Népszabadság, 1970. november (28. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-01 / 257. szám

1970. november 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG ALGÉRIA NEMZETI ÜNNEPE Tizenhat évvel ezelőtt, 1954. november 1-én lobbant fel az algériai nemzeti felszabadító harc lángja. A francia gyarmat­­tartók a hírhedt idegenlégió és az ejtőernyős alakulatok beve­tésével két-három hónapra ter­vezték a felkelés leverését. A kezdetben maroknyi egységek­ből álló, gyengén felfegyverzett szabadságharcosok azonban ha­marosan megerősödtek és csa­pást csapás után mértek a fran­ciákra. A nemzeti függetlensé­géért küzdő algériai nép súlyos áldozatok árán, hétévi küzde­lem után végül is elérte célját: a francia gyarmatosítóknak tá­vozniuk kellett és az egykori „tengerentúli megyék” helyén megalakult az Algériai Demok­ratikus és Népi Köztársaság. Az algériai felszabadító há­ború századunk antikolonialista harcainak egyik kiemelkedő fe­jezete, amely nemcsak egy or­szág függetlenségének útját egyengette, hanem lelkesítette és sok tekintetben előmozdította más afrikai népek nemzeti moz­galmait is.­­ Az algériai nép győzelme után a fegyveres harcot a fiatal ál­lam önállóságának megszilárdí­tása, gazdaságának megalapozá­sa követte. Ebben a folyamat­ban lényeges mozzanat volt a kiterjedt földreform és a nagy­tőke államosítása. Ezzel párhu­zamosan sok intézkedés szüle­tett a lakosság anyagi és kultu­rális felemelésére, a társadalmi viszonyok progresszív átalakí­tására. A népi Algéria külpolitikája kezdettől fogva alapvetően im­perialistaellenes. Ebből fakad, hogy jelentős szerepet tölt be az arab népek nagy családjában. Biztosak vagyunk abban, hogy az algériai nép nem felejti el, kik voltak az ellenségei és kik voltak a barátai, támogatói a fegyveres harc éveiben, s tudja azt is, hogy kiktől számíthat ön­zetlen barátságra, támogatásra a mai megosztott világban. Ezt a meggyőződésünket erősíti, hogy Algéria széles körű és ál­landóan fejlődő kapcsolatokat épített ki a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal. A magyar nép rokonszenvvel és elismeréssel figyeli a népi Al­géria fejlődését. Országaink együttműködését magas szintű megállapodások szabályozzák, kapcsolataink mindkét országra nézve gyümölcsözőek. Még há­rom hónapja sincs, hogy átfogó gazdasági együttműködési meg­állapodást kötöttünk és ezzel je­lentősen bővítettük korábbi együttműködésünk kereteit. Nagy nemzeti ünnepen szívé­lyesen köszöntjük az algériai népet és sok sikert kívánunk to­vábbi felemelkedéséhez, egy ki­zsákmányolástól mentes új tár­sadalom felépítéséhez. Munkanélküliség a tőkésországokban Amerikai acélmunkások ezreit bocsátják el (Washingtoni tudósítónktól.)­­ A Betlehem Steel Company, az­­ Egyesült Államok legnagyobb acélgyára több ezer munkást bo­csátott el a legutóbbi hetekben, s már bezárta egyik üzemét a New York állambeli Lackawannában. Jelentések szerint acélmunkások ezreire hasonló sors vár a közel­jövőben. Nagyarányú elbocsátáso­kat helyezett kilátásba — arra az esetre, ha a General Motors autógyár munkásainak sztrájkja nem ér véget — az Armco Acél­művek, amely 40 ezer embert fog­­lalkoztat, és több más acélgyár is. A GM-művek azt jelentette részvényeseinek, hogy a harmadik negyedévben vesztesége a sztrájk miatt meghaladta a 77 millió dol­lárt. Az amerikai, munkaügyi mi­nisztérium egyébként közölte, hogy e héten öt új nagyvárosi körzetben haladta meg a munka­­nélküliség a hat százalékot, egye­bek közt a Los Angeles-i körzet­ben, az ország második legna­gyobb létszámú nagyvárosi öve­zetében. E hivatalos kimutatás szerint már 38 nagyváros körze­­­tében nagyobb a munkanélküli­ség hat százaléknál: tavaly ilyen­kor csak öt nagyvárosi övezetben volt hasonló a helyzet. A demokrata párt nevében Mc­­Cormack, a képviselőház elnöke bejelentette, hogy a kormányzat szántszándékkal, pártpolitikai meggondolásokból elhalasztja bi­zonyos adatok közzétételét a kö­zelgő időszakos választások után­ra. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a munkanélküliek százalék­­aránya országosan is megközelí­tette a hat százalékot. Közel félmillió francia munkanélküli (Párizsi tudósítónktól.) A francia munkaügyi miniszté­rium hivatalos jelentése szerint a legutóbbi két hónapban aggasz­tóan növekedett a munkanélkü­liek száma és meghaladja a 450 ezret. A munkanélküliség aránya 1968 nyara óta nem volt ilyen magas. A munkaügyi miniszté­rium szükségesn­ek tartja, hogy a probléma megvizsgálására és or­voslására tárcaközi bizottságot hozzanak létre. A munkanélküliek száma becs­lések szerint a 700 ezret is eléri. A hivatalos statisztika ugyanis csak azokat tünteti fel, akik nyil­vántartásba vétetik magukat, de már azok sem szerepelnek benne, akik akár csak néhány napra va­lamilyen alkalmi munkát kapnak. A munkanélküliek 40 százaléka 24 éven aluli, 23 százaléka pedig — 7 százalékkal több, mint egy évvel ezelőtt — 18 éves. Ebben a számban sem szerepelnek még azok, akik a középiskolát már be­fejezték ugyan, de a szülők taná­csára egyelőre otthon vannak és még nem határozták el, hogy munkát vállalnak. A hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek 11 százaléka 60 éven felüli (Franciaországban mind a férfiak, mind a nők csak 65 éves korukban jogosultak nyugdíjra.) Az ő helyzetük külö­nösen nehéz, mert ebben a kor­ban a munkanélküliek fele több mint egy évig, egynegyede pedig több mint­­két évig vár, amíg va­lahol munkát kap. Elmegyógyintézetben a Sharon Tate-gyilkosság egyik vádlottja A Manson-féle tömeggyilkosság ügyét tárgyaló Los Angeles-i bíró pénteken elmegyógyintézetbe utalta a per egyik vádlottját, a 24 éves Charles Watsont. Az egykori texasi rögbicsillag tagja volt Charles Manson hippibandájá­nak. A vádlottak egymás után vallottak Watsonra és azt állítot­ták, hogy a hét gyilkosság közül hatot ő hajtott végre. Mint ismeretes, Sharon Tate filmszínésznő hollywoodi villájá­ban a banda öt emberrel, köztük Sharon Tate-tel végzett, később pedig meggyilkolták a La­ Bianca házaspárt. Watson a törvényszéki elme­­szakértők szerint skizofréniában szenved. Csak mesterségesen tud­ják táplálni, beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes. A bíró elren­delte, hogy ha Watson valaha ki­gyógyul betegségéből, ismét emel-­­­­enek vádat ellene. (UPI) Szembeállítás nélkül Párttagságunk, politikai közvé­leményünk, sokoldalúan mérlegelve a most lezáruló fejlő­dési szakasz tanulságait, egybe­hangzóan fejezi ki­ alapvető egyetértését a párt politikájával, nagyra értékeli az elért eredmé­nyeket és bizakodással készül a X. kongresszuson meghatározan­dó új feladatok végrehajtására. A párt vezetése és tagsága, vala­mint a dolgozó tömegek e közös megítélésében imponáló erővel nyilatkozik meg szocializmust építő társadalmunk egyetértése a korszak fontos kérdéseiben, és ugyancsak meggyőzően, mutatko­zik meg politikai életünk ki­egyensúlyozottsága. Ez egyszer­smind annak is biztosítéka, hogy a párt, a munkásosztály, a társa­dalom meg fogja oldani fejlődé­sünk minden időszerű problémá­ját, beleértve azoknak a nem egészséges kinövéseknek lenyese­­getését is, amelyeket a kommu­nisták, a dolgozók a mostani mér­leg elkészítése közben szóvá tet­tek. Éppen az ilyen fogyatékossá­gokról szólva, több helyütt el­hangzottak olyan észrevételek is, hogy ezek nem keletkezhettek volna, ha a párt- és az állami szervek következetesebben sze­reztek volna érvényt a párt poli­tikájának. Ezzel lényegében egyet lehet érteni. Más kérdés, hogy ez a helyes gondolat némelyütt egyetlen formulába sűrítve fogal­mazódott meg, ez a formula azonban nem megvilágítja, ha­nem egy kissé homályba vonja a dolgot. Ez a formula úgy hangzik, hogy míg „fent” tökéletesek és helyesek az elgondolások, addig „lent” időnként egy és más elsik­kad belőlük a gyakorlati végre­hajtásnál. A homály itt mindenekelőtt a „fent” és a „lent” szóhasználatból, e fogalmak értelmezéséből, illetve a kettő szembeállításából fakad. Ki határozza meg pontosan: hol végződik a „fent” és hol kezdődik a „lent”? Attól függ, ki honnét nézi a dolgot. Budapestről nézve Békéscsaba „lent” van, de Oros­házáról nézve „fent” van, viszont Kardoskútról nézve Orosháza van „fent”. Legelőször is a helyükre kell hát tenni bizonyos fogalma­kat. Általában, amikor a szocialis­ta építés céljait, sarkalatos elveit, menetrendjét meghatározó politi­kánkat említjük, tulajdonképpen a párt fő irányvonalát értjük alatta. Ezért nem szoktunk fönn­akadni ezen a formulán. Hiszen pártunk fő irányvonala valóban helyes. Ezt szocialista fejlődé­sünk menete, tényei, eredményei igazolják. Ugyanerről tanúskodik az „ellenpróba” is: ha a gyakor­latban megsértik, eltorzítják poli­tikánkat, ebből hibák és fogyaté­kosságok keletkeznek. Ahol a párttagok, a közéleti viták rész­vevői különféle nem kívánati jelenségeket kritizálnak, ezeket mindig politikai fő irányvona­lunkkal szembesítik, mert ez a po­litika a megítélés legfontosabb mércéje. A párt fő irányvonalát rögzítő dokumentumok nyomán, mond­juk így, a második lépcsőben, p­o­litikánk még konkrétabb körvo­nalakban jelenik meg a dolgozók előtt, mégpedig az egy-egy nagy feladatttal kapcsolatos direktí­vákban, politikai határozatokban, kormányzati döntésekben. Amint a megvalósítás színtere felé ha­ladunk, ezek a politikai direktí­vák mind több kidolgozott rész­­lettel, kézzelfogható teendővel, határidőkkel telnek meg. De iga­zán kész, a gyakorlati munka alapjául szolgáló programmá csak azoknál a szerveknél, válla­latoknál lesznek, amelyek a vég­rehajtásért felelősek, és azt önál­lóan oldják meg. Ezek után joggal kérdezhetjük: ha a feladat kivitelezésében hibák mutatkoznak, hol van az a pont, ahol ezt a hibát elkövették? És ha megtaláljuk — mivel persze a hibák forrását mindig meg kell tudni találni —, végképpen értel­mét veszti a „fent” és a „lent' formula, hiszen a felsőbb szervek nyilván „lent” k­érik számon a torzulást, akiket pedig valamikép­pen ez közvetlenül érint, szükség­képpen felfelé néznek várako­zóan. Elgondolkodva a dolgon, bizo­nyára mindenki megérti, hogy rossz ez a formula és értel­metlen ez a szembeállítás. Mind­annyian, akik a szocialista építő­munka folyamatának bármelyik pontján dolgozunk a párt politi­kájának megvalósításáért, ugyan­azt tesszük. Mindenkinek meg­van ebben a szerepe, tennivalója. Nem a nézőpontok elhelyezkedé­se és a szerepkörrel járó külön­bözősége a fontos, hanem az, hogy munkánk minél több jó ered­ményt hozzon és minél kevesebb fogyatékosság terhelje a szám­lánkat. A felelősség mértéke úgy dik­tálja, hogy először vegyük egy kissé szemügyre azoknak a szer­veknek a tevékenységét, ame­lyeknek feladata az, hogy konk­rét feladatokkal töltsék ki poli­tikai fő irányvonalunk kereteit és vezessék, szervezzék az építő­munkát a különféle területeken. Egyáltalán nem kizárt, hogy ezeknek a szerveknek a számítá­saiba, a munkájába hiba csúsz­hat és hogy nem mindig a leg­megfelelőbb módszereket köve­tik. Mégis úgy tűnik fel, hogy az országos hatáskörű szervek oly­kor nemigen tételezik fel ezt ma­gukról. Ezeknek a szerveknek képviselői, a területi és az ága­zati vezetők mind gyakrabban je­lennek­ meg a közvélemény előtt, például nyilatkoznak az újságok­nak, részt vesznek a rádió és a televízió ankétjain és így tovább. Őket hallgatva, mindannyiszor az a benyomás keletkezik, hogy az ő irányító munkájuk hibátlan és tökéletes, az általuk kibocsátott direktívák, határozatok, intézke­dések vitathatatlanul jó vezérfo­nalat adnak a különféle felada­tok megoldásához; ha mégis ne­hézségek vannak és hiányosságok keletkeznek, ez azért van, mert „lent” sokszor elügyetlenkedik a dolgokat. Ilyenkor még elvétve sem hangzik el például ilyesmi: ezt és ezt a megoldást dolgoztuk ki az adott problémára, ennek emberi számítás szerint meg kel­lene hoznia a kívánt eredményt, a végrehajtás során azonban egyik-másik elképzelésünk nem állta ki a próbát, ezért igazítunk rajta. Miért ne volna lehetséges és helyénvaló az ilyen állásfog­lalás?­ Miért ne történhetne meg, hogy az elgondolások és a meg­valósítás szembesítésekor ezek az irányító szervek, ahelyett, hogy az ügyetlenség vagy a restség gyanújába kevernék a „fentie­ket”, nyíltan felülvizsgálják állás­pontjukat és korrigálják terveik gyengéit? Akár az irányító szervek tekin­télyének féltéséből, akár másból ered is ez a fölényes magabiztos­ság, ez a beállítás nem igazságos és nem reális. Nem is ok nélkül érzik ezt méltánytalannak azok az emberek, akik a végrehajtás­ban, a különféle munkahelyeken dolgoznak. Mert, gondoljuk csak meg: a pártpolitika megvalósításá­nak alkotóműhelyeiben, a területi párt-, állami és közigazgatási szervekben, az üzemekben és más gazdasági egységekben, a társa­dalmi életben, ezen a sok-sok ezer poszton rengeteg ember, párttag és párton kívüli aktivista dolgo­zik áldozatkészen a politikánkban kijelölt feladatok valóra váltá­sáért. Nem állítják magukról, hogy mindent hibátlanul oldanak meg. Nem titkolják, hogy néha keservesen birkóznak a rájuk bí­zott feladatokkal. De hogy feltét­lenül ők rontanák el, amit irányí­tó szerveik kiterveltek? Ez így nem igazságos. Még kevésbé tetszik annak, ha számításba vesszük, hogy a poli­tika gyakorlati megvalósítása annyi, mint alapelvek és direktí­vák alkalmazása bizonyos körül­mények között. Vagyis minden feladat és elképzelés megvalósí­tásának konkrét feltételei vannak. Ezek a feltételek két kategóriába sorolhatók. A feltételek egyik csoportját az irányító szervek ha­tározzák meg, többnyire országos érvénnyel, alkalmasint pedig a konkrét feladathoz szabva. A fel­tételek másik csoportjába a helyi körülmények és sajátosságok tar­toznak. Mind a központilag meg­állapított, mind pedig a helyi adottságokból származó feltéte­leknek meghatározó jelentőségük van abban, hogyan vihető át a gyakorlatba valamely elgondolás, direktíva, határozat. Ha nem helyeselhető, hogy némelyik irányító szerv min­dig és feltétlenül a végrehaj­tásnál keresi a hibát, éppoly ke­véssé érthetünk egyet azzal, ami­kor a­­végrehajtásban dolgozók felfelé mutogatnak és oktalanul vádaskodnak. Sajnos a konkrét tapasztalatok sokaságából kivilág­lik, hogy a vállalatok, a gazdasá­­­gi egységek, a hivatalok tucatjai­ban nem kielégítő a munka szín­vonala. Egyik helyütt a gyenge szakmai és politikai vezetés, má­sutt a szervezetlenség és a fegyel­mezetlenség, ismét másutt a rossz gazdálkodás és az előrelátás hiá­nya okoz nehézségeket, rontja az eredményeket. A hanyag, felelős­ségtől és kockázattól visszariadó, minden disznósággal megalkuvó, a rossz eredményeket különféle manipulációkkal ellensúlyozgató helyi emberek kezén a legjobb politika is eltorzul, a legszínvo­nalasabb felső irányítás is kibi­­csaklik. Ebből a szemszögből is teljesen helytelen a másokra mu­togatás: csak az segít, ha az irá­nyító szervek és a helyi erők ösz­­szefognak, rendet teremtenek. A párt és a kormány, miköz­ben fő politikai irányvona­lunk mentén vezette a szocialista építőmunkát, jelentős kérdések­ben tanúsított rugalmasságot s mutatott ezzel is példát, hogyan kell lemérni elvek, koncepciók helyességét a gyakorlat tanulsá­gaival egybevetve, hogyan kell módosítani azt, amit az élet túl­haladott vagy nem igazolt. Csu­pán két, különböző fajsúlyú pél­dát említünk erre. Az egyik a gaz­dasági reform bevezetése volt, aminek a lényege, mint tudjuk, az, hogy a gazdasági élet irányí­tásának rendszerét a mai fejlődé­si szakasz követelményei szerint változtatta meg. A másik pél­dánk: a vállalati tiszta nyereség­ből képzett részesedési alap kategóriák szerint való felosztá­sának szisztémáját, a dolgozók álláspontjával összhangban mó­dosította, m minthogy az eredetileg bevezetett elképzelés — mint ki­derült — nem felelt meg. Vajon politikánknak ezek a korrekciói kedvezőtlen fényt vetettek a ve­zetésre? Ellenkezőleg: sokoldalú — nem utolsósorban politikai — nyereséggel jártak! A X. kongresszusra való felké­szülés értékes aktivitást és növek­vő mun­kalendületet fakasztott. Minden szinten a szocializmus építői elé tárultak munkánk ta­pasztalatai, egyszersmind azok a nagy lehetőségek is, amelyek fej­lődésünk meggyorsítására alkal­masak. A most, közösen készített mérleg végén az a fő tanulság áll, hogy jóllehet nagy megbecsülés­sel tekinthetünk eddig elért ered­ményeinkre, valamennyiünk to­vábbi erőfeszítéseire van szükség ahhoz, hogy politikánk újabb, je­lentős teljesítményekben öltsön alakot. Horváth József 3

Next