Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-10 / 238. szám

1910. október 10, szombat NEPSZABADSAG 7 Kubai dalok és táncok KÖZOKTATÁSI JEGYZETEK Vad és szokatlanul szilaj férfi táncosok. Rángatózó és rángó mozdulatok. Lendületesen kido­bott végtagok, mintha önállósul­nának a törzstől és szabad moz­gásképleteket élnének meg. Szét­robbanó 'indulatok. Ezt látjuk meg elsőnek a Kubai Nemzeti Folklóregyüttes bemutatóján a Fővárosi Operettszínházban, ahol a Raul Torres vezette együttes egynapos vendégjátékát tartotta. A műsor első részében — a Kongó-ciklusban — a XIX. szá­zad Kubájának dalai és táncai je­lennek meg, a rabszolgatartás és a gyarmati korszak művészivé lé- nyegített csodálatos remekei. Hányszor láttunk már táncban elbeszélt rabságot, politikai élő­képet. Rendszerint lebilincselt ka­rú erőteljes alakok jelképezték a rabságot, az elnyomatást. Roberto Espinosa és Margarita Ugarié ko­reográfiáiban nemcsak nem lát­juk ezt a táncos közhelyet, hanem éppen az ellenkezőjével találkoz­hatunk. Széles ívű, fölszabadult­nak ható mozdulatokkal mozog­nak a táncosok, de szertelenségük, szénvedélyfeszítette táncuk hama­rosan megérteti a nézőkkel, hogy — ha nem is pótcselekvés a tánc és az ének — iszonytatóan mély szenvedések hatására alakult ilyenre. Fölgyülemlett indulatai­kat vezetik le bennük az em­berek, egészen a íélholtságig tán­colván. Ennek a szakasznak leg- megrendítőbb és legerőteljesebb száma a Mani-tánc: két rabszolga birkózása, élethalál-küzdelme. Ennél érzékletesebben, egyszers­mind művészibben még nem lát- ’tam kifejezni azt, hogy az elnyo­mók miként uszítanak egymásra két közös érdekű népcsoportot. Ebben a kivételesen élménysze­rű műsorban szinte tetten érhet­jük a színházművészet keletkezé­sének pillanatait. A Yoruba-ciklus még vallásos, rontásűző táncokat és szertartásokat tár elénk, még érződik a táncokon és a nótákon a munkaritmusok közelisége, de már meg-megszólalnak az ala- koskodók, hogy prózában fejezzék ki azt, ami énekkel vagy merő mozgással meg nem oldható. Sze­repeket vállalnak föl, és a kubai kikiáltók tömör kis életképeiben olyan tarka latin színházat ka­punk, csípősen évődőt, harsogót, kicsattanót, amiből még sokat meríthet az európai színházművé­szet, és amire biztonsággal épít­kezhet a fejlődő kubai szánház. M. G. P. * A Szovjet írószövetség titkárságának nyilatkozata Moszkva, október 9. (TASZSZ) A külföldi lapok és rádiók tá­jékoztatása szerint a Nobel-díj- bizottság Alekszandr Szolzsenyi- cinnek ítélte oda irodalmi díját. Ezzel kapcsolatban a Szovjet Író­szövetség titkárságán közölték az Izvesztyija tudósítójával: Mint a közvélemény előtt is­meretes, ennek az írónak illegá­lisan külföldre juttatott és ott kö­zölt műveit a Nyugat reakciós kö­rei régóta szovjetellenes célokra használják fel. A szovjet írók a sajtóban ismét közölték véleményüket Alek­szandr Szolzsenyicin alkotómun­kájáról és magatartásáról, ami — mint az Oroszországi Föderáció ra, hogy rosszul hitték. S többet nem is mondott és nem is fag­gatták. Egy napot szolgált az üdülő­ben. Ismerték a nővérét, a csalá­dot, így került a bizalmi helyre. L ili néni, a gondnok egysze­rűen és kedvesen fogadta. Magához ölelte, megcsókolta és megsimogalta a haját, őszintén örült. Annak örült, hogy sikerült olyan lányt kapni, mint Dádi. Hi­szen elég sok szépet hallott róla. Kár, hogy Magdika, a nővére idén nem jön, nagyon megszerették őt is és mindenki sajnálta, mikor letelt a szünidő és elment. Sze­rény és szorgalmas kislány volt, lelkiismeretes és szolgálatkész. „Mindig mondom — szólott Lili néni —, hogy hiába van minden, ha a szülői háztól nem azt kapja az a gyerek ...” Végül könnyű sóhajjal így fe­jezte be: — Nem is hiszed, kislányom, milyen megnyugvás nekem, ha olyanvalakik vannak körülöt­tem, akiknek nem kell folyton a körmükre néznem ..., s egy húsz­fillérest éppúgy rájuk lehet bíz­ni, mint mit tudom én egy láda aranyat, vagy teszem egy süte­ményestálat. Dádi mindjárt az első szobá­ban egy százast talált a padlón. A szekrény előtt volt lehullva és félig, a szekrény alá csúszott. Dá­di egy bolondosat gondolt, el is •nevette magát. Ejnye de érde­kes — gondolta —, mintha di- rekt úgy hullott volna, hogy fé­lig kikandikálhasson a szekrény alól. Mindjárt Lili nénihez sza­ladt vele. — Ezt találtam az egyesben — mondta. Lili néni elvette a százast és azt mondta: — Leejthették vagy kiránthat­ták a zsebkendőjükkel. Nem nézett Dádira, hanem folytatta a munkáját. Dádi cso­dálkozott, hogy Lili néni nem csodálkozik. Ügy látszik, nem egy csodálkozó természet — mondta Írószövetsége vezetőségének tit­kársága megállapította — ellen­tétben van a szovjet írók önkén­tes egyesülésének elveivel és fel­adataival. A szovjet írók kizárták Alekszandr Szolzsenyicin; szövet­ségük soraiból. Mint tudjuk, ezt a döntést tevékenyen támogatta az ország egész társadalma. Sajnálkozni kell azon, hogy a Nobel-díj-bizottság bele hagyta sodorni magát egy olyan méltat­lan játékba, amelyet korántsem a szellemi értékek és az irodalmi hagyományok fejlesztésének ér­dekei, hanem spekulációs politi­kai megfontolások diktáltak. (MTI) magában Dádi, és visszament ta­karítani. De bármennyire éberen és lelkiismeretesen végezte mun­káját, csak az utolsó szobában talált egy húszfillérest, azt is az ágy alatt, mikor alábújt, hogy a por pölyhőiit ki tudja onnan ta­karítani. A húszfillérest az asztal sarkára tette, s folytatta a dol­got. M ikor végzett, jelentkezett Lili néninél a következő mun­káért. > Lili néni azt mondta, üljön le egy kicsit és pihenje ki magát. — Még nem is dolgoztam — mondta Dádi, kerekre nyitotta szemét. De Lili néni odamutatott a székre és látszott, hogy vala­mi bökdösi az oldalát. A konyhán volt ez, Lili néni a szakáccsal volt elfoglalva, a dagadóba gyö­möszölték a tölteléket. Ügy is tetszhetett, Lili néni ezért nem ér rá Dádi azonnali eligazítására. De egyszer csak megkérdezte, mi­közben a töltelékre fordította minden figyelmét: — A húszfillérest is megtalál­tad? — Odatettem az asztal sarkára — mondta Dádi. Lili néni ránézett és elmoso­lyodott, aztán odament hozzá, a töltelékes kezét kicsit széttartva, s kétféléi megcsókolta. — Holnap kilencre gyere — mondta Lili néni, mikor ebéd után újabb csókkal elbocsátotta. Dádi bólintott, mert száraz volt a torka és hangot nem tudott benne képezni. Hazafelé is csak magában mondogatta: „Bizalmi hely, mindenkit kipróbálnak.” S noha még az ágyban is ezt mondogatta, mert sokáig nem tu­dott elaludni, most mégse szállt le az üdülőnél. A kompnál szállt le, ahol az epresek. Hozzájuk csatlakozott. — Ö — mondták a lányok —, gyere csak. örülnek, hogy ho­zunk még valakit. Nem győzik, annyi van. Piroslik tőle a min- denség. (Folytatása a vasárnapi mel­lékletben.) Pedagógusok, osztályzatok, költségek A nevelők nem semlegesek Az V. nevelésügyi kongresszus meghirdetése idején, több mint két évvel ezelőtt azt a célt tűz­ték maguk elé a rendezők, hogy felmérjék köznevelésünk helyze­tét, s a tudatosabb fejlesztés1 ér­dekében meghatározzák a jövő útját. Ez a feladat már akkor is csak a kívülállók előtt tűnhetett egyszerűnek, a hozzáértők kezdet­től fogva felismerték a munka bo­nyolultságát, s nem volt kétséges, hogy lényegi vitákra lehet majd számítani. Mert fontos kérdések­ben is meglehetősen eltértek a szakemberek véleményei. Ám a nyílt szakmai viták hatására kö­zelebb kerültek egymáshoz az ál­láspontok, józan elemzések szü­lettek, s végül is nem csupán a polémiáknak, hanem köznevelé­sünk tényleges állapotának is tükrévé válhatott a nevelésügyi kongresszus. Olyan tükörré, amely mozgásában, fejlődésében adja vissza köznevelésünket. Ez a tükör pedig legélesebben azt mutatta, hogy a pedagógusok milyen odaadóan törekednek kor­szerűbben, a szocialista célokkal való szoros összefonottságban ne­velni és tanítani. Megértették a pártnak a nevelésügyi kongresz- szuson is kifejezésre juttatott vé­leményét: a fiatalok körében nem elégedhetünk meg csupán azzal, hogy ne legyenek a szocialista rend ellen, hanem olyan ifjúsá­got kell nevelni, amely belső meggyőződésből azonosul a mun­kás-paraszt hatalommal, küzd ér­te. Sőt azt is megértette és elfo­gadta a pedagógusok zöme, hoigy maguk sem lehetnek semlegesek; az ifjúság nevelése a szocializ­mus iránti elkötelezettséget igé­nyel. Ám ezt a felismerésüket csak akkor tudják a gyakorlatban jól gyümölesöztetni, ha nagyon ko­molyan vesszük munkájukat. A nevelésügyi kongresszus előké­szítése és tanácskozása során majdnem olyan hangulat uralko­dott a nevelők körében, mint az iskolareform vitájának idején, mert ismét érezhették, hogy sza­vuknak súlya van. Ezért, ha egyáltalán lehet ennyire röviden tanulságot levonni egy sokrétű tevékenységet folytató kongresz- szus munkájából, akkor ebből feltétlenül arra a következtetésre kell jutni, hogy az ilyen párbe­szédre nem csupán különleges ak­ciók alkalmával van szükség. Ki legyen iskolaigazgató ? Az iskolaigazgatók kineve­zése az egyik legfontosabb oktatáspolitikai, sőt pedagógiai kérdés. Különös figyelmet érde­mel tehát, hogy kiket választa­nak ki, kiket tartanak megfele­lőknek e tisztségre a tanácsok. Nagy pedagógiai gyakorlatot, széles politikai látókört, sok-sok emberi értéket, s mindebből kö­vetkezően a pedagógusok és a szülők bizalmát feltételezi e mun­kakör betöltése. A kinevezésre való alkalmasságot tehát mindig személy szerint kell elbírálni a pályázatok biztosította demokra­tikus keretek között. Sajnos mégis úgy látszik, hogy e te­kintetben nincs minden rendben, ha az elveket alkalmazni kell. Figyelve a legutóbbi idők igaz­gatói kinevezéseit, feltűnő, hogy milyen sokan vannak az új isko­lavezetők között olyanok, akik azelőtt társadalmi, tömegszer­vezeti vagy tanácsi apparátusban dolgoztak, s milyen kevesen, akik hosszú éveket töltöttek el iskolá­ban, esetleg éppen abban, amely­nek élére állították. Ez a gyakor­lat pedig rossz hangulatot szül a pedagógusok körében, hiszen fon. tos előlépési lehetőségek beszű­külését látják benne, nem is szólva arról, hogy a kevesebb is­kolai gyakorlatot szerzett igazga­tó esetenként saját hibáján kívül is visszavetheti egy-egy iskola fejlődését. Egyébként is nem le­het jó igazgató, aki nem élvezi tantestülete bizalmát, akit hatal­mi szóval tesznek oda, akitől fél­nek a tanárok, mert ahol a peda­gógusok közt nincs egyetértés, ott a diákok sem érzik jól magukat. Igaz, általánosítani nem sza­bad, mert á különböző szervek­nél régebben is az ifjúság neve­lésével foglalkozók között sokan kiválóan alkalmasak az igazgatói teendők ellátására — kivált, ha az apparátusba kerülésük előtt már tanítottak. Azt is figyelembe kell venni, hogy egy részük sa­ját akaratból, a pedagógusi pálya szeretetéből cseréli fel régi mun­kahelyét az iskolával, nem pedig kényszerből, az előbbi pályán va­ló alkalmatlansága miatt. De ép­pen az ő feddhetetlenségük érde­kében is jobban kellene vigyázni a pályázatok és a kinevezések tisztaságára. Mert akadnak olyan jelek, rossz példák, hogy most a tanácsi apparátus átszer­vezése idején néhol egymásután küldik a régebben jónak mondott igazgatók nyakára az ellenőrö­ket, hogy valami hibát találjanak munkájukban, s ezzel lehetősé­get teremtsenek a leváltásukra — azokkal, akik elpalyáznak a kü­lönböző irányító szervektől. Itt kell megemlíteni, hogy ná­lunk furcsán fordított rangsor alakult ki a felügyelői és az is­kolaigazgatói tisztség között. A mai gyakorlat szerint az első lép­csőben felügyelők szeretnének lenni a pedagógusok, s ha jól végzik munkájukat és szerencsé­jük van, akkor néhány év után igazgatók valahol. (Most, a járási tanácsok átszervezésével is fő­képp a szakfelügyelők szeretné­nek igazgatók lenni.) Ám min­denki tudja, hogy a fordított sor. rend volna az egészséges, az, ha a jó iskolaigazgatókból lennének felügyelők, mert csak nagy gya­korlattal és tudással lehet szín­vonalasan ellenőrizni és segíteni az iskolák munkáját. Ehhez azonban — s ez is ismert — a béraránytalanságokon kellene az első adandó alkalommal változ­tam. Ismételjük: semmi szándékunk általánosítani, valljuk, hogy egyéni elbírálás szükséges az igazgatók kiválasztásakor, de ez a tudás, a rátermettség alapján történjék, ne pedig elhelyezési, helycsinálási megfontolásokból. Ezt követeli a nevelés érdeke. Hogyan osztályozzanak? Megváltozott az iskolai rend­tartás két — egyébként nemrégen módosított — bekezdése. Mind­kettő az iskolai osztályozással, ér. tékeléssel foglalkozik, s a peda­gógusok kérésére módosul. De en­nek története van. A pedagógiai szakemberek kö­rében évek óta egyetértés van abban, hogy javításra szorul a mai osztályozási rendszer. Eddig ugyanis a pedagógusoknak a diá­kok minden teljesítményét osz­tályzattal kellett értékelniük. Ugyanúgy osztályozták egy vers felmondását, egy szülői segítség­gel is elkészíthető házi feladatot, mint egy nagyobb anyagrésziből adott átfogó feleletet. A jegyek sokaságából egyáltalán nem tűnt ki, hogy nehéz vagy könnyű fel­adat megoldásáért szerezték-e azokat a tanulók. Ráadásul min­den osztályzatot be kellett írni az ellenőrzőbe, s a szülők előtt még jobban elmosódott az érdem­jegyek mögötti tartalom, és csu­pán az átlagból következtettek gyerekeik tudására. A változtatás tehát indokolt volt. De mi legyen az új gyakor­lat? Erről széleskörű vita folyt a Köznevelés hasábjain, majd az idén tavasszal a gimnáziumok ré­szére módszertani útmutatót adott ki a Művelődésügyi Minisz­térium a javasolt új osztályozási rendről. Ennek az a lényege, hogy csak nagyobb anyagrészek, sza­kaszok után adjanak az ellenőr­zőbe is beírandó érdemjegyet a pedagógusok, közben a kisebb anyagrészekben mutatott telje­sítményeket szóban értékeljék a tanulók előtt, s ezekről csupán maguknak csináljanak feljegyzé­seket. A nagyobb szakaszok osz­tályonkénti és tantárgyankénti kijelöléséhez, valamint az átfo­gó ismeretek ellenőrzéséhez szük­séges feladatlapok elkészítéséhez segítséget ígért a minisztérium. Hangsúlyozzuk: eredetileg mind­ez a gimnáziumokat érintette volna, azokat is inkább kíséri ki­képpen. Közben a nyáron megje­lent a rendtartás néhány parag­rafusának a módosítása, ezek kö­zé, ki tudja, miként, bekerült kö­telező jelleggel az osztályozási rendszer módosítása. Mégpedig az általános iskolákra is vonat­koztatva, noha itt még annyi elő­készítés sem történt, mint a gim­náziumokban. Tulajdonképpen ezért változ­tatta meg a Művelődésügyi Mi­nisztérium a néhány hónapos utasítást. Most az az álláspontja, hogy a javasolt korszerűsítés jó, pedagógiailag indokolt, de beve­zetését kellően elő kell készíte­ni, s csak azután kerülhet be ál­talános követelményként az is­kolai élet alkotmányába, a rend­tartásba. Végeredményben tehát sok kellemetlenséget okozó tévedést korrigáltak — nagyon helyesen. Ezerszer jobb, tiszteletre méltóbb a hiba beismerése és kijavítása, mint takargatása és makacs vé­delme. Pénz és iskola Mibe kerül a gyerekek ta­níttatása? — erre a kérdés­re nemrégen alapos KNEB- vizsgálat adott választ. Nem ez, hanem a televíziónak egy erre reagáló szerencsétlen kommen­tárja sértette meg a pedagóguso­kat, s lett a dologból országos ügy. Ezzel a témával azóta sok fórumon foglalkoztak, írtak róla az újságok is, szinte az egész tár­sadalom kiállt a nevelők mellett. A dolognak ezt a részét tehát el- intézettnek tekinthetjük. De akadnak más vonatkozások is. A művelődésügyi miniszter til­tó rendelkezése és a pedagógusok felháborodása következtében ugyanis most szinte semmiféle olyan akció nincs az iskolákban, amely pénzzel van kapcsolatban. Most folyik a színházak és a hang­versenyek bérletárusítása — ám az iskolák kapui zárva vannak a szervezők előtt. Észrevehetően csökkent a csoportos mozi- és múzeumlátogatók, valamint az iskolai kirándulók száma is. Pa­naszkodik a Filharmónia, panasz­kodnak a színházak, hogy a für­dővízzel kiöntötték a gyereket is. Valóban: igazuk van abban, hogy rossz dolog lenne, ha bár­milyen oknál fogva lemondará- nak a tanulók kulturális igényei­nek a kielégítéséről. Az iskola alapvető feladatai közé tartozik az esztétikai neveles, s egyálta­lán nem érheti be azzal, hogy csupán beszél róla. A művésze­tekkel való közvetlen találkozás nélkül nem lehet a fiatalok szép­érzékét, ízlését fejleszteni. Más kérdés azonban, hogy ki gyűjtse e rendezvényekre a pénzt? Vannak, akik pedagógiai meg­fontolásokból azt tartják, hogy a nevelést teljes-n el kell választa­ni a pénzbeszedéstöl, mert „nem tarthatja a markát” ugyanaz a személy, aki nevelői kapcsolat­ban van az ifjúsággal — kivált, ha valamilyen formában érdekelt is a jegyek eladásában. Gyűjtsék össze a belépti díjakat — mond­ják —, maguk a fiatalok, vagy a szülői munkaközösségek. Mások — s nekik is van igazságuk — túl­zottan szemérmes megoldásnak tartják az előbbi javaslatot, s az a véleményük: védje meg a társadalom a pedagógusokat a rá­galmazástól, de ne tiltsák el őket a színház-, vagy a múzeumláto­gatások szervezésétől, mert a ti­lalomnak súlyosabb pedagógiai következményei lennének, mint annak, ha a szervezés formáját tekintve minden maradt a régiben. A vita tehát még tart, de a dön­téssel nem lehet már sokáig vár­ni. Kimondja az a rendelkezés, amely az iskolák számára átme­neti pénzbeszedési tilalmat ren­delt el, hogy a művelődésügyi mi­niszter kivételt tehet. Egyelőre, a végső rendezésig, az is jó lenne, ha sürgősen meghatároznák azok­nak a rendezvényeknek a körét, amelyekre az iskolák — akár ki­vételesén is — pénzt kérhetnek a szülőktől. Tóth László

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék