Népszabadság, 1970. november (28. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-01 / 257. szám
1970. november 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG ALGÉRIA NEMZETI ÜNNEPE Tizenhat évvel ezelőtt, 1954. november 1-én lobbant fel az algériai nemzeti felszabadító harc lángja. A francia gyarmattartók a hírhedt idegenlégió és az ejtőernyős alakulatok bevetésével két-három hónapra tervezték a felkelés leverését. A kezdetben maroknyi egységekből álló, gyengén felfegyverzett szabadságharcosok azonban hamarosan megerősödtek és csapást csapás után mértek a franciákra. A nemzeti függetlenségéért küzdő algériai nép súlyos áldozatok árán, hétévi küzdelem után végül is elérte célját: a francia gyarmatosítóknak távozniuk kellett és az egykori „tengerentúli megyék” helyén megalakult az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság. Az algériai felszabadító háború századunk antikolonialista harcainak egyik kiemelkedő fejezete, amely nemcsak egy ország függetlenségének útját egyengette, hanem lelkesítette és sok tekintetben előmozdította más afrikai népek nemzeti mozgalmait is. Az algériai nép győzelme után a fegyveres harcot a fiatal állam önállóságának megszilárdítása, gazdaságának megalapozása követte. Ebben a folyamatban lényeges mozzanat volt a kiterjedt földreform és a nagytőke államosítása. Ezzel párhuzamosan sok intézkedés született a lakosság anyagi és kulturális felemelésére, a társadalmi viszonyok progresszív átalakítására. A népi Algéria külpolitikája kezdettől fogva alapvetően imperialistaellenes. Ebből fakad, hogy jelentős szerepet tölt be az arab népek nagy családjában. Biztosak vagyunk abban, hogy az algériai nép nem felejti el, kik voltak az ellenségei és kik voltak a barátai, támogatói a fegyveres harc éveiben, s tudja azt is, hogy kiktől számíthat önzetlen barátságra, támogatásra a mai megosztott világban. Ezt a meggyőződésünket erősíti, hogy Algéria széles körű és állandóan fejlődő kapcsolatokat épített ki a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal. A magyar nép rokonszenvvel és elismeréssel figyeli a népi Algéria fejlődését. Országaink együttműködését magas szintű megállapodások szabályozzák, kapcsolataink mindkét országra nézve gyümölcsözőek. Még három hónapja sincs, hogy átfogó gazdasági együttműködési megállapodást kötöttünk és ezzel jelentősen bővítettük korábbi együttműködésünk kereteit. Nagy nemzeti ünnepen szívélyesen köszöntjük az algériai népet és sok sikert kívánunk további felemelkedéséhez, egy kizsákmányolástól mentes új társadalom felépítéséhez. Munkanélküliség a tőkésországokban Amerikai acélmunkások ezreit bocsátják el (Washingtoni tudósítónktól.) A Betlehem Steel Company, az Egyesült Államok legnagyobb acélgyára több ezer munkást bocsátott el a legutóbbi hetekben, s már bezárta egyik üzemét a New York állambeli Lackawannában. Jelentések szerint acélmunkások ezreire hasonló sors vár a közeljövőben. Nagyarányú elbocsátásokat helyezett kilátásba — arra az esetre, ha a General Motors autógyár munkásainak sztrájkja nem ér véget — az Armco Acélművek, amely 40 ezer embert foglalkoztat, és több más acélgyár is. A GM-művek azt jelentette részvényeseinek, hogy a harmadik negyedévben vesztesége a sztrájk miatt meghaladta a 77 millió dollárt. Az amerikai, munkaügyi minisztérium egyébként közölte, hogy e héten öt új nagyvárosi körzetben haladta meg a munkanélküliség a hat százalékot, egyebek közt a Los Angeles-i körzetben, az ország második legnagyobb létszámú nagyvárosi övezetében. E hivatalos kimutatás szerint már 38 nagyváros körzetében nagyobb a munkanélküliség hat százaléknál: tavaly ilyenkor csak öt nagyvárosi övezetben volt hasonló a helyzet. A demokrata párt nevében McCormack, a képviselőház elnöke bejelentette, hogy a kormányzat szántszándékkal, pártpolitikai meggondolásokból elhalasztja bizonyos adatok közzétételét a közelgő időszakos választások utánra. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a munkanélküliek százalékaránya országosan is megközelítette a hat százalékot. Közel félmillió francia munkanélküli (Párizsi tudósítónktól.) A francia munkaügyi minisztérium hivatalos jelentése szerint a legutóbbi két hónapban aggasztóan növekedett a munkanélküliek száma és meghaladja a 450 ezret. A munkanélküliség aránya 1968 nyara óta nem volt ilyen magas. A munkaügyi minisztérium szükségesnek tartja, hogy a probléma megvizsgálására és orvoslására tárcaközi bizottságot hozzanak létre. A munkanélküliek száma becslések szerint a 700 ezret is eléri. A hivatalos statisztika ugyanis csak azokat tünteti fel, akik nyilvántartásba vétetik magukat, de már azok sem szerepelnek benne, akik akár csak néhány napra valamilyen alkalmi munkát kapnak. A munkanélküliek 40 százaléka 24 éven aluli, 23 százaléka pedig — 7 százalékkal több, mint egy évvel ezelőtt — 18 éves. Ebben a számban sem szerepelnek még azok, akik a középiskolát már befejezték ugyan, de a szülők tanácsára egyelőre otthon vannak és még nem határozták el, hogy munkát vállalnak. A hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek 11 százaléka 60 éven felüli (Franciaországban mind a férfiak, mind a nők csak 65 éves korukban jogosultak nyugdíjra.) Az ő helyzetük különösen nehéz, mert ebben a korban a munkanélküliek fele több mint egy évig, egynegyede pedig több mintkét évig vár, amíg valahol munkát kap. Elmegyógyintézetben a Sharon Tate-gyilkosság egyik vádlottja A Manson-féle tömeggyilkosság ügyét tárgyaló Los Angeles-i bíró pénteken elmegyógyintézetbe utalta a per egyik vádlottját, a 24 éves Charles Watsont. Az egykori texasi rögbicsillag tagja volt Charles Manson hippibandájának. A vádlottak egymás után vallottak Watsonra és azt állították, hogy a hét gyilkosság közül hatot ő hajtott végre. Mint ismeretes, Sharon Tate filmszínésznő hollywoodi villájában a banda öt emberrel, köztük Sharon Tate-tel végzett, később pedig meggyilkolták a La Bianca házaspárt. Watson a törvényszéki elmeszakértők szerint skizofréniában szenved. Csak mesterségesen tudják táplálni, beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes. A bíró elrendelte, hogy ha Watson valaha kigyógyul betegségéből, ismét emel-enek vádat ellene. (UPI) Szembeállítás nélkül Párttagságunk, politikai közvéleményünk, sokoldalúan mérlegelve a most lezáruló fejlődési szakasz tanulságait, egybehangzóan fejezi ki alapvető egyetértését a párt politikájával, nagyra értékeli az elért eredményeket és bizakodással készül a X. kongresszuson meghatározandó új feladatok végrehajtására. A párt vezetése és tagsága, valamint a dolgozó tömegek e közös megítélésében imponáló erővel nyilatkozik meg szocializmust építő társadalmunk egyetértése a korszak fontos kérdéseiben, és ugyancsak meggyőzően, mutatkozik meg politikai életünk kiegyensúlyozottsága. Ez egyszersmind annak is biztosítéka, hogy a párt, a munkásosztály, a társadalom meg fogja oldani fejlődésünk minden időszerű problémáját, beleértve azoknak a nem egészséges kinövéseknek lenyesegetését is, amelyeket a kommunisták, a dolgozók a mostani mérleg elkészítése közben szóvá tettek. Éppen az ilyen fogyatékosságokról szólva, több helyütt elhangzottak olyan észrevételek is, hogy ezek nem keletkezhettek volna, ha a párt- és az állami szervek következetesebben szereztek volna érvényt a párt politikájának. Ezzel lényegében egyet lehet érteni. Más kérdés, hogy ez a helyes gondolat némelyütt egyetlen formulába sűrítve fogalmazódott meg, ez a formula azonban nem megvilágítja, hanem egy kissé homályba vonja a dolgot. Ez a formula úgy hangzik, hogy míg „fent” tökéletesek és helyesek az elgondolások, addig „lent” időnként egy és más elsikkad belőlük a gyakorlati végrehajtásnál. A homály itt mindenekelőtt a „fent” és a „lent” szóhasználatból, e fogalmak értelmezéséből, illetve a kettő szembeállításából fakad. Ki határozza meg pontosan: hol végződik a „fent” és hol kezdődik a „lent”? Attól függ, ki honnét nézi a dolgot. Budapestről nézve Békéscsaba „lent” van, de Orosházáról nézve „fent” van, viszont Kardoskútról nézve Orosháza van „fent”. Legelőször is a helyükre kell hát tenni bizonyos fogalmakat. Általában, amikor a szocialista építés céljait, sarkalatos elveit, menetrendjét meghatározó politikánkat említjük, tulajdonképpen a párt fő irányvonalát értjük alatta. Ezért nem szoktunk fönnakadni ezen a formulán. Hiszen pártunk fő irányvonala valóban helyes. Ezt szocialista fejlődésünk menete, tényei, eredményei igazolják. Ugyanerről tanúskodik az „ellenpróba” is: ha a gyakorlatban megsértik, eltorzítják politikánkat, ebből hibák és fogyatékosságok keletkeznek. Ahol a párttagok, a közéleti viták részvevői különféle nem kívánati jelenségeket kritizálnak, ezeket mindig politikai fő irányvonalunkkal szembesítik, mert ez a politika a megítélés legfontosabb mércéje. A párt fő irányvonalát rögzítő dokumentumok nyomán, mondjuk így, a második lépcsőben, politikánk még konkrétabb körvonalakban jelenik meg a dolgozók előtt, mégpedig az egy-egy nagy feladatttal kapcsolatos direktívákban, politikai határozatokban, kormányzati döntésekben. Amint a megvalósítás színtere felé haladunk, ezek a politikai direktívák mind több kidolgozott részlettel, kézzelfogható teendővel, határidőkkel telnek meg. De igazán kész, a gyakorlati munka alapjául szolgáló programmá csak azoknál a szerveknél, vállalatoknál lesznek, amelyek a végrehajtásért felelősek, és azt önállóan oldják meg. Ezek után joggal kérdezhetjük: ha a feladat kivitelezésében hibák mutatkoznak, hol van az a pont, ahol ezt a hibát elkövették? És ha megtaláljuk — mivel persze a hibák forrását mindig meg kell tudni találni —, végképpen értelmét veszti a „fent” és a „lent' formula, hiszen a felsőbb szervek nyilván „lent” kérik számon a torzulást, akiket pedig valamiképpen ez közvetlenül érint, szükségképpen felfelé néznek várakozóan. Elgondolkodva a dolgon, bizonyára mindenki megérti, hogy rossz ez a formula és értelmetlen ez a szembeállítás. Mindannyian, akik a szocialista építőmunka folyamatának bármelyik pontján dolgozunk a párt politikájának megvalósításáért, ugyanazt tesszük. Mindenkinek megvan ebben a szerepe, tennivalója. Nem a nézőpontok elhelyezkedése és a szerepkörrel járó különbözősége a fontos, hanem az, hogy munkánk minél több jó eredményt hozzon és minél kevesebb fogyatékosság terhelje a számlánkat. A felelősség mértéke úgy diktálja, hogy először vegyük egy kissé szemügyre azoknak a szerveknek a tevékenységét, amelyeknek feladata az, hogy konkrét feladatokkal töltsék ki politikai fő irányvonalunk kereteit és vezessék, szervezzék az építőmunkát a különféle területeken. Egyáltalán nem kizárt, hogy ezeknek a szerveknek a számításaiba, a munkájába hiba csúszhat és hogy nem mindig a legmegfelelőbb módszereket követik. Mégis úgy tűnik fel, hogy az országos hatáskörű szervek olykor nemigen tételezik fel ezt magukról. Ezeknek a szerveknek képviselői, a területi és az ágazati vezetők mind gyakrabban jelennek meg a közvélemény előtt, például nyilatkoznak az újságoknak, részt vesznek a rádió és a televízió ankétjain és így tovább. Őket hallgatva, mindannyiszor az a benyomás keletkezik, hogy az ő irányító munkájuk hibátlan és tökéletes, az általuk kibocsátott direktívák, határozatok, intézkedések vitathatatlanul jó vezérfonalat adnak a különféle feladatok megoldásához; ha mégis nehézségek vannak és hiányosságok keletkeznek, ez azért van, mert „lent” sokszor elügyetlenkedik a dolgokat. Ilyenkor még elvétve sem hangzik el például ilyesmi: ezt és ezt a megoldást dolgoztuk ki az adott problémára, ennek emberi számítás szerint meg kellene hoznia a kívánt eredményt, a végrehajtás során azonban egyik-másik elképzelésünk nem állta ki a próbát, ezért igazítunk rajta. Miért ne volna lehetséges és helyénvaló az ilyen állásfoglalás? Miért ne történhetne meg, hogy az elgondolások és a megvalósítás szembesítésekor ezek az irányító szervek, ahelyett, hogy az ügyetlenség vagy a restség gyanújába kevernék a „fentieket”, nyíltan felülvizsgálják álláspontjukat és korrigálják terveik gyengéit? Akár az irányító szervek tekintélyének féltéséből, akár másból ered is ez a fölényes magabiztosság, ez a beállítás nem igazságos és nem reális. Nem is ok nélkül érzik ezt méltánytalannak azok az emberek, akik a végrehajtásban, a különféle munkahelyeken dolgoznak. Mert, gondoljuk csak meg: a pártpolitika megvalósításának alkotóműhelyeiben, a területi párt-, állami és közigazgatási szervekben, az üzemekben és más gazdasági egységekben, a társadalmi életben, ezen a sok-sok ezer poszton rengeteg ember, párttag és párton kívüli aktivista dolgozik áldozatkészen a politikánkban kijelölt feladatok valóra váltásáért. Nem állítják magukról, hogy mindent hibátlanul oldanak meg. Nem titkolják, hogy néha keservesen birkóznak a rájuk bízott feladatokkal. De hogy feltétlenül ők rontanák el, amit irányító szerveik kiterveltek? Ez így nem igazságos. Még kevésbé tetszik annak, ha számításba vesszük, hogy a politika gyakorlati megvalósítása annyi, mint alapelvek és direktívák alkalmazása bizonyos körülmények között. Vagyis minden feladat és elképzelés megvalósításának konkrét feltételei vannak. Ezek a feltételek két kategóriába sorolhatók. A feltételek egyik csoportját az irányító szervek határozzák meg, többnyire országos érvénnyel, alkalmasint pedig a konkrét feladathoz szabva. A feltételek másik csoportjába a helyi körülmények és sajátosságok tartoznak. Mind a központilag megállapított, mind pedig a helyi adottságokból származó feltételeknek meghatározó jelentőségük van abban, hogyan vihető át a gyakorlatba valamely elgondolás, direktíva, határozat. Ha nem helyeselhető, hogy némelyik irányító szerv mindig és feltétlenül a végrehajtásnál keresi a hibát, éppoly kevéssé érthetünk egyet azzal, amikor avégrehajtásban dolgozók felfelé mutogatnak és oktalanul vádaskodnak. Sajnos a konkrét tapasztalatok sokaságából kiviláglik, hogy a vállalatok, a gazdasági egységek, a hivatalok tucatjaiban nem kielégítő a munka színvonala. Egyik helyütt a gyenge szakmai és politikai vezetés, másutt a szervezetlenség és a fegyelmezetlenség, ismét másutt a rossz gazdálkodás és az előrelátás hiánya okoz nehézségeket, rontja az eredményeket. A hanyag, felelősségtől és kockázattól visszariadó, minden disznósággal megalkuvó, a rossz eredményeket különféle manipulációkkal ellensúlyozgató helyi emberek kezén a legjobb politika is eltorzul, a legszínvonalasabb felső irányítás is kibicsaklik. Ebből a szemszögből is teljesen helytelen a másokra mutogatás: csak az segít, ha az irányító szervek és a helyi erők öszszefognak, rendet teremtenek. A párt és a kormány, miközben fő politikai irányvonalunk mentén vezette a szocialista építőmunkát, jelentős kérdésekben tanúsított rugalmasságot s mutatott ezzel is példát, hogyan kell lemérni elvek, koncepciók helyességét a gyakorlat tanulságaival egybevetve, hogyan kell módosítani azt, amit az élet túlhaladott vagy nem igazolt. Csupán két, különböző fajsúlyú példát említünk erre. Az egyik a gazdasági reform bevezetése volt, aminek a lényege, mint tudjuk, az, hogy a gazdasági élet irányításának rendszerét a mai fejlődési szakasz követelményei szerint változtatta meg. A másik példánk: a vállalati tiszta nyereségből képzett részesedési alap kategóriák szerint való felosztásának szisztémáját, a dolgozók álláspontjával összhangban módosította, m minthogy az eredetileg bevezetett elképzelés — mint kiderült — nem felelt meg. Vajon politikánknak ezek a korrekciói kedvezőtlen fényt vetettek a vezetésre? Ellenkezőleg: sokoldalú — nem utolsósorban politikai — nyereséggel jártak! A X. kongresszusra való felkészülés értékes aktivitást és növekvő munkalendületet fakasztott. Minden szinten a szocializmus építői elé tárultak munkánk tapasztalatai, egyszersmind azok a nagy lehetőségek is, amelyek fejlődésünk meggyorsítására alkalmasak. A most, közösen készített mérleg végén az a fő tanulság áll, hogy jóllehet nagy megbecsüléssel tekinthetünk eddig elért eredményeinkre, valamennyiünk további erőfeszítéseire van szükség ahhoz, hogy politikánk újabb, jelentős teljesítményekben öltsön alakot. Horváth József 3