Népszabadság, 1970. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-12 / 60. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1970. március 12. csütörtök FEJEZETEK RÉTI LÁSZLÓ DOKUMENTUMKÖNYVÉBŐL 3. Lenin és a Magyar Tanácsköztársaság A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása — a marxizmus—lenin március győzelme, Lenin eszméinek fényes sikere volt Magyarországon. Ezért írta a Vörös Újság március 23-án, Lenin diadala című cikkében: „A Magyar események újabb fényes győzelmét jelentik Leninnek, a nemzetközi proletárság dicső vezérének, s egyben a legnagyobb kudarcot a csődbe jutott kapitalista kizsákmányolás megmentőjének, a frázisoktól csöpögő Wilsonnak. Még egy-két csapás, és ez a hatalmas bálvány romokban fog heverni, míg Lenin eszméi diadallal járják be az egész világot.” Táviratváltás Amikor a Magyar Tanácsiközitársaság létrejött, ellenséges területek és frontok választották el Szovjet-Oroszországtól. Nem volt más közvetlen összeköttetési lehetőség, mint a szikratávíró. Ez azonban akkor még viszonylag új technikai vívmány volt és nem működött mindig hibátlanul. Lenin és Kun Béla a Tanácsköztársaság fennállásának rövid 1331 napja alatt gyakran váltottak táviratot, de ennek egy része vagy egyáltalán nem vagy csak késve és eltorzítva érkezett meg, más részének a leírt szövege nem maradt fenn vagy nem került elő, így ezt a táviratváltást jelenleg csak hiányosan tudjuk rekonstruálni. Már március 22-én a Magyar Tanácsköztársaság fennállásának első napján sikerült közvetlen távíró-összeköttetést teremteni Moszkvával, ahonnan Lenin Kun Bélát kérte a készülékhez. Kun azonban akkor éppen nem tartózkodott ott, és helyette Pór Ernő, a kommunista párt egyik vezető tagja vette fel az érintkezést Leninnel. Lenin üdvözletét küldte a magyar proletárkormánynak és külön Kun Bélának. Még ezen a napon Kun is küldött egy üdvözlő és Szovjet-Oroszország segítségét kérő táviratot Leninnek. Ezt a táviratot már másnap közölte a moszkvai Pravda. Lenin igen nagy lelkesedéssel fogadta a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását, méltányolta annak mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom első követőjének, világtörténeti jelentőségét. Mégis nyugtalanították őt a Tanácsköztársaság létrejöttének körülnényei, főleg az egész szociáldemokráciával való pártegyesülés, és ezért már március 23-án külön táviratban kért felvilágosítást Kun Bélától. Kérdéseinek lényege az volt, biztosítva van-e, hogy az új kormány valóban kommunista kormány lesz. Kun válaszában hivatkozott arra, hogy a legjelentősebb jobboldali vezetők kiléptek a pártból, valamint kiemelte saját személyes hatását a párt és a kormány vezetésében. Lenint a válasz megnyugtatta. Néhány nap múlva gramofonlemezre vették és az egész Szovjet- Oroszországban sok ezer példányban terjesztenék Zenin ene a célra készített beszédét, amelynek ez volt a címe:: Tájékoztatás a Kun Bélával szikratávírón folytatott beszélgetésről. Ebben Leninmeleg szavakkal szólt Kim Béláról és a magyar proletárforradalomról. Április közepén, a román burzsoá hadsereg támadása miatt, hirtelen válságosra fordult a Magyar Tanácsköztársaság helyzete. Kun április 22-én és 27-én táviratban kért Lenintől sürgős segítséget. Hogy a második táviratot Lenin megkapta-e, arra nincs adat, azt azonban tudjuk, hogy az első csupán május 13-án jutott el hozzá. Ekkorra a helyzet azonban már megváltozott, a Magyar Tanácsköztársaságot fenyegető közvetlen veszély elmúlt, Lenin üdvözölte az erősödő magyar Vörös Hadsereget és közölte, hogy a szovjet csapatok fokozott mértékben támadják a román ellenforradalmi csapatokat. Erzsébetfalvából Leninváron Közben május elsején a forradalmi Magyarország és a vörös Budapest az első szabad május elsejét ünnepelte. A gyönyörűen feldíszített fővárosban több helyen felállították Marx, Engels és Lenin életnagyságú szobrait, mindenfelé látható volt a Lenin arcképével díszített plakát. Ugyanezen az ünnepi napon Erzsébetfalva lakossága elhatározta, hogy a Tanácskormány által városi rangra emelt helység felveszi Lenin nevét. Erre vonatkozólag a Belügyi Népbiztosság a következő átiratot intézte a város munkástanácsához: „Erzsébetfalva városnak folyó évi május 1-én megtartott népgyűlésén egyhangúlag hozott azt a határozatot, mellyel kimondotta, hogy eddigi elnevezése helyett a város nevét »Leninváros«-ra változtatja, jóváhagyólag tudomásul vettem. Ezen elhatározásomat az arra illetékes tényezőkkel egyidejűleg közöltem.” Mint ismeretes, Szamuely Tibor május végén, életét kockáztatva, repülőgépen Moszkvába utazott, hogy Lenint a magyarországi viszonyokról informálja. Május 25-én, ugyanebben az időben, Kun táviratban kérte Lenint, hogy küldjön rádió útján egy nyílt levelet, amelyben támogatja a magyar kommunisták munkáját. Szamuely Leninnél Első pillantásra érthetetlennek látszik, hogy ugyanakkor, amikor Szamuely Leninhez repült, Kun egy rádiónyilatkozatot kért tőle. Ennek magyarázatát az akkori körülmények adják. Egyrészt Szamuely útja az ellenséges frontokon keresztül feltétlenül szigorú titoktartást igényelt. Nem írhatott tehát erről Kun. Másrészt egyáltalán nem volt biztos, hogy Szamuely visszaérkezik-e. Ha nem, akkor sor kerülhetett volna a kért rádiónyilatkozatra. Szamuely azonban szerencsésen visszaérkezett és magával hozta Lenin üzenetét. Szamuely a repülőtérről egyenesen a Budapesti Munkás- és Katonatanács ülésére sietett. A hétórás repülőúttól fáradtan, de nagy lelkesedéssel számolt be tapasztalatairól, Leninnel folytatott megbeszéléseiről. „Lenin elvtársnak — mondotta — nincs egyéb óhajtása és nincs egyéb kérése, sőt mondhatnám, nincs egyéb követelése, mint az utolsó csepp vérig, az utolsó szál emberig kitartani a forradalom védelmére, a proletariátus felszabadítása érdekében. Nincs visszavonulás, nincs megalkuvás, nincs meghajlás! Aki a forradalom katonájává szegődött, annak a forradalom harcát végig kell vívnia.” „Nemzetiségi politikánk lenini“ A dicsőséges északi hadjárat során a magyar Vörös Hadsereg jelentős szlovák területeket szabadított fel. Lenint rendkívül érdekelte e területek sorsa, ezért Csicserin útján június 9-én a következő kérdést intézte Kunhoz: „Antant rádiók jelentik, hogy a magyar vöröscsapatok nem magyar területeket szállnak meg. Nem kellene-e a szlovákok önrendelkezésének helyet adni, hogy ne szítsuk újra a cseh nacionalizmust.” Kun így válaszolt: „A szlovák tanácsköztársaság kikiáltására minden előkészület megtörtént. A kikiáltás a legrövidebb időn belül megtörténik. Nemzetiségi politikánk lenini” Valóban, egy hét múlva kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Július végén Kun két táviratban is sürgős segítséget kért, ezek közül az első még ismeretlen, csupán Lenin válaszából tudunk róla. Lenin igyekezett újból megnyugtatni Kunt, kitartásra ösztönözte és nem leplezve az oroszországi nehézségeket, megígérte, hogy minden lehető segítséget megadnak. Mire azonban Lenin válasza megérkezett Budapestre, innen is elment egy távirat, amelyet Kun küldött és amelyet nyilván szolment jelentősége miatt Lenin saját kezűleg lemásolt. Ez a távirat így kezdődött: „Augusztus elsején, ma Budapesten megalakult a jobboldali szocia listák kormánya, amelyben részt vesznek a szakszervezetek vezetői, a diktatúra ellenfelei . . Tanulságokról A Magyar Tanácsköztársaság elbukása után Lenin sokat foglalkozott annak történelmi tanulságaival. A harc, a jövő formálásának embereként főként abból a szempontból vizsgálta a levert forradalom kérdéseit, hogy mit lehet azokból tanulni, mit lehet értékesíteni a jelen harcai, a jövő építése számára. Hangsúlyozta, hogy a magyar proletárdiktatúra vereségének döntő oka az volt, hogy — mivel nem rendelkezett elegendő visszavonulási területtel — a nyugati imperialista rablók megfojtották. Azonban éppen a tanulságok levonása érdekében kereste azokat a hibákat is, amelyeket a magyar kommunisták követtek el, így rámutatott a földosztás elmulasztására, a jobboldali szociáldemokrácia elleni harc következetlenségére, a forradalmi fegyelem hiányosságaira. Mindamellett Lenin újra és újra hangoztatta, hogy a Magyar Tanácsköztársaság harca hősi küzdelem volt, amely nem volt hiábavaló véráldozat. Miként az 1905-ös első, elbukott orosz forradalmat a győztes forradalom főpróbájának tartotta, a Magyar Tanácsköztársasággal kapcsolatban is hangoztatta: „az első után, amely elbukott és következik a győzelmes második”. Következik: LENIN ÉS KUN BÉLA Stenist és Szamuely 1919 májusában a moszkvai Vörös téren. Elmondani vagy ábrázolni? Hálátlan dolog kellemetlen tényeket közölni az emberekkel. A rossz hír gerjesztette indulat gyakran a hírhozót sújtja. Történelmi regények, színművek, filmek kissé elkoptatott, de mindig hatásos jelenete a lehangoló hírnök fejevétele. Ilyen és hasonló intelmekkel csitítja magát a kritikus a tv riportfilmjeinek bírálata közben. Mert bizony van mit bírálni. A tv valóságfeltáró tevékenysége meglehetősen tervszerűtlennek látszik, szűkös keretek között mozog, módszereiben elég kezdetleges. Mindezt többször is szóvá tettem vasárnapi jegyzeteimben, gondosan ügyelve arra, hogy a bemutatott negatív jelenség elleni indulat még a gyengébb riportok esetében se háruljon át a jelenség felderítőire, és hogy az amúgy is nehéz tv-riporteri munkát ne zavarja oktalan türelmetlenkedés. Mint sivatagban oázisra lelni, csaknem olyan örömöt jelentett számomra a Leányanyák című riportfilm. Hasonlóan jó véleménnyel vagyok A szeretet ünnepéről, minden fenntartásom ellenére is. Éppen ezért meglepett, hogy a Népszabadság egyik jeles munkatársa, Pintér István, éppen most vesztette el a riportfilmek által nyilván alaposan próbára tett türelmét, és szombati Ne így! című cikkével alaposan odacsördített a két film készítőinek. Félreértések elkerülése végett, nem az indulatát sokallom elsősorban, hanem a jogos türelmetlenség időzítését és címzését. Kollégám szerint 5—10—12 éves gyerekeketfaggattak újra és újra... nem volt kegyelem, vallaniuk kellett... meggyötörték a kicsiket... a kérdező addig nem nyugodott, amíg ki nem szorította az egyikből... Úristen, kaphat a fejéhez a tájékozatlan olvasó, mi történhetett itt? Micsoda szadista elvetemültség, micsoda titkos inkvizíció alázhatott Twist Olivérekké kisgyermekeket a mai Magyarországon? Nem kell túlságosan megijedni, mindössze arról van szó, hogy a televízió filmet forgatott a Fóti Gyermekvárosban, önként jelentkező gyerekekkel beszélgetett Molnár Margit a szülői szeretet hiányáról. A legtöbb gyerek mosolyogva válaszolt a számára egyáltalán nem új kérdésekre, hiszen életük legnagyobb sérelme, mindennapos, minden órás gondja a szülők hiánya, még akkor is, ha közben a fogadott szülőkhöz és a nevelőkhöz fűződő érzelmi kapcsolatok bizonyos fokú kárpótlást nyújtanak nekik. Egyetlen kislány sírta el magát beszélgetés közben. De az ő feltörő lelki fájdalmát sem a tévések „kegyetlensége” okozhatta, inkább a közeli és mégis elérhetetlen szülők miatti keserűség. Lehet a kérdések megfogalmazásánál, a riporternő hangsúlyain vitatkozni (és nem találok bennük semmi kivetnivalót, csupán a második film végén elszavaltatott Mama című József Attila-verset érzem erőltetett poénnak), de a film humánus szellemét, segíteni akarását meggyőző módon kétségbe vonni aligha lehet. Pintér István mégis úgy véli: „E filmek készítői az emberségre akarnak figyelmeztetni, de ezt nem emberséges módon teszik.” Vagyis, a jószándék ellenére embertelenül jártak el. Remélem, morális érzékem nem tompult el annyira, hogy egy gyermekellenes, embertelen filmnek tapsoljak — mellesleg szólva többi kritikustársammal egyetértésben. Én ugyanis nem a riportot érzem embertelennek, hanem a riport célpontját: a szülői könnyelműséget, nemtörődömséget, bűnös felelőtlenséget. Legtöbb vitám a cikk elvileg összegező részével van. Nevezetesen, a téma újszerűségének megítélése és a kellemetlen problémák feltárásának tárgyában. Aligha célravezető a leányanyákkal kapcsolatos vitát abba az irányba terelni, hogy úttörő vállalkozás-e maga a tárgyválasztás, mert elhisszük a cikk írójának, hogy „legalábbis Goethe óta, a Gretchen-tragédia óta nem hat éppen annak a leányanyák nehéz sorsa, az irodalomban semmiképp sem. De még a mai, hazai publicisztikában sem először esik szó róluk”, így igaz. A téma valóban nem új, még Goethe előtti időkben is találunk irodalomtörténeti nyomokat, a görög mitológiában maga Zeusz főisten sem ártatlan ez ügyben — ám a kultúrtörténeti adalékok, bármennyire meggyőzőek is, sajnos nem nyújthatnak vigaszt a szerencsétlen sorsú mai leányanyáknak. Nekik a téma vadonatúj. Különben is, ha a témák eredetisége szerint osztályoznánk akár a riportokat, akár az irodalmi műveket, akkor bezárhatnánk a boltot, mert egy bölcs megállapítás szerint az egész európai irodalom az első görög hősi ének, az Iliász témáit újítja fel és variálja. A szeretet ünnepének témáját és mondandóját pontosan rögzíti vitatársam. „Mindezeket a módszereket azzal a céllal alkalmazták, hogy rádöbbentsék a társadalmat, keserves sorsuk van a szüleik nélkül felnövő gyerekeknek — akkor is, ha az állam, a közösség mindennel ellátja őket.” Ám megint előtolakszik az abszolút eredetiséget firtató kérdés: „De ki nem tudta ezt eddig?” Mindenki tudta, felelhetnénk, de talán nem eléggé tudta. Mindenesetre a film után jobban tudja. Az emberi tudat oly sok mindent elraktároz, annyi mindent tudunk általában és elvontan, hogy nem árt a sok ismeretből egy-egy aktuálisan fontosat újra és újra megerősíteni, kiegészíteni, felfrissíteni. Végül, de elsősorban azzal a szemlélettel vitatkozom, amelyik ebben a látszólag ésszerű és ártatlan mondatban testesül meg: „A legtöbb néző — maga is szülő — átélte volna a csöppségek szenvedését akkor is, ha valamelyik pedagógus elmondta volna, hogy ezt sem, azt sem látogatják meg.” Igen, pedagógussal is el lehetett volna mondatni a kiszemelt témát, de úgy látszik, a tévé ez alkalommal más módszert választott, talán azért, mert tudja, milyen lényeges különbség van az elmondás és — a képi eszközöket felhasználó műfajokban — a megmutatás között. Petőfi Sándor is írhatott volna egy takaros cikket az árvalányok nehéz sorsáról, mégis inkább szóképek segítségével életre keltette Ilustrát és a gonosz Mostohát. De ne távolodjunk ilyen meszsze és ilyen magasba. Söpörjünk csak a tévé portáján. A két kifogásolt riportfilmnél sokkal megrázóbb és nyersebb tényeket is bemutatott már a magyar televízió. S ezek ellen — tudtommal — senki sem tiltakozott éles cikkben. Csak két közeli példát, amiben gyerekek is szerepeltek. Egy nemrég bemutatott kisfilm a kiskorúak agresszivitásáról, szadista hajlandóságáról tájékoztatott, ehhez képest a gyermeklányok és a fóti gyerekek bemutatása bizony vidám majális emlékét hagyja bennünk. Egy másik példa: a Vietnamban harcoló amerikai katonák morális gátlástalanságáról sokat olvashattunk, hallhattunk, a My Lai-i vérengzésről ki nem tudott eddig? — kérdezhetném vitapartnerem szavaival, mégis, mennyivel mélyebben éltük át a tömegkivégzés tragédiáját a halottak közül elevenen előkerült, premier plánban megmutatott vietnami kislány zokogó vallomása nyomán. Tudományosan bizonyított tapasztalatok szerint az érzelmi hatás mélyebb és maradandóbb nyomot hagy az emberek nagy többségében, mint a logikus érv. A tévé milliókhoz szól, nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a fontos felismerést. Még akkor sem, ha éppen a gyerekekkel kapcsolatban oly sokszor kompromittálták már érzelmeinket olcsó filmecskék, giccses történetek. Nyilván ezek emléke riasztja Pintér Istvánt is. A vitatott két riportfilmet azonban formális gondolattársítással ne soroljuk könynyelműen a „hatásvadász” filmek kategóriájába. Mert jó eszközökkel, jó érdekekért igyekezett és tudott hatni. Jovánovics Miklós