Népszabadság, 1970. november (28. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-11 / 264. szám
1970. november 11. szerda NÉPSZABADSÁG De Gaulle halálára gyakorlati munkán a sor A sikeres pártértekezletet követő héten munkaülést tartott a Csepel Vas- és Fémművek pártbizottsága. E tanácskozásnak egyetlen feladata volt: választ adni, hogy mit kell tenni a pártértekezlet határozatainak megvalósításáért. A gyáróriás kommunista vezetőit egy alapvető felismerés ösztönözte a gyors cselekvésre: minden korábbinál élénkebb, pezsgőbb pártélet és őszinte, gondolatgazdag pártvita bontakozott ki az elmúlt hetekben. Az igazi munka, a neheze mégis csak most kezdődik. Tény, hogy Csepel pártmozgalma, politikai érettsége, eredményes munkája az utóbbi hetekben ismét országos köztiszteletet vívott ki — erről a budapesti pártértekezleten is szó esett. Nyilvánvaló, hogy nem véletlen: Kádár János elvtárs részt vett a csepeli gyár kommunistáinak tanácskozásán és a budapesti pártértekezlet házigazdái is a csepeliek voltak. E gyárban szerények, ha sikereikről esik szó, bár a kongresszusi készülődés hosszú útján jelentős eredményeket tudhatnak maguk mögött, de mindez nem a végeredmény. A párttagság és a gyári pártvezetés között minden eddiginél jobb kapcsolat formálódott, most bűn lenne ebből veszteni — így foglalt állást a munkaülés kezdetén a pártbizottság, és hozzátette: a bizalmat megkaptuk, most bizonyítani kell. Politikai vezetési és irányítási központ A pártbizottság a mai és holnapi feladatait elemezve mindenekelőtt e munkában a saját szerepét igyekezett meghatározni. Egyöntetű volt az álláspont: a Csepel Vas- és Fémművek pártbizottsága a gyárban politikai vezető és irányító központ. E felelet meghatározza annak a munkának lényegét, amelyet a pártbizottság magára vállalt, politikai összefüggéseiben kíván részt venni a Vas- és Fémművek vállalatainak irányításában és nem vállalkozik részkérdések megoldására. Mit jelent ez a gyakorlatban? A munkaülés vitájában szó esett a szakszervezetekben dolgozókommunisták felelősségéről is. Korábban ezek az elvtársak minden lényeges döntés előtt felkeresték a Vas- és Fémművek párt-végrehajtó bizottságát, és nemegyszer engedélyt kértek állásfoglalásukhoz. A munkaülés véleménye szerint e gyakorlat tarthatatlan, amikor a pártbizottság bizalmat szavazott ezeknek az elvtársaknak, akkor egyben felhatalmazta őket arra, hogy a párt politikáját érvényesítsék a maguk munkaterületén a legjobb tudásuk és képességük szerint. Mindez együttvéve feltételezi a döntés jogát is , és ezzel a jövőben mindegyiküknek élni kell. A Csepel Vas- és Fémművek pártértekezletén került először szóba, hogy a pártbizottság a legfontosabb feladatokra összpontosítsa erőfeszítéseit. Ezen a tanácskozáson ilyen elsődleges feladatként határozták meg a kommunisták egy tudományos vezetési és információs központ létesítését. A nagyipari szervezetek irányítása ma már olyan összetett feladat, amelyet képzett és tehetséges vezetők is sikeresebben oldhatnak meg, ha olyan csoport segíti őket, amelynek tagjai több szakmát képviselnek. A pártértekezlet állásfoglalása szerint a tudományos vezetési központ legfontosabb feladata az, hogy az ipari szervezetben dolgozók képességeit, terveit számításba vegye, megfelelő differenciálórendszert dolgozzon ki és megteremtse a vállalatok hatékony működésének a munkaerő-feltételeit és ösztönzési módszerek finomításával biztosítsa a termelés dinamizmusát. A Csepel Vas- és Fémművek pártbizottsága felkarolta a pártértekezlet javaslatát és kezdeményezte egy valóban hatékony, tudományos irányítási központ létrehozását a gyár ipari szervezetében. Ez annál inkább sürgős, mert a taggyűlési viták során is bebizonyosodott, hogy a termelésirányítási szervezet sem korszerű ma már. E tényt bizonyítja, hogy gyakran a gyárkombinát adott lehetőségeivel sem tudnak élni megfelelően. A pártbizottság azonban nem elégedhet meg az ilyen tények feltárásával és listaszerű számbavevésével; a munkaülés bebizonyította, hogy a legfontosabb feladata az eddigieknél jobb tárgyi és személyi feltételeket teremteni valamennyi gyáregység és az egész tröszt vezetése számára. Ez pedig elsősorban a korábbinál jobb, hatékonyabb és tervszerűbb kádermunkát követel. Hogyan képzeli el a jövőben a kádermunkát a gyár pártbizottsága? — ezt gyakorlati példával bizonyítják. Az egyik gyáregység élére új igazgatót kell rövidesen kinevezni. A kiválasztásnak új módszerét alkalmazzák: valamennyi jelölt esetében külön vizsgálják szakmai hozzáértését, politikai megbízhatóságát, vezetői rátermettségét, elemzik, hogy a korábbi munkája során bonyolult helyzetekben a saját felelősségére milyen döntéseket hozott. És még ezzel sem elégednek meg: valamennyi jelöltnek feladattervet kell kidolgoznia a gyáregység legfontosabb munkáival kapcsolatban. Ezeket a terveket szakértők elemzik és így áll végül össze a teljes kép. A vezetői posztok megerősítése A kádermunka azonban az előbbi példánál is összetettebb gondokat ad — ezt bizonyította a gyár pártértekezlete, de bizonyítják a holnap feladatai is. Tény, hogy akadnak olyan termelési területek, amelyekben a helyzet bonyolultsága meghaladja egyes vezetők képességeit. Nem rosszindulatból, nemtörődömségből bizonyulnak egyesek tehetetlennek, hanem mert hiányzik a kombinálóképességük, képtelenek választani az új megoldási lehetőségek közül. Ez a sikertelenség, a tehetetlenség érzése elkerülhetetlenül az önbizalom elvesztésével jár, és ez nem csupán egyes emberek személyes tragédiája, de tönkretehet egész gyáregységeket is. A pártértekezlet felhívta a gyár kommunista vezetőinek figyelmét: ha bebizonyosodik, hogy egyik üzem jelentősen fejlődik, a másik nem, akkor erre időben fel kell figyelni. A pártbizottság ilyen tapasztalatok alapján határozta el, hogy a Csepel Vas- és Fémművek egész pártszervezetére kiterjedően, felülvizsgálja a kádermunka eddigi gyakorlatát és elsősorban a vezetői posztok megerősítésére törekszik. A vizsgálatnak azonban nem szabad egyszerűen leváltásokhoz és új kinevezésekhez vezetnie, mindenekelőtt a már tehetségüket bizonyított, rátermett vezetőket kell úgy segíteni, hogy a jövőben még alkalmasabbak legyenek felelősségteljes feladataik ellátására. A megoldásra váró gondok tehát sokrétűek és a korábbi módszerek ma már nem is nagyon alkalmasak a meglevő bajok orvoslására. Ezért a munkaülésen a termelési feladatok újszerű felülbírálásáról is döntöttek. Valamennyi gyáregység pártbizottsága 1971 januárjában napirendre tűzi saját munkafeladatait. E pártbizottsági üléseknek a korábbi gyakorlattól eltérően nem a pártbizottságok titkárai lesznek az előadói, hanem a gyáregységvezetők — mindegyikük részletesen beszámol, hogy milyen elgondolások alapján akarja teljesíteni a rá bízott feladatokat. E tervekről mond majd véleményt a pártbizottság és hoz olyan határozatot, amely magára nézve is kötelező érvényű lesz. A jó munkások megbecsülése Akadnak azonban olyan tennivalók, amelyek nem halaszthatók későbbre. Kivétel nélkül mindegyik taggyűlésen és a pártértekezleten is egyértelmű követelése volt a kommunistáknak: minden lehetséges eszközzel érvényesíteni kell a munka becsületét Csepelen. E gyáróriás több mint 32 ezer munkásának nem csupán szónoklatok, hanem saját életük tapasztalatai alapján kell tudniuk, hogy nálunk a személyes boldogulás útja is a közös célok eredményesebb megvalósításán keresztül vezet. Aki tudásából, tehetségéből, erejéből többet ad a közösségnek, annak társainál jobban, elégedettebben kell élnie — ennek az egyszerű igazságnak kell érvényt szerezni mindenekelőtt. Ilyen gondolatsor után került szóba a taggyűléseken és a pártértekezleteken is a társadalmi munkások megbecsülése. Olyan emberekről esett szó ilyenformán, akik nemcsak a munkapadok mellett dolgoznak becsülettel, tisztességgel, de a szabad idejük java részét is munkástársaikért áldozzák. A pártbizottság úgy döntött, hogy a jövőben Csepelen e követelménynek olyan törvénnyé kell válnia, amelyet nincs joga megsérteni senkinek. Ezért hívták össze a pártértekezletet követően azt a 200 embert, akik a termelésben és a gyári közéletben példamutatóan dolgoztak a közösség javára hosszú esztendőkön át — a kommunisták javaslatára a gyár vezetői kitüntették és megjutalmazták valamennyiüket. Ez azonban még csak a kezdet: a pártbizottság a gazdasági vezetőkkel és a megoldásban érdekelt országos irányító szervek vezetőivel most tanácskozik a törzsgárdisták elismerésének reformjáról. Olyan rendszert akarnak meghonosítani Csepelen, hogy aki e gyárban becsülettel dolgozott, amíg csak él, közelismerésnek örvendjen, mégpedig jobb életkörülmények között. Minden remény megvan, hogy e tervből Csepelen rövidesen példamutató valóság lesz. Sok nehéz feladat elvégzése és a sikeres pártértekezlet után a Csepel Vas- és Fémművek pártvezetése négy esztendő gazdagabb eredményeit alapozza meg e napokban. A kommunisták itt egyöntetűen vallják: ez a gyár a miénk, és olyanná lesz, amilyenné mi formáljuk. Jól tudják, hogy a tanácskozássorozat után a munka neheze következik, a közös határozatok megvalósítása. És bizonyítani akarnak: egyetértünk a párt politikájával, a csepeli munkások készek helytállásukkal bizonyítani — ezt üzente a pártértekezlet a X. kongresszusnak. E fogadalom jegyében kezdeményezték a kommunisták a gyáróriás valamennyi üzemében a kongresszusi hónap munkaversenyét. Új munkasikerekkel akarnak állni a párt X. kongresszusa elé, bizonyítva, hogy Csepel a saját boldogulásáért és az egész nép javáért mindig készen áll. Sólyom József De Gaulle tábornok halálával kimagasló államférfi távozott el az élők sorából, Franciaország és Nyugat-Európa második világháború utáni időszakának bizonyára legmarkánsabb politikai egyénisége. Charles de Gaulle 1890. november 22-én Lille-ben született, nagypolgári családban. A Saint Cyr-i katonai akadémián tanult. Az első világháborúban százados lett, kétszer megsebesült a németekkel vívott harcban, majd Verdunnél fogságba esett. Ötször kísérelt meg szökést, sikertelenül, így német büntetőtáborban érte meg az első világháború végét. A húszas évek elején visszakerült a Saint Cyr-i akadémiára hadtörténeti professzorként. 1924- ben a rajnai francia hadsereghez, később pedig egy szíriai egységhez vezénylik. 1937-ben ezredesi rangban ezredparancsnok lett, majd a 4. páncélos hadosztály parancsnoka. Páncélosaival 1940. május 1-én Laonnál visszavert egy német támadást, ezután léptették elő tábornokká, majd Párizsba rendelték, ahol hadügyi államtitkárrá nevezték ki. De ebben a tisztében a német csapatok előrenyomulása miatt már alig tehetett valamit, a francia front összeomlott, Pétainék kapituláltak. De Gaulle államférfiúi pályája ekkor kezdődött: a londoni emigrációban vezetésével alakult meg a Szabad Franciaország mozgalom, amelyet — három évvel később, Észak-Afrika felszabadítása után — a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság megalakítása követett Algírban. De Gaulle 1944. augusztus 25-én, mint e bizottság vezetője vonult be Párizsba, ebből a bizottságból alakult a felszabadult Franciaország első, ideiglenes kormánya. Ennek ellenére az angol és az amerikai kormány mellőzte a tábornokot, nem ismerte el kormányát; erre csak azután került sor, hogy 1944 decemberében Moszkvában megkötötték a Szovjetunió és Franciaország szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződését, amelyet Sztálin és De Gaulle írt alá. A felszabadított Franciaországban 1945. október 21-én tartották meg a háború utáni első parlamenti választásokat. Az új nemzetgyűlés megerősítette De Gaulle-t kormány- és államfői tisztében. Kormányzása azonban rövid ideig tartott; miután nem kapta meg a teljhatalmat, 1946 elején lemondott és visszavonult vidéki birtokára. De Gaulle, akinek koncepcióját az a gondolat uralta, hogy Franciaországnak vissza kell szereznie korábbi nagyhatalmi pozícióját, nem véglegesen hagyta ott a politikai pályát, nem mondott le céljairól, csupán az alkalmas időpontot várta, hogy visszatérhessen a hatalomba. 1958 májusában eljött ez az időpont: De Gaulle újra átvette a vezetést. Az ország súlyos helyzetben volt, Algériában háború dúlt, a szabadságszerető algériai népet nem sikerült leverni, bármilyen brutális eszközökhöz is folyamodtak a kolonialisták, a legszélsőségesebb erők, az őket támogató tábornokok mind mélyebb válságba vitték Franciaországot. De Gaulle-nak — a gyarmatokon és az anyaországban mindenütt feltörő indulatok hatására — fel kellett ismernie, hogy ezen az úton nem valósíthatja meg elképzeléseit. S miután 1958. december 21-én köztársasági elnökké választották és megkapta a teljhatalmat, ennek a felismerésnek a gyakorlatban is érvényt szerzett. Így persze szembekerült gyarmatosító tiszttársaival: 1961- ben a lázadó tábornokok még puccsot is megkíséreltek ellene, de az elnök nem ingadozott és elfojtotta a lázadást. A függetlenség megadásával befejeződött az algériai háború, rendeződött az afrikai gyarmatok helyzete. De Gaulle döntéseit a francia nép nagy többsége népszavazáson is szentesítette. De Gaulle ezután új alkományt dolgoztatott ki, s ezzel megteremtette az Új Köztársaságot. Bevezette a népszavazások rendszerét, korlátozta a népképviseletek, köztük a parlament szerepét. Fokozatosan kialakította az elnöki egyeduralom rendszerét. Szociálpolitikájában nem jutott soha túl az ígéreteken, miközben a monopóliumokat igen jelentős állami támogatásban részesítette. Ez a politika vezetett az emlékezetes 1968. májusi eseményekhez, az általános sztrájkhoz, amelyben De Gaulle belpolitikája lényegében már végzetes vereséget szenvedett. Az 1969. április 27-én a közigazgatás reformjáról tartott népszavazáson is alulmaradt. Ekkor mondott le másodszor elnöki tisztéről, és most már végérvényesen visszavonult birtokára, Colombeyles-Deux-Églises-be; ott már csak emlékiratainak megírásával foglalatoskodott. De Gaulle világhírnevét, nagy tekintélyét legfőképp Franciaország külkapcsolatainak átrendezésével szerezte. Az esztelen algériai háború befejezésével, a gyarmatok függetlenségének megadásával erőt és energiát nyert az ország fejlesztése számára. A háború terhétől megszabadult Franciaországot mindenekelőtt az amerikai függőség alól igyekezett kivonni. Ehhez tartozott az a törekvése is, hogy önálló atomhatalommá változtassa Franciaországot, ami persze új terhet jelentett. De ide kell sorolni külpolitikájának sok pozitív kezdeményezését. Az a törekvése, hogy megakadályozza az USÁ-hoz szorosan kötődő Anglia belépését a Közös Piacba ugyanúgy része volt az amerikai túlsúly elleni harcnak, mint az, hogy Franciaország 1967-ben kilépett a NATO integrált katonai szervezetéből. Mint ahogy ide sorolandó az a támadás, amelyet De Gaulle kezdeményezésére a dollár nemzetközi tartalékpénz szerepe ellen folytattak. Nemzetközileg pozitívan hatott De Gaulle-nak az amerikai agressziót elítélő, realista politikája a vietnami és a közel-keleti kérdésben is. A realitások iránti érzéke és a nagyvonalúság jellemezte viszonyát a szocialista országokhoz. A nyugati hatalmak közül De Gaulle Franciaországa normalizálta elsőnek politikailag is kapcsolatait a szocialista országokkal. De Gaulle volt az a nyugati államférfi, aki elsőnek szembefordult a hidegháborús propagandának azzal a tételével, hogy a Szovjetunió fenyegeti a nyugati világot. 1964-ben Franciaország elismerte a Kínai Népköztársaságot, nagyköveti rangra emelte diplomáciai kapcsolatait az európai szocialista országokkal; a nyugati államférfiak közül De Gaulle nyilatkozott elsőként mint véglegesről az Odera—Neissehatárról. 1966-os moszkvai látogatásakor új alapokra helyezték Franciaország és a Szovjetunió kapcsolatait. Európai politikájának, az úgynevezett „európai Európa” koncepciónak voltak homályos vonásai is, de egy tekintetben világos volt: olyan Európát akart, amely nem „amerikai Európa”, azaz, amelynek nyugati részét nem az agresszív amerikai törekvések irányítják. Ez a politika, amely a Szovjetunió és a szocialista országok békés törekvéseivel találkozott össze, olyan közeledési folyamatot segített elő Kelet- és Nyugat-Európa között, amely nemcsak kontinensünk, de a világbéke javát ma is szolgálja. De Gaulle a francia nagyhatalmi politika eszméit hirdette, a társadalmi célok, amelyeket követett, nem a mieink, nem a francia munkásosztályéi. De ez nem akadályoz meg bennünket, hogy őszintén nagyra ne becsüljük érdemeit, az antifasiszta harcban és a 60-as évek nemzetközi politikájában játszott szerepét: az a realizmus, amellyel felismerte a szovjet—francia közeledés szerepét Európában, az európai békéhez és biztonsághoz vezető utat segített egyengetni, szélesíteni — azt az utat, amely az európai népek közös érdekeinek egyetlen útja. Halálával olyan államférfi távozott napjaink történelmének színteréről, akinek világpolitikai hagyatéka tovább fog élni. Újabb kilencvenöt lakást adtak át az árvízkárosultaknak A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, valamint a MÁV debreceni igazgatósága 105 komlódtótfalusi árvízkárosult család otthonának újjáépítésére vállalkozott. A felajánlás szerint a lakásokat a komlódtótfalusiak új községében — Csengerben — kellett átadni,, úgy, hogy a házaknak legalább egy szobája és a konyhája lakható legyen. A 105 lakás közül 94-nek november 10-re, a többinek pedig december 31-re kellett, illetve kell elkészülnie. A vállalás teljesítésében a debreceni MÁV főépítésvezetőség 150 tagú törzsgárdája mellett több ezer vasutas dolgozó vett részt. Lelkiismeretes, jól szervezett munkájuk eredményeként november 10-re, a vállalás első határidejére, a megígért 94 helyett 95 lakás készült el, s nem is részelegesen, hanem teljesen; december 31-ig átadják a többi tizet is. 3