Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Rónay György: A közelítő tél Hervad már? Nem, a kert még csupa nyár. Lobog két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal, de hajnalonta még egy-egy sárgarigó rikolt, s búgnak a vadgalambok. Élj! — Mondom. — Éld nyaradat, míg a hideg szelek le nem tarolják. Szedd a diót, viseld gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld a vadhajtást, s ha belefáradsz, ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt, s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs ... — Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering: őszömet olvasom színében. Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl mint csúszik észrevétlen nyugati almafánk fölé, s hallgatom a szemöldök­fában a szavak szorgos percegését. Közép­iskolás fokon Rendkívül érdekes, tanulságos és meg­döbbentő történelemórát tartott ne­künk Nemeskürty István október ha­­todikán a tizennégy aradi vértanúról. Akik a népszerű történelmi hagyomá­nyok és legendák újraértékelését, új­szempontú vizsgálatát, vagy akár a ha­misításoktól történő megtisztítását is kétesértékű, sőt helytelen tevékenység­nek vélik, azok már a tévéfilm címé­nél méltatlankodni kezdhettek. Miért kell az aradi tizenháromból tizennégyet csinálni? Miért kell megzavarni a már klasszikus formában kikristályosodott hagyományt? Muszáj mindenképpen újítani a régi histórián, muszáj bebizo­nyítani, hogy „minden másképpen volt”, mint ahogy eddig tudtuk? Nemeskürty István Ez történt Mohács után című könyvében egyszer már kifejtette azt a véleményét, hogy a mohácsi csatát vi­szonylag épen vészelte át a magyarság, hanem a következő évek belső viszályai, nemesi torzsalkodásai, azok szolgáltat­ták ki az országot a töröknek. Most az aradi legendakörről fog nyilván kide­rülni valami szenzáció, s az egyszerű ember már tényleg nem fogja tudni há­nyadán is áll október hatodikával. Nos, a várakozás ellenére semmiféle történelmi újítás nem vezettetett be. Már a százéves lexikonokban is azt ol­vashatjuk az Arad címszó alatt, hogy az október hatodikai ki­végzések után, „ok­tóber 25-én itt végeztetik ki Kazinczy Lajos magyar honvédtábornok”. Nemes­kürty tulajdonképpen nem is őt, a ti­zennegyediket állítja a történet közép­pontjába, de elfelejtett emlékének fel­idézése jó alkalom arra, hogy új szem­szögből is rámutasson az ismert esemé­nyekre. Egy történelemórát láttunk, ahol a kitűnő tanár elénk tárta október hato­­dika jelentőségét, előzményét, okait és bemutatta szereplőit. Előadását szemlél­tetőeszközökkel tette elevenebbé. Tér­képek, táblázatok, okiratok, rajzok he­lyett ez alkalommal a filmet használta fel az ismeretközlés elmélyítésére. Film­je, bár igen magas nívón, mégis isko­lás. A szó legnemesebb értelmében. Cél­ja nem a történelmi szereplők egyéni­ségének és döntéseinek művészi felde­rítése volt, hanem az általános helyzet ismertetése didaktikus, vagyis oktatói célzattal. Az emlékekben megmereve­dett történelmi ábra megmozdult, az emlékművé kövü­lt hősök megszólaltak és mozogni kezdtek — de csak azt mondták és tették, amit egy emlékmű mondhat és tehet. A tizennégy hős kö­zül egyet sem ismerünk meg igazán, vi­szont leckeszerűen jól megjegyezzük tör­ténelmi szerepük lényegét. Aulich Lajos honvédelmi miniszter jóformán csak egy napiparancs diktálásának rövid ide­je alatt mutatkozik meg, Leiningen Ká­roly egy augusztusi csónakázás idilljé­­ben indokolja meg tömören, miért harcol osztrák létére a császár ellen, még a filmben sokat emlegetett Dam­janich János is csak Óbecsen, 1848. jú­nius 25-én kerül premier planba, ami­kor a népfelkelő Pilvax-beli ifjak za­bolátlan, anarchikus forradalm­n­ságát egy rövid jelenetben a forradalmi had­sereg fegyelmébe kényszeríti. Sorolhat­nánk végig a tizenhárom, illetve tizen­négy hőst. Egyénenként kinek-kinek csupán egy-két rövid jelenet adatott a bemutatkozásra. Természetes, hogy né­hány mondatba és mozdulatba igye­kezett sűríteni egész életét. Nem dokumentumfilm ez tehát, nem is játékfilm, hanem történelmi illuszt­ráció. Rangos, mintaszerű és korszerű illusztráció. Legszívesebben oktatófilm­nek nevezném, mert legfőbb értéke nem a téma művészi feltárása, hanem a tu­dományosan feltárt ismeretek dramati­­zálása, megjelenítése. Ha művészi film­nek veszem, sok elemét kifogásolhat­nám sematizmusa miatt, ha oktatófilm­nek tekintem, akkor remekül sikerült. Feltétlenül meg kell említeni Hajdufy Miklós rendező művészi filmhez mél­tóan gondos, szép munkáját, amire nyil­ván a forgatókönyv néhány megragadó, művészi megoldású jelenete késztette. Először is a keretjáték: a film elején osztrák katonák gerendát rekvirálnak egy épülő háznál, s megsejtjük: akasz­tófát fognak készíteni belőle. A film végén a katonák visszaszolgáltatják a gerendákat, látszólag visszaállt a rend, a gerendák a régi helyen hevernek a régi tulajdonos telkén , de a beléjük­­vert ormótlan vaskampók a nemzeti tragédia tárgyi bizonyítékaiként döb­bentenek meg. Még egy remek jelenetet említenék, amelyik művészi epizódként önállósult szinte: Paskievics cári tábor­nok fogadása a fogságba esett magyar tábornokok tiszteletére. Az enyhén pom­pázatos terem, a győztes diplomatikus nagylelkűsége, az osztrák követ merev­sége, a kapituláltak lelkiismeret-furdalá­­sa, az egyenruhák finom játéka és a ka­tonazenekar szalonzenéje néhány perc alatt mindenféle értekezésnél világosab­ban érzékeltette, hogyan és miért éppen az oroszok előtt tették le a fegyvert a magyar tábornokok. Ezekben a jelene­tekben a költészet, a hozzáköltés elemét vitte a filmbe az író. Másutt inkább csak a történelmi folyamatból kiraga­dott pillanatok és események ügyes ösz­­szekötésének gondja foglalkoztatta. Jó tanárként kötötte le figyelmünket, fontos dolgokra oktatott. Egy egész né­pet tanított történelemre középiskolás fokon, örvendetes esemény ez a dedó­sokhoz szóló, avatagon romantikus tör­ténelemfilmek alig enyhülő dagálya idején. JOVÁNOVICS MIKLÓS LUNCZER ANIKÓ: ŐSI VÁROS Gyász és öröm Schenk: Belizárja, vagyis a Pesti Ma­gyar Színház megnyitása óta szinte ha­gyomány nálunk — ha nem is haladó —, hogy majdnem minden színház seb­tiben előkapart és korántsem irányadó darabocskával nyitja meg kapuját. Most új színház nyílott Budapesten. A köz­nyelv Gyurkó-színháznak keresztelte át, hivatalos neve, a Huszonötödik Színház helyett, igazgatójáról és vezető egyéni­ségéről, Gyurkó Lászlóról neveztetvén el. Az író személye és neve biztosíték­ként szolgál arra, hogy a magyar drá­mairodalom új otthona lesz: irodalmi­színházi műhely. Első, méltóságteljes nyitódarabjukul regényt választottak, egy harmincvalahány esztendővel ezelőtt írott regényt, Németh László Gyász című művét. Ez a mű, szikár szerkezetével, monumentalitásával, belső erejével és lélektani gazdagságával olyan, mint egy görög tragédia. Egyetlen, hatalmas szerep a Kurátor Zsófi köré szerveződő vidéki valóság. Arról szól — hasonlóan a Németh-drámák vezérmotívumához —, miként préseli a társadalom az egyént előbb szerepjátszóvá, alakosko­­dóvá, majd miként sajtolja ki belőle az életnedveket, az emberséget és a szere­­tetet, miként szárítja ki és torzítja el egyéniségét. A nyitódarab tisztelgés Németh László előtt, de nem a Németh László-i szín­ház előtt. Ironikus helyzet: drámaíró regénye a programvalló premier. De he­lyeselni kell, mert roppant dráma hú­zódik meg a regény lapjain. 2. Egy színésznő mennybemenetele Ku­rátor Zsófi szerepe. A huszonkét eszten­dősen elözvegyült fiatal anya érzékeny félelmei, sebzettsége a kajtató szemek­től, túlsrófolt figyelme pletykák és meg­szóló mormolások nyelvi falánkjára, a nyakasan magára öltött gyászoló kül­szín alatt lapuló testi vágyak, életkedv; az önkéntes bezárkózottság, a maga mellé csendőrt fogadó, erényt játszó erény világi apácasága és lassan min­denki ellen forduló harapós gyanakvá­sa; a gyermekében is ellenséget érző fölsértettség; a kisfiú halálát kiszárad­­tan fogadó könny­telenség, a részvétlen­­ség hűvössége, a fokozatos kikopás a fa­lu közösségéből és az életből, az emberi kapcsolatok ellazulása, egészen a magá­ba süppedő tárgyszerűségig — ez a ha­talmas drámai ív csodálatos szerepet kínál egy színésznőnek. Helyesen ragadták meg az alkalmat, hogy Berek Katinak élete leggazdagabb színskálájú feladatát kelljen eljátszania. Nem volna helyes annak vitatásával foglalkozni most, hogy vajon valóban van-e monodráma vagy a kifejezés csu­pán a divat szülötte? Amit a Huszon­ötödik Színházban játszanak: nem mo­nodráma, hanem dráma. Berek bejárja az utat fiatalságtól a koravénségig, játé­kos szertelenségtől kényszerfegyelmen át a gonosszá száradásig. Alkatilag ke­mény egyéniségét kölcsönzi Kurátor Zsófi sziklamakacsságának. Levetkőzte színészi modorosságait és a feladat sú­lya alatt tiszta, szép alakítással kíséri végig a fiatalasszonyt önbüntetésének stációin, rémlátásainak kálváriáján. Né­hány túlnyomatékosított szövegmondás, túlritmizált tagolás, szövegszabdalás a dikcióban, elhagyható volna, de ne akarjunk egyszerre mindent és eléged­jünk meg a színésznő jelentős eredmé­nyeivel. 3. Kétségeink is vannak persze. Első­sorban ez, aki nem olvasta vagy régen forgatta a regényt, mennyit érthet meg a színpadi cselekményből? Mindjárt el­lenvetéssel is szolgálunk: a hézagosra formált, kihagyásos cselekmény, a re­gény ívének felszabdalása, időbeli fel­bontása és a késleltetett információk ta­lán balladai feszítettséget adnak azok számára, akikben nem él elég elevenen a regény. Tény, hogy nemesen egyszerű szerkezetet cserélt fel a dramatizálás bonyolultabbra és nehezebben áttekint­­hetőre. De a regény minden motívuma megjelenik a színpadon, semmi nem sikkad el, ha nem szövegben, hát tánc­ban, némajátékban vagy a világítás hul­lámzásában fedezhetjük fel. (A színpad­ra átdolgozó nevét nem tünteti fel a színlap, így feltehetően kollektív mun­kával van dolgunk: színésznő, igazgató, rendező és a többi munkatárs közös al­kotásával.) 4. Két korong van a színpadon. Rajta sötétbarna ágy — hol hűvösen hívogató, hol átizzadtan gyűrött. Hat fahasáb — néha bútor, máskor málha vagy sírkö­vek. Többnyire a kórus dekoratív ülő­helye. Nem égő petróleumlámpa. Kék­szegélyes mosdótál. Még néhány hasz­nálati tárgy egészíti ki a színpadi fel­szerelést. A háttér durván fröccsentett fal­­semleges, szinte kozmikus teret su­gall, de felkelti a bezártság képzetét is és foltjaiban az ország térképét sejthet­jük távoli képzettársítással. Két hosszú pálcika: egyszer rokka, egyszer kötőtű. Néhány kötéldarab: egyikük összekötözötten rózsafüzérként működik, másikuk szárítókötélként szolgál; többnyire kiismerhetetlen a fel­adata: a falusi világ köznapi gördülését, a napi teendők ritmikus ismétlődéseit, a munkájuk fölé hajoló, pletykálkodó kendők világát vonszolja be a színre. A barna berliner kendős, barna ruhák és fejkendők a világítás változásaiban néha a gyász feketéjét mutatják. Lá­­gyabb és változatosabb képet nyújta­nak, mintha csupa varjúnéne csosszan­­na be a színpadra. Csányi Árpád köl­tői látványa és rafinált képzőművészeti tudása kínálja a játéknak ezt a szikár dekorativitást és eleve beletervezte a­­térbe a világítás drámai hatásait is. Né­ha ellenfényt kapnak a szereplők, szi­luettjük látszik csak és nem csupán az átdíszítések, jelenetváltások, időmúlatás lebonyolítása érdekében, hanem hogy árnyalakokként mozogjanak előttünk a szereplők és folytassák az időben merészen ugráló életüket — a re­gény belső hullámzását, sebként lüktető ritmusát éreztetvén velünk. 5. Rendkívül részarányos a rendezés. Nem tobzódik ötletekben és nem áll szándékában mindenáron elkápráztatni a nézőt. Azért említendő ez dicsérőleg, mert mostanában hajlamosak a rende­zők az ötletet az ötletért hajszolni meg azért is, mert egy rendezőként első íz­ben bemutatkozó művésznél, Szigeti Ká­rolynál, aki mindeddig színházi koreog­ráfusként működött (legjobb munkái: MaratiSade, A luzitán szörny), azt sem csodálnánk, ha az „első műves” alkotók bőségözönét zúdítaná ránk. Telehímez­hette volna mozdulat­­bravúrral az elő­adást, a mondanivalót felfaló formával. Szigeti akkor és ott tágítja ki a játékot a pantomim felé, amikor annak szüksé­ge van a külvilág tömör és ütőerejű megjelenésére. Zsófi szembefordulása a falu társadalmával, felhalmozódott go­noszsága például úgy jelenik meg a színpadon, hogy Berek Kati kapujával egy fémesen kongó edény fenekét ütö­­geti, az asszonyok kórusát akarja ezzel a kellemetlen hanggal elhessegetni ma­gától. Ez az érzéki hatás szófukarságá­val többet mond, mintha fogalmilag je­lenítették volna meg, vagy akár egy egész jelenetet szántak volna rá. Rend­kívül gazdaságosan bánik Szigeti az ef­fektusokkal és ez mindenképpen erény, még akkor is, ha többre vagyunk szom­jasak és kívánnánk,­­ hogy gyakrabban nőjön a játék a szövegmondás fölé. Jelentős eredményeket ért el a ren­dezés a jelképek beszédes alkalmazásá­ban. Csak példaként említsük meg, hogy a színpad közepén terpeszkedő ágyat — családi élet, nemzés, szülés, ál­lati létezés és nappal is a vetetlen ágy­ra menekülő sebzett visszahúzódás-be­­szorítottság cselekvő jelképét — a má­sodik részben támlájával a nézőtér felé fordítják, hogy a családi ágyból vesse meg Zsófi a családi sír füves dombocs­káját. Kurátor Zsófi ágya sírrá válik a színpadon, és ez, túl a metaforán, erősen átélhető színpadi gondolat. 6. Egy újonnan megnyílt színház eseté­ben persze okvetlenül felvetődik a kér­dés: érdemes volt-e új intézményt ala­pítani? Erre a válasz csak igen lehet. Minden új színház új lehetőség, új szín a magyar teátrum színvilágában. Gazdagodás. Gyarapodás. Hogy ez az új színház más-e, arra az első bemutató után még nem válaszol­hatunk ugyanilyen határozottsággal. A Huszonötödik Színház gyakorlatban megnyilatkozó színházelméleti felfogá­sa, a színpad mély kulturáltsága, ki­egyenlített, harmonikus szépsége; a já­ték takarékos monumentalitása; a szí­nésszel, segédszemélyzettel való alkotói munka és az előadás jó néhány erőteljes mozzanat arra mutat, hogy az új szín­házművészet egyik műhelye alakulhat itt ki. MOLNÁR G. PÉTER :

Next