Népszabadság, 1970. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-12 / 60. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1970. március 12. csütörtök FEJEZETEK RÉTI LÁSZLÓ DOKUMENTUMKÖNYVÉBŐL 3. Lenin és a Magyar Tanácsköztársaság A Magyar Tanácsköztársaság­­ kikiáltása — a marxizmus—lenin­­ március győzelme, Lenin eszméi­nek fényes sikere volt Magyaror­szágon. Ezért írta a Vörös Újság március 23-án, Lenin diadala cí­mű cikkében: „A Magyar események újabb fé­nyes győzelmét jelentik Leninnek, a nemzetközi proletárság dicső vezé­rének, s egyben a legnagyobb ku­darcot a csődbe jutott kapitalista ki­zsákmányolás megmentőjének, a frázisoktól csöpögő Wilsonnak. Még egy-két csapás, és ez a hatalmas bál­vány romokban fog heverni, míg Lenin eszméi diadallal járják be az egész világot.” Tá­vira­tvá­ltás Amikor a Magyar Tanácsiköz­­i­társaság létrejött, ellenséges te­rületek és frontok választották el­­ Szovjet-Oroszországtól. Nem volt más közvetlen összeköttetési le­hetőség, mint a szikratávíró. Ez azonban ak­kor még viszonylag új technikai vívmány volt és nem működött mindig hibátlanul. Le­nin és Kun Béla a Tanácsköztár­saság fennállásának rövid 1331 napja alatt gyakran váltottak táviratot, de ennek egy része vagy­­ egyáltalán nem vagy csak késve és eltorzítva érkezett meg, más részének a leírt szövege nem ma­radt fenn vagy nem került elő, így ezt a táviratváltást jelenleg csak hiányosan tudjuk rekonst­ruálni. Már március 22-én a Magyar Tanácsköztársaság fennállásának első napján sikerült közvetlen távíró-összeköttetést teremteni­­ Moszkvával, ahonnan Lenin Kun­­ Bélát kérte a készülékhez. Kun azonban akkor éppen nem tar­tózkodott ott, és helyette Pór Er­nő, a kommunista párt egyik ve­zető tagja vette fel az érintke­zést Leninnel. Lenin üdvöz­letét küldte a magyar pro­letárkormánynak és külön Kun Bélának. Még ezen a napon Kun is küldött egy üdvözlő és Szovjet-Oroszország segítségét ké­rő táviratot Leninnek. Ezt a távira­tot már másnap közölte a moszk­vai Pravda. Lenin igen nagy lelkesedéssel fogadta a Magyar Tanácsköztár­saság kikiáltását, méltányolta an­nak mint a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom első követő­jének, világtörténeti jelentőségét. Mégis nyugtalanították őt a Ta­nácsköztársaság létrejöttének kö­­rülnényei, főleg az egész szociál­demokráciával való pártegyesü­lés, és ezért már március 23-án külön táviratban kért felvilágosí­tást Kun Bélától. Kérdéseinek lé­nyege az volt, biztosítva van-e, hogy az új kormány valóban kommunista kormány lesz. Kun válaszában hivatkozott arra, hogy a legjelentősebb jobboldali veze­tők kiléptek a pártból, valamint kiemelte saját személyes hatását a párt és a kormány vezetésében. Lenint a válasz megnyugtatta. Néhány nap múlva gramofonle­mezre vették és az egész Szovjet- Oroszországban sok ezer példány­ban terjesztenék Zenin en­e a célra készített beszédét, amelynek ez volt a címe:: Tájékoztatás a Kun Bélával szikratávírón foly­tatott beszélgetésről. Ebben Le­nin­­meleg szavakkal szólt Kim Béláról és a magyar proletárfor­radalomról. Április közepén, a román bur­­zsoá hadsereg támadása miatt, hir­telen válságosra fordult a Magyar Tanácsköztársaság helyzete. Kun április 22-én és 27-én táviratban kért Lenintől sürgős segítséget. Hogy a második táviratot Lenin megkapta-e, arra nincs adat, azt azonban tudjuk, hogy az első csu­pán május 13-án jutott el hozzá. Ekkorra a helyzet azonban már megváltozott, a Magyar Tanács­­köztársaságot fenyegető közvet­len veszély elmúlt, Lenin üdvö­zölte az erősödő magyar Vörös Hadsereget és közölte, hogy a szovjet csapatok fokozott mérték­ben támadják a román ellenfor­radalmi csapatokat. Erzsébetfalvából Lenin­váron Közben május elsején a forra­dalmi Magyarország és a vörös Budapest az első szabad május elsejét ünnepelte. A gyönyörűen feldíszített­­ fő­városban több helyen felállítot­ták Marx, Engels és Lenin élet­­nagyságú szobrait, mindenfelé látható volt a Lenin arcképével díszített plakát. Ugyanezen az ünnepi napon Erzsébetfalva lakossága elhatá­rozta, hogy a Tanácskormány ál­tal városi rangra emelt helység felveszi Lenin nevét. Erre vonat­kozólag a Belügyi Népbiztosság a következő átiratot intézte a város munkástanácsához: „Erzsébetfalva városnak folyó évi május 1-én megtartott népgyűlésén egyhangúlag hozott azt a határoza­tot, mellyel kimondotta, hogy eddigi elnevezése helyett a város­­ nevét »Leninváros«-ra változtatja, jóváha­gyólag tudomásul vettem. Ezen el­határozásomat az arra illetékes té­nyezőkkel egyidejűleg közöltem.” Mint ismeretes, Szamuely Tibor május végén, életét kockáztatva, repülőgépen Moszkvába utazott, hogy Lenint a magyarországi vi­szonyokról informálja. Május 25-én, ugyanebben az időben, Kun táviratban kérte Lenint, hogy küldjön rádió útján egy nyílt le­velet, amelyben támogatja a ma­gyar kommunisták munkáját. Szamuely Leninnél Első pillantásra érthetetlennek látszik, hogy ugyanakkor, amikor Szamuely Leninhez repült, Kun egy rádiónyilatkozatot kért tőle. Ennek magyarázatát az akkori körülmények adják. Egyrészt Szamuely útja az ellenséges fron­tokon keresztül feltétlenül szigo­rú titoktartást igényelt. Nem ír­hatott tehát erről Kun. Másrészt egyáltalán nem volt biztos, hogy Szamuely visszaérkezik-e. Ha nem, akkor sor kerülhetett vol­na a kért rádiónyilatkozatra. Szamuely azonban szerencsésen visszaérkezett és magával hozta Lenin üzenetét. Szamuely a repülőtérről egye­nesen a Budapesti Munkás- és Katonatanács ülésére si­etett. A hétórás repülőúttól fáradtan, de nagy lelkesedéssel számolt be ta­pasztalatairól, Leninnel folytatott megbeszéléseiről. „Lenin elvtársnak — mondotta — nincs egyéb óhajtása és nincs egyéb kérése, sőt mondhatnám, nincs egyéb követelése, mint az utolsó csepp vérig, az utolsó szál emberig kitartani a forradalom védelmére, a proletariátus felszabadítása érde­kében. Nincs visszavonulás, nincs megalkuvás, nincs meghajlás! Aki a forradalom katonájává szegődött, annak a forradalom harcát végig kell vívnia.” „Ne­m­ze­t­is­égi politikánk lenini“ A dicsőséges északi hadjárat során a magyar Vörös Hadsereg jelentős szlovák területeket sza­badított fel. Lenint rendkívül ér­dekelte e területek sorsa, ezért Csicserin útján június 9-én a kö­vetkező kérdést intézte Kunhoz: „Antant rádiók jelentik, hogy a magyar vöröscsapatok nem magyar területeket szállnak meg. Nem kel­­lene-e a szlovákok önrendelkezésé­nek helyet adni, hogy ne szítsuk új­ra a cseh nacionalizmust.” Kun így válaszolt: „A szlovák tanácsköztársaság ki­kiáltására minden előkészület meg­történt. A kikiáltás a legrövidebb időn belül megtörténik. Nemzetiségi politikánk lenini” Valóban, egy hét múlva kikiál­tották a Szlovák Tanácsköztársa­ságot. Július végén Kun két távirat­ban is sürgős segítséget k­ért, ezek közül az első még ismeret­len, csupán Lenin válaszából tu­dunk róla. Lenin igyekezett új­ból megnyugtatni Kunt, kitartás­ra ösztönözte és nem leplezve az oroszországi nehézségeket, meg­ígérte, hogy minden lehető segít­séget megadnak. Mire azonban Lenin válasza megérkezett Budapestre, innen is elment egy távirat, amelyet Kun küldött és amelyet nyilván szo­­l­ment jelentősége miatt Lenin sa­ját kezűleg lemásolt. Ez a távirat­­ így kezdődött: „Augusztus elsején, ma Budapes­ten megalakult a jobboldali szocia­­­ listák kormánya, amelyben részt vesznek a szakszer­vezetek vezetői, a diktatúra ellenfelei . . Tan­ulságokról A Magyar Tanácsköztársaság elbukása után Lenin sokat fog­lalkozott annak történelmi tanul­ságaival. A harc, a jövő formá­lásának embereként főként abból a szempontból vizsgálta a levert forradalom kérdéseit, hogy mit lehet azokból tanulni, mit lehet értékesíteni a jelen harcai, a jövő építése számára. Hangsúlyozta, hogy a magyar proletárdiktatúra vereségének döntő oka az volt, hogy — mivel nem rendelkezett elegendő visszavonulási területtel — a nyugati imperialista rablók megfojtották. Azonban éppen a tanulságok levonása érdekében kereste azo­kat a hibákat is, amelyeket a magyar kommunisták követtek el, így rámutatott a földosztás elmu­lasztására, a jobboldali szociálde­mokrácia elleni harc következet­lenségére, a forradalmi fegyelem hiányosságaira. Mindamellett Le­nin újra és újra hangoztatta, hogy a Magyar Tanácsköztársa­ság harca hősi küzdelem volt, amely nem volt hiábavaló vérál­dozat. Miként az 1905-ös első, el­bukott orosz forradalmat a győz­tes forradalom főpróbájának tar­totta, a Magyar Tanácsköztársa­sággal kapcsolatban is hangoztat­ta: „az első után, amely elbukott és következik a győzelmes máso­dik”. Következik: LENIN ÉS KUN BÉLA Stenist és Szamuely 1919 májusában a moszkvai Vörös téren. Elmondani vagy ábrázolni? Hálátlan dolog kellemetlen té­nyeket közölni az emberek­kel. A rossz hír gerjesztette indu­lat gyakran a hírhozót sújtja. Történelmi regények, színművek, filmek kissé elkoptatott, de min­dig hatásos jelenete a lehangoló hírnök fejevétele. Ilyen és hasonló intelmekkel csitítja magát a kritikus a tv ri­­portfilmjeinek bírálata közben. Mert bizony van mit bírálni. A tv valóságfeltáró tevékenysége meg­lehetősen tervszerűtlennek látszik, szűkös keretek között mozog, módszereiben elég kezdetleges. Mindezt többször is szóvá tettem vasárnapi jegyzeteimben, gondo­san ügyelve arra, hogy a bemu­tatott negatív jelenség elleni in­dulat még a gyengébb riportok esetében se háruljon át a jelen­ség felderítőire, és hogy az amúgy is nehéz tv-riporteri mun­kát ne zavarja oktalan türelmet­lenkedés. Mint sivatagban oázisra lelni, csaknem olyan örömöt je­lentett számomra a Leányanyák című riportfilm. Hasonlóan jó vé­leménnyel vagyok A szeretet ün­nepéről, minden fenntartásom el­lenére is. Éppen ezért meglepett, hogy a Népszabadság egyik jeles munkatársa, Pintér István, éppen most vesztette el a riportfilmek által nyilván alaposan próbára tett türelmét, és szombati Ne így! című cikkével alaposan odacsör­­dített a két film készítőinek. Fél­reértések elkerülése végett, nem az indulatát sokallom elsősorban, hanem a jogos türelmetlenség időzítését és címzését. Kollégám szerint 5—10—12 éves gyerekeket­­faggattak újra és újra... nem volt kegyelem, vallaniuk kellett... meggyötörték a kicsiket... a kérdező addig nem nyugodott, amíg ki nem szo­rította az egyikből... Úristen, kaphat a fejéhez a tájékozatlan olvasó, mi történhetett itt? Mi­csoda szadista elvetemültség, mi­csoda titkos inkvizíció alázhatott Twist Olivérekké kisgyermekeket a mai Magyarországon? Nem kell túlságosan megijedni, mindössze arról van szó, hogy a­ televízió filmet forgatott a Fóti Gyermek­­városban, önként jelentkező gye­rekekkel beszélgetett Molnár Margit a szülői szeretet hiányá­ról. A legtöbb gyerek mosolyogva válaszolt a számára egyáltalán nem új kérdésekre, hiszen életük legnagyobb sérelme, mindenna­pos, minden órás gondja a szülők hiánya, még akkor is, ha közben a fogadott szülőkhöz és a neve­lőkhöz fűződő érzelmi kapcsola­tok bizonyos fokú kárpótlást nyújtanak nekik. Egyetlen kislány sírta el magát beszélgetés köz­ben. De az ő feltörő lelki fájdal­mát sem a tévések „kegyetlensé­ge” okozhatta, inkább a közeli és mégis elérhetetlen szülők miatti keserűség. Lehet a kérdések megfogalma­zásánál, a riporternő hangsúlyain vitatkozni (és nem találok ben­nük­ semmi kivetnivalót, csupán a második film végén elszavalta­­tott Mama című József Attila-ver­­set érzem erőltetett poénnak), de a film humánus szellemét, segíte­ni akarását meggyőző módon két­ségbe vonni aligha lehet. Pintér István mégis úgy véli: „E filmek készítői az emberségre akarnak figyelmeztetni, de ezt nem ember­séges módon teszik.” Vagyis, a jó­szándék ellenére embertelenül jártak el. Remélem, morális érzé­kem nem tompult el annyira, hogy egy gyermekellenes, ember­telen filmnek tapsoljak — melles­leg szólva többi kritikustársam­mal egyetértésben. Én ugyanis nem a riportot érzem emberte­lennek, hanem a riport célpont­ját: a szülői könnyelműséget, nemtörődömséget, bűnös felelőt­lenséget. Legtöbb vitám a cikk elvileg összegező részével van. Ne­vezetesen, a téma újszerűségének megítélése és a kellemetlen prob­lémák feltárásának tárgyában. Aligha célravezető a leányanyák­kal kapcsolatos vitát abba az irányba terelni, hogy úttörő vál­­lalkozás-e maga a tárgyválasztás, mert elhisszük a cikk írójának, hogy „legalábbis Goethe óta, a Gretchen-tragédia óta nem hat éppen annak a leányanyák nehéz sorsa, az irodalomban semmiképp sem. De még a mai, hazai publi­cisztikában sem először esik szó róluk”, így igaz. A téma valóban nem új, még Goethe előtti idők­ben is találunk irodalomtörténeti nyomokat, a görög mitológiában maga Zeusz fői­s­ten sem ártatlan ez ügyben — ám a kultúrtörté­neti adalékok, bármennyire meg­győzőek is, sajnos nem nyújthat­nak vigaszt a szerencsétlen sor­sú mai leányanyáknak. Nekik a téma vadonatúj. Különben is, ha a témák eredetisége szerint osz­tályoznánk akár a riportokat, akár az irodalmi műveket, akkor bezárhatnánk a boltot, mert egy bölcs megállapítás szerint az egész európai irodalom az első görög hősi ének, az Iliász témáit újítja fel és variálja. A szeretet ünnepének témáját és mondandóját pontosan rögzíti vita­társam. „Mindezeket a mód­szereket azzal a céllal alkalmaz­ták, hogy rádöbbentsék a társa­dalmat, keserves sorsuk van a szüleik nélkül felnövő gyerekek­nek — akkor is, ha az állam, a közösség mindennel ellátja őket.” Ám megint előtolakszik az ab­szolút eredetiséget firtató kér­dés: „De ki nem tudta ezt ed­dig?” Mindenki tudta, felelhet­nénk, de talán nem eléggé tudta. Mindenesetre a film után job­ban tudja. Az emberi tudat oly sok mindent elraktároz, annyi mindent tudunk általában és el­vontan, hogy nem árt a sok is­meretből egy-egy aktuálisan fon­tosat újra és újra megerősíte­ni, kiegészíteni, felfrissíteni. Végül, de elsősorban azzal a szemlélettel vitatkozom, amelyik ebben a látszólag éssze­rű és ártatlan mondatban teste­­sül meg: „A legtöbb néző — ma­ga is szülő — átélte volna a csöppségek szenvedését akkor is, ha valamelyik pedagógus el­mondta volna, hogy ezt sem, azt sem látogatják meg.” Igen, pe­dagógussal is el lehetett volna mondatni a kiszemelt témát, de úgy látszik, a tévé ez alkalommal más módszert választott, talán azért, mert tudja, milyen lénye­ges különbség van az elmondás és — a képi eszközöket felhasználó műfajokban — a megmutatás kö­zött. Petőfi Sándor is írhatott vol­na egy takaros cikket az árvalá­nyok nehéz sorsáról, mégis inkább szóképek segítségével életre kel­tette Ilustrát és a gonosz Mosto­hát. De ne távolodjunk ilyen mesz­­sze és ilyen magasba. Söpörjünk csak a tévé portáján. A két kifo­gásolt riportfilmnél sokkal meg­­rázóbb és nyersebb tényeket is bemutatott már a magyar televí­zió. S ezek ellen — tudtommal — senki sem tiltakozott éles cikk­ben. Csak két közeli példát, ami­ben gyerekek is szerepeltek. Egy nemrég bemutatott kisfilm a kis­korúak agresszivitásáról, szadista hajlandóságáról tájékoztatott, eh­hez képest a gyermeklányok és a fóti gyerekek bemutatása bizony vidám majális emlékét hagyja bennünk. Egy másik példa: a Vietnamban harcoló amerikai katonák morális gátlástalanságá­ról sokat olvashattunk, hallhat­tunk, a My Lai-i vérengzésről ki nem tudott eddig? — kérdezhet­ném vitapartnerem szavaival, mégis, mennyivel mélyebben él­tük át a tömegkivégzés tragédiá­ját a halottak közül elevenen elő­került, premier plánban megmu­tatott vietnami kislány zokogó vallomása nyomán. Tudományosan bizonyított ta­pasztalatok szerint az érzelmi hatás mélyebb és maradandóbb nyomot hagy az emberek nagy többségében, mint a logikus érv. A tévé milliókhoz szól, nem hagy­hatja figyelmen kívül ezt a fon­tos felismerést. Még akkor sem, ha éppen a gyerekekkel kapcso­latban oly sokszor kompromittál­ták már érzelmeinket olcsó fil­mecskék, giccses történetek. Nyil­ván ezek emléke riasztja Pintér Istvánt is. A vitatott két riport­filmet azonban formális gondo­­­­lattársítással ne soroljuk köny­­nyelműen a „hatásvadász” filmek kategóriájába. Mert jó eszközök­kel, jó érdekekért igyekezett és tudott hatni. Jovánovics Miklós

Next