Népszabadság, 1970. november (28. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-11 / 264. szám

1970. november 11. szerda NÉPSZABADSÁG De Gaulle halálára­ gyakorlati munkán a sor A sikeres pártértekezletet kö­vető héten munkaülést tartott a Csepel Vas- és Fémművek párt­­bizottsága. E tanácskozásnak egyetlen feladata volt: választ ad­ni, hogy mit kell tenni a párt­értekezlet határozatainak megva­lósításáért. A gyáróriás kommu­nista vezetőit egy alapvető felis­merés ösztönözte a gyors cselek­vésre: minden korábbinál élén­­kebb, pezsgőbb pártélet és őszin­te, gondolatgazdag pártvita bon­takozott ki az elmúlt hetekben. Az igazi munka, a neheze mégis csak most kezdődik. Tény, hogy Csepel pártmozgalma, politikai érettsége, eredményes munkája az utóbbi hetekben ismét orszá­gos köztiszteletet vívott ki — er­ről a budapesti pártértekezleten is szó esett. Nyilvánvaló, hogy nem véletlen: Kádár János elv­társ részt vett a csepeli gyár kommunistáinak tanácskozásán és a budapesti pártértekezlet házi­gazdái is a csepeliek voltak. E gyárban szerények, ha sikereik­ről esik szó, bár a kong­resszusi készülődés hosszú út­ján jelentős eredményeket tud­hatnak maguk mögött, de mind­ez nem a végeredmény. A párt­tagság és a gyári pártvezetés kö­zött minden eddiginél jobb kap­csolat formálódott, most bűn lenne ebből veszteni — így fog­lalt állást a munkaülés kezdetén a pártbizottság, és hozzátette: a bizalmat megkaptuk, most bizo­nyítani kell. Politikai vezetési és irányítási központ A pártbizottság a mai és hol­napi feladatait elemezve minde­nekelőtt e munkában a saját sze­repét igyekezett meghatározni. Egyöntetű volt az álláspont: a Csepel Vas- és Fémművek párt­­bizottsága a gyárban politikai ve­zető és irányító központ. E fele­let meghatározza annak a mun­kának lényegét, amelyet a párt­­bizottság magára vállalt, politikai összefüggéseiben kíván részt ven­ni a Vas- és Fémművek vállala­tainak irányításában és nem vál­lalkozik részkérdések megoldá­sára. Mit jelent ez a gyakorlat­ban? A munkaülés vitájában szó esett a szakszervezetekben dol­gozó­­kommunisták felelősségéről is. Korábban ezek az elvtársak minden lényeges döntés előtt fel­keresték a Vas- és Fémmű­vek párt-végrehaj­tó bizottságát, és nemegyszer engedélyt kértek ál­lásfoglalásukhoz. A munkaülés véleménye szerint e gyakorlat tarthatatlan, amikor a pártbizott­ság bizalmat szavazott ezeknek az elvtársaknak, akkor egyben felhatalmazta őket arra, hogy a párt politikáját érvényesítsék a maguk munkaterületén a legjobb tudásuk és képességük szerint. Mindez együttvéve feltételezi a döntés jogát is , és ezzel a jö­vőben mindegyiküknek élni kell. A Csepel Vas- és Fémművek pártértekezletén került először szóba, hogy a pártbizottság a leg­fontosabb feladatokra összponto­sítsa erőfeszítéseit. Ezen a tanács­kozáson ilyen elsődleges feladat­ként határozták meg a kommu­nisták egy tudományos vezetési és információs központ létesítését. A nagyipari szervezetek irányítá­sa ma már olyan összetett fel­adat, amelyet képzett és tehetsé­ges vezetők is sikeresebben old­hatnak meg, ha olyan csoport se­gíti őket, amelynek tagjai több szakmát képviselnek. A pártérte­kezlet állásfoglalása szerint a tu­dományos vezetési központ leg­fontosabb feladata az, hogy az ipari szervezetben dolgozók ké­pességeit, terveit számításba ve­gye, megfelelő differenciálórend­szert dolgozzon ki és megteremtse a vállalatok hatékony működésé­nek a munkaerő-feltételeit és ösz­tönzési módszerek finomításával biztosítsa a termelés dinamizmu­sát. A Csepel Vas- és Fémművek pártbizottsága felkarolta a párt­értekezlet javaslatát és kezdemé­nyezte egy valóban hatékony, tu­dományos irányítási központ lét­rehozását a gyár ipari szerveze­tében. Ez annál inkább sürgős, mert a taggyűlési viták során is bebizonyosodott, hogy a terme­lésirányítási szervezet sem kor­szerű ma már. E tényt bizonyít­ja, hogy gyakran a gyárkombinát adott lehetőségeivel sem tudnak élni megfelelően. A pártbizottság azonban nem elégedhet meg az ilyen tények feltárásával és lista­szerű számbavevésével; a mun­kaülés bebizonyította, hogy a leg­fontosabb feladata az eddigieknél jobb tárgyi és személyi feltétele­ket teremteni valamennyi gyár­egység és az egész tröszt vezeté­se számára. Ez pedig elsősorban a korábbinál jobb, hatékonyabb és tervszerűbb kádermunkát kö­vetel. Hogyan képzeli el a jövőben a kádermunkát a gyár pártbizott­sága? — ezt gyakorlati példával bizonyítják. Az egyik gyáregység élére új igazgatót kell rövidesen kinevezni. A kiválasztásnak új módszerét alkalmazzák: vala­mennyi jelölt esetében külön vizsgálják szakmai hozzáértését, politikai megbízhatóságát, vezetői rátermettségét, elemzik, hogy a korábbi munkája során bonyolult helyzetekben a saját felelősségé­re milyen döntéseket hozott. És még ezzel sem elégednek meg: valamennyi jelöltnek feladatter­­vet kell kidolgoznia a gyáregy­ség legfontosabb munkáival kap­csolatban. Ezeket a terveket szak­értők elemzik és így áll végül össze a teljes kép. A vezetői posztok megerősítése A kádermunka azonban az előbbi példánál is összetettebb gondokat ad — ezt bizonyította a gyár pártértekezlete, de bizo­nyítják a holnap feladatai is. Tény, hogy akadnak olyan ter­melési területek, amelyekben a helyzet bonyolultsága meghalad­ja egyes vezetők képességeit. Nem rosszindulatból, nemtörő­dömségből bizonyulnak egyesek tehetetlennek, hanem mert hiány­zik a kombinálóképességük, kép­telenek választani az új megol­dási lehetőségek közül. Ez a si­kertelenség, a tehetetlenség érzé­se elkerülhetetlenül az önbizalom elvesztésével jár, és ez nem csu­pán egyes emberek személyes tra­gédiája, de tönkretehet egész gyáregységeket is. A pártértekezlet felhívta a gyár kommunista vezetőinek figyel­mét: ha bebizonyosodik, hogy egyik üzem jelentősen fejlődik, a másik nem, akkor erre időben fel kell figyelni. A pártbizottság ilyen tapasztalatok alapján ha­tározta el, hogy a Csepel Vas- és Fémművek egész pártszerve­zetére kiterjedően, felülvizsgálja a kádermunka eddigi gyakorlatát és elsősorban a vezetői posztok megerősítésére törekszik. A vizs­gálatnak azonban nem szabad egyszerűen leváltásokhoz és új kinevezésekhez vezetnie, minde­nekelőtt a már tehetségüket bizo­nyított, rátermett vezetőket kell úgy segíteni, hogy a jövőben még alkalmasabbak legyenek felelős­ségteljes feladataik ellátására. A megoldásra váró gondok te­hát sokrétűek és a korábbi mód­szerek ma már nem is nagyon alkalmasak a meglevő bajok or­voslására. Ezért a munkaülésen a termelési feladatok újszerű fe­lülbírálásáról is döntöttek. Vala­mennyi gyáregység pártbizottsága 1971 januárjában napirendre tűzi saját munkafeladatait. E párt­bizottsági üléseknek a korábbi gyakorlattól eltérően nem a párt­­bizottságok titkárai lesznek az előadói, hanem a gyáregységveze­tők — mindegyikük részletesen beszámol, hogy milyen elgondolá­sok alapján akarja teljesíteni a rá bízott feladatokat. E tervek­ről mond majd véleményt a párt­­bizottság és hoz olyan határoza­tot, amely magára nézve is köte­lező érvényű lesz. A jó munkások megbecsülése Akadnak azonban olyan tenni­valók, amelyek nem halaszthatók későbbre. Kivétel nélkül mind­egyik taggyűlésen és a pártérte­kezleten is egyértelmű követelé­se volt a kommunistáknak: min­den lehetséges eszközzel érvé­nyesíteni kell a munka becsületét Csepelen. E gyáróriás több mint 32 ezer munkásának nem csupán szónoklatok, hanem saját életük tapasztalatai alapján kell tudniuk, hogy nálunk a személyes boldo­gulás útja is a közös célok ered­ményesebb megvalósításán ke­resztül vezet. Aki tudásából, te­hetségéből, erejéből többet ad a közösségnek, annak társainál job­ban, elégedettebben kell élnie — ennek az egyszerű igazságnak kell érvényt szerezni mindenek­előtt. Ilyen gondolatsor után került szóba a taggyűléseken és a pártértekezleteken is a társadal­mi munkások megbecsülése. Olyan emberekről esett szó ilyen­formán, akik nemcsak a munka­­padok mellett dolgoznak becsület­tel, tisztességgel, de a szabad ide­jük java részét is munkás­társai­kért áldozzák. A pártbizottság úgy döntött, hogy a jövőben Csepelen e köve­telménynek olyan törvénnyé kell válnia, amelyet nincs joga meg­sérteni senkinek. Ezért hívták össze a pártértekezletet követően azt a 200 embert, akik a terme­lésben és a gyári közéletben pél­damutatóan dolgoztak a közösség javára hosszú esztendőkön át — a kommunisták javaslatára a gyár vezetői kitüntették és megjutal­mazták valamennyiüket. Ez azon­ban még csak a kezdet: a pártbi­zottság a gazdasági vezetőkkel és a megoldásban érdekelt orszá­gos irányító szervek vezetőivel most tanácskozik a törzsgárdis­ták elismerésének reformjáról. Olyan rendszert akarnak megho­nosítani Csepelen, hogy aki e gyárban becsülettel dolgozott, amíg csak él, közelismerésnek ör­vendjen, mégpedig jobb életkö­rülmények között. Minden re­mény megvan, hogy e tervből Csepelen rövidesen példamutató valóság lesz. Sok nehéz feladat elvégzése és a sikeres pártértekezlet után a Csepel Vas- és Fémművek párt­vezetése négy esztendő gazdagabb eredményeit alapozza meg e na­pokban. A kommunisták itt egy­öntetűen vallják: ez a gyár a miénk, és olyanná lesz, amilyen­né mi formáljuk. Jól tudják, hogy a tanácskozássorozat után a mun­ka neheze következik, a közös ha­tározatok megvalósítása. És bizo­nyítani akarnak: egyetértünk a párt politikájával, a csepeli mun­kások készek helytállásukkal bi­zonyítani — ezt üzente a párt­értekezlet a X. kongresszusnak. E fogadalom jegyében kezdemé­nyezték a kommunisták a gyár­­óriás valamennyi üzemében a kongresszusi hónap munkaverse­nyét. Új munkasikerekkel akar­nak állni a párt X. kongresszusa elé, bizonyítva, hogy Csepel a sa­ját boldogulásáért és az egész nép javáért mindig készen áll. Sólyom József De Gaulle tábornok halálával kimagasló államférfi távozott el az élők sorából, Franciaország és Nyugat-Európa második világhá­ború utáni időszakának bizonyára legmarkánsabb politikai egyénisé­ge. Charles de Gaulle 1890. novem­ber 22-én Lille-ben született, nagypolgári családban. A Saint Cyr-i katonai akadémián tanult. Az első világháborúban százados lett, kétszer megsebesült a néme­tekkel vívott harcban, majd Ver­­dunnél fogságba esett. Ötször kí­sérelt meg szökést, sikertelenül, így német büntetőtáborban érte meg az első világháború végét. A húszas évek elején visszake­rült a Saint Cyr-i akadémiára hadtörténeti professzorként. 1924- ben a rajnai francia hadsereghez, később pedig egy szíriai egység­hez vezénylik. 1937-ben ezredesi rangban ezredparancsnok lett, majd a 4. páncélos hadosztály pa­rancsnoka. Páncélosaival 1940. május 1-én Laonnál visszavert egy német támadást, ezután lép­tették elő tábornokká, majd Pá­rizsba rendelték, ahol hadügyi ál­lamtitkárrá nevezték ki. De eb­ben a tisztében a német csapatok előrenyomulása miatt már alig te­hetett valamit, a francia front összeomlott, Pétainék kapitulál­tak. De Gaulle államférfiúi pályája ekkor kezdődött: a londoni emig­rációban vezetésével alakult meg a Szabad Franciaország mozga­lom, amelyet — három évvel ké­sőbb, Észak-Afrika felszabadítása után — a Francia Nemzeti Fel­­szabadítási Bizottság megalakítá­sa követett Algírban. De Gaulle 1944. augusztus 25-én, mint e bizottság vezetője vonult be Pá­rizsba, ebből a bizottságból ala­kult a felszabadult Franciaország első, ideiglenes kormánya. Ennek ellenére az angol és az amerikai kormány mellőzte a tá­bornokot, nem ismerte el kormá­nyát; erre csak azután került sor, hogy 1944 decemberében Moszk­vában megkötötték a Szovjetunió és Franciaország szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződé­sét, amelyet Sztálin és De Gaulle írt alá. A felszabadított Franciaország­ban 1945. október 21-én tartották meg a háború utáni első parla­menti választásokat. Az új nem­zetgyűlés megerősítette De Gaulle-t kormány- és államfői tisztében. Kormányzása azonban rövid ideig tartott; miután nem kapta meg a teljhatalmat, 1946 elején lemondott és visszavonult vidéki birtokára. De Gaulle, akinek koncepció­ját az a gondolat uralta, hogy Franciaországnak vissza kell sze­reznie korábbi nagyhatalmi pozí­cióját, nem véglegesen hagyta ott a politikai pályát, nem mondott le céljairól, csupán az alkalmas időpontot várta, hogy visszatér­hessen a hatalomba. 1958 máju­sában eljött ez az időpont: De Gaulle újra átvette a vezetést. Az ország súlyos helyzetben volt, Algériában háború dúlt, a sza­badságszerető algériai népet nem sikerült leverni, bármilyen bru­tális eszközökhöz is folyamodtak a kolonialisták, a legszélsősége­sebb erők, az őket támogató tá­bornokok mind mélyebb válság­ba vitték Franciaországot. De Gaulle-nak — a gyarmatokon és az anyaországban mindenütt fel­törő indulatok hatására — fel kellett ismernie, hogy ezen az úton nem valósíthatja meg elkép­zeléseit. S miután 1958. decem­ber 21-én köztársasági elnökké választották és megkapta a telj­hatalmat, ennek a felismerésnek a gyakorlatban is érvényt szer­zett. Így persze szembekerült gyarmatosító tiszttársaival: 1961- ben a lázadó tábornokok még puccsot is megkíséreltek ellene, de az elnök nem ingadozott és elfojtotta a lázadást. A független­ség megadásával befejeződött az algériai háború, rendeződött az afrikai gyarmatok helyzete. De Gaulle döntéseit a francia nép nagy többsége népszavazáson is szentesítette. De Gaulle ezután új alkományt dolgoztatott ki, s ezzel megterem­tette az Új Köztársaságot. Beve­zette a népszavazások rendszerét, korlátozta a népképviseletek, köz­tük a parlament szerepét. Foko­zatosan kialakította az elnöki egyeduralom rendszerét. Szociál­politikájában nem jutott soha túl az ígéreteken, miközben a mono­póliumokat igen jelentős állami támogatásban részesítette. Ez a politika vezetett az emlékezetes 1968. májusi eseményekhez, az általános sztrájkhoz, amelyben De Gaulle belpolitikája lényegében már végzetes vereséget szenve­dett. Az 1969. április 27-én a köz­­igazgatás reformjáról tartott nép­szavazáson is alulmaradt. Ekkor mondott le másodszor elnöki tisz­téről, és most már végérvényesen visszavonult birtokára, Colombey­­les-Deux-Églises-be; ott már csak emlékiratainak megírásával fog­lalatoskodott. De Gaulle világhírnevét, nagy tekintélyét legfőképp Franciaor­szág külkapcsolatainak átrende­zésével szerezte. Az esztelen al­gériai háború befejezésével, a gyarmatok függetlenségének meg­adásával erőt és energiát nyert az ország fejlesztése számára. A háború terhétől megszabadult Franciaországot mindenekelőtt az amerikai függőség alól igyekezett kivonni. Ehhez tartozott az a tö­rekvése is, hogy önálló atomha­talommá változtassa Franciaor­szágot, ami persze új terhet je­lentett. De ide kell sorolni kül­politikájának sok pozitív kezde­ményezését. Az a törekvése, hogy megakadályozza az USÁ-hoz szo­rosan kötődő Anglia belépését a Közös Piacba ugyanúgy része volt az amerikai túlsúly elleni harcnak, mint az, hogy Francia­­ország 1967-ben kilépett a NATO integrált katonai szervezetéből. Mint ahogy ide sorolandó az a tá­madás, amelyet De Gaulle kezde­ményezésére a dollár nemzetkö­zi tartalékpénz szerepe ellen foly­tattak. Nemzetközileg pozitívan hatott De Gaulle-nak az amerikai ag­ressziót elítélő, realista politiká­ja a vietnami és a közel-keleti kérdésben is. A realitások iránti érzéke és a nagyvonalúság jelle­mezte viszonyát a szocialista or­szágokhoz. A nyugati hatalmak közül De Gaulle Franciaországa normalizálta elsőnek politikailag is kapcsolatait a szocialista orszá­gokkal. De Gaulle volt az a nyu­gati államférfi, aki elsőnek szem­befordult a hidegháborús propa­gandának azzal a tételével, hogy a Szovjetunió fenyegeti a nyugati világot. 1964-ben Franciaország elismerte a Kínai Népköztársasá­got, nagyköveti rangra emelte diplomáciai kapcsolatait az euró­pai szocialista országokkal; a nyugati államférfiak közül De Gaulle nyilatkozott elsőként mint véglegesről az Odera—Neisse­­határról. 1966-os moszkvai láto­gatásakor új alapokra helyezték Franciaország és a Szovjetunió kapcsolatait. Európai politikájának, az úgy­nevezett „európai Európa” kon­cepciónak voltak homályos voná­sai is, de egy tekintetben világos volt: olyan Európát akart, amely nem „amerikai Európa”, azaz, amelynek nyugati részét nem az agresszív amerikai törekvések irányítják. Ez a politika, amely a Szovjetunió és a szocialista orszá­gok békés törekvéseivel találko­zott össze, olyan közeledési folya­matot segített elő Kelet- és Nyu­gat-Európa között, amely nem­csak kontinensünk, de a világbé­ke javát ma is szolgálja. De Gaulle a francia nagyhatal­mi politika eszméit hirdette, a társadalmi célok, amelyeket kö­vetett, nem a mieink, nem a fran­cia munkásosztályéi. De ez nem akadályoz meg bennünket, hogy őszintén nagyra ne becsüljük ér­demeit, az antifasiszta harcban és a 60-as évek nemzetközi politikájá­ban játszott szerepét: az a realiz­mus, amellyel felismerte a szov­jet—francia közeledés szerepét Európában, az európai békéhez és biztonsághoz vezető utat segített egyengetni, szélesíteni — azt az utat, amely az európai népek kö­zös érdekeinek egyetlen útja. Halálával olyan államférfi távozott napjaink történelmének színteréről, akinek világpolitikai hagyatéka tovább fog élni. ­ Újabb kilencvenöt lakást adtak át az árvízkárosultaknak A Közlekedés- és Postaügyi Mi­nisztérium, valamint a MÁV deb­receni igazgatósága 105 komlód­­tótfalusi árvízkárosult család ott­honának újjáépítésére vállalko­zott. A felajánlás szerint a laká­sokat a komlódtótfalusiak új köz­ségében — Csengerben — kellett átadni,, úgy, hogy a házaknak legalább egy szobája és a kony­hája lakható legyen. A 105 lakás közül 94-nek november 10-re, a többinek pedig december 31-re kellett, illetve kell elkészülnie. A vállalás teljesítésében a deb­receni MÁV főépítésvezetőség 150 tagú törzsgárdája mellett több ezer vasutas dolgozó vett részt. Lelkiismeretes, jól szervezett munkájuk eredményeként no­vember 10-re, a vállalás első ha­táridejére, a megígért 94 helyett 95 lakás készült el, s nem is része­­­legesen, hanem teljesen; decem­­­­ber 31-ig átadják a többi tizet is. 3

Next