Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-19 / 91. szám
O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Győre Imrei Kis szonett A zűrös, mocskos föld felett valami szárnyal. Fölfele röpteti míves mestere, könnyedén száll a kis szonett. Ott fenn, mint tudjuk, jó szelek fújnak, így van hát jó szele, csaponghat rímekkel tele bögyével is, a kis szonett. Szép ily magasan. Szép bizony, hisz lenn maradt a könny, iszony. De nicsak, nicsak, hova lett? Épp, mikor irányt vett a napra, jött egy kánya, és hamm! bekapta. Így ért véget a kis szonett. Pákolitz István: Nem lehetsz érdemes Elszalasztottad a vissza nem követelhető nagyszerű pillanatot A megosztott felelősséget a választás és döntés közös kockázatát is elhárítottad Vélt biztonságodat keresve hűvös idegenséggel sajnálkoztál magános lázadó testvéred szent őrültségén Szemedben-szívedben a hatalom volt a törvény nem a törvény a hatalom Kései áldozatvállalásod fölöslegesen-hiábavaló Antigoné megszenvedett méltóságára nem lehetsz érdemes Sumonyi Zoltán: Hotel Rosszija A fény-testecske hullámokban terjed, s forrása folyton küldözi felénk. Hogy higgyem el, ha egy csillag kiég századok múltán még jelt ad szememnek? Mert ha folyóknak kútja kiapad, egy ideig még hömpölyög a hullám, de felszívódik földben, éhes indán, hogy végül kiihatják madarak. — Hazám van. S mi több bomló anyagnál bennem, s mi én a minden mi felett, forrása ez a folyton ömlő forrás. Erővonala tart, míg lebegek, és megszűnek, ha nem lesz ami hat rám. —■ Az nem lehet, hogy hulló föld legyek. FARKAS ALADÁR LENIN-PLAKETTJE (1940) Ismeretlen kép József Attiláról 1923-ban ünnepelték Juhász Gyula költő pályájának negyedszázados jubileumát. Május 20-án Szegeden Babits és Kosztolányi köszöntötte a költőt, s irodalomtörténeti nevezetességű lett az a csoportkép, melyet Babitsné fényképezőgépével készítettek a Közművelődési Palota bejárata előtt: a három költőn kívül Móra Ferenc is ott áll elöl, hátul pedig, mint legfiatalabbak, épphogy látszik József Attila és Szabó Lőrinc feje. Ez a kép közismert, a legtöbb Juhászról, József Attiláról szóló könyv hozza. Nem ismeretes azonban egy másik csoportkép, mely szintén megőrizte az ifjú József Attila arcát. Alig egy hónappal a szegedi ünnepségek után Makó köszöntötte Juhász Gyulát, hiszen a költő 1913-tól 1917-ig az ottani gimnáziumban tanított, s később is rendszeresen vendégeskedett barátjának, Espersit Jánosnak, József Attila atyai pártfogójának sok csöndes, ihlető órát adó házában. Az ünnepi program 1923. június 17-én este a makói Hollósy Kornélia Színházban zajlott le. Este baráti körben ünnepi vacsora, éjjel a makói munkások szerenáddal köszöntötték költőjüket. Másnap, vasárnap délelőtt az ünneplő közönség fölkereste az idén száz éve született Makai Emil sírját, hogy síremlékét Juhász Gyula szavaival leplezhessék le. Itt készült a fénykép, amely Juhász Gyulán kívül sokakat másokat is megörökített. A költőtől balra — ún. köcsögkalapban — áll Espersit János. Mögöttük és közöttük látszik József Attila feje. Juhásztól jobbra áll — fölöltőben, kesztyűben — Makai Ödön, Makai Emil oldalági leszármazottja, József Attila sógora, fehér ruhában Étsy Emília színművésznő, őmellette pedig Nagyfalusi Jenő és Kecskeméti Pál. Ez utóbbi Makón tanítványa volt Juhász Gyulának. Nagyfalusi pedig ugyanúgy Juhász fölfedezettje, mint József Attila. ■ A képet Juhász Gyula önkéntes titkárnője, Kilényi Irma tette el a tőle Juhász Gyula Múzeumnak nevezett gyűjteménybe, melynek háború megtizedelte maradványát a szegedi városi Somogyi-könyvtár őrzi. PÉTER LÁSZLÓ Gutai Magda: Kívánságfa Barlangnyílás: tátott bikaszáj. Ölyvek, gerlék nyomai a porban. Kőbika szarván körtefa reszket földíszítve s elhagyatottan. Hajnali ága: szélfújta bölcső. Gyökerén gyűrű, vércsepp sötétlik Éjjel öregeit nézik a völgyből: nem fute csillag a törzsén végig? Mézeskalácsszív vérzi be leveleit, hajfonatsuhogás élteti délben. Lánykaruhából tépett szalagok gyűrűdnek fönt, a csúcs közelében. Veress Miklós: Naptár — gyógyuláshoz ! Február március április szabadság — táguló tüdő gyógyulok ámulok te telíts hóevő vízevő szélevő április március február fagylaló jégfaló múltfaló remegő országgá operált lebenyeim megújító február április március betegség-vágó villanás a mellkasomban is okos mindennapos honfoglalás hegedőseb a hátamon múló kardvirág-hatalom heje télsápadt fasereg pusztaszer-hangyák győztesek mezsgyehazányi nagy hitek földhöz gyökérhez kössetek április április április hajtásod vagyok magam is Pillangóvadászat — francia módra A francia irodalmi és társadalmi életnek volt egy olyan szenzációja az elmúlt hetekben-hónapokban, amely messze túlmutatott önmagán — arra a világra, arra a társadalmi közegre, amely az V. köztársaságnak nevezett alakulat felszínén úszik. A dolog ténybeli része igen egyszerű. A múlt esztendőben megjelent egy Papillon (Pillangó) című könyv, addig ismeretlen szerző, Henri Charriére műve, mely mondhatni pillanatok alatt óriási siker lett: nem egészen egy esztendő alatt egymillió példány kelt el belőle csak franciául, jogaiért versengenek a külföldi kiadók, filmjogát eladták Amerikának, satöbbi, satöbbi, már ahogy ez a nagyon sikeres könyvekkel lenni szokott. Ennek a könyvnek az az — egyébként nem túl egyedi — sajátsága, hogy nem regény, hanem önéletrajz: Charriére, aki az alvilágban kezdte fiatalon pályafutását, és itt ragadt rá a költői „pillangó” nevezet, saját előadása szerint rendőri machináció áldozata lett, s ártatlanul életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Könyve annak a szörnyű és izgalmas életnek az elmondása, amely része lett az Ördög-szigeten, ahonnan aztán kalandos körülmények között megszökött, s Latin-Amerikában bujkált, míg büntetése el nem évült s hazatérhetett Franciaországba — elsöprő sikerű írónak. Mindez nagyon rendben is volna — s érdemes lenne elelmélkedni azon, hogy még közvetlenebb hazájában, Franciaországban is mennyire hatolhat bele a közönségbe mindaz az elmetornaszerű zavarosság, amelyet a négy-öt évente alakuló-elhaló, kiváló és összeolvadó új és legújabb regényiskolák, iskolácskák, elméletek és elméletecskék jelentenek, ha milliónyi vásárlója van ennek az ügyesen, sőt helyenként kitűnően előadott kalandregénynek. Mert a milliónyi vásárló tulajdonképpen azt jelenti, hogy Franciaországban minden könyvolvasó ember, ha híve az új regényiskolának, ha nem, boldogan kapott ezen az izgalmas történeten, még ha az irodalmilag nem több is, mint egy kicsit modernebbre ondolált Monte Christo. De az események az elmélkedést nem erre terelték. Charriére pillangóját ugyanis szárnyára kapta a reklám forgószele, és Charriére-ből pillanatokon belül közéleti személyiség lett. Rádió interjúvolta, televízió szerepeltette, jelen volt minden mondén társadalmi megnyilvánuláson, fényképein hol Brigitte Bardot-val, hol Johinny Hallidayvel, hol Párizs volt rendőrprefektusával szerepelt együtt; elnökválasztáskor az új elnök számára rokonszenves egyéniségéről nyilvánította véleményét, az Erkölcsi Tudományok Akadémiáján vezető kriminológusok és pszichiáterek között egyenrangúként nyilatkozott a börtönügyről, és így tovább, végeláthatatlanul, előszámlálhatatlanul. Már elérte a siker felső fokát is: a legnagyobb példányszámú estilap megkezdte Charriére életrajzát sorozatos képregény (szaknyelven: comic-strip) formájában közölni, ami a volt fegyenc előtt csak két élő személyiséggel történt meg eddig: Kennedyvel és De Gaulle-lal... Nem indokolatlan hát, ha az egyik baloldali lap úgy ítélte: Charriére a jelenlegi francia közélet legjellemzőbb reprezentánsává lett.De a siker s az üldözött ártatlanság emelkedetten szép története kihívta az egyik legveszélyesebb emberi tulajdonságot: a kíváncsiságot. Néhány újságíró a történet nyomába szegődött, s elkezdte a valóságot, a dokumentumokban, tényekben, tanúkban fellelhető valóságot kutatni Charriére úr élettörténetében. Hamarosan kiderült, hogy Charriére egyáltalán nem volt ártatlanul üldözött: hajdani pőrének kiásott aktái nemcsak arról beszélnek, hogy bizony azt az emberölést, amelyért elítélték, kétségtelenül elkövette, de arról is, hogy hivatásos strici volt a rendszeres rendőrbesúgó. A „pillangó” ettől a perctől kezdve egyre inkább kezdett egy kipukkasztott léggömbhöz hasonlítani , s a csapások ezzel még csak elkezdődtek, nem befejeződtek. Mert mások meg hamarosan azt derítették ki — ördögszigeti aktákból, tanúvallomásokból, hajdanibörtöntársak emlékezéséből —, hogy a kényszermunkatáborban sem félelem és gáncs nélküli lovag volt ez a pillangó, hanem inkább előző mestersége neve jellemezheti ott is a magatartását, hogy történetében minden különösebb habozás nélkül tulajdonította el és színezte ki a fegyencek nemzedékről nemzedékre szálló legendáriumának legszebb darabjait és ruházta rá önmagára. Itt már bizony a léggömb nemcsak kipukkadt: egyre sárosabb is lett. S még a meglepetéseknek nem értünk végére: úgy hírlik, azok az újságírók, akik latin-amerikai idejének valósága után nyomoznak, nem kevesebb szenzációval fognak hazatérni, s ezek a szenzációk sem fogják újraaranyfőzni azt a megfakult oltárképet, melyet Charriére önmagának állított. Mindez természetesen érdektelen vagy legalábbis komolyabb jelentőség nélküli volna, ha Charriére regényhősként állítja elénk Pillangót — akkor a műről, mint irodalmi alkotásról kellene és lehetne társalogni, amelynek kétségtelen értékeit még leghevesebb ellenfelei sem vonják kétségbe. (Azt már többen és inkább, hogy ezt a történetet kinyomtatott formájában a volt fegyenc írta-e; erősen tartja magát a hír, hogy kényszermunkától eldurvult kezében a Lafforit-kiadó egyik kitűnő stílusú főmunkatársának finom tolla mozgott.) De ő állítólag önéletrajzot írt is ebben a műfajban, számtalan hazai példából is tudjuk, a „költészet és valóság” viszonya igen súlyosan esik a latba. Műfaji meggondolásokon túl azonban valóban az egész kis színes botránynak a közéleti vetületei az aggasztóak: egyfelől az, hogy a brutalitás és erőszak világának hősében hányan ismerik fel saját vágyaik megtestesülését; másfelől pedig, hogy a véletlen siker, ha kellően összehangolt és kellő anyagi alapokon nyugvó reklámra tud támaszkodni ebben a reklámra és szenzációra hangolt világban, bárkiből közéleti személyiséget, politikai és erkölcsi kérdésekben hangadót tud faragni — teljesen függetlenül attól, hogy az illetőben erre van-e más adottság is, mint az arcátlanságig menő magabiztosság. S a pillangóvadászatnak ez az eredménye már nem pusztán Pillangó esetét érinti. NAGY PÉTER