Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
4 Laosz nemzeti ünnepe Amikor a második világháború alatt a japánok behatoltak Laoszba, a francia helyőrségek megadták magukat. De a laoszi nép ellenállt, s a partizánok a japánok veresége után korábbi gyarmattartóik ellen fordították fegyvereiket, míg végül is olyan helyzet jött létre, amelyben Franciaország kénytelen volt feladni laoszi pozícióit. Holnap lesz huszonöt esztendeje, hogy helyreállt Laosz függetlensége. Bonyolult és nehéz helyzetben, fegyverrel a kezükben, az amerikaiak és dél-vietnami bábjaik fegyveres intervenciója elleni küzdelem közepette emlékeznek meg a laoszi hazafiak nemzeti ünnepükön a függetlenség negyedszázados évfordulójáról. Az elmúlt huszonöt év alatt alig éltek meg egyetlen olyan valamennyire is tartós korszakot, amelyben országuk békében és nyugalomban fejlődhetett. Az amerikaiak már a gyarmati háború idején fegyverrel és hadianyaggal támogatták a franciákat, majd pedig hozzákezdtek a saját befolyásuk megalapozásához. Széthúzást, kiélezett belső ellentéteket, polgárháborúkat vitt az Egyesült Államok ebbe a kis dzsungelországba, miközben azzal dicsekszik, hogy hosszú időn át Laosz állt a külföldre irányuló amerikai segélyprogram listájának élén. Legkevesebb egymilliárd dollárt áldozott az Egyesült Államok arra, hogy megalapozza befolyását Laoszban. Ennek az összegnek kisebbik része gazdasági segély formájában vándorolt részint korrupt tábornokok és jobboldali politikusok zsebébe, részint a népgazdaságba, aminek eredményeként a laoszi vállalkozások tőkéjének 80 százaléka amerikai kézben van. Az összeg nagyobbik hányadát katonai célokra költötték, bázisokat hoztak létre, s 72 ezer főből álló zsoldoshadsereget fejlesztettek ki — elsősorban az ország keleti és déli felében megerősödött, nagyszerű gazdasági és katonai sikereket felmutató népi hatalom leküzdésére. Amióta pedig az Egyesült Államok nyílt háborút visel a vietnami nép ellen, Laoszt az amerikai tábornokok „második frontnak” tekintik. Különösen az amerikaiak kambodzsai beavatkozásakor vált nyilvánvalóvá, hogy laoszi támaszpontjaikat az egész indokínai félszigeten megvalósítandó amerikai uralom céljaira építették ki. Ma már Laosz az indokínai háború egyik fontos hadszíntere, ahol a jobboldal fegyveres erői amerikai tisztek vezetésével és az amerikai légierő közvetlen támogatásával támadják a Hazafias Front állásait. A harcokba többször is beavatkoztak a saigoni bábrendszer egész hadosztályai Holott az 1962-ben aláírt és az Egyesült Államok által is garantált genfi egyezmény ismételten deklarálta az ország semlegességét és előírta az összes idegen csapatok kivonását. Október 12-e egyben a laoszi néppel való nemzetközi szolidaritás napja is: azt jelképezi, hogy a laoszi hazafiak nincsenek egyedül, harcukat támogatják Indokína összes haladó erői, s a békeszerető erők valamennyi országban. A magyar közvélemény is csatlakozik az Egyesült Államok indokínai háborúja elleni nemzetközi tiltakozáshoz, s támogatja a laoszi hazafiak harcát a független, semleges és szabad Laoszért Az amerikaiak katonai támadásaikkal akadályozzák a két laoszi fél tárgyalásait (Vietnami tudósítónktól.) Az amerikaiak meg akarják akadályozni a két laoszi fél találkozását. Azok a hadműveletek, amelyeket a reakciós jobboldali csapatok folytatnak Észak- és Alsó-Laoszban, nem csupán katonai célokat követnek, hanem a két laoszi fél tárgyalásának létrejöttét is akadályozzák. Amint a Laoszi Hazafias Front központi bizottsága megerősíti, augusztus 16 óta „Thanong Kiét” fedőnéven nagy offenzíva folyt Észak-Laoszban, különösen a Kőedény-síkság és Kieng Hoang környékén, a Patet Lao-állások ellen. Ennek folytatásaként szeptemberben támadást indítottak az ország déli részén. Az amerikai légierő rendkívül aktívan támogatja a kormányerőket, s Laosz fölött megsokszorozta a B—52-es nehézbombázók bevetését. E lázas katonai tevékenység nemcsak időleges hadműveleti célokat követ, hanem olyan helyzet kialakítását akarja elérni, amelyben majd lehetetlenné válik a két laoszi fél jelenlegi érintkezése. Amint azt a Patet Lao hírügynökség jelentette, Tiao Souk Vongsak — Szufanuvong különleges megbízottja — visszatért Sam Nevába, a főhadiszállásra. Vongsak az említett nehézségek ellenére is bizonyos reményeket táplál, s hangoztatja: a Laoszi Hazafias Front elnöke még mindig várja Phouma üzenetét, amely lehetővé tenné a két herceg megbízottainak találkozóját Khang Kaiban. Rózsa László Eltérítettek egy iráni repülőgépet Az iráni légitársaság Boeing T 727-es repülőgépét, fedélzetén 44 utassal és a személyzettel, szombaton három iráni nemzetiségű fegyveres letérítette útjáról és a gép Kuwait helyett Bagdadban szállt le. A géprablók követelték az iráni hatóságoktól, hogy 24 órán belül bocsássanak szabadon , 21 politikai foglyot. Azzal fenyegetőztek, hogy ellenkező esetben a repülőgépet felrobbantják. Az eltérítés során az egyik géprabló tüzet nyitott és megsebesítette a repülőgép másodpilótáját. A gép még szombaton visszarepült az iráni Abadanba. A három iráni repülőgéprablót az iraki biztonsági szolgálat letartóztatta. NÉPSZABADSÁG 1910. október 11. vasárnap A JÓ ÖREG PÉNZTÁROS — Nagy úr volt ám a veszprémi alispán. Pengett a sarkantyúja, amikor a megyegyűlésre ment, díszmagyarján vakítottak a kövek. Szolgák, hajdúk, díjnokok, fogalmazók félénken húzódtak a fal mellé, ha találkoztak vele. Maguktól nyílottak ki előtte az ajtók, ugrottak alája a székek. Ha rossz kedve volt, elborult az ég is a vármegyeháza fölött. — Hogy hívták ezt a hatalmas urat? — Doktor vitéz ... no... nocsak ... hát ugye több is volt, mert váltogatták egymást... ejnye, hát elfelejtettem ... bár igaz, hogy én csak háromszor vagy négyszer láttam alispánt. — Hát megyei tanácselnököt? — Ugyan, kérem. Majdnem mindennap. Hogy van, Pista bácsi, kérdezi, ha találkozunk. A helyettese éppen az előbb volt itt. Javult-e a lábam, aziránt érdeklődött, mert egy ideje sokat kínlódok vele. Mondtam neki, hogy régi masina, jó masina, akadozik ugyan, de azért megy még. Ötven év a megyeházán Király István 1920-ban lépett be a veszprémi megyeháza pénztárnoki szobájába, és azóta ott él. Nem tévedés: ott él. Abban lakik. A kassza mellett alszik. Van ugyan egy kis szobája, néhány lépéssel távolabb, de csak ritkán hagyja el a pénzesszekrény vidékét. A második világháború idején háromszor is kibombázták örökölt házrészéből. Feladta a küzdelmet. Az első „demokratikus alispán” megengedte, hogy beköltözzék a megyeházára. A kasszát úgyis őrizni kell. — Hát azóta. — Nem unatkozik nélja, Pista bácsi ? — Megvagyunk itt jól, a kassza meg én. Fényes könyökű és fényes térdű fekete ruha, gondosan megkötött nyakkendő, fehér haj. Hetvenhárom év. Ebből ötven a megyeházán. — Amikor én beléptem, akkor a díjnak volt a legalacsonyabb rang a megyeházán. Félig tisztviselő, félig szolga. A fogalmazói kar legfiatalabb tagjainak is előre kellett köszönni, meghajolva ... De látom, ön dohányzik. Van itt hamutartó... mindjárt előkeresem ... Nálam nem nagyon szokás leülni, tetszik tudni, csak néhány barátságos szó, felveszik a pénzt és mennek... No, megvan ... Valamikor negyvenhatban eltörött, tehát csak egy fél hamutartó, de azért lehet használni, tessék. „Lejöttek a földszintre“ Azt szeretném megtudni Király Istvántól, hogy egy régi vármegyei kistisztviselő életében mit hozott a felszabadulás után a tanácsrendszer megalakulása, s általában hogyan változott meg a közigazgatási világ — a megyeháza földszintjéről nézve. — Mit mondjak? Egyszer csak bejöttek a földszintre vagy az alagsorba a vezetők (mert volt ott is a pénztár, nagy átalakítások és rendezkedések idején), körülnéztek, elidőztek, kérdezősködtek. 1945 előtt ez sohasem történt meg. A díjnokok csak hallottak a fényes megyebálokról, pompázatos beiktatásokról, díszmagyaros ülésekről, messziről látták a négyesfogatokat, de főispánnal, alispánnal vagy más vezető tisztségviselővel szót nem válthattak. Nem mintha ez a munkához tartozna. Hiszen elmúlik egy évtized is, hogy személyesen dolgom volna a megyei tanácselnökkel, a helyetteseivel vagy a titkárral. De hát nem is a munkáról, hanem az emberi kapcsolatokról van szó. Azok változtak meg. Én úgy számítom, hogy a földosztással kezdődött. Azzal indult meg 1945 után az egész megyei közigazgatás. A tanácsrendszer megalakulása, öt évvel később, 1950- ben, csak mintegy véglegesítette a már meglevő állapotokat. Mit jelentett ez a kistisztviselő, a díjnok, az írnok, a pénztárnok életében? Elsősorban azt, hogy elmúlott feje felől a legnagyobb veszély, amely éveken, sőt évtizedeken át megkeseríthette a napjait: a B-listázás, elbocsátás Damokles-kardja. Hogy megszólal a csengő az irodájában, maga elé rendeli egy fennhéjázó ifjú titkár, s röviden közli: elmehet, barátom. Aki így ment el, a két világháború között, az nagyon gyakran egyenesen a viaduktra ment. Becsületességén kívül alighanem a hálaérzet tette, hogy Király István valóságos hőstettet hajtott végre 1956 októberének zaklatott napjaiban. Az ellenforradalmárok egy hajnalban megtámadták a tanácsházát, s ő a tanács vagyonával, a pénztárban levő hatszázezer forinttal az ingében, kiugrott az ablakon, a golyózáporban megkereste a szovjet katonákat, hogy biztonságba helyezze a pénzt. A csodálkozó katonák közé egy fehér hajú öregember futott, irdatlan sok százforintossal. Valahogy megértette velük, hogy mit akar: végezzék csak a dolgukat, ő is végzi a magáét, megszámolja a pénzt, majd számfejti az elmaradt kiküldetési díjakat. Azon nyomban hozzá is látott. Megfelelt a bizalomnak . Nem volt az hőstett, kérem. A tanács vezetői bíztak bennem, én feleltem a pénzért és sohasem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha egyetlen fillér is elvész a zűrzavarban. Ez az egész. — Pista bácsi, most egy közhelyszerű kérdés következik, akár fel sem kellene tennem. De mégis, mit tart a legszebb dolognak az életben? — Megfelelni a bizalomnak. Tamás István A CIGÁNY DAJKA Nem volt szándékomban optimista történetet írni a gyomai cigányasszonyról. Hogy mégis azzá kerekedett, annak nem a szándék, hanem az igen komoly erőfeszítéssel jó irányba fejlődő falusi társadalmi, szemléleti átalakulás az oka. No meg egy tiszta jellemű ember tudatos törekvése a tóra. A nyári nagy árvíz idején történt. Csaknem tízezer kitelepítettet látott akkor vendégül Gyoma a szomszédos községekből. Egy viszonylag nyugodt, csendes estén Vámhidi Lajos párttitkárral beszélgettünk, főképp a gyomaiak áldozatvállalásáról, a segítőkészség ezernyi jeléről. Nem volt nehéz mindebben felfedezni azt a szemléletbeli változást, ami az emberek tudatában, magatartásában és érzésvilágában végbement. Cigánycsaládok is fogadtak be menekülteket, köztük cigányokat is. Akkor említette a párttitkár: — Nézz szét nálunk békés körülmények között. Párizsban — a putritelepet nevezték így, miként máshol London vagy Chicago volt a neve — már alig laknak. Sok cigánycsalád épített új házat, mind több közöttük az elismert dolgozó ember. Van megbecsült cigány kisiparosunk, van olyan is, akitől fél utca lakói vásárolják naponta a tejet, sőt cigány dajkánk is van a bölcsődében. Nézzük hát, ki is az a cigány dajka! A tanácselnök a sarkára áll Jó három éve izgatottan adták egymásnak a hírt a gyomai aszszonyok: „Hallotta? Cigányaszszonyt helyeztek a bölcsődébe!” Ki-ki vérmérséklete, no meg öntudata szerint magyarázta az „eseményt”. Főképp a fiatalabbak józanságának dicséretére legyen mondva, sokan így reagáltak rá: „No és mi ebben a baj? Végtére is rendes, tiszta asszonyka a Demeter Éva, és a családja meg a szülei is megbecsült emberek.” „De cigány” — hangzott a makacs ellenvetés, s voltak, akik hozzátették: „Ilyen szégyent! Cigányasszony a gyerekeink, az unokáink mellett! Hát már teljesen elromlik ez a világ?!” Megyeri Sándor tanácselnök gyorsan felfigyelt a vitára, a rosszindulatú híresztelésekre. Számított is rájuk, s nyugodt lelkiismerettel állt a vitatkozók meg a gyalázkodók elé. Akiket kellett, józan érvekkel, csendes szóval nyugtatott, hiszen jól ismerte a kifogásolt cigányasszonyt, s bízott benne, hogy nem fognak vele törököt. Mi tagadás, volt viszont olyan beszélgetése is ekkortájt, amikor erélyesen kellett rendreutasítania néhány gyalázkodó embert. S ezt — becsületére legyen mondva — kertelés nélkül meg is tette. Fogadott gyerek A Hősök útja 74. számú házban élénk tekintetű, csinos, barna asszonyka fogad bennünket. Hiszi is, nem is, hogy éppen az ő életútja, munkája érdekel bennünket. Szeme egy-egy rebbenése elárulja bizalmatlanságát, hiszen annyit ugratták hajdan ezeket a barna bőrű embereket. Ő azért hamar hisz a biztató szónak. A mama, Demeter Pálné azonban még a tisztaszobában is gyanakvással szemlél a maga fajta sűrű füstgomolyag mögül, mintha kérdezné: ugyan miféle tréfa sül ki ebből? Gyanúját nem is titkolja: „Mit akar az újság az én lányomtól?” — Jó húsz éve már — vall önmagáról a fiatalasszony —, amikor megtudtam, ki is vagyok én. Második osztályba jártam. Nagyon rossz gyerek voltam. Emlékszem, egyszer leköptem a szomszédok gyerekét és kicsúfoltam, hogy „lelenc”. — Elhallgass, te! —kiabált rám Juli néni, a szomszédasszony —, hiszen te is ugyanolyan lelenc vagy, mint ő. — Sírva szaladtam jó anyámhoz, ahhoz a szigorú, csak ritkán mosolygó cigányasszonyhoz, s csak azt kiabáltam: nem! nem! Anyukám kézen fogott, megsimogatta hosszú hajamat, letörölte könynyeimet, s — ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna — nagyon komolyan ezt mondta: — Tudjál hát meg mindent, kislányom. Én édesanyád vagyok, de nem én hoztalak a világra. Ha majd nagy leszel, irataidból megtudod, hogy Tiszaföldváron születtél. Szülőanyád hároméves korodban elhagyott s lemondott rólad. Mi örökbe fogadtunk, s a nevünkre írattunk. A mi lányunk vagy, kedvesem! Mint eddig, a jövőben is mindent megteszünk ,érted- igaz, becsületes és munkaszerető emberré nevelünk. Sohasem beszéltünk erről azóta. Ők az én kedves, jó szüleim, Demeter Pál és felesége. Szépen járattak mindig, tisztaságra és rendre szoktattak. De sokszor hallottam azóta, serdülőfejjel, de felnőttként is: szerencséje ennek a kis cigánylánynak, hogy a Demeterek fogadták magukhoz! S én gondolatban igazat adtam azoknak, akik ezt mondták: „Állandó munka kellett14 — Hogyan került a bölcsődébe? — Munka, állandó munka kellett mindenáron. Korán, szinte még gyermekfejjel mentem férjhez. Garázda, verekedő férjemtől el kellett válnom. Hazaköltöztem jó anyámékhoz. Két gyermekemet, a 10 éves Pistit és a 8 éves Éva Katit magam tartom el. Vállaltam én minden munkát, de többnyire csak alkalmi munka akadt, hol a vasútnál, hol magánszemélyeknél. Arra nem épülhetett kis családom ellátása. Márpedig az én gyerekeimnek is szépen, tisztán, rendesen kell öltözködniük, miként engem járattak jó szüleim. A gyerekek tanulásával is sok bajom van. Kati ugyan jól tanul, négyesés ötös között van az átlaga, Pistit viszont különórákra kell járatnom, s az is pénzbe kerül. Megyeri Sándor bácsi (a tanácselnök) felbiztatott, hogy kellek a bölcsődébe, menjek csak oda, ott állandó munkát kapok, ha jól viselem magam. Örömmel mentem a bölcsőde vezetőjéhez, talán nagyon is sugárzó örömmel képzelheti, milyen nagy volt a bánatom a rideg szavak hallatán: — Nem kellessz ide, vagyunk itt elegen! Úgy kullogtam el, mint a megvert kutya. Nem mondták ugyan, de én tudtam, azért nem kellek, mert cigánynak születtem. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor másnap a tanácselnök hivatott, és nagyon komolyan közölte, hogy azonnal menjek a bölcsődébe és végezzem azt a munkát, amit a vezető rám bíz.