Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)
1969-12-25 / 300. szám
1969. december 25. csütörtök NÉPSZABADSÁG Rend és örökkévalóság megnyilvánulásaként tartották számon régi korok emberei a csillagos eget, ellentéteként a szertelenül burjánzó földi létnek. Ezen a változatlannak hitt mennybolton 1572. november 6-án éjszaka, ragyogó, új csillag tűnt fel. Tycho de Bryche, az inkább precizitásáról, mint forradalmiságáról ismert csillagász írta: „Ez a látvány olyan nagy csodálkozást és megdöbbenést keltett bennem, hogy még kételkedni is kész voltam abban, amit saját szemeim mutattak. Csak amikor megbizonyosodtam, hogy az általam megadott helyen mások is látják a csillagot, oszottak el zavaró kétségeim. Csoda lehet ez, talán a legnagyobb, amely a természetben a világ kezdete óta előfordult.” Ilyen „csoda” (ma inkább szupernóvának nevezzük) minden néhány száz évben feltűnik. Az utolsó látványos égi skandalum 1604. október 9-én történt. A fiatal Galilei, aki eddig ókori szerzők alapján szorgalmasan tanított az égi harmóniáról, félbeszakította egyetemi előadássorozatát, hogy a váratlan tüneményt méltassa. Közös törvények Öt esztendővel később Galilei már távcsővel fürkészte a mennyboltot. Hegyeket talált a Holdon, foltokat látott a Napon. Hasonló törvények működését tapasztalta égen és Földön. Newton matematikailag is igazolta, hogy ugyanaz a vonzóerő tartja pórázon a Holdat, amelynek hatására egy alma fájáról a fűre hull. Az újkori természettudomány az égbolttól indult, de eredményes idejenn, az ipari forradalom kibontakozását, a gépek munkába fogását siettették. Newton követői a világmindenségben is hatalmas óraművet láttak. Madáchot idézem: „Be van fejezve a nagy mű, igen A gép forog, az alkotó pihen, év-milliókit el jár tengelyén. Míg cs.k kerékfogat úsítni kell.” A newtonianusok szerint összeférhetetlen volna az égi renddel, ha néha kő- és vasdarabok potyognának a mennyből. A XVIII. században a párizsi akadémia szemkáprázatnak ítélte a hullócsillagokat. Chladni és Biot hoszszú jogi vitával, kézbe adott bizonyítékokkal tudta csak a hivatalos álláspont megváltoztatására bírni az akadémia halhatatlanjait. A XIX. században egyre távolibb vidékek tárultak a csillagász szemei elé. Sem a Föld, sem a Nap nem kitüntetett központ a világban, csillagok és csillagrendszerek vannak mindenütt. Mindenhol a mechanika törvényei írják le az égitestek szabályos körjáratait. De a menetrend még nem történelem. A világ jelenét ismertük meg csupán. Nincsen nyugalom A földi életet kutatva sejtette meg Darwin, hogy a mai állatok nem a millió évekkel korábban volt ősök kópiái, hanem fejlődés eredményei. A jelen állapotból visszakövetkeztethetünk egy primitívebb múltba. Logikusan hasonlót kell gondolnunk a csillagvilágban is. A Nap és a többi csillag nem világíthat örökké. Mint az egyszer megtöltött petróleumlámpának, az égi fényforrásoknak is véges az élettartama. Az időt náluk azonban évmilliárdokban kell számítotzi". A haladás csupán a földi életben, az emberi társadalomban szembeszökő, az ég még a XX. század elején is az örökkévalóságot idézte a rövid éltű emberiség számára. A fizikai törvények határozottan a változásra utalnak. Az egész teret egyenletes eloszlásban kitöltő anyag nem maradhat nyugalomban. Ha a tömegvonzás van túlsúlyban, az előbb-utóbb csomóba rántja a távoli csillagrendszereket. Ha pedig mozgás uralkodik a tömegvonzás felett, feltartóztathatatlan a szétszóródás. Ezekre a lehetőségekre Fridman szovjet matematikus mutatott rá 1922-ben. Pár év múlva Hubble felfedezte a csillagrendszerek egymástól való távolodását. Három évtized fokozódó pontosságú észlelései szerint a mozgás dominál a tömegvonzás felett. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának közgyűlésén, 1963. november 28-án Zeldovics így foglalta össze a helyzetet: „A megfigyelések valóban azt mutatják, hogy a világmindenségnek az az egyetlen példánya, amelyet ténylegesen megfigyelünk, expandál.” Még a tudósok számára is lehetetlennek tűnt, hogy a mindenség minden korban más arcot mutat. Einstein önkényesen korrigálta a tömegvonzás törvényét, csakhogy a nyugvó univerzum lehetővé váljék. Az angol Hoyle az anyagmegmaradás törvényéről akart lemondani, hogy a távolodó csillagrendszerek közt keletkező űrt semmiből támadó új anyaggal népesítse be, és így biztosítsa az égbolt történelmet nem ismerő változatlanságát. Az idősebb tudósgeneráció talán emlékszik még arra a (ma már komikusnak tűnő) epizódra, amikor egy budapesti testület határozatként mondta ki: a világmindenség nem tágul. A cm-es hullámhosszon felfedezett egyetemes rádiózaj megmutatta, hogy a szétszóródás mindenfelé egy-formán megy végbe. A tények hatására Einstein is. ■ Hoyle is visszavonta a ,,változatlan univerzum" elméleteit. Megszoktuk, hogy változó mindenéiben élünk. A jelenből papíron kiszámolhatjuk, milyen lehet a múlt és a jövő. De a rövid életű ember soha nem lehet szemtanúja az egész történésnek? Változó csillagok A táplálkozástudomány művelői sokszor leírták, hogy néhány százalék túlsúly évekkel rövidíti az ember életét. Még inkább így van ez a csillagoknál. Több üzemanyagot emésztenek hamarább kiégnek az óriások. A naptömegű csillagokon nem vesszük észre az idő múlását, az öregkor tünetei még egyiken sem ütköztek ki. De a Napnál tizenötször nehezebb csillag százszor gyorsabban vénül. A kékesfehéren ragyogó óriások nem létezhetnek régebben ném hány millió esztendőnél. Tékozló ifjúságuk szűkre szabott. Ambarcumjan örmény csillagász olyan csillagtársulásokat figyelt meg, melynek tagjai százezer évvel ezelőtt egyetlen pontból repülnek szét. Mozgásuk bizonyítja, hogy ezek fiatalabbak, mint az emberi riség. A télesti égbolt legszebb csillagképének, az Orionnak a közepén pislog egy gázköd. Méhében ma is a szemünk láttára születnek a csillagok. Az óriás csillag néhány millió év alatt átesik a Nap-szerű fejlődési szakaszon. Utána kezdődik a klimax, átmenetileg megbomlik a stabilitás, a csillag új létformát keres magának a világban. Változékony lesz afénye, színe, nagysága. A kritikus átmeneti szakaszban megfigyelhető lehet a csillag öregedése. A változócsillag-kutatás központi helyet foglal el a modern csillagi fizikában. Éppen ebben a tudományágban vívott ki tekintélyt, vezető szerepet a magyar csillagászat. (A Nemzetközi Csillagászati Változócsillag Bizottsága ezért választotta elnökévé Detre Lászlót.) Haldokló óriások A gyorsabb fejlődés sok csillagot sodort már az öregkorba. A parázsló vörös óriásokhoz a halál közelít, az összezsugorodás és elhalványulás elméletileg megjósolt állapota. Az utóbbi évek megfigyelései a következtetést igazolták, de egyben megtanítottak rá, hogy a valóság gazdagabb, mint ahogy elképzeljük. Óriások nem tudnak csendben kimúlni: katasztrófájuk fény- s özönnel szórja tele a mennybeli tót. A sok millió kilométer áts mérőjű óriás alig néhány kilométeres törpévé roskad össze, de a haláltusa másodperceiben kivetett rengeteg energia szétrobbantja a csillagköpenyt, az ragyogó tűzgolyóként terjed szét az űrben. Ez a szupernóva. Környezetünkben utoljára 1604-ben láttak ilyent, de a világtér távoli részein minden évben megfigyelhetők. (Újabban éppen a fiatal magyar csillagászok bizonyulnak a legsikeresebb szupernóvavadászoknak.) A kozmikus tűzijáték szikrái szertehullanak, a fényözön néhány hónap alatt kialszik. Elméletileg tudjuk, hogy a szupernóva helyén ott kell lapulnia az összeaszott csilagmúmiának, de a kis neutroncsillag észlelése kilátástalannak tűnt. Angol csillagászok nemrég különös rádiójeleket, másodpercenként, századmásodpercenként ismétlődő „pulzushangokat” fogtak fel, amelyek forrása, a „pulzár” egészen kis méretű égi objektum. Arra gyanakodtak, hogy talán értelmes lények rádió- adóit halljuk. Ma már valószínű, hogy a lassuló lüktetés a már halottnak vélt neutroncsillagok „szívverése”. A sűrű anyagcsomó forgása-rezgése ingerli rádiósugárzásra a világtér ködantennáit. A szupernóvajelenség megfejtésével befejeztük a csillagéletrajzok írását. Új területre, más nagyságrendek felé hívnak a kvazárok. A hatvanas évek elején távolodva száguldó fénypontokat fedeztek fel, amelyek sebessége sokezerszerese a legjobb űrrakétákénak. Vélték őket egy közeli kozmikus robbanás repeszdarabjainak is, de fényük és alakjuk megmutatta, hogy az óriás csillagoknál milliószorta nagyobb és távolibb anyagtömörülések ezek, a mindenség legragyogóbb tüneményei. Alig százezer esztendő lehet aktív életük. Messziről, a régmúltból ragyognak felénk. Szupernóvát sokszorosan felülmúló tündöklésük a fényévek milliárdjait is legyőzi. Sugaraik évmilliárdokon át utaznak, míg szemünkbe jutnak. Amikor a kvazárok tündöklésében gyönyörködünk, a csillagrendszerek létének kezdő pillanatait éljük át. Ha még meszszebbre próbálunk tekinteni, nyolcmilliárd évnél régebbi múltba, a sötétbe mered a szemünk. Az már a világmindenség idegenül fekete, csillagfényt még nem ismerő állapota. Ennél korábbi időből csupán egyetemes rádiózaj érkezik a cm-es hullámhosszakon. Vég és kezdet A csillag előtti világban nem volt százféle atom. Könnyű hidrogén- és héliumgáz gomolygott a térben. E gázokat égetik a csillagkazánok más kémiai elemekké. A felszabaduló atomenergia bevilágítja, befűti környezetünket. Belőle származik a napsugár. Nehéz atomok, fémek óriás csillagok gyomrában képződhetnek. Ha az óriás békén múlna ki, ezek az atomok mindörökre eltemetve maradnának. De a szupernóvarobbanások, kvazárkitörések szerteszórják a csillagok anyagcseréjének salakját, így kerül vas és szén, urán és oxigén a csillagközi űrbe, más csillagok közelébe. Ebből épült fel a szilárd Föld-golyó egy jelentéktelenebb, ezért fiatalságát megőrző csillagnak, a Napnak a szomszédságában. A földi atomok nem öröktől fogva vannak. Radioaktivitásuk elárulja, hogy 6 milliárd esztendeje formázódtak ki egy szupernóva izzó kohójában. A csillagóriás korai halálából fakadt szilárd bolygónk fizikai léte, annak atomsalakjából táplálkozik a földi élet. A Föld él, felszínén küzdenek és szeretnek. Az ember mégis munkát és pénzt áldoz, kockára teszi rövidke életét, hogy eljusson a halott Holdra. Aranynál féltettebb kincsként, pár szikladarabot hoz haza az űrhajó. Fontos megtudnunk, hogy milyen halott szomszédunk rideg felszíne? Nem ez érdekes. A földi laboratóriumok a holdkövek történetét kutatják, életkorukat mérik. A halott Hold életrajzát firtatjuk, hogy többet tudjunk otthonunknak, a Naprendszernek a születéséről. Mértékletesen és szelíden melengeti a Nap a földlakó embereket még évmilliárdokig. Máshol óriás csillagok sodródnak közeli végzetük felé. Káprázatos haláltusájukat figyelik a csillagászok. Nehéz atomok épülnek és szóródnak szét, a világtér újabb vidékein tárul fel a biológiai élet lehetősége. Ez a mai természettudomány által kínált élmények egyik legszebbje. Az évezredeken át változatlannak hitt mennybolt képe az emberi fejekben is megelevenedik. Az anyag milliárd esztendőkön áthömpölygő fejlődésének látványában gyönyörködünk, így kicsit jobban értjük és szeretjük a Földet, ahol egyetlen életünk alatt is megmutatkozik a felgyorsult társadalmi haladás. MARX GYÖRGY: Vátt&só mennii&alt mányzatot hozzák összhangba az emberi öntudattal, amely a demokrácia irányába fejlődik’’. A válasz — XIII. Leó „Providentissimus"-nnak és X. Pius „Pascendi Gregis”-ének szavaiban — ismét elítélő: a „modernizmus” „minden eretnekségek mérgező nedve’’, tanai „deliriumként” hatnak. ..őrültséget", „arcátlan szentségtörést” és „szörnyűséget” képviselnek. S Loisy és Tyrell életművét napjainkban is elítélő hallgatás övezi, kiközösítőjük, X. Pius viszont a szentek sorába emelkedett. A példákat folytathatnánk, de mondanivalónk talán így is érthető. A katolikus egyház legutóbbi története egyértelműen arra figyelmeztet, hogy világos választ kell adni a nagy kérdésre: miért állt elő a mély szakadék az élet tényei és az egyházkormányzás szándékai, iránya közt? És — jóllehet, a végső világnézeti kérdésekben át nem hidalható különbségek választanak el bennünket tőlük — megbecsüléssel tekintünk azokra a keresztényekre, akik nem kerülik meg ezt a kérdést, akik nem feledkeznek meg az ember valódi igényeiről, törekvéseiről, boldogulásának és szabadságának feltételeiről, akik megfeszítették erőiket, hogy leszámoljanak azzal a múlttal, amelyben egyházuk vezetése elnyomta a karácsony eredeti szellemét. Ezért tetszik jelentősnek az a lehetőség, amelyet a II. vatikáni zsinat XXIII. János kezdeményezése nyomán a világhoz való közeledés számára teremtett. Ezért figyeljük érdeklődéssel azoknak a harcos keresztényeknek a sorsát — egy Girardiét Olaszországban, egy Camillo Torresét Latin-Amerikában, egy Gonzalez-Ruizét Spanyolországban —, akik ezt a lehetőséget a társadalmi megújhodásért vívott forradalmi küzdelemben próbálják valósággá változtatni. A nagy és nyitott kérdés azonban az, miként reagálnak az egyház vezető körei ezekre a törekvésekre. A zsinat és a zsinatot követő szinódus inkább csak lehetőséget teremtett a változásra, vagy éppen kompromisszumokat hozott; a biztató kezdetet nem követték lelkesítő eredmények. Megtört a reakciós integrizmus hegemóniája, de képviselői nem tűntek le a színről. Felléptek a reformok képviselői,e óhajaik kevéssé juthattak érvényre. A mérsékelt haladás jelszava a gyakorlatban egyfajta felemás magatartásban realizálódott, amely az újítást változatlan szociális eszméknek új módszerekkel való népszerűsítésére korlátozza, amely némi rugalmasságot tanúsít a liturgiában és az egyházkormányzásban, helyet ad a beatnek, a templom árkádjai alatt, labdajátékra ösztönzi az ifjúsággal törődő lelkipásztorokat, de amely megriad saját lehetőségeitől és felelősségétől, midőn a parcelláján kínlódó kisparaszt, az értelmes élet lehetőségeitől megfosztott munkás Sorskérdéseire kellene választ adnia. Eluralkodott egyfajta egyházias el nem kötelezettség szelleme, amely mindenkit megért, és éppen ezért senkit sem ért meg, amely már nem tiltja a felkelést a ,,zsarnokság” ellen, de nem talál szavakat a valóságos ellenforradalmak megbélyegzésére, amely elítéli a háborúban szenvedőket, de nem nevezi nevükön az agresszorokat. Kialakult tehát a hagyományos szakadás mérsékelt kritikája és a radikális bírálat érdemi ignorálása, megindult a formák változása, de a tartalom lényegbevágó módosítása nélkül. Fegyelmi eljárásokról tudunk — igaz, olykor inkább figyelmeztetésként — a progresszió olyan hívei ellen, mint Rabner vagy Schillebecker, a forradalom elítéléséről a forradalommal terhes Latin-Amerika földjén ,s másfelől mérsékelt engedményekről a püspöki jogkört illetően a nemrég lezárult szinóduson. Mégis, amilyen hiba volna a valóságos szituáció megszépítése az ünnepi hangulatban, ugyanolyan mulasztás lenne nem értékelni a konzervativizmus és a rossz kompromisszumok ellenfeleinek küzdelmét. Az egyház válaszúton áll, és vezetői a konzervativizmus és a reformizmus vitáját egyelőre , inkább csak mérsékelni tudták, mint eldönteni. Azoknak a táborát azonban, akik egy jobb, szabadabb, békésebb világért szállnak harcba, ma már az egyházon belül sem lehet elhallgattatni, legyőzni őket még kevésbé. A korszerűsítés jelszava természetesen önmagában nem perdöntő: jelentheti egy manipuláción és kizsákmányoláson alapuló osztályrend mai igényeihez való alkalmazkodást. De jelenthet mást is: további lépéseket a Morusok és a Campanellák, a Huszok és a Dózsák, a Lamennais-k és a Horváth Mihályok útján. Igaz, ezen az úton, a haladás országátiai ma már egyetlen vallási csoport sem küzdhet eredményesen egymagában, a más nézetűekkel, a nem vallásos humanizmus következetes képviselőivel kötött szövetségen kívül. Sőt, sikereiket is csak ettől a szövetségtől remélhetik, amely nem elzárja, hanem összekapcsolja őket a világgal. A marxisták számára ez a gya-korlati szövetség — tőkés- és szocialista országokban egyaránt — fontosabb a lényeges, de mégis másodlagos világnézeti különbségeknél. S ez az álláspontjuk nem holmi „taktika” következménye, hanem azé a felfogásé, amely az embertömegek alapvető érdekeinek érvényesítését fontosabbnak minősítik eszméik egyébként szintén szükséges szembesítésénél. Meglehet, a hivő Krisztus nevében vállalkozik arra, amire a nem hivő a nép nevében. De közös vállalkozásuk hasznát az élvezi, amiben a forradalmi szocializmus és a valóban szociálisan gondolkodó keresztények működésük igazolását látják: a dolgozó és szüntelenül tanuló, küzdő és a béke magvait hintő, örömben és fájdalomban jövője felé törekvő emberiség. Lukács József 13 a Ismer MEGNYÍLT AZ ÚJ AUTÓALKATRÉSZ-BOLT a Budapest V., Dimitrov tér 5. sz. alatt. TRABANT — WARTBURG — SKODA — MOSZKVICS — VOLGA — WARSZAWA gépkocsik alkatrészei.