Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Három hét műsorában tallózik a feladatával elmaradt kritikus. Elsőnek a mártírhalált halt Virinyeja emléke előtt tiszteleg. Ha dióhéjban elmondaná e furcsa nevű szibériai aszonyka történetét, alighanem sematizmusra gyanakodna a kedves olvasó. Ugyanis minden benne volt ebben a filmben, ami a forradalom mezsgyéjén átlépő isten háta mögötti orosz falura jellemző: áporodottság és lázadás, születés és halál, szerelem és válás, szegény és kulák, szemérmesség és paráznaság, úr és szolga, keresztény áhítat és pogány életkedv, vörösök és kozákok, babona és józan ész, barátság és féltékenység, hősiesség és aljasság, madárdal és sortűz. Az élet teljességének illúziója másfél órában. Naiv hősköltemény celluloidszalagon, több ezer éves műfaj a huszadik század közepének technikájával írva, Ligyija Szejfullina regénye nyomán. Látványként az Elektra című görög filmmel és Dovzsenko filmjeivel rokon. Ehhez hasonló szellemet, népies hangvételt, korszakot átfogó szándékot és elemi erejű érzelmi hatást legutóbb Csingiz Ajtmatov kirgiz író remekbe sikerült könyvében, A versenyló halálában találtunk. Lassan hömpölygött a történet, méltóságteljesen váltották egymást a képsorok. Az elhangzott mondatoknak mázsás súlyuk volt, tömörségükben egy-egy monológ rejlett (bár az eredeti stilizáltan népies ízeket nem magyarította a fordítás). Három hét távlatából, meglehetősen sok újabb műsor halványító élményén át is látjuk a felejthetetlen jeleneteket: Virinyeja és a mérnök találkozását, Magara hitbéli megvilágosodását és látványos haldoklását, Virinyeja és a „kihízott pofájú” bolsevik katona egymásratalálását, végül pedig az asszony kivégzését a madaraktól hangos zöld mezőben. * Aki olvassa a lapok tv-rovatát, tapasztalhatta, hogy az utóbbi hetekben a kritikusok fanyalognak. Kevés örömüket lelik a tv-filmekben. Fanyalognak és szókimondanak, amihez őszinte egyetértéssel csatlakozom én is. Volt egyszer egy borbély; Őrjárat az égen; Kedd, szerda, csütörtök; Valaki a sötétből... Csupa ismétlés. Pontosabban: csupa ismétlésnek tűnő produkció, jóllehet először láttuk őket. Nem a műsorszerkesztők ismétlik meg közkívánatra a sikereket, hanem a tv-filmek készítői elégednek meg korábbi (saját vagy nem saját) művek felmelegítésével, esetleg csak fellangyosításával. Esszük, nem esszük, mostanában nemigen kapunk mást. Hadd említsem elsőnek Dobozy Imre kedd, szerda, csütörtökjét, mint az emlékezetes Tizedes ..., valamint a Szemtől szemben című film témájának újabb feldolgozását. Dobozy eljárása ugyan felmelegítésnek is nevezhető, mégis kölcsönözzünk inkább megfelelő kifejezést a zeneelméletből és mondjuk azt, hogy variációk egy témára. Magyarország felszabadulásának témája nagy, az újabb variáció kevésbé invenciózus ugyan a korábbiaknál, de még mindig érdekes. Ha dióhéjban elmondanám a furcsa nógrádi borbély hőssé válásának történetét, rendkívül érdekesnek találhatná az olvasó. Egy sürgölődő, félszeg emberke 1909 kemény politikai harcaiban bölcsebbnek és éberebbnek bizonyul a városka vezetőinél. Az esetlen hős ellentmondásos fogalma felcsigázta érdeklődésünket Cserhalmi Imre és Hajdufy Miklós Volt egyszer egy borbély című tv-filmje iránt. Az eredetinek látszó történet azonban szokványos keretek közé szorult. Érdekes, hogy csaknem minden róla szóló kritikában felidéződik egy mostanában keveset használt szó: a sematizmus. Nyilván azért, mert a kuriózus történet formális bonyolítása jobban lekötötte az író figyelmét, mint a jellemek megrajzolása. Mivel keveset tudunk meg a szereplők emberi lényegéről, cselekedeteik indítékáról, ezért úgy érezzük, nem avattak be bennünket a történés mélyebb titkaiba. Így aztán figyelmesen követhettük ugyan a krimihez hasonló kalandos históriát, ember- és életismeretünk azonban nem gyarapodott. Csaknem szó szerint elismételhetnénk ezt az utolsó mondatot az Őrjárat az égen című film negyedik részének minősítéseként. Az egyébként kulturáltan rendezett és merészen fényképezett repülős sztori sehogy sem találta meg a maga műfaját. Ahány rész, annyi útkeresés különböző irányba. Kezdetben dramatizált szakmai ismertetőnek, toborzónak, kedvcsinálónak látszott a film, majd elérte nem túl magas csúcspontját a két kiképzőtiszt korunkra oly jellemző, ám a képernyőn sematizált konfliktusában, hogy végül egyszerű krimivé, kémhistóriává váljék. Úgy látszik, legújabb történelmünk minden periódusában csinálunk egy 2X2 néha 5-höz hasonló repülős filmet — jegyezte meg valaki, nem tudom rosszmájúan-e vagy bölcs megértéssel. # Divat a kirimi. Olyan mértékben, hogy a legkülönbözőbb műfajú és szándékú tv-filmeket is krimisítik újabban, amint előző két példánk is bizonyítja. Azt hihetnénk, hogy a krimicsinálás erős oldalunk s állandóan az erőnket akarjuk fitogtatni. Pedig erről szó sincs. A magyar filmgyártás ezen a téren meglehetősen szerény eredményeket mutat fel, de még ezeknek a szerény eredményeknek a felmutatásához sem elég izmos. Hogy akkor miért erőltetjük mégis a dolgot, az egyelőre rejtély marad. Annál is inkább, mivel Gosztonyi János író és Nemere László rendező Valaki a sötétből című kriminek szánt krimije sem oszlatja el azt a félelmünket, hogy a kezdeti sikerekhez még elég sokat kell gyakorolnunk. Vérlázító volt a New York-i utcai gyilkosság szem- és fültanúinak gyáva közömbössége, önmentő magyarázkodása. Gerjedő felháborodásunkat azonban mindegyre lelohasztotta egy zavaró körülmény: kiderült ugyanis, hogy valódi figurák helyett inkább csak testet öltött problémák, papírfigurák tűnnek fel a képernyőn (nem a játék logikája szerint, hanem mintegy odaráncigálva) és úgy leleplezik magukat szóval, arcjátékkal és minden egyébbel, hogy jobban sem kell. Ezek szegények olyan őszintén aljasoknak, közömbösöknek és egoistáknak mutatták magukat, hogy itt bizony nem sok leleplezni való maradt. Nem szeretnék beleszólni az alkotók dolgába, de a teátrális önleleplezések helyett inkább egy félig rejtve maradt konfliktusra kellett volna koncentrálni, arra ugyanis, hogy a beavatkozás mindig bonyolult erkölcsi döntés, ami kockázattal jár. Az egyik szereplő a film vége felé felmutatta üres kabátujját: fél karjába került beavatkozása, egy verekedésbe. Megéri? Ilyen áron is kötelességünk a bajbajutottakon segíteni? Valóban kivételesen szerencsétlen eset a félkarúé, ahogyan a film készítői állítják? Lehet. De ha egy elszánt gyilkost le akarunk fogni, éppen e kivételesen szerencsétlen eset lehetősége lebeg a szemünk előtt és igyekszik elriasztani bennünket a kétes kimenetelű cselekvéstől. A gyávaság forrásánál vagyunk. Ott jártak a film készítői is, de nem találtak rá, nem fedezték fel mindannyiunk tanulságára, csak járkáltak körülötte. Kár. JOVÁNOVICS MIKLÓS fKSTWi Témák és sémák Somlyó György: Mese egy L. Gy.-nél tett látogatásról (Rohdló egy József Attila-refrénre) ki így ki úgy de mind titokban hivalkodva hanyagul kétségbeesetten vagy kedélyesen szelíden támadón fogcsikorítva elevelemondón hitétlenül bizakodva megadón önámítón csodavárón lázadozva vagy engedelmes szívvel de mind e fura dolgot űzzük ha nincs is ha tudva is hogy nincs mert hátha mégis netán mindazonáltal az örökös ifjúság italát méltóságteljesen vagy nevetségesen ódivatú módra vagy újmódi divattal szemelgetve mind régibb évjáratú szeszek vagy mind frissebb évjáratú combok között mind azt keressük hogy legalább keressük még nyakunkkal a vonatkerekek között is az örökös ifjúság italát és közben akár így akár úgy de megöregszenek a sejtek a szervek a citoplazma számára nincs kegyelem hiába keressük bármily buzgón keressük az örökös ifjúság italát lehet hogy van aki mégis megtalálja hogy a megfejthetetlen ókínai jelnek van megfejtése van titkos tudomány (bár a citoplazma számára nincs kegyelem) ennek az alkímiának is van kémiája s hogy éppen a vajákosság visszája az örökös ifjúság itala (a gondolat az a nagy magisztérium) Lenin, Saginyan és a fiatalság INTERJÚ HELYETT Természeti csoda ez a nyolcvankét esztendős írónő: Marietta Saginyan, a szovjet irodalom hőskorának egyik tevékeny részvevője, akinek Leninről szóló esszéregénye, a Sorrentói karácsony a napokban jelent meg magyarul az Európa Könyvkiadónál. Ülünk szállodai szobájában, s még azt sem fogtam fel egészen, hogy ez az idős asszony egyáltalán utazik, hiszen első versét 1903-ban, néhány nappal apám születése előtt nyomtatták ki, 1909-ben már verseskötete jelent meg, mondom: kortársaira gondolva, meg kellett illetődnöm s máris terveiről beszéltünk. És arról is miként ... Örmény származású családját emlegette: ősei a XIV. században hagyták el Örményországot, egyik dédapját, Makar Saginyant már orvosként emlegetik Nagy Katalin-korabeli okiratok, édesapja pedig a moszkvai egyetem első örmény orvosprofesszora volt. Őmaga oroszul ír, de lélekben örmény maradt, mert — úgymond — az örmények asszimilálódhatnak nyelvben, sőt antropológiailag, de nemzedékről nemzedékre őrzik nemzeti öntudatukat. És mindez jól megfér náluk azzal, hogy roppant mód vonzódnak más népek kultúrájához. Saroyant, a kitűnő amerikai írót emlegeti példaképpen. Tehát önéletrajz írására készül Marietta Saginyan, de előbb — fejtegeti szenvedélyesen — az idő fogalmát kell tisztáznia. Lenin szerint az idő materiális fogalom. Ma azonban kétségtelen, hogy a tudomány, az űrutazások kitágították az időről alkotott elképzeléseinket. Nyugaton ugyancsak divatos filozófiai téma ez, Saginyan számára pedig nemcsak a marxista pozíciók védelmében az egyik szükséges lépés, hanem műhelytanulmány is, így akarja megérteni 82 életévének jelentőségét. (Ha valaki csodálkozna, hogy íróművész létére miként bonyolódik Saginyan ilyen tudós témába, akkor azt is fel kell jegyeznem, hogy Sevcsenkóról szóló monográfiájáért az irodalomtudományok doktora lett, Örményországról szóló regényeiért, riportjaiért, esszéiért pedig az örmény Tudományos Akadémia választotta meg levelező tagjai sorába. Goethéről szóló monográfiáját például Nyugat-Németországban is értékelik. Egyébként egy hiteles dokumentum — Alekszandr Voronszkij, Lenin irodalmi tanácsadója fennmaradt levelek szerint Saginyan „dolgai nagyon tetszenek Lenin elvtársnak...” A megjegyzés az Utazás Weimarba című esszékötetre vonatkozik, amely a húszas évek legelején jelent meg, ahol az írónő röviden summázta eszmei fejlődését, német, s kivált Goethe élményének tükrében — Merezskovszkijétól a forradalom elfogadásáig.) Saginyan minden művében érzékelhető a személyes érdekeltség. Például a Sorrentói karácsony is úgy idézi Lenin londoni éveit, Gorkij és Lenin viszonyát, hogy megeleveníti az írói nyomozás munkáját, megismerjük Saginyan Gorkij-élményeit is. Megjegyzésemre azt válaszolja, hogy a Sorrentói karácsony Leninről szóló tetralógiájának befejező része. Ennek a tetralógiának megalkotása egész életén át foglalkoztatta. Az ihlet személyes indítéka világos számára: meg kellett értenie Lenin munkáját, emberségét ahhoz, hogy el tudja fogadni a forradalmat — értelmileg is, hogy tisztázni tudja munkáját, feladatait. Megemlíti, hogy Lenint ugyan személyesen nem ismerte, de jó viszony fűzte Lenin családjának több tagjához, például Krupszkajához, akinek több levelét őrzi, Lenin nővéréhez, Marija Iljicsnyinához. És mivel végigélte, végigharcolta azt a kort — nem lehetett, hogy személyes léte ne kapcsolódjon be a Lenint megmutató írásaiba. Különben is az súlyos hiba, hogy a frázisok, az üres ünneplés, az élményszerűség hiánya a legnagyszerűbb eszméi, a legnagyszerűbb forradalmat unalmassá, tartalmatlan ismétléssé teheti az ifjabb nemzedékek számára — jegyzi meg. — Ő élményt, az élet, az átélt események teljes élményét szerette volna visszaadni. Igen, természeti csoda ez a nyolcvankét esztendős asszony. Már másfél órája beszélgetünk, s még egy cseppet sem fáradt. Kitér más témákra, érdeklődik az MSZMP tudománypolitikai irányelvei iránt, összehasonlítja Londont, Budapestet és Prágát, Lukács Györgyről beszél és érdeklődik, tudja, hogy születésnapja lesz... Azt hiszem, a csoda titka éppen ez a mindenre odafigyelés, a teljes élet vállalása. Saginyant nem éri utol az öregség, mert annyi a dolga, munkája, vállalt kötelezettsége, hogy nincsen ideje bevárni azt. Egy közös moszkvai ismerősünk jellemezte így őt, s most ez a budapesti beszélgetés arról győzött meg — többek között —, hogy mennyire igaz e megállapítás. E. F. P. MARTYN FERENC: JOYCE-ILLUSZTRÁCIÓ