Népszabadság, 1970. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 57. szám

O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Külpolitikánk negyedszázada (Folytatás az előző oldalról.) kinyilvánítja készségét az imperialista­­ellenes akcióegység megteremtésére a Kínai Népköztársasággal, kezdeménye­zi a kétoldalú államközi kapcsolatok kölcsönös előnyös fejlesztését. Szocialista külpolitikánk harmadik nagy eredménye, hogy baráti kapcsolatokat alakított ki a világ fejlődő országainak többségével. A jelen korszak egyik fontos jellemző­je, hogy Ázsia, Afrika, Latin-Amerika népei és államai az imperializmus tar­talékából a szocialista világrendszer szövetségesévé válnak. A Magy­ar Nép­­köztársaság szüntelenül támogatta és támogatja e népek felszabadító moz­galmát. Síkraszállunk a gyarmati rend­szer teljes és végleges felszámolásáért. Segítjük az igazságos ügyért harcoló vietnami népet, az arab felszabadítási mozgalmat, Angola, Mocambique, Por­­tugál-Guinea és Dél-Afrika népeit. Le­hetőségeink mértéke szerint készek va­gyunk támogatni ezen államokat az előttük álló feladatok megoldásában, politikai függetlenségük és szuvereni­tásuk megszilárdításában, gazdasági el­maradottságuk leküzdésében, független nemzetgazdaságuk létrehozásában és népeik életszínvonalának emelésében. Hazánk Ázsia, Afrika és Latin-Amerika 54 fejlődő államával létesített diplomá­ciai kapcsolatot. Kapcsolatainknak a békés egymás mellett élés szellemében történő fejlesz­tésében — az állami szuverenitás köl­csönös tiszteletben tartása, az egyenjo­gúság és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvei alapján — ered­ményeket értünk el a fejlett szapitalista államokkal is. Nem hazánkon múlt, hogy e kapcsolatok hosszú ideig rosz­­szul alakultak. Az imperialista uralko­dó körök a legkülönbözőbb eszközök alkalmazásával — pénzzel és csábítás­sal, aknamunkával és felforgatással, bojkottal és embargóval, az ellenforra­dalom erőinek felkészítésével és támo­gatásával, vádaskodással és rágalmak­kal — kísérleteztek a Magyar Népköz­­társaság belső társadalmi rendjének megdöntésével. Az elmúlt negyedszázad során azonban e kísérletek sorra-rend­­re kudarcot vallottak. Úgy tűnik, s ez eddigi szocialista politikánk egyik nagy eredménye, hogy a fejlett kapitalista országok kormányai kénytelenek tudo­másul venni a történelem befejezett és megváltoztathatatlan tényét , a dolgo­zó nép örök és visszavonhatatlan hatal­mát hazánkban. Szubjektív óhajaik el­lenére erősödik bennük az a felisme­rés, hogy a magyar nép társadalmi rendszerének kérdése kívül esik illeté­kességük és lehetőségük határain. Külpolitikája békeszerető elveinek megfelelően, a Magyar Népköztársaság — összhangban a világbéke, az érintett országok népei és népünk érdekeivel — ezután is kész kapcsolatainak fejleszté­sére valamennyi fejlett kapitalista or­szággal h­azánk európai ország, ezért a Magyar Népköztársaság meg­különböztetett figyelmet szen­tel földrészünk békéjének. Európa, ahol több mint harminc or­szágban mintegy hatszázmillió ember él, a szocializmus és a kapitalizmus közötti társadalmi, ideológiai és politi­kai harc, a két rendszer társadalmi ver­senyének egyik legfőbb területe. Bár­milyen európai fegyveres konfliktus újabb világháború tűzfészkévé válna. A Varsói Szerződés tagállamai 1966-ban Bukarestben és 1969-ben Budapesten megtartott tanácskozása, valamint az 1967-ben megrendezett Karlovy Vary-i értekezlet megjelölte az európai bizton­ság megteremtésének konkrét program­ját. Kormányunk európai törekvései ket­tős irányúak. Egyrészt síkraszáll az európai realitások elismertetéséért, másrészt szorgalmazza az összeurópai biztonsági konferencia összehívását. Az európai realitások elfogadása az Odera -Neisse-határ, az NDK és az NSZK közötti államhatár elismerését, az NDK teljes jogú nemzetközi elismerését, Nyu­­gat-Berlin különleges politikai egység­ként való tudomásulvételét, a müncheni diktátum kezdettől való érvénytelen­ségének kinyilvánítását jelenti. Az összeurópai biztonsági konferen­cia összehívása meghatározó szerepet játszhatna kontinensünk politikai at­moszférájának megjavításában. Az erő­szakról való lemondást tartalmazó szerződéstervezetnek, az európai álla­mok gazdasági együttműködése fejlesz­tése problémáinak, valamint más kö­zös érdeklődésre számot tartó kérdések­nek a konferencián történő megvitatá­sa fontos hozzájárulást jelenthetne Európa békéjének és boldogabb jövő­­­­jének biztosításához. A Magyar Népköztársaság nemzetkö­zi tevékenységének eredményeként ha­zánk egyenjogú, megbecsült tagja a nemzetek közösségének. A Magyar Népköztársaság 85 állammal áll diplo­máciai kapcsolatban. Hazánk két évig az ENSZ Biztonsági Tanácsában szol­gálta a világbéke ügyét, jelenleg pedig a 25 hatalmi leszerelési bizottság tagja­ként fáradozik az általános és teljes le­szerelés problémáinak az emberiség ja­vára történő előmozdításán. T­örténelmi eredményeink elérésé­ben meghatározó jelentősége van népünk szocialista építő­munkájának és elvi politikánk­nak. Még a velünk nem rokonszenvező politikai körök is értékelik hazánk gaz­dasági fejlődését és következetes poli­tikáját. Kénytelenek elismerni, hogy az elmúlt 25 év alatt egy évszázad gaz­dasági elmaradottságát küzdöttük le. Bel- és külpolitikánk egyenesvonalúsá­­ga, következetessége ugyancsak hazánk megbecsülését erősíti barát és ellenség szemében egyaránt. Amikor az orszá­gon belül bajok voltak, hibákat követ­tünk el, csökkent hazánk nemzetközi presztízse, a nemzetközi osztályharcban való részvételünk hatékonysága , for­dítva, amikor pártunk alkotóan alkal­mazta a tudományos szocializmus álta­lános igazságait hazánk konkrét viszo­nyaira, amikor eszmeileg, politikailag és szervezetileg egységesen lépett fel, összeforrott a tömegekkel, nemzeti ügy­­gyé tette a szocializmus építését, akkor növekedett nemzetközi tekintélyünk, külpolitikánk hatékonysága. Az elmúlt évtizedekben barátaink megelégedéssel fogadták, ellenségeink pedig kénytelen-kelletlen tudomásul vették, hogy külpolitikánk elkötelezett, osztálypolitika. Annak iránya: a szo­cializmus ügyének szolgálata, a béke védelme. Ez a politika állandó, elvi ala­pokon nyugszik, nem függ konjunktu­rális elemektől, nem hatnak rá csábító szirénhangok. Nemzetközi tevékenysé­gében pártunk és kormányunk nem tér ki a történelmi fejlődés által napirend­re tűzött kérdések higgadt, egyenes megválaszolása, a nagy konfliktusok idején a megfontolt, nyílt állásfoglalá­sok elől. Szocialista hazánk második negyed­­századának küszöbén elégedetten néz­hetünk a megtett útra, az előttünk álló feladatokra. Az elkövetkező évtizedek osztály-összeütközéseink alapvető tar­talma a szocializmus pozícióinak térhó­dítása lesz. Eddigi internacionalista ma­gatartásunk szellemében, népköztársa­ságunk bel- és külpolitikája a jövőben is népünk érdekeit, a szocialista közös­ség javát, a világ forradalmi megvál­toztatását fogja szolgálni. H CZINKE FERENC RAJZAI „Keresi 13 éves fiát, Miklóst!" AKIT KERESTEK Bezártuk a főrendezői szoba ajtaját. Ha hozzák majd a kávékat, hármat ko­pogtatnak, csak akkor nyitjuk ki. Kü­lönben nem lehetne nyugodtan beszél­getni. Márpedig jó lenne egy órát szán­ni a huszonöt esztendőre. Az apropó ? A Szabadság 1945. január 27-i száma. Nagy, több száz érdeklődést tartalmazó rovat: „Ki tud róla?” Egy közlemény a sok közül: — „Szinetár Ernő dr. keresi 13 éves fiát, Miklóst. Sürgős értesítést kér. Címe: Szent István Kórház, idegosztály, G-pav­ilon.” — Ez te vagy ? — Ki más volna? Amint ez közis­mert, megkerültem. És azóta is vagyok. Eredetileg arról lett volna szó, hogy arról beszélünk: Szinetár Miklós érde­mes művész, kétszeres Jászai Mari-dí­jas, a Magyar Televízió főrendezője hogyan menekült meg ezelőtt huszonöt esztendeje kisgyermekként a fasizmus poklából. A hang azonban már kezdet­ben sem ünnepélyes, s a régi, elfele­dett, de most, a jubileum előtti lapoz­gatások során felfedezett, elsárgult új­­ságközlemény sem okoz meghatódást. — Hogy miként menekültem meg? Hosszadalmas lenne elmondani, de ta­lán nem is fontos. Voltam valahol, el­jött értem tábori csendőrnek öltöz­ve egy tisztességes ember, elvitt, mint­ha letartóztatott volna, megpróbált biz­tonságba helyezni. Én meg nem érez­tem jól magam, megszöktem. Átjutot­tam a fronton, Pestújhely környékén ért el a felszabadulás. Aztán beteg let­tem, tüdőcsúcshuruttal kórházba ke­rültem. Amikor apám keresett, már benn voltam a VIII. kerületben. Az apám megmenekülése, az izgalmasabb. Azt ő jobban tudja elmondani, ha. Az igazgató főorvos ismert névről, hiszen én is odavalósi voltam, ő írt, hogy a fiam már túl van az életveszé­lyen. GYALOG Ma már tehát lehetetlen kideríteni pontosan, mi is történt Szinetár Mik­lóssal 1944 végén, 1945 elején. — Arra emlékszem — mondja —, hogy amikor olvastam a hirdetést a Bérkocsis utcában, ahol akkor voltam, kimentem­ a Szent István Kórházba. Ott megtaláltam az apámat. Természetesen kigyalogolt, hiszen szó sem volt semmiféle közlekedési eszköz­ről. Az élet akkor indult. És elindult útjára egy kisfiú. Rongyos volt és éhes, éppolyan, mint százezer társa. Most viszont egy harmincnyolc éves férfi ül egy főrendezői szobában. Ez már rend­hagyó dolog. Végül is a Magyar Tele­víziónak csak egy főrendezője van. S egyébként is ritka, ha valaki ilyen fia­talon ilyen magas beosztásba kerül és ennyi elismerés éri. — Ha már 1945 januárjában kezdtük, folytassuk is ott. Háborús termék va­gyok, pontosabban a felszabadulás in­dított el egy úton, amelyen járok. Mit tudta­­ én 1945-ben a világról? Azt, hogy valami borzalmas volt, amikor folyton remegnem kellett, és valami mást akartam csinálni. Így kerültem a kom­munisták közé, akik gyűlölték azokat, akiket én is gyűlöltem. És akkor párt­tagnak tartottam magam, pedig per­sze nem voltam az. A Madách iskolá­ban én voltam az a bizonyos bolsevik diák, a tanárok réme, aki folyton har­colt, mindent összeolvasott, de ami a tananyagot illeti... Ma Szinetár se adná azt a tanácsot a fiának, hogy úgy viselkedjék, mint akkor ő. Mindenesetre széles körben ismerték a VII. kerületben, diákszövet­ségi körökben. Néhány éve egy várnai üdülőben tisztáztuk, hogy a mi kettőnk ismeretsége is onnan van ... Persze az ilyesmi ma már csak legfeljebb egy-egy szervuszra elég. Az utak különbözőek lettek. Szinetáré még a rendhagyó idők­höz képest is rendhagyó. Kicsit talán szatírának is hangzik, pedig nem az. Rendkívüli idők, rendkívüli pályafutás. AKI KERESTE Dr. Szinetár Ernő, nemzetközileg is ismert ideggyógyász, ma a József Attila Kórház igazgató főorvosa. Furcsa lehet számára, hogy gyógyintézete annak a nevét viseli, akinek egykor az asztal­­társaságához tartozott, sakkpartnere, barátja volt. Megmenekülése történetét valahol a harmincas évek elején kezdi. "Sőt, régebben, 1919 körül, amikor nyír­egyházi kisdiákként — ez volt a Sza­muely testvérek városa — valamit megérzott a forradalmi eszmékből. A húszas évek végén, a harmincas évek elején tagja lett aztán annak az or­vostársaságnak, amelyből Weis Emil, Schönstein Sándor, Jahn Ferenc neve már fogalom, s Szinetár doktoron kí­vül csak Gartner Pál doktor él közü­lük. Volt szemináriumi előadó és sztájkszervező, és ma már nem is tudja, hogy harmincnégyben vagy harmincöt­ben volt-e fogoly Sombor-Schweinitzer politikai rendőrségén. A divatos belvá­rosi idegorvos, mint egy kommunista ügy letartóztatottja a politikai osztály számára amolyan csodabogárnak számí­tott. Négy nap múlva, néhány pofon és hathatós fenyegetések után kiengedték. Az évek teltek, jöttek a munkaszol­gálatos behívók. 1943-ban vitték volna Szinetár doktort Ukrajnába. Ekkor szö­kött meg, s egy páciense magától Ke­­resztes-Fischer belügyminisztertől szer­zett mentesítő iratot. Ez persze később, a nyilasok alatt már semmit sem ért. De akkor az István Kórházban, az idegosztályon működött az a kommu­nistákból alakult sejt, amely hamis ira­tokat gyártott, elbújtatta, akit lehetett, holott tagjai is bujkálókból álltak. Töb­bek között egy bizonyos Dömösi nevű pavilonszolga, akit eredetileg Kovács­nak hívtak, s 1919 óta használt álne­vet. A nyilas éra utolsó napjait aztán Szinetár doktor egy üregbe befalazva töltötte Kovács Nándorral, Dömösi fiá­val, aki a magyar Gestapótól lógott meg, mint KIMSZ-est fogták el. A világ kicsi. Kovács Nándort jól is­merem. Ma filmrendező. Az ő apja sze­rezte azt a katonaszökevényt, aki tá­bori csendőrnek öltözött, s elment az akkor 13 éves Szinetár Miklósért. Sike­rült biztonságba helyeznie, s amikor a gyerek megszökött tőle, utánament és megtalálta. — A közlemény után ő jelentkezett, hogy tudja, hol van Miklós. Én azt hi­szem, a fiam rosszul emlékszik. Nem Pestújhelyen feküdt tü­dőcsúcshurutban, hanem Nyíregyházán tífuszban. Miután előkerült, a Nemzeti Segély Nagyhalá­sziba küldte, hogy a csont és bőr gye­rek egy kicsit meghízzon. Ott betege­dett meg, bevitték a városba a kórház­ „BALRÓL FÚJ A SZÉL“ Egy hatodikos diák ír egy háromfel­­vonásos drámát. A címe: Balról fúj a szél. Elmegy vele a Nemzetibe, Major Tamáshoz. Adják elő a darabot. Major elolvassa, elbeszélget a szerzővel és azt a tanácsot adja neki, hogy ne vaca­koljon a gimnáziummal, új rendezőkre van szükség, nincs idő most a középis­kolára. A szerző átjut a főiskola három felvételijén, négyszázötven közül tized­­magával. A főiskolán tanulni kezd, közben többször majdnem kicsapják. A Madáchban ő maga volt a forradalom, a főiskolán többször éri a kispolgárság vádja. Horvai és Marton Endre tanít­ja, harmadéves korában pedig Oláh Gusztáv elviszi magával az Operaházba. 1953-ban elvégezte a főiskolát, vörös diplomát kapott. És mindjárt — hu­szonegy éves korában — rendezői ál­lást az Operettszínházban. Ő rendezte a színház nagy produkcióját, a Csárdás­királynőt. Nádasdy Kálmánnak tetszett, hívta a főiskolára tanársegédnek. 1955- ben Apáthy Imrével elindítottak egy színészosztályt. Apáthy megbetegedett, Szinetár egyedül maradt. Huszonhárom éves korában önálló osztályvezető ta­nár volt a főiskolán, ahol tizenöt éve megszakítás nélkül tanít. Tanítványai közül nyolcan Jászai Mari-díjasok. Közben rendezett Szegeden, a Szov­jetunióban, Olaszországban, Nyugat- Németországban, 1962 óta főrendező a Magyar Televíziónál. Csinált néhány emlékezetes, nagy produkciót. Kapott számos elismerést. Hivatalosat és nem hivatalosat. Egy ma már történelmi do­kumentumszámba menő dedikációt Ko­dálytól: „Szinetár Miklósnak Háry, Székelyfo­nó újraalkotásáért, köszönettel Kodály Zoltán.” A háború viharában elkallódott, a felszabadulás napjaiban megkerült kis­fiúból alkotó férfi lett. Ő ma is fia­talnak érzi magát, amolyan örök ifi­nek, diákszövetségesnek. Rendkívül nyugtalan ember, de türelmes is. — Ha az embernek valami nem tet­szik, a mi nemzedékünknek valahogy mindig 1945, az akkori idők, majd a kezdeti évek jutnak eszébe. Arra a len­dületre ma is szükség van. A beszélgetést 1945 januárjánál kezdtük és eljutottunk a máig. Ma már nincs olyan rovat az újságban: „Ki tud róla?” De vajon minden fontosat tu­dunk már egymásról? PINTÉR ISTVÁN

Next