Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-04 / 233. szám

O NÉPSZABADSÁG ♦ .VASÁRNAPI MELLÉKLET Ji ,­­ má. ÉS A TÖBBIEK öt a harminckettőből — kevés. Szint­úgy a hely, hogy a többiek útját is rész­letezhessem. A balazsameggyesi mun­kásszármazású Hegedűs Zsuzsa is tuda­tos, szívós munka eredményeként ke­rült az ELTE jogi karára. Nem lehe­tett vitás az osztály legjobb matemati­kusának, az egyébként lelkészcsalád­ból származó Dékány Endrének, a bio­lógiában kitűnt Márkus Katinak, a már az iskolában is „tudóstípus’’ Simándi Péternek, a paraszti családból szárma­zó és mindig a mezőgazdaság iránt ér­deklődő Tótti Jánosnak, a munkásszár­mazású és humán tárgyakban kitűnő Tulok Máriának az egyetemi felvétele. Németh Katalin pedig hiába szere­pelt már diákkorában is kiállításon, hiába bizonyult divattervezésben, rajz­ban, varrásban igen jónak, nem nyer­hetett felvételt a Felsőfokú Könnyűipa­ri Technikumba, ahol az említett ké­pességek mellett a matematika- és a fizikatudást is számon kérik. Hogy túl szigorúan-e, ezúttal ne meditáljunk fe­lette. Tény, hogy Kati most Szombat­helyen szabász-iparitanuló és -kacagva meséli: egyelőre éppen fércelni tanul. Akadtak köztük szívósak, céltudato­sak, tehetségesek, szorgalmasak és akad­tak határozatlanok, lusták, felkészület­lenek; akadtak, akik nem szorultak semmiféle protekcióra és akadtak, aki­ken nem segíthetett volna semmiféle protekció. Ha nem is mind felső fokú oktatási intézményben folytatják útju­kat, azért — okunk van remélni — mindnyájuk útja felfelé vezethet. Mondandónk befejezéseként adjuk át a szót a gimnázium igazgatóhelyettesé­nek, Mentes Vilmosnak: — Szerénytelenség nélkül mondhat­juk, hogy iskolánkban a fizikai dolgo­zók gyermekei sokra viszik. De közülük is elsősorban azok, akik kollégiumban laknak. Sajnos a kollégiumi hely rend­kívül kevés, és emiatt évről évre le kell mondanunk egyébként tehetséges gye­rekekről. Pedagógus nem ismer na­gyobb kárt egy-egy tehetség elkallódá­­sánál. A tehetség nagy kincs, de kibon­takoztatásához éppúgy anyagi feltéte­lekre van szükség, mint a természeti kincsek hasznosításához. Tapasztala­taink és véleményünk szerint a fizikai dolgozók valóban tehetséges és szorgal­mas gyermekeinek felkarolásához most főként anyagi erőkre van szükség. Ná­lunk, Szombathelyen, elsősorban kollé­giumra. CSERHALMI IMRE KI, HOGYAN, HOVÁ? A szombathelyi Kanizsai Dorottya gimnáziumban kilencvenkilencen érett­ségiztek az idén, ötvenöten akartak to­vábbtanulni, és közülük huszonkilenc diáknak sikerült is a felvételi vizsga. Huszonkilencből tizenhatan — fizikai dolgozók gyermekei. Azt hiszem, jó né­hány magyar középiskola szívesen vál­lalná ezt az utóbbi arányt. De szűkítsük a kört. A három érettsé­giző osztályból az első, a IV/A francia tagozatos volt, itt 32 fiatal érettségi­zett s köztük — jellemző módon a gim­náziumok ellányosodására — csak 6 volt a fiú. Az osztály tanulmányi átlaga ma­gasabb az iskoláénál: 3,9. Húszan je­lentkeztek továbbtanulásra, köztük hét olyan gyerek, aki munkás-, illetve pa­rasztcsaládból származik. A húszból ti­zenhármat felvettek a különböző felső­oktató intézmények, s a 13 között volt az a hét fiatal is, akinek a szülei fizi­kai dolgozók. RÓZSI Szombathely, Markusovszky utca 2., első emelet. A rádió tánczenei műsora erős hagymaillat társaságában szűrődik ki a lakás ajtaján. Itt lakik Farkas Ro­zália, aki 4,3-as tanuló volt, de osztály­­főnöke legnagyobb sajnálatára nem akart továbbtanulni. Most lecsófőzés közben válaszol a kérdésekre: — Valóban nem jelentkeztem sehová. — A biológia és a földrajz volt az erőssége, ugye? — Főleg a biológia. — Itthon nem biztatták, hogy tanul­jon még? — De igen. És az iskolában is. Köny­­nyű engem megérteni. Három kisebb testvérem van, anyám háztartásbeli, apám tanácsakadémiai tanár. Nagy­apámmal együtt egy keresetből élünk heten. És ennyien lakunk két szobában. Mekkora teher lenne, ha én tovább­tanulnék? Ezt nem tehetem. Nővére — már férjhez ment — eladó az állami áruházban, ahová Rózsinak is felvételt ígértek. Egyébként a Farkas testvérek között Rózsi a legjobb tanuló, aki — ha az anyagi helyzet és a lelki­ismerete engedte volna — gyógyszerész szeretett volna lenni. — Azért nem adtam fel — mondja csendesen —, ha már keresni fogok, ak­kor továbbtanulok majd, talán valami kereskedelmi iskolán. MÁRIA — Szombaton délután, a Savaria Szálló éttermében összegyűltünk kilen­cen, mind olyanok, akiket valahová nem vettek fel. Higgye el, cseppet se bús­lakodtunk. Kovács Mária mondja ezt, aki a ne­ves Ungaresca Táncegyüttes tagja már két éve, s aki koreográfusnak készült. Ám hamar kiderült, hogy nincs olyan iskola, ahol koreográfust képeznek. Ezért aztán a Felsőfokú Külkereskedel­mi Szakiskolába jelentkezett, de a fel­vételin nem felelt meg. Július végén, éppen nyaralás közben kapta meg az értesítést, és azonnal ál­lás után nézett, felvették a szombathe­lyi Lakástextil Vállalathoz. Először be­tanított munkásként dolgozott, aztán irodára került, rajzolónak. — Csakhogy ehhez technikusi végzett­ség kell — mondja —, és az volt a fel­tétel, hogy ezt esti tagozaton megszer­­zem, és még az is, hogy mire ezzel el­készülök, addigra franciából leteszem a középfokú állami nyelvvizsgát. Nagyon nehéz három év lesz, mégis nagyon örülök neki. Hogy minek örül, az pontosan talán meg se fogalmazódott benne, de köny­­nyű kitalálni. Annak, hogy a felnőtt társadalomban bizalomra s ugyanakkor vele szemben támasztott követelmé­nyekre, valódi erőfeszítést igénylő fel­adatokra lelt. Hej, gondolom, ha fiatal­jaink ismeretség és kapcsolatok nélkül is mindenhol megkapnák ezt, kevesebb gondunk lenne egyes emberek társa­dalmi-politikai közömbösségével. — És a koreográfia? Az első számú álom? — Alakul az ember — nevet Mária. — Ha továbbra is táncolhatok az együt­tesben, az elég lesz nekem. MIKLÓS Takács Miklós kétszer ismételt osz­tályt a matematika miatt, a negyedik­ben majdnem meg kellett válnia az is­kolától, olyan sok volt az igazolatlan órája. A körmendi járási könyvtár ol­vasótermében mondja: — Innen jártam be vonattal és a vo­naton megismerkedtem egy aránylag szelídebb galerival. Nem vettem részt a disznóságaikban, de két hétig velük voltam, figyeltem őket. Nagyon tanul­ságos volt. Egy életre. Gebines szülők egyetlen gyermeke, az osztályfőnök szerint alaposan elkényez­tetve. — Apám azt mondta, bizonyára éhen akarok dögleni, azért ragaszkodom a könyvtárhoz. Én azt mondom, inkább keresek kevesebbet, de örömömre és másoknak talán hasznára váljon, amit csinálok. Most már otthon is beletörőd­tek. A tanítóképző népművelő szakára nem vették fel, érettségije gyengén sikerült. De már évek óta minden nyarát könyv­tárban tölti. És ír. — Ez még csak kísérlet. Az iskolaúj­ságon kívül még sehova sem adtam írást, mert még nem olyan jók. A könyvtár az én helyem, hazataláltam. Itt 32 ezer kötet, 850 olvasó van, és most az olvasószolgálatnál dolgozom. Engem a modern irodalom izgat a leg­inkább, de minden mást is olvasok, hogy tudjak könyvet ajánlani. Nagy fe­lelősség. Aztán esti tagozaton akarom elvégezni a könyvtárszakot. De előbb még katona is leszek. MÁRTA Aznap, amikor Rózsi lecsót főzött, Molnár Márta ünneplőbe öltözött és fi­gyelmesen végighallgatta a szombathe­lyi tanítóképző évnyitó ünnepségét. — Hivatásérzettel lépte át az intézet küszöbét? — kérdezem tőle az ünnepség után. Amíg az őszinte válaszon töpreng, el­mondom, hogy Márta nyelvérzékével, magabiztos fellépésével, jó megjelené­sével tűnt ki — osztályfőnöke szerint —, és eséllyel felvételizhetett volna a kül­kereskedelmi szakiskolán, ahová erede­tileg is készült. De figyeljük Márta vá­laszát: — Mindig szerettem a gyerekeket. — Három év után falura is elmegy tanítani, ha kell? — Az még messze van. — Miért nem az eredeti terve sze­rint választott iskolát? — Meggyőztek arról, hogy nem ne­kem való. Félszeg vagyok, gyámoltalan, a nyelvet se tudnám annyira megta­nulni. Kell vagy tíz perc, mire néhány fok­kal őszintébb lesz: — Megszoktam, hogy otthon mindent elém raknak, gondoskodnak rólam, szinte helyettem gondolkodnak. Ez az igazság. Elengedtek volna pesti iskolá­ba is, de itthon kényelmesebb. Bizton­ MŰHELYTITKOK Mire emlékeztet a szél fodrozta víztükör? Embere válogatja, Karátson Gábornak pél­dául azt juttatja eszébe: szelek ..festette” képet lát.. „Állunk a hídon, s­ amit odalenn látunk, a szelek képe­ nem maga a szél, mégis olyasmi, ami belőle ered, és színek, formák, vonalak ren­dezett kavargásában láthatóvá válik” — írja a fiataloknak szóló Miért fest az ember? című könyvének elő oldalán. S az olvasó, mi­közben arra gondol, hogy víztükröt ugyan szám­talanszor látott, mégsem jutott eszébe ilyesmi, észre sem veszi: megtette az első lépést a festői látásmód megismerése felé vezető úton ... Műhelytitkok részesévé teszi Cranasztói Szil­via is az olvasót. Színes kövek művész­e­­t­e című könyve az ötezer éves mozaik múltjáról, jelenéről, sőt egy kicsit a jövőről is szól. A szer­zőt ugyanaz a szándék vezeti mint a Hotel Duna Intercontinental — ezúttal az Építőkockák — épületkockák című könyv szerzőjeként bemutatkozó — tervezőjét, Finta Józsefet: a ti­zenévesek megismertetése napjaink — és hol­napjaink! — modern művészeti törekvéseinek megértéséhez szükséges alapvető tudnivalókkal. Mindebből kitetszik: rendhagyó kísérletről van szó. Ez a korosztály ugyanis a pedagógiai időrendiség miatt az iskolában javarészt csak a régmúltról hallhat. Holott ébredező szellemisége, érdeklődési köre már napjaink művészetének áram­körébe kapcsolja. A fogékonyság azonban nem teszi semmissé a hozzá nem értést: a többi között ez az oka annak, hogy a főleg Nyugaton divatos „ultramodern” irány­zatok többnyire a tinédzserek körében találnak ideig-óráig híveket. A szellemi kamaszkort úgyis kinövi mindenki? Ez igaz. Ámbár nem mindegy, mennyi idő alatt. Jó dolog, hogy a Corvina Könyvkiadó Műhelytitkok című — tizenéveseknek szánt — új sorozatával az elsők egyikeként tesz kísérletet a szíjban forgó időszak megrövidítésére. A novemberben üzletekbe kerülő — föntebb említett — első három kötet alapján talán már lehet következtetni arra, hogy milyen eredménnyel. V. M. Cranasztói Szilvia könyvének egyik illusztrációja. ságosabb. Talán végre a saját lábamra állhattam volna, ée úgy­ gondoltam, már késő. Egy öccse van, édesapja építésvezető. Jelesre érettségizett. Vajon képességei maximumára lesz-e szükség a képző­ben? — Tizennyolc és fél ponttal vettek fel. Csak az énektől tartok egy kicsit. És franciául ezután is tanulni fogok. Ho­gyan magyarázzam? Ha egyszer férj­hez megyek, nekem férfiban is olyan­ra lesz szükségem, aki egy kicsit a tá­mogatóm is. KARDOS MAMA Duka kicsiny Vas megyei község. A Kossuth utca 39. számú házban Kardos Jánosné egyedül fogad. A férje útépítő munkás, csak hetenként egyszer jut haza, a fia kőszegi gimnazista, kollé­giumban lakik, a lánya, Mária pedig most már a Pécsi Orvostudományi Egyetem első éves hallgatója. Amint a lánya nevét említem, azon­nal elmosolyodik Kardos mama. Teheti, büszke lehet a lányára. Ritka eset, min­den tanár és minden osztálytársa csak a legnagyobb elismerés hangján szólt Marika tudásáról, tehetségéről és jelle­méről. Amióta csak iskolába jár , ki­tűnő rendű. A gimnázium KISZ-titká­­ra volt és ebbeli tevékenységében csak­úgy, mint az országos középiskolai ta­nulmányi versenyeken az iskola büsz­keségévé vált. — Tessék elképzelni — mondja a ma­ma —, a ballagáson a lányom mondta a búcsúbeszédet és az igazgató elvtárs úgy gratulált nekem, hogy bár neki is vannak gyermekei, Marikát a magáévá fogadná. Marika tavaly egy hónapig Pesten, az idén két hétig Pécsett volt előkészítőn, és az egyetemen úgy sike­rült az írásbeli felvételije, hogy a szó­belin már jóformán csak annyit mond­tak neki: viszontlátásra, szeptemberben. Most küldök neki almát, szőlőt, mert a gyümölcs a mindene. Éppen kaptam tőle levelet, írja boldogan, hogy már az egyetemen is megválasztották vala­milyen KISZ-funkcióba. Most körülbe­lül ezer forintba kerültek a könyvei, de amíg gimnazista volt, csak havi 100 fo­rintunkba került a kollégium, a fiun­kért meg havi kétszáztíz. Hát így egy munkásember is tud két gyereket ta­­­níttatni. Mit mondhatnék? Boldogak vagyunk Marika miatt!

Next