esztendőnél. Tékozló­­ ifjúságuk szűkre szabott. Ambar­­­­cumjan örmény csillagász olyan csillagtársulásokat figyelt meg, melynek tagjai százezer évvel ez­­­­előtt egyetlen pontból repülnek szét. Mozgásuk bizonyítja, hogy­­ ezek fiatalabbak, mint az ember­i riség. A télesti égbolt legszebb csillagképének, az Orionnak a közepén pislog egy gázköd. Mé­­hében ma is a szemünk láttára születnek a csillagok. Az óriás csillag néhány mil­lió év alatt átesik a Nap-sze­rű fejlődési szakaszon. Utána kezdődik a klimax, átmenetileg megbomlik a stabilitás, a csillag új létformát keres magának a világban. Változékony lesz a­­fé­nye, színe, nagysága. A kritikus átmeneti szakaszban megfigyel­hető lehet a csillag öregedése. A­­ változócsillag-kutatás központi­­ helyet foglal el a modern csillag­­i fizikában. Éppen ebben a tudo­­­­mányágban vívott ki tekintélyt, vezető szerepet a magyar csilla­gászat. (A Nemzetközi Csillagá­szati Változócsillag Bizottsága ezért választotta elnökévé Detre Lászlót.) Haldokló óriások A gyorsabb fejlődés sok csilla­got sodort már az öregkorba. A parázsló vörös óriásokhoz a halál közelít, az összezsugo­rodás és elhalványulás elméleti­leg megjósolt állapota. Az utóbbi évek megfigyelései a következte­tést igazolták, de egyben megta­nítottak rá, hogy a valóság gaz­dagabb, mint ahogy elképzel­jük. Óriások nem tudnak csend­ben kimúlni: katasztrófájuk fény- s özönnel szórja tele a mennybel­­i tót. A sok millió kilométer át­­s mérőjű óriás alig néhány kilomé­­­­teres törpévé roskad össze, de a­­ haláltusa másodperceiben kive­­­­tett rengeteg energia szétrob­bantja a csillagköpenyt, az ra­gyogó tűzgolyóként terjed szét az űrben. Ez a szupernóva. Környe­zetünkben utoljára 1604-ben lát­tak ilyent, de a világtér távoli részein minden évben megfigyel­hetők. (Újabban éppen a fiatal magyar csillagászok bizonyulnak a legsikeresebb szupernóvavadá­­szoknak.) A kozmikus tűzijáték szikrái szertehullanak, a fényözön né­hány hónap alatt kialszik. Elmé­letileg tudjuk, hogy a szupernóva­­ helyén ott kell lapulnia az össze­­­­aszott csilagmúmiának, de a kis neutroncsillag észlelése kilátásta­lannak tűnt. Angol csillagászok nemrég különös rádiójeleket, má­sodpercenként, századmásodper­cenként ismétlődő „pulzushango­kat” fogtak fel, amelyek forrása, a „pulzár” egészen kis méretű égi objektum. Arra gyanakodtak, hogy talán értelmes lények rádió-­­ adóit halljuk. Ma már valószínű,­­ hogy a lassuló lüktetés a már ha­lottnak vélt neutroncsillagok „szívverése”. A sűrű anyagcsomó forgása-rezgése ingerli rádiósu­gárzásra a világtér ködantennáit. A szupernóvajelenség megfej­tésével befejeztük a csillagélet­rajzok írását. Új területre, más nagyságrendek felé hívnak a kvazárok. A hatvanas évek ele­jén távolodva száguldó fénypon­tokat fedeztek fel, amelyek sebes­sége sokezerszerese a legjobb űr­rakétákénak. Vélték őket egy kö­zeli kozmikus robbanás repeszda­­rabjainak is, de fényük és alakjuk megmutatta, hogy az óriás csilla­goknál milliószorta nagyobb és távolibb anyagtömörülések ezek, a mindenség legragyogóbb tüneményei. Alig százezer eszten­dő lehet aktív életük. Messziről, a régmúltból ragyognak felénk. Szupernóvát sokszorosan felül­múló tündöklésük a fényévek milliárdjait is legyőzi. Sugaraik évmilliárdokon át utaznak, míg szemünkbe jutnak. Amikor a kvazárok tündöklé­sében gyönyörködünk, a csillag­­rendszerek létének kezdő pilla­natait éljük át. Ha még mesz­­szebbre próbálunk tekinteni, nyolcmilliárd évnél régebbi múltba, a sötétbe mered a sze­münk. Az már a világminden­ség idegenül fekete, csillagfényt még nem ismerő állapota. Ennél korábbi időből csupán egyetemes rádiózaj érkezik a cm-es hullám­hosszakon. Vég és kezdet A csillag előtti világban nem volt százféle atom. Könnyű hid­rogén- és héliumgáz gomoly­­gott a térben. E gázokat égetik a csillagkazánok más kémiai ele­mekké. A felszabaduló atomener­gia bevilágítja, befűti környeze­tünket. Belőle származik a nap­sugár. Nehéz atomok, fémek óriás csillagok gyomrában képződhet­nek. Ha az óriás békén múlna ki, ezek az atomok mindörökre elte­metve maradnának. De a szuper­nóvarobbanások, kvazárkitörések szerteszórják a csillagok anyag­cseréjének salakját, így kerül vas és szén, urán és oxigén a csil­lagközi űrbe, más csillagok köze­lébe. Ebből épült fel a szilárd Föld-golyó egy jelentéktelenebb, ezért fiatalságát megőrző csillag­nak, a Napnak a szomszédságá­ban. A földi atomok nem öröktől fogva vannak. Radioaktivitásuk elárulja, hogy 6 milliárd eszten­deje formázód­tak ki egy szuper­nóva izzó kohójában. A csillag­óriás korai halálából fakadt szi­lárd bolygónk fizikai léte, annak atomsalakjából táplálkozik a föl­di élet. A Föld él, felszínén küzdenek és szeretnek. Az ember mégis munkát és pénzt áldoz, kockára teszi rövidke életét, hogy eljus­son a halott Holdra. Aranynál féltettebb kincsként, pár szikla­darabot hoz haza az űrhajó. Fon­tos megtudnunk, hogy milyen ha­lott szomszédunk rideg felszíne? Nem ez érdekes. A földi labora­tóriumok a holdkövek történetét kutatják, életkorukat mérik. A halott Hold életrajzát firtatjuk, hogy többet tudjunk otthonunk­nak, a Naprendszernek a szüle­téséről. Mértékletesen és szelíden me­lengeti a Nap a földlakó embere­ket még évmilliárdokig. Máshol óriás csillagok sodródnak közeli végzetük felé. Káprázatos halál­tusájukat figyelik a csillagászok. Nehéz atomok épülnek és szó­ródnak szét, a világtér újabb vi­dékein tárul fel a biológiai élet lehetősége. Ez a mai természettudomány által kínált élmények egyik leg­szebbje. Az évezredeken át vál­tozatlannak hitt mennybolt képe az emberi fejekben is megeleve­nedik. Az anyag milliárd esz­tendőkön áthömpölygő fejlődé­sének látványában gyönyörkö­dünk, így kicsit jobban értjük és szeretjük a Földet, ahol egyetlen életünk alatt is megmutatkozik a felgyorsult társadalmi haladás. MARX GYÖRGY: Vátt&só m­ennii&alt mányzatot hozzák összhangba az emberi öntudattal, amely a de­mokrácia irányába fejlődik’’. A válasz — XIII. Leó „Providentis­­sim­us"-nn­ak és X. Pius „Pascen­­di Gregis”-ének szavaiban — is­mét elítélő: a „modernizmus” „minden eretnekségek mérgező nedve’’, tanai „deliriumként” hat­nak. ..őrültséget", „arcátlan szent­ségtörést” és „szörnyűséget” kép­viselnek. S Loisy és Tyrell élet­művét napjainkban is elítélő hallgatás övezi, kiközösítőjük, X. Pius viszont a szentek sorába emelkedett. A példákat folytathatnánk, de mondanivalónk­ talán így is ért­hető. A katolikus egyház leg­utóbbi története egyértelműen ar­ra figyelmeztet, hogy világos vá­laszt kell adni a nagy kérdésre: miért állt elő a mély szakadék az élet tényei és az egyházkormány­zás szándékai, iránya közt? És — jóllehet, a végső világnézeti kérdésekben át nem hidalható különbségek választanak el ben­nünket tőlük — megbecsüléssel tekintünk azokra a keresztények­­re, akik nem kerülik meg ezt a kérdést, akik nem feledkeznek meg az ember valódi igényeiről, törekvéseiről, boldogulásának és szabadságának feltételeiről, akik megfeszítették erőiket, hogy le­számoljanak azzal a múlttal, amelyben egyházuk vezetése el­nyomta a karácsony eredeti szel­lemét. E­zért tetszik jelentősnek az a lehetőség, amelyet a II. va­tikáni zsinat XXIII. János kez­deményezése nyomán a világhoz való közeledés számára terem­tett. Ezért figyeljük érdeklődés­sel azoknak a harcos kereszté­nyeknek a sorsát — egy Girar­­diét Olaszországban, egy Camillo Torresét Latin-Amerikában, egy Gonzalez-Ruizét Spanyolország­ban —, akik ezt a lehetőséget a társadalmi megújhodásért vívott forradalmi küzdelemben próbál­ják valósággá változtatni. A nagy és nyitott kérdés azon­ban az, miként reagálnak az egy­ház vezető körei ezekre a törek­vésekre. A zsinat és a zsinatot követő szinódus inkább csak lehe­tőséget teremtett a változásra, vagy éppen kompromisszumo­kat hozott; a biztató kezde­tet nem követték lelkesítő ered­mények. Megtört a reakciós in­­tegrizmus hegemóniája, de kép­viselői nem tűntek le a színről. Felléptek a reformok képviselői­,e óhajaik kevéssé juthattak ér­vényre. A mérsékelt haladás jel­szava a gyakorlatban egyfajta fe­lemás magatartásban realizáló­dott, amely az újítást változatlan szociális eszméknek új módszerek­kel való népszerűsítésére korlá­tozza, amely némi rugalmassá­got tanúsít a liturgiában és az egyházkormányzásban, helyet ad a beatnek, a templom árkádjai alatt, labdajátékra ösztönzi az ifjúsággal törődő lelkipásztorokat, de amely megriad sa­ját lehet­ősé­geitől és felelősségétől, midőn a parcelláján kínlódó kisparaszt, az értelmes élet lehetőségeitől meg­fosztott munkás Sorskérdéseire kellene választ adnia. Eluralko­dott egyfajta egyházias el nem kötelezettség szelleme, amely mindenkit megért, és éppen ezért senkit sem ért meg, amely már nem tiltja a felkelést a ,,zsarnok­ság” ellen, de nem talál szavakat a valóságos ellenforradalmak megbélyegzésére, amely elítéli a háborúban szenvedőket, de nem nevezi nevükön az agresszorokat. Kialakult tehát a hagyományos szakadás mérsékelt kritikája és a radikális bírálat érdemi ignorá­­lása, megindult a formák válto­zása, de a tartalom lényegbe­vágó módosítása nélkül. Fegyelmi eljárásokról tudunk — igaz, oly­kor inkább figyelmeztetésként — a progresszió olyan hívei ellen, mint Rabner vagy Schillebecker, a forradalom elítéléséről a forra­dalommal terhes Latin-Amerika földjén ,­s másfelől mérsékelt engedményekről a püspöki jog­kört illetően a nemrég lezárult szinóduson. Mégis, amilyen hiba volna a valóságos szituáció megszépítése az ünnepi hangulatban, ugyan­olyan mulasztás lenne nem érté­kelni a konzervativizmus és a rossz kompromisszumok ellenfe­­­leinek küzdelmét. A­z egyház válaszúton áll, és­­ vezetői a konzervativizmus és a reformizmus vitáját egyelőre , inkább csak mérsékelni tudták,­­ mint eldönteni. Azoknak a tábo­rát azonban, akik egy jobb, sza­badabb, békésebb világért száll­nak harcba, ma már az egyházon belül sem lehet elhallgattatni, legyőzni őket még kevésbé. A korszerűsítés jelszava természe­tesen önmagában nem perdöntő: jelentheti egy­ manipuláción és kizsákmányoláson alapuló osz­tályrend mai igényeihez való al­kalmazkodást. De jelenthet mást is: további lépéseket a Morusok és a Campanellák, a Huszok és a Dózsák, a Lamennais-k és a Hor­váth Mihályok útján. Igaz, ezen az úton, a haladás országátiai ma már egyetlen vallási csoport sem küzdhet ered­ményesen egymagában, a más né­­zetűekkel, a nem vallásos huma­nizmus következetes képviselőivel kötött szövetségen kívül. Sőt, si­kereiket is csak ettől a szövetség­től remélhetik, amely nem elzár­ja, hanem összekapcsolja őket a­­ világgal. A marxisták számára ez a gya-­­­korlati szövetség — tőkés- és szo­cialista országokban egyaránt — fontosabb a lényeges, de mégis másodlagos világnézeti különbsé­geknél. S ez az álláspontjuk nem holmi „taktika” következménye, hanem azé a felfogásé, amely az embertömegek alapvető érdekei­nek érvényesítését fontosabbnak minősítik eszméik egyébként szin­tén szükséges szembesítésénél. Meglehet, a hivő Krisztus nevé­ben vállalkozik arra, amire a nem hivő a nép nevében. De közös vállalkozásuk hasznát az élvezi, amiben a forradalmi szocializ­mus és a valóban szociálisan gondolkodó keresztények műkö­désük igazolását látják: a dolgo­zó és szüntelenül tanuló, küzdő és a béke magvait hintő, örömben és fájdalomban jövője felé törek­vő emberiség. Lukács József 13 a Ismer MEGNYÍLT AZ ÚJ AUTÓALKATRÉSZ-BOLT a Budapest V., Dimitrov tér 5. sz. alatt. TRABANT — WARTBURG — SKODA — MOSZKVICS — VOLGA — WARSZAWA gépkocsik alkatrészei.

Next