Népszabadság, 1970. december (28. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-15 / 293. szám

A Stirling-motor Világszerte nyugtalanítóan növek­ednek az olyan terüle­tek, ahol a gép­kocsik több oxigént fo­gyasztanak, mint amennyit a növényzet képes újrater­melni. Ráadá­sul a belsőégé­sű motorok ká­ros anyagokat tartalmazó ki­pufogó gázai erősen szen­­­nyezik a leve­gőt. Azok az országok, ame­lyekben sok a gépkocsi, ezért nagy erőfeszí­téseket tesznek tisztább üzemű járműmotorok kidolgozására. A General Mo­tors érdeklődé­se az úgynevezett Stirling-motor felé fordult. Ez a motor, amely­nek elvi ősét Robert Stirling skót lelkész még a múlt században szabadalmaztatta, a gép ked­vező tulajdonságait (viszony­lag csekély levegőszennyezés, jó hatásfok és csendes üzem) egyesíti magában a belsőégé­sű motor nagy fajlagos tel­jesítményével. A Stirling-mo­­torban a munkát zárt rendszer­ben kitáguló és összehúzódó gáz, rendszerint hidrogén vagy hélium végzi. A gázt külön fűtőelemben melegítik fel tetszés szerint szilárd vagy folyékony tüzelőanyag, föld­­gáz vagy akár nap-, illetve atom­energia felhasználásával. A General Motors gázolaj égő­vel működő motort fejlesztett ki. A holland Philips-céggel közösen végzett kísérletek 1959-ben kez­dődtek meg és azóta 15 ezer üzemóra tapasztalatait gyűjtötték össze 8—400 lóerős Stirling-mo­­torokkal. Jelenleg a gépek mére­teinek és súlyának csökkentésén, valamint a gyártás egyszerűbbé és olcsóbbá tételén dolgoznak. Közúti vizsgálatok céljaira nem­rég egy Opel Kadett típusú gép­kocsit szereltek fel Stirling-mo­­torral. A jármű üzeme gazdasá­gos és megbízható. Hátránya azon­ban, hogy a jelenlegi motor a se­gédberendezéseivel együtt nem­csak a motorházat tölti ki, hanem az autó teljes csomagterét is. Ezért a térkihasználást még szá­mottevően javítani kell. Különös látvány a Stirling-motoros Opel Ka­­dett „motorháza” — itt helyezték el a hátul beépített tulajdonképpeni motor elektromos berendezéseit. TwmmMi és technika Takaréklángon az élet HOGYAN VÉSZELIK ÁT AZ ÁLLATOK A TELET? A hideg tél sokak számára öröm, hiszen több sportágnak ilyenkor jön el az idénye. Sokak számára gond: fűteni kell, melegen öltöz­ködni, védekezni a téllel járó kellemetlenségek, a hideg, a fagy és az ezek hatására fellépő betegségek ellen. A tél valóban nem közömbös még korunk fejlett technikával bíró emberének az életére sem, de mi ez ahhoz a hatáshoz képest, amelyet a természetre, a szabadban élő állatokra, növényekre gyakorol! A fagy hatására porladnak még a legellenállóbb sziklák is, megváltozik az élettelen anyag. Az élőlények között pedig óriási pusztítást visz végbe a tél, vagy alkalmazkodásra készteti őket, hogy keservesen ki­húzzák a tavaszi ébredésig. Védekező állapotban Ha télen az erdőben vagy a me­zőn sétálunk, alig találkozunk ál­lattal. Hova lettek? A természet erőit legyőző, a duruzsoló kályha mellett ülő ember számára szinte érthetetlen ez. Pedig ha arra gon­dolunk, hogy kőkori őseink a mai állatokhoz hasonlóan keres­tek védelmet a hideg ellen, mind­járt érthetőbbé válik az állatok hiánya. Ma már kétségtelen, hogy néhány ezer évvel ezelőtt az em­ber is az állatok módjára vala­milyen téli pihenőt tartott. Az ősember állati bőrökbe burkolóz­va feküdt a barlang leghátsó zu­gában, és aludt, amíg a maró éh­ség fel nem ébresztette. Mi, em­berek, azóta jelentékenyen meg­változtattuk körülményeinket, az állatok azonban megmaradtak az eredeti állapotnál. Évről évre hó­napokon át kell megküzdeniük egy „kis jégkorszakkal’’, a hideg­gel és az éhséggel. Nem csoda, ha sokan elmenekülnek. A madárfa­jok 65 százaléka keres melegebb vidéket, eltűnnek a békák, a gyí­kok és a kígyók. Nem repkednek a denevérek sem éjszaka a lám­pák körül, nem látható az Euró­pában élő mintegy 850 nagy pil­langófaj, és egyetlen darázs sem zümmög mohón a karácsonyi sü­temény körül. Az állatok ilyenkor védekező állapotban élnek. Sokan közülük takaréklángra állítják át életüket. Téli dermedtségben élik át a zord időszakot, vagy téli alvásban pi­hennek, mások félálomban, ere­jükkel takarékoskodva szundikál­ják át ezt az évszakot. Csak nem megfagyni! A téli takarékláng legalacso­nyabban a változó testhőmérsék­­letű állatoknál pislákol. Sokan helytelenül „hidegvérűeknek’’ ne­vezik őket; testük képtelen hősza­bályozásra, hőmérsékletük mindig a környezet hőmérsékletétől függ. Nem mindig „hidegek” tehát, hi­szen például a béka testhőmér­séklete nyáron a 38 fokot is eléri, a tél beköszöntésekor azonban 5—6 fokra lehűl. És ettől függ az ilyen állatok életritmusa is: me­legben sokat mozognak, sokat táplálkoznak Amikor azonban hideg lesz az idő, mintha megbé­nulnának.­­ Testük képtelen bár­miféle hőtermelésre a hideg ellen. Akár fél éven keresztül sem vesz­nek magukhoz élelmet, nem is isznak, anyagcseréjük minimális lesz, testsúlyuk mégsem csökken lényegesen. A vízisikló rendsze­rint trágyadombokba fúrja be magát, s a szerves anyag bomlá­sából származó hó is védi. A va­­rangyos békák nedves földüregek­be, a levelibékák pedig tavak iszapjába ássák be magukat. Ha­sonlóan viselkednek a gyíkok, gő­ték, teknősök, kígyók és a rova­rok közül is sokan. • A társas rovarok „lovagváraik” legmélyére vonulnak vissza, a méhek sűrű rajokban tömörülnek a kaptárban és mozgásukkal, táp­lálkozásukkal, anyagcseréjükkel fűtik fel „lakásukat”. De a rova­rok közül a legtöbb tömegesen elpusztul a hidegben, csupán pe­téik, bábjaik érik meg a tavaszt. Más változó testhőmérsékletű állatok — amelyek nem mozog­nak — másként védekeznek a hi­deg ellen. Egyrészt zsírt halmoz­nak fel testükben, amelyből a ta­karékláng a tél hónapjai alatt táplálkozik, másrészt csökkentik testük víztartalmát, és ezzel nö­velik testnedveik koncentrációját. A kémia törvényei szerint fagyás­pontjuk így lényegesen alacso­nyabb lesz, jóval a 0 fok alatt mozog. Az iszapba fúródott tek­nősök —5,3 fokig, a fürge gyíkok —1,3 fokig bírják így ki. Ha kör­nyezetük jobban lehűl, biztonsá­gosabb téli szállást keresnek, mé­lyebbre fúródnak a mocsarak iszapjába. Néhány változó testhőmérsékle­tű állat érdekesebb áttelelésre rendezkedett be. Az éticsiga nem elégszik meg azzal, hogy beássa magát a laza talajba, hanem há­zának nyílását is vastag mészaj­­tóval tapasztja be. De meg kell elégednie egész télen át azzal a kevés oxigénnel, amely a teljesen szellőzetlen házában megmarad. Állatok a jég alatt Télen előbb csak a kisebb álló­vizek, majd az erős hidegben a nagy folyóvizek is befagynak. A fizikából tudjuk, hogy a +4 fokos víz a legsűrűbb és a legnehezebb, az lesüllyed a meder fenekére, és ott szétterül. A víz először a fel­színen fagy meg, ahol a leghide­gebb van. A lent elterülő +4 fo­kos zónában alusszák át a telet például a kecskebékák. A ponty és a kárász is a mélyben tartóz­kodik és takaréklángon él a tar­talékaiból. A tógazdaságokban a sekély vizű tavakat — amelyek télen fenékig befagynak — ős­­szel lecsapolják, és a halakat mé­lyebb, átfolyó vizű, úgynevezett teleltetőmedencékbe helyezik. A felszíne ennek is befagy, a mély­ben elhelyezkedő +4 fokos vízben azonban az összezsúfolt halak életben maradnak. Vannak azonban olyan halak is — például a pisztrángok —, amelyeknek még télen sincs nyu­galmuk, sőt éppen akkor szapo­rodnak. Ezek a gyorsan folyó vi­zekben, hegyi patakokban élnek, amelyek nem fagynak be. Beépített „termosztát" Az emlősöknél nem olyan egy­szerű a téli takarékláng beállítá­sa, mint a változó testhőmérsék­­letű állatoknál. A bundás állatok alacsony külső hőmérsékletnél nem egyszerűen elalszanak: bizo­nyos előkészületek szükségesek ahhoz, hogy anyagcseréjük a mi­nimálisra álljon át. Csak a leg­primitívebb melegvérűek — pél­dául a denevérek —, amelyek megszokták testhőmérsékletük egész éven át tartó erős ingadozá­sát, tudják kikapcsolni magukban a „termosztátot” — a szervezet önműködő hőszabályozó rendsze­rét — és mély érzéketlenségben átaludni a telet. A denevérek a barlangok, üregek mennyezetén karmaikon csüngve alusszák át a telet, és csak ritkán térnek köz­ben magukhoz. A denevérek kö­zött vannak olyanok, amelyek el­viselik a 0 fok alatti túlhűtést is. A többi, téli álmot alvó meleg vérű állat — például a mormota, a hörcsög, a pele és a sündisznó — valamivel bonyolultabb mó­don akadályozza meg testének túl erős téli lehűlését. Megálla­pították, hogy a szokásos zsírfel­­halmozáson kívül még keményí­tőt, glikogént is tárolnak a má­jukban. Megfigyelték azt is, hogy télen erősebb a hasnyálmirigyük inzulintermelése, amely a mel­lékvese hormonjának, az adrena­linnak a csökkent termelésével együtt fékezi az anyagcserét. Az inzulin altató, az adrenalin élén­kítő hormon, és egymással szem­ben fejtik ki hatásukat. A túl­súlyban levő inzulin hatására a mormota szénával kipárnázott és kövekkel elzárt téli odújában, a sündisznó a levélkupacában, a pele a kisajátított seregélyfészek­ben annyira lehűlhet, hogy a nyáron szokásos hőmérséklete he­lyett teste már csak 0—plusz 5 fok meleg lesz. Ha azonban a téli álmot alvó meleg vérű állatok hőmérséklete a kritikus pontig süllyed, akk­or különös dolog történik: a techni­kában közismert termosztát min­tájára a hideginger ismét be­kapcsolja a hőszabályozást az emlős testében. (A termosztát olyan automatikus berendezés, amellyel egy zárt tér — például egy laboratóriumi szárítószekrény — hőmérsékletét állandó értéken lehet tartani.) A mellékvese ki­üríti az „élénkítő” adrenalinhor­mont, és a májban tárolt gliko­gén elbontásával gyorsan hő kép­ződik. Ez a „szükségfűtés” hamar helyreállítja a minimális hőmér­sékletet. Szükség esetén ez az in­ger annyira intenzív, hogy az al­vó állatot felébreszti és melegebb téli szállás keresésére készteti. A téli alvás egyébként a termé­szetnek különös jelensége. Tulaj­donképpen helyesebb volna téli tetszhalálszerű állapotról beszél­ni. A normális alvás alatt az ál­lat élettani tulajdonságai nem változnak lényegesen, míg a téli alvás esetén a szívverés a nor­mális percenkénti 400-ról 4-re csökken, az oxigénfogyasztás mi­nimálissá válik, s a testhőmér­séklet is alacsonyabb lesz. Éber vagy normális alvás állapotában néhány nap alatt az éhségtől el­pusztul az állat, míg a téli álom­ban az élet takaréklángjának megfelelően hónapokig kibírja ét­­len-szomjan, s közben felhasznál­ja tartalék tápanyagait. A hideg miatt csökkent anyagcsere-tevé­kenység érdekes felhasználási le­hetősége az orvostudomány terü­letén valósult meg. Mestersége­sen, gyógyszerekkel bénítják a hőszabályozást, ily módon a be­teg szervezetének a hőmérséklete 23—27 fokra száll le. Csökken a lehűlt szervezet oxigénfogyasztá­sa, vérnyomása, fájdalomérzése. Különösen agy- és szívműtéteknél alkalmazzák ezt az eljárást, ahol a közönséges altatószerekkel tör­ténő beavatkozás esetén az oxi­génhiány súlyos következmények­kel járna. Alszik-e a medve? A közhiedelem szerint a legti­pikusabb téli álmot alvó állat a medve; azt hiszik, hogy egész tél­re behúzódik barlangjába és csak február elején, gyertyaszentelő­kor jön elő azt eldönteni — az időjárástól függően —, hogy foly­tassa-e alvását vagy készüljön a tavaszra. Ez azonban tévedés! A medvék először is nem bar­langokban telelnek, hanem csak akkora mélyedésekbe, üregekbe húzódnak be, amelyekbe éppen hogy be tudják gyömöszölni sok­mázsás testüket. A szűk, mohó­val, avarral bélelt üreg jobb vé­delmet nyújt a hideg ellen, mint egy szellős barlang. Legtöbbször öreg, kidőlt fák tövében, a gyö­kerek közötti gödrökbe fészkelik be magukat, és a hó takarja be szállásukat. De az is tévedés, hogy a med­vék téli álmot alvó állatok. Épp­úgy, mint a mókusoknak, nincs valódi téli álmuk. Sokat alusznak, napközben is leginkább szende­regnek, de szívverésük mutatja, hogy éber állapotban vannak. Az első gyanús zajra felugranak és elmenekülnek. A fejlettebb emlősök, amelyek­ben nincs meg a téli alvás ké­nyelmes hajlama, érzéketlenség és takarékláng nélkül húzzák ki a telet. Ezek szenvednek legtöb­bet a hidegtől, és talán még töb­bet az élelemhiánytól. Hazai vad­jaink közül a nyúlra, az őzre és a szarvasra vonatkozik ez elsősor­ban. A nyúl földbe vájt üregébe húzódik be, sokat pihen, de időn­ként táplálék után kell néznie. Ilyenkor károkat is okoz az em­bernek. Az őzek, szarvasok — legértékesebb vadjaink — az em­ber beavatkozása nélkül nagyon megsínylenék a telet. Ma a terv­szerűen dolgozó vadgazdaságok állandóan gondoskodnak szá­mukra élelemről: a vadak kedvelt helyein téli etetőket állítanak fel, ahová rendszeresen szállítanak takarmányt. Az ember védelmét nem élvező apróbb emlősöknél pedig a téli alvás és téli pihenő közötti átme­net elmosódik. Tulajdonképpen csak az egyes alvási periódusok hosszában különböznek egymás­tól. A borz például, amikor a sza­badban már kellemetlenné válik számára az idő, több hétig egy­folytában bent marad mély, föld alatti odújában és átalussza az időt, amíg az éhség és a szomjú­ság fel nem ébreszti. A móku­sok, amelyek­ a hörcsögök mód­jára eleségkészletet is halmoznak fel, több napot alva töltenek el odúikban, míg az élelmük el nem fogy, s az éhség ki nem kénysze­ríti őket a hidegre. És ez már nem sokban külön­bözik attól, ahogy az ősember vi­selkedett, vagy amit napjainkban is hallunk az eszkimókról: télen napokat átalusznak jégkunyhó­jukban és így mentesítik magukat a fűtési és az élelmezési gondok­tól. Mi, közép-európaiak, legfeljebb a fűtőanyagszámlán töprenghet Horti József A sün a tél beköszöntésekor avar­ban, szénában hempereg meg, vé­gül eleven szénakazalként vonul téli búvóhelyére, ahol alvásban keres menedéket a hideg ellen. 'CUO aj agyitó 'C3 C/­ SOJ C_> OJ TESZTEK: — magnetofonkészülékek — pipereszappanok — hazai borok A tartalomból: műszőrmebundák, női csizmák, poliészter szövetek, skay bútorok, WVA—63-as automata mosógép stb. agyitóx

Next