Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-19 / 91. szám

O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Győre Imrei Kis szonett A zűrös, mocskos föld felett valami szárnyal. Fölfele röpteti míves mestere, könnyedén száll a kis szonett. Ott fenn, mint tudjuk, jó szelek fújnak, így van hát jó szele, csaponghat rímekkel tele bögyével is, a kis szonett. Szép ily magasan. Szép bizony, hisz lenn maradt a könny, iszony. De nicsak, nicsak, hova lett? Épp, mikor irányt vett a napra, jött egy kánya, és hamm! bekapta. Így ért véget a kis szonett. Pákolitz István: Nem lehetsz érdemes Elszalasztottad a vissza nem követelhető nagyszerű pillanatot A megosztott felelősséget a választás és döntés közös kockázatát is elhárítottad Vélt biztonságodat keresve hűvös idegenséggel sajnálkoztál magános­ lázadó testvéred szent őrültségén Szemedben-szívedben a hatalom volt a törvény nem a törvény a hatalom Kései áldozatvállalásod fölöslegesen-hiábavaló Antigoné megszenvedett méltóságára nem lehetsz érdemes Sumonyi Zoltán: Hotel Rosszija A fény-testecske hullámokban terjed, s forrása folyton küldözi felénk. Hogy higgyem el, ha egy csillag kiég századok múltán még jelt ad szememnek? Mert ha folyóknak kútja kiapad, egy ideig még hömpölyög a hullám, de felszívódik földben, éhes indán, hogy végül kiihatják madarak. — Hazám van. S mi több bomló anyagnál bennem, s mi én a minden mi felett, forrása ez a folyton ömlő forrás. Erővonala tart, míg lebegek, és megszűnek, ha nem lesz ami hat rám. —■ Az nem lehet, hogy hulló föld legyek. FARKAS ALADÁR LENIN-PLAKETTJE (1940) Ismeretlen kép József Attiláról 1923-ban ünnepelték Juhász Gyula költő pályájának negyedszázados jubi­leumát. Május 20-án Szegeden Babits és Kosztolányi köszöntötte a költőt, s irodalomtörténeti nevezetességű lett az a csoportkép, melyet Babitsné fényké­pezőgépével készítettek a Közművelő­dési Palota bejárata előtt: a három köl­tőn kívül Móra Ferenc is ott áll elöl, hátul pedig, mint legfiatalabbak, épp­hogy látszik József Attila és Szabó Lő­rinc feje. Ez a kép közismert, a legtöbb Juhászról, József Attiláról szóló könyv hozza. Nem ismeretes azonban egy másik csoportkép, mely szintén megőrizte az ifjú József Attila arcát. Alig egy hónappal a szegedi ünnep­ségek után Makó köszöntötte Juhász Gyulát, hiszen a költő 1913-tól 1917-ig az ottani gimnáziumban tanított, s ké­sőbb is rendszeresen vendégeskedett barátjának, Espersit Jánosnak, József Attila atyai pártfogójának sok csöndes, ihlető órát adó házában. Az ünnepi program 1923. június 17-én este a ma­kói Hollósy Kornélia Színházban zaj­lott le. Este baráti körben ünnepi va­csora, éjjel a makói munkások szere­náddal köszöntötték költőjüket. Másnap, vasárnap délelőtt az ünnep­lő közönség fölkereste az idén száz éve született Makai Emil sírját, hogy sír­emlékét Juhász Gyula szavaival lep­lezhessék le. Itt készült a fénykép, amely Juhász Gyulán kívül sokakat másokat is meg­örökített. A költőtől balra — ún. kö­csögkalapban — áll Espersit János. Mö­göttük és közöttük látszik József At­tila feje. Juhásztól jobbra áll — fölöl­tőben, kesztyűben — Makai Ödön, Ma­kai Emil oldalági leszármazottja, Jó­zsef Attila sógora, fehér ruhában Étsy Emília színművésznő, őmellette pedig Nagyfalusi Jenő és Kecskeméti Pál. Ez utóbbi Makón tanítványa volt Juhász Gyulának. Nagyfalusi pedig ugyanúgy Juhász fölfedezettje, mint József At­tila. ■ A képet Juhász Gyula önkéntes tit­kárnője, Kilényi Irma tette el a tőle Juhász Gyula Múzeumnak nevezett gyűjteménybe, melynek háború megti­zedelte maradványát a szegedi városi Somogyi-könyvtár őrzi. PÉTER LÁSZLÓ Gutai Magd­a: Kívánságfa Barlangnyílás: tátott bikaszáj. Öly­vek, gerlék nyomai a porban. Kőbika szarván körtefa reszket földíszítve s elhagyatottan. Hajnali ága: szélfújta bölcső. Gyökerén gyűrű, vércsepp sötétlik Éjjel öregeit nézik a völgyből: nem fute csillag a törzsén végig? Mézeskalácsszív vérzi be leveleit, hajfonatsuhogás élteti délben. Lánykaruhából tépett szalagok gyűrűdnek fönt, a csúcs közelében. Veress Miklós: Naptár — gyógyuláshoz ! Február március április szabadság — táguló tüdő gyógyulok ámulok te telíts hóevő vízevő szélevő április március február fagylaló jégfaló múltfaló remegő országgá operált lebenyeim megújító február április március betegség-vágó villanás a mellkasomban is okos mindennapos honfoglalás hegedő­seb a hátamon múló kardvirág-hatalom hej­­e télsápadt fasereg pusztaszer-hangyák győztesek mezsgyehazányi nagy hitek földhöz gyökérhez kössetek április április április hajtásod vagyok magam is Pillangóvadászat — francia módra A francia irodalmi és társadalmi életnek volt egy olyan szenzációja az elmúlt hetekben-hónapokban, amely messze túlmutatott önmagán — arra a világra, arra a társadalmi közegre, amely az V. köztársaságnak nevezett alakulat felszínén úszik. A dolog ténybeli része igen egyszerű. A múlt esztendőben megjelent egy Pa­­pillon (Pillangó) című könyv, addig is­meretlen szerző, Henri Charriére mű­ve, mely mondhatni pillanatok alatt óriási siker lett: nem egészen egy esz­tendő alatt egymillió példány kelt el belőle csak franciául, jogaiért versen­genek a külföldi kiadók, filmjogát el­adták Amerikának, satöbbi, satöbbi, már ahogy ez a nagyon sikeres köny­vekkel lenni szokott. Ennek a könyvnek az az — egyébként nem túl egyedi — sajátsága, hogy nem regény, hanem ön­életrajz: Charriére, aki az alvilág­ban kezdte fiatalon pályafutását, és itt ragadt rá a költői „pillangó” nevezet, saját előadása szerint rendőri machiná­ció áldozata lett, s ártatlanul életfogy­tiglani kényszermunkára ítélték. Köny­ve annak a szörnyű és izgalmas életnek az elmondása, amely része lett az Ör­dög-szigeten, ahonnan aztán kalandos körülmények között megszökött, s La­­tin-Amerikában bujkált, míg büntetése el nem évült s hazatérhetett Franciaor­szágba — elsöprő sikerű írónak. Mindez nagyon rendben is volna — s érdemes lenne elelmélkedni azon, hogy még közvetlenebb hazájában, Francia­­országban is mennyire hatolhat bele a közönségbe mindaz az elmetornaszerű zavarosság, amelyet a négy-öt évente alakuló-elhaló, kiváló és összeolvadó új és legújabb regényiskolák, iskolácskák, elméletek és elméletecskék jelentenek, ha milliónyi vásárlója van ennek az ügyesen, sőt helyenként kitűnően elő­adott kalandregénynek. Mert a millió­nyi vásárló tulajdonképpen azt jelenti, hogy Franciaországban minden könyv­olvasó ember, ha híve az új regényis­kolának, ha nem, boldogan kapott ezen az izgalmas történeten, még ha az iro­­dalmilag nem több is, mint egy kicsit modernebbre ondolált Monte Christo. De az események az elmélkedést nem erre terelték. Charriére pillangóját ugyanis szárnyára kapta a reklám for­gószele, és Charriére-ből pillanatokon belül közéleti személyiség lett.­ Rádió interjúvolta, televízió szerepeltette, je­len volt minden mondén társadalmi megnyilvánuláson, fényképein hol Bri­­gitte Bardot-val, hol Johinny Halliday­­vel, hol Párizs volt rendőrprefektusával szerepelt együtt; elnökválasztáskor az új elnök számára rokonszenves egyéni­ségéről nyilvánította véleményét, az Erkölcsi Tudományok Akadémiáján ve­zető kriminológusok és pszichiáterek között egyenrangúként nyilatkozott a börtönügyről, és így tovább, végelátha­­tatlanul, előszámlálhatatlanul.­ Már el­érte a siker felső fokát is: a legnagyobb példányszámú estilap megkezdte Char­riére életrajzát sorozatos képregény (szaknyelven: comic-strip) formájában közölni, ami a volt fegyenc előtt csak két élő személyiséggel történt meg ed­dig: Kennedy­vel és De Gaulle-lal... Nem indokolatlan hát, ha az egyik bal­oldali lap úgy ítélte: Charriére a je­lenlegi francia közélet legjellemzőbb reprezentánsává lett.D­e a siker s az üldözött ártatlanság emelkedetten szép története kihív­ta az egyik legveszélyesebb emberi tu­lajdonságot: a kíváncsiságot. Néhány újságíró a történet nyomába szegődött, s elkezdte a valóságot, a dokumentu­mokban, tényekben, tanúkban fellelhető valóságot kutatni Charriére úr élettör­ténetében. Hamarosan kiderült, hogy Char­riére egyáltalán nem volt ártatlanul ül­dözött: hajdani pőrének kiásott aktái nemcsak arról beszélnek, hogy bizony azt az emberölést, amelyért elítélték, kétségtelenül elkövette, de arról is, hogy hivatásos strici volt a rendszeres rendőrbesúgó. A „pillangó” ettől a perc­től kezdve egyre inkább kezdett egy ki­pukkasztott léggömbhöz hasonlítani , s a csapások ezzel még csak elkezdőd­tek, nem befejeződtek. Mert mások meg hamarosan azt derítették ki — ördög­szigeti aktákból, tanúvallomásokból, hajdani­­börtöntársak emlékezéséből —, hogy a kényszermunkatáborban sem fé­lelem és gáncs nélküli lovag volt ez a pillangó, hanem inkább előző mestersé­ge neve jellemezheti ott is a magatar­tását, hogy történetében minden külö­nösebb habozás nélkül tulajdonította el és színezte ki a fegyencek nemzedékről nemzedékre szálló legendáriumának legszebb darabjait é­s ruházta rá ön­magára. Itt már bizony a léggömb nem­csak kipukkadt: egyre sárosabb is lett. S még a meglepetéseknek nem ér­tünk végére: úgy hírlik, azok az újságírók, akik latin-amerikai idejének valósága után nyomoznak, nem keve­sebb szenzációval fognak hazatérni, s ezek a szenzációk sem fogják újraara­­nyfőzni azt a megfakult oltárképet, me­lyet Charriére önmagának állított. Mindez természetesen érdektelen vagy legalábbis komolyabb jelentőség nélküli volna, ha Charriére regényhős­ként állítja elénk Pillangót — akkor a műről, mint irodalmi alkotásról kelle­ne és lehetne társalogni, amelynek két­ségtelen értékeit még leghevesebb el­lenfelei sem vonják kétségbe. (Azt már többen és inkább, hogy ezt a történetet kinyomtatott formájában a volt fe­gyenc írta-e; erősen tartja magát a hír, hogy kényszermunkától eldurvult kezé­ben a Lafforit-kiadó egyik kitűnő stí­lusú főmunkatársának finom tolla moz­gott.) De ő állítólag önéletrajzot írt i­s ebben a műfajban, számtalan hazai példából is tudjuk, a „költészet és va­lóság” viszonya igen súlyosan esik a latba. Műfaji meggondolásokon túl azonban valóban az egész kis színes botránynak a közéleti vetületei az aggasztóak: egy­felől az, hogy a brutalitás és erőszak világának hősében hányan ismerik fel saját vágyaik megtestesülését; másfelől pedig, hogy a véletlen siker, ha kellően összehangolt és kellő anyagi alapokon nyugvó reklámra tud támaszkodni eb­ben a reklámra és szenzációra hangolt világban, bárkiből közéleti személyisé­get, politikai és erkölcsi kérdésekben hangadót tud faragni — teljesen füg­getlenül attól, hogy az illetőben erre van-e más adottság is, mint az arcát­lanságig menő magabiztosság. S a pil­langóvadászatnak ez az eredménye már nem pusztán Pillangó esetét érinti. NAGY­ PÉTER

Next