Népszabadság, 1970. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-29 / 228. szám

TurewiffiAOT és technika ÚJABB ELMÉLETEK, FELTÉTELEZÉSEK a naprendszer keletkezéséről Hogy miként keletkeztek a bolygók, azok holdjai és a kisboly­gók — ezek a kérdések már nagyon hosszú idő óta foglalkoztatják a természettudományok művelőit, nemcsak a csillagászokat, hanem a fizikusokat, a geológusokat, a geofizikusokat is. Az utóbbi évek ku­tatásai nyomán több új elmélet látott napvilágot, de őszintén be kell vallani, hogy amint szaporodtak az elméletek, ugyanúgy nőtt az újabb és újabb, megoldásra váró problémák száma is. Más szavak­kal, bár a bolygókról és a Holdról alkotott ismereteink köre erőtelje­sen bővült, ezeknek az égitesteknek a keletkezéséről még ma sem tudunk biztosat. Az új elméletek kidolgozásában óriási szerepet játszanak a kor­szerű technika teremtette eszközük, mindenekelőtt az elektronikus számítógépek. Segítségükkel vált lehetővé — hogy csak néhány pél­dát említsünk — a Hold múltbeli pályájának nyomon követése vagy a kisbolygók egyes családjain belüli alcsoportok felfedezése. Mind­ezeknek igen nagy szerepük van a szóban levő égitestek kozmogóniá­­jában. (A kozmogónia görög eredetű szó, jelentése: a világ születése. Mai értelemben véve: az égitestek keletkezésével és fejlődésével fog­lalkozó tudományág neve.) lássunk tehát röviden néhányat az új kozmogóniai elméletek sorából. Az ősnap és az ősbolygók Feszenkov neves szovjet csilla­gász két, egymástól lényegesen el­térő elméletet is kidolgozott. Az egyik szerint a bolygók keletkezé­se előtti időkben a Nap tömege körülbelül tízszerte nagyobb volt, mint jelenleg. Az ősnap sugárzá­sa is sokkal erőteljesebb volt, mint a maié. Ez nemcsak a fény­es hősugárzásra és általában az elektromágneses sugárzásokra vo­natkozik, hanem az anyagkiáram­lásra, korpuszkuláris sugárzásra is. Évszázmilliók alatt Napunk elpazarolta anyagának jelentős hányadát. Ennek az anyagnak túlnyomó része szétszóródott a világűrben, egy kis része azon­ban bolygókká sűrűsödött össze. Feszenkov másik elgondolása szerint maga a Nap egy roppant kiterjedésű gáz- és porfelhő ösz­­szesűrűsödése következtében jött létre. Eredeti tömege e második elmélet szerint is mintegy tízsze­rese volt a jelenlegiének. Mint­hogy az ősnap meglehetősen gyor­san forgott tengelye körül, a kö­rülötte levő, még megmaradt por- és gázanyag nem tudott beépülni a Nap testébe, hanem kisebb, ön­álló gócokat alkotott, amelyeket ősbolygóknak nevezhetünk. Több ősbolygó volt, mint ahány bolygó ma létezik, de közülük sokan szükségképpen megsemmisültek a Nap hatalmas átkeltő ereje foly­tán. E szerencsétlenül járt ős­bolygóknak az anyaga részben szétszóródott a naprendszerben, részben pedig a néhány megma­radt góchoz kapcsolódott, ame­lyek tehát így fokozatosan növe­kedtek. Ezekből alakultak ki a ma ismert bolygók, közöttük Föl­dünk is. Krat akadémikus, a Pulkovói Csillagvizsgáló Intézet igazgatója bizonyos mértékig módosította Feszenkov eme második elméletét. Krat szerint a bolygók keletkezé­se még ma sem fejeződött be, s valahol a világűrben — jóval tá­volabb a Plútó bolygó pályájánál — egy vagy több nagybolygó nap­jainkban is kialakulóban van. Feszenkov és Krat elméleteiből — mint legfontosabb megállapí­tás — az következik, hogy a boly­gók keletkezése a csillagok fejlő­désének egyik alapvető velejáró­ja. Természeti törvényszerűség te­hát, hogy bizonyos csillagok kö­rül bolygók keringjenek, nem pe­dig véletlen, mint ahogy például James Jeans angol csillagász hí­res, de ma már idejétmúlt elmé­lete szerint a mi naprendszerünk voltaképpen a Napnak és egy csil­lagnak a véletlen találkozása so­rán jött létre. P. van de Kamp, a Sproul Obszervatórium tudóra nemrég megvizsgálta a naprend­szerhez legközelebb levő 60 csil­lagot, s megállapította, hogy ezek közül nyolcnak van egy vagy több sötét kísérője. Ezek általában eléggé nagy tömegű égitestek, de sokkal inkább bolygóknak tekint­hetők, mint kihűlt, már nem vilá­gító csillagoknak. Ezek a vizsgá­latok tehát Feszenkov és Krat nézete mellett szólnak. Alfvén a kisbolygókról A legújabb elméleteit — köz­tük Hoyle angol csillagászé is — egy, a Napot körülvevő preplane­­táris (bolygó előtti) felhőből szár­maztatják a bolygókat, és nagy jelentőséget tulajdonítanak a Nap és e felhő mágneses kölcsönhatá­sának. Figyelemre méltóak azok a vizsgálatok is, amelyek nem az egész naprendszer keletkezésére, hanem ennek egyes részletkérdé­seire irányulnak. Alfvén világhírű svéd csillagász, aki kozmogóniai elméletében a mágneses energiákat is figyelem­be vette, Krattal azonos vélemé­nyen van abban a tekintetben, hogy a bolygók keletkezése még napjainkban sem fejeződött be. Csakhogy míg Krat szerint ez a folyamat a naprendszer jelenleg ismert határán túl zajlik le, ad­dig Alfvén szerint ez a bonyolult jelenségcsoport a naprendszer bel­területén, mégpedig a kisbolygók övezetében játszódik le jelenleg. A kisbolygók — ezek a néhány kilométeres átmérőtől néhány száz kilométeres átmérőig válta­kozó kis égitestek — túlnyomó többségükben a Mars és a Jupi­ter pályája között keringenek. Aszteroidáknak is szokásos ne­vezni őket. Az aszteroidák bizonyos csopor­tokba, családokba sorolhatók. Ez már eléggé régóta ismert dolog. Egy-egy család tagjai többé-ke­­vésbé hasonló pályán mozognak. Alt­vén azonban elektronikus szá­mítógép segítségével megvizsgál­ta, milyen is az egyik ilyen (az úgynevezett Flóra-) család tagjai­nak mozgása, és megállapította, hogy a családon belül három al­csoport létezik. Egy-egy alcsoport tagjai majdnem tökéletesen azo­nos pályán haladnak, az egyes al­csoportok által befutott „átlagos” pálya azonban korántsem egyezik meg ilyen nagy mértékben egy­mással. Ezt semmiképpen sem le­het egy hajdani nagybolygó szét­robbanásával magyarázni (régeb­ben ugyanis ilyen módon próbál­tak választ adni arra a kérdésre, miként is keletkeztek a kisboly­gók), de nem vezethető vissza a többi nagybolygó pályamódosító hatására sem. Mindezeknek a meggondolások­nak alapján Alfvén arra a követ­keztetésre jutott, hogy a kisboly­gók egy közbenső lépcsőt képvi­selnek a bolygóközi porfelhők és a már kialakult nagybolygók kö­zött. Azaz: a kozmikus portöme­­gekből először kisbolygók ala­kultak (és alakulnak) ki, majd ezekből lettek (és lesznek) a ké­sőbbiek során nagybolygók. Ez az elmélet erősen emlékeztet Smidt szovjet akadémikus híres elméle­tére. Smidt is azt tételezte fel, hogy a bolygók nem a Napból származnak, hanem kozmikus por­ból és gázokból sűrűsödtek ösz­sze. Súlyzó alakú ősbolygók? A koz­mogóniai elméletek egyik érdekes, új irányzata szerint fel­tételezhető, hogy bizonyos földtí­pusú bolygók (egyrészt a Merkúr és a Venus, másrészt a Föld a Hold és a Mars) valamikor egy­séges tömeget alkottak, s csak ké­sőbb szakadtak két, illetőleg há­rom részre. Gyakran okozott nehézséget a különböző elméletek kiépítésénél az a tény, hogy a Naphoz legkö­zelebb levő földtípusú égitestek átlagos sűrűsége eléggé erőtelje­sen váltakozik, kezdve a Hold 3,35 g/cm­­-es sűrűségétől egészen a Föld viszonylag nagy, 5,51 g cm­,-es sűrűségéig. Ezek az el­térések — W. H. McCrea, a sus­­sexi egyetem tanára szerint — a szóban forgó égitestei­ kémiai ösz­­szetételének különbözőségére ve­zethetők vissza, de nehéz azt meg­magyarázni, hogy ha a Merkúr, a Venus, a Föld, a Hold és a Mars ugyanabból az ősanyagból alakult ki, miért van ez a nagy sűrűség­különbség közöttük. Ennek a prob­lémának megoldására dolgozta ki R. A. Lyttleton — a camb­­ridge-i egyetem tudósa — súly­­zóelm­életét. Nézzük meg ez­t az elméletet kissé közelebbről is. Tegyük fel, hogy a Merkúr és a Venus valamikor egyetlen tö­meget alkotott. A számítások sze­rint ennek közepes sűrűsége 5,25 g cm3 volt. Ha most ugyanígy egy­séges tömeggé „gyúrjuk össze” a Földet, a Marsot és a Holdat, ak­kor majdnem pontosan ugyan­ilyen átlagsűrűséget kapunk, ne­vezetesen 5,27 g cm­l-t. Ezek sze­rint ez a két ősbolygó egyazon ősi anyagtömegből származik. De hogyan fejlődött tovább? A gyors forgás következtében az ősbolygók alakja mindjobban eltért a gömbtől. Lyttleton szerint bizonyos idő elteltével szokatlan forma — súlyzóalak — jött létre. A Merkúr—Venus párban e súly­zónak két gömbje volt, a Föld— Hold—Mars csoportban azonban három: a két szélen a Föld és a Mars, kettőjük között, nagyjából középen pedig a Hold. Még ké­sőbb, amint a gömböket összekö­tő nyúlvány mindjobban el­véko­nyodott, előbb-utóbb be kellett következnie egy olyan állapotnak, amikor az egyes gömbök elkülö­nültek egymástól. A Föld—Hold— Mars hármasból a Mars mintegy kipenderült, a Holdat azonban a Föld vonzóereje nem engedte „el­szökni”. A Hold és a Mars ezek szerint az ősbolygónak abból a részéből származott, amelyben el­sősorban kisebb sűrűségű anya­gok halmozódtak fel, míg a Föld a nagyobb sűrűségű részből for­málódott ki. A Hold Persze az eddig elmondottak sem jelentenek sokkal többet, mint néhány érdekes lehetőséget. Nem bizonyos, hogy a Hold való­ban így keletkezett. MacDonald amerikai geofizikus például, aki elektronikus számítógép segítsé­gével vizsgálta a Föld a Hold­­rendszer múltját, más elméletet állított fel. Szerinte a Hold eredetileg ön­álló bolygó volt, amely a Földé­hez nagyjából hasonló, de azzal azért még nem teljesen azonos pályán keringett a Nap körül. Egy alkalommal, amikor a Hold vi­szonylag közel, mintegy 63 ezer kilométernyire haladt el a Föld­től, bolygónk vonzereje letérítet­te eredeti pályájáról és oly pá­lyára kényszerítette, amely a Föld körül záródik. A Hold elein­te közeledett a Földhöz. Néhány millió évvel foglyul ejtése után bolygóink középpontjától mért kö­zepes távolsága alig volt több 17 ezer kilométernél (szemben a je­lenlegi 384 ez­er kilométeres kö­­zéptávolsággal), s másfél nap le­forgása alatt járta körül a Föl­det. A következő évmilliók folyamán a Hold lassan eltávolodott tőlünk (közben pályájának hajlásszöge is megváltozott), sőt jelenleg is tá­volodik, évente néhány centimé­terrel. A Hold foglyul ejtése Mac­Donald számításai szerint 1750 millió évvel ezelőtt történt. Sokan remélték, hogy a Hold­ról származó kőzetek vizsgálata révén megoldódik a Hold — és egyben a Föld — keletkezésének kérdése. Sajnos a vizsgálatok ed­dig nem vezettek ilyen eredmény­re. A végleges válasz még hosz­­szadalmas, alapos további kuta­tásokat követel. Talán előreviszi ezt a munkát a Luna—16 által a napokban a Földre hozott hold­kőzetek vizsgálata is. A naprendszer keletkezése kér­désének megoldásához azonban bizonyára még a Föld és a Hold együttes vizsgálata sem lesz ele­gendő. Ezért várhatunk rendkí­vül sokat azoktól az űrszondás kísérletektől is, amelyek más bolygók, elsősorban a Venus és a Mars, később pedig a Merkúr, valamint az óriásbolygók (a Ju­piter, a Saturnus, az Uranus és a Neptunus) kutatását céloz­zák. E sorok írása idején már úton van célja felé a szovjet Venus–7 űrrakéta is, amelynek mérései bi­zonyára tovább bővítik majd a földtípusú bolygók tulajdonságai­ról eddig szerzett ismereteinket. Hédervári Péter sze­­ fornástengely Hold Mars Lyttleton szerint a súlyzó alakú ősbolygó így szakadt (balról jobbra) három részre, s lett belőle a Föld, a Hold és a Mars. Gépalkatrészek ellenőrzése optikai úton A gépalkatrészek ellenőrzése gyártás közben és gyártás után az egyik legfontosabb biztosítéka a termékek minőségének és meg­bízhatóságának, ezért az ellenőr­zési eljárások olcsóbbá és meg­bízhatóbbá tétele minden gépipa­ri vállalat fő gondjai közé tarto­zik az egész világon. Viszonylag egyszerű a sík le­mezből készült alkatrészek ellen­őrzése, amelyeken csak a körvo­nalakat és az esetleges furatokat­ kell ellenőrizni. Ilyen alkatrészek nagy mennyiségben fordulnak elő híradástechnikai és műszeripari gyártmányokban. Ezeket egy gondosan ellenőrzött mintadarab­bal, az úgynevezett etalonnal összehasonlítva vagy a rajzzal összevetve ellenőrzik. Az utóbbi esetben a darabot az úgyneve­zett projektor egy nagy er­nyőre vetíti, ki amelyre ugyan­olyan nagyításban rá van rajzol­va a darab. Ránézéssel meg le­het állapítani, hogy a darab meg­felel-e a rajznak. A projektoros és az etalonos ellenőrzés előnyeit egyesíti az a műszer, amelyet a leningrádi optikai intézet és a novoszibirsz­­ki műszergyár két munkatársa talált fel. Ez tulajdonképpen két egybeépített mikroszkóp, amelyeknek közös a szemlencse­rendszerük. Az egyik tárgyasztal­kára teszik az etalont, a másikra az ellenőrzésre kerülő munkada­rabot. Mindkettő alulról van meg­világítva, úgyhogy csak sötét körvonalaikat lehet látni az egy­másra eső közös képen. Az egyik tárgyat azonban vörös fénnyel vi­lágítják meg, míg a másikat zöld­del. A két körvonal esetleges kü­lönbsége nagyon feltűnő, mert ahol a két körvonal pontosan egy­beesik, ott a darab árnyéka sö­tét, környezete pedig kissé zöl­des vagy vöröses szürke, viszont a legkisebb különbség esetén is fényes zöld vagy vörös csík lát­szik a sötét és a világos terület határán, attól függően, hogy me­lyik darab körvonala terjed túl a másikén. Célszerű a két színt úgy hasz­nálni, hogy a hagyományoknak megfelelően a javítható selejtet a zöld szín jelezze, a nem javít­­hatót pedig a vörös. Szükség ese­tén az eltérés nagyságát is meg lehet mérni, mert ha az asztalkát a rajta levő munkadarabbal együtt a beépített mikrométercsa­varokkal annyira toljuk el, hogy a két darab a kritikus helyen fed­je egymást — persze, akkor más helyen megszűnik a fedés —, ak­kor a mikrométeren leolvashatjuk az ehhez szükséges eltolás, vagyis az etalon és a munkadarab el­térésének nagyságát. A berendezés nem olcsó, hiszen két műhelymikroszkópnál is bo­nyolultabb, de a tömeges ellen­őrzést lényegesen megkönnyíti és megbízhatóbbá teszi. Aránylag egyszerűen automatizálható is, olyan segédberendezéssel, amely­be a vörös, illetve a zöld fényre érzékeny elemek vannak bele­építve. Ezek érzékelik a vörös vagy zöld fény megjelenését (eset­leg a látótér előre kijelölt he­lyein) és ennek megfelelő cso­portokba osztályozzák a darabo­kat. Az Irodagéptechnika Vállalat ^ 1^—JEL ^ TZXzZT** , • értesíti t. ügyfeleit, hogy írógépek, elektromos és elektro- IR^DrG PE­RESKeDELMI j 52 O «t Budapesten az V., Bécsi utca 8. szám alatt inkus számológépek a helyszínen J c (I -; i 1 rí L Y r-j ”j j ■ megnyitotta irodagép-bemutatótermét » 11 ll

Next