Népszabadság, 1970. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-15 / 293. szám
A Stirling-motor Világszerte nyugtalanítóan növekednek az olyan területek, ahol a gépkocsik több oxigént fogyasztanak, mint amennyit a növényzet képes újratermelni. Ráadásul a belsőégésű motorok káros anyagokat tartalmazó kipufogó gázai erősen szennyezik a levegőt. Azok az országok, amelyekben sok a gépkocsi, ezért nagy erőfeszítéseket tesznek tisztább üzemű járműmotorok kidolgozására. A General Motors érdeklődése az úgynevezett Stirling-motor felé fordult. Ez a motor, amelynek elvi ősét Robert Stirling skót lelkész még a múlt században szabadalmaztatta, a gép kedvező tulajdonságait (viszonylag csekély levegőszennyezés, jó hatásfok és csendes üzem) egyesíti magában a belsőégésű motor nagy fajlagos teljesítményével. A Stirling-motorban a munkát zárt rendszerben kitáguló és összehúzódó gáz, rendszerint hidrogén vagy hélium végzi. A gázt külön fűtőelemben melegítik fel tetszés szerint szilárd vagy folyékony tüzelőanyag, földgáz vagy akár nap-, illetve atomenergia felhasználásával. A General Motors gázolaj égővel működő motort fejlesztett ki. A holland Philips-céggel közösen végzett kísérletek 1959-ben kezdődtek meg és azóta 15 ezer üzemóra tapasztalatait gyűjtötték össze 8—400 lóerős Stirling-motorokkal. Jelenleg a gépek méreteinek és súlyának csökkentésén, valamint a gyártás egyszerűbbé és olcsóbbá tételén dolgoznak. Közúti vizsgálatok céljaira nemrég egy Opel Kadett típusú gépkocsit szereltek fel Stirling-motorral. A jármű üzeme gazdaságos és megbízható. Hátránya azonban, hogy a jelenlegi motor a segédberendezéseivel együtt nemcsak a motorházat tölti ki, hanem az autó teljes csomagterét is. Ezért a térkihasználást még számottevően javítani kell. Különös látvány a Stirling-motoros Opel Kadett „motorháza” — itt helyezték el a hátul beépített tulajdonképpeni motor elektromos berendezéseit. TwmmMi és technika Takaréklángon az élet HOGYAN VÉSZELIK ÁT AZ ÁLLATOK A TELET? A hideg tél sokak számára öröm, hiszen több sportágnak ilyenkor jön el az idénye. Sokak számára gond: fűteni kell, melegen öltözködni, védekezni a téllel járó kellemetlenségek, a hideg, a fagy és az ezek hatására fellépő betegségek ellen. A tél valóban nem közömbös még korunk fejlett technikával bíró emberének az életére sem, de mi ez ahhoz a hatáshoz képest, amelyet a természetre, a szabadban élő állatokra, növényekre gyakorol! A fagy hatására porladnak még a legellenállóbb sziklák is, megváltozik az élettelen anyag. Az élőlények között pedig óriási pusztítást visz végbe a tél, vagy alkalmazkodásra készteti őket, hogy keservesen kihúzzák a tavaszi ébredésig. Védekező állapotban Ha télen az erdőben vagy a mezőn sétálunk, alig találkozunk állattal. Hova lettek? A természet erőit legyőző, a duruzsoló kályha mellett ülő ember számára szinte érthetetlen ez. Pedig ha arra gondolunk, hogy kőkori őseink a mai állatokhoz hasonlóan kerestek védelmet a hideg ellen, mindjárt érthetőbbé válik az állatok hiánya. Ma már kétségtelen, hogy néhány ezer évvel ezelőtt az ember is az állatok módjára valamilyen téli pihenőt tartott. Az ősember állati bőrökbe burkolózva feküdt a barlang leghátsó zugában, és aludt, amíg a maró éhség fel nem ébresztette. Mi, emberek, azóta jelentékenyen megváltoztattuk körülményeinket, az állatok azonban megmaradtak az eredeti állapotnál. Évről évre hónapokon át kell megküzdeniük egy „kis jégkorszakkal’’, a hideggel és az éhséggel. Nem csoda, ha sokan elmenekülnek. A madárfajok 65 százaléka keres melegebb vidéket, eltűnnek a békák, a gyíkok és a kígyók. Nem repkednek a denevérek sem éjszaka a lámpák körül, nem látható az Európában élő mintegy 850 nagy pillangófaj, és egyetlen darázs sem zümmög mohón a karácsonyi sütemény körül. Az állatok ilyenkor védekező állapotban élnek. Sokan közülük takaréklángra állítják át életüket. Téli dermedtségben élik át a zord időszakot, vagy téli alvásban pihennek, mások félálomban, erejükkel takarékoskodva szundikálják át ezt az évszakot. Csak nem megfagyni! A téli takarékláng legalacsonyabban a változó testhőmérsékletű állatoknál pislákol. Sokan helytelenül „hidegvérűeknek’’ nevezik őket; testük képtelen hőszabályozásra, hőmérsékletük mindig a környezet hőmérsékletétől függ. Nem mindig „hidegek” tehát, hiszen például a béka testhőmérséklete nyáron a 38 fokot is eléri, a tél beköszöntésekor azonban 5—6 fokra lehűl. És ettől függ az ilyen állatok életritmusa is: melegben sokat mozognak, sokat táplálkoznak Amikor azonban hideg lesz az idő, mintha megbénulnának. Testük képtelen bármiféle hőtermelésre a hideg ellen. Akár fél éven keresztül sem vesznek magukhoz élelmet, nem is isznak, anyagcseréjük minimális lesz, testsúlyuk mégsem csökken lényegesen. A vízisikló rendszerint trágyadombokba fúrja be magát, s a szerves anyag bomlásából származó hó is védi. A varangyos békák nedves földüregekbe, a levelibékák pedig tavak iszapjába ássák be magukat. Hasonlóan viselkednek a gyíkok, gőték, teknősök, kígyók és a rovarok közül is sokan. • A társas rovarok „lovagváraik” legmélyére vonulnak vissza, a méhek sűrű rajokban tömörülnek a kaptárban és mozgásukkal, táplálkozásukkal, anyagcseréjükkel fűtik fel „lakásukat”. De a rovarok közül a legtöbb tömegesen elpusztul a hidegben, csupán petéik, bábjaik érik meg a tavaszt. Más változó testhőmérsékletű állatok — amelyek nem mozognak — másként védekeznek a hideg ellen. Egyrészt zsírt halmoznak fel testükben, amelyből a takarékláng a tél hónapjai alatt táplálkozik, másrészt csökkentik testük víztartalmát, és ezzel növelik testnedveik koncentrációját. A kémia törvényei szerint fagyáspontjuk így lényegesen alacsonyabb lesz, jóval a 0 fok alatt mozog. Az iszapba fúródott teknősök —5,3 fokig, a fürge gyíkok —1,3 fokig bírják így ki. Ha környezetük jobban lehűl, biztonságosabb téli szállást keresnek, mélyebbre fúródnak a mocsarak iszapjába. Néhány változó testhőmérsékletű állat érdekesebb áttelelésre rendezkedett be. Az éticsiga nem elégszik meg azzal, hogy beássa magát a laza talajba, hanem házának nyílását is vastag mészajtóval tapasztja be. De meg kell elégednie egész télen át azzal a kevés oxigénnel, amely a teljesen szellőzetlen házában megmarad. Állatok a jég alatt Télen előbb csak a kisebb állóvizek, majd az erős hidegben a nagy folyóvizek is befagynak. A fizikából tudjuk, hogy a +4 fokos víz a legsűrűbb és a legnehezebb, az lesüllyed a meder fenekére, és ott szétterül. A víz először a felszínen fagy meg, ahol a leghidegebb van. A lent elterülő +4 fokos zónában alusszák át a telet például a kecskebékák. A ponty és a kárász is a mélyben tartózkodik és takaréklángon él a tartalékaiból. A tógazdaságokban a sekély vizű tavakat — amelyek télen fenékig befagynak — ősszel lecsapolják, és a halakat mélyebb, átfolyó vizű, úgynevezett teleltetőmedencékbe helyezik. A felszíne ennek is befagy, a mélyben elhelyezkedő +4 fokos vízben azonban az összezsúfolt halak életben maradnak. Vannak azonban olyan halak is — például a pisztrángok —, amelyeknek még télen sincs nyugalmuk, sőt éppen akkor szaporodnak. Ezek a gyorsan folyó vizekben, hegyi patakokban élnek, amelyek nem fagynak be. Beépített „termosztát" Az emlősöknél nem olyan egyszerű a téli takarékláng beállítása, mint a változó testhőmérsékletű állatoknál. A bundás állatok alacsony külső hőmérsékletnél nem egyszerűen elalszanak: bizonyos előkészületek szükségesek ahhoz, hogy anyagcseréjük a minimálisra álljon át. Csak a legprimitívebb melegvérűek — például a denevérek —, amelyek megszokták testhőmérsékletük egész éven át tartó erős ingadozását, tudják kikapcsolni magukban a „termosztátot” — a szervezet önműködő hőszabályozó rendszerét — és mély érzéketlenségben átaludni a telet. A denevérek a barlangok, üregek mennyezetén karmaikon csüngve alusszák át a telet, és csak ritkán térnek közben magukhoz. A denevérek között vannak olyanok, amelyek elviselik a 0 fok alatti túlhűtést is. A többi, téli álmot alvó meleg vérű állat — például a mormota, a hörcsög, a pele és a sündisznó — valamivel bonyolultabb módon akadályozza meg testének túl erős téli lehűlését. Megállapították, hogy a szokásos zsírfelhalmozáson kívül még keményítőt, glikogént is tárolnak a májukban. Megfigyelték azt is, hogy télen erősebb a hasnyálmirigyük inzulintermelése, amely a mellékvese hormonjának, az adrenalinnak a csökkent termelésével együtt fékezi az anyagcserét. Az inzulin altató, az adrenalin élénkítő hormon, és egymással szemben fejtik ki hatásukat. A túlsúlyban levő inzulin hatására a mormota szénával kipárnázott és kövekkel elzárt téli odújában, a sündisznó a levélkupacában, a pele a kisajátított seregélyfészekben annyira lehűlhet, hogy a nyáron szokásos hőmérséklete helyett teste már csak 0—plusz 5 fok meleg lesz. Ha azonban a téli álmot alvó meleg vérű állatok hőmérséklete a kritikus pontig süllyed, akkor különös dolog történik: a technikában közismert termosztát mintájára a hideginger ismét bekapcsolja a hőszabályozást az emlős testében. (A termosztát olyan automatikus berendezés, amellyel egy zárt tér — például egy laboratóriumi szárítószekrény — hőmérsékletét állandó értéken lehet tartani.) A mellékvese kiüríti az „élénkítő” adrenalinhormont, és a májban tárolt glikogén elbontásával gyorsan hő képződik. Ez a „szükségfűtés” hamar helyreállítja a minimális hőmérsékletet. Szükség esetén ez az inger annyira intenzív, hogy az alvó állatot felébreszti és melegebb téli szállás keresésére készteti. A téli alvás egyébként a természetnek különös jelensége. Tulajdonképpen helyesebb volna téli tetszhalálszerű állapotról beszélni. A normális alvás alatt az állat élettani tulajdonságai nem változnak lényegesen, míg a téli alvás esetén a szívverés a normális percenkénti 400-ról 4-re csökken, az oxigénfogyasztás minimálissá válik, s a testhőmérséklet is alacsonyabb lesz. Éber vagy normális alvás állapotában néhány nap alatt az éhségtől elpusztul az állat, míg a téli álomban az élet takaréklángjának megfelelően hónapokig kibírja étlen-szomjan, s közben felhasználja tartalék tápanyagait. A hideg miatt csökkent anyagcsere-tevékenység érdekes felhasználási lehetősége az orvostudomány területén valósult meg. Mesterségesen, gyógyszerekkel bénítják a hőszabályozást, ily módon a beteg szervezetének a hőmérséklete 23—27 fokra száll le. Csökken a lehűlt szervezet oxigénfogyasztása, vérnyomása, fájdalomérzése. Különösen agy- és szívműtéteknél alkalmazzák ezt az eljárást, ahol a közönséges altatószerekkel történő beavatkozás esetén az oxigénhiány súlyos következményekkel járna. Alszik-e a medve? A közhiedelem szerint a legtipikusabb téli álmot alvó állat a medve; azt hiszik, hogy egész télre behúzódik barlangjába és csak február elején, gyertyaszentelőkor jön elő azt eldönteni — az időjárástól függően —, hogy folytassa-e alvását vagy készüljön a tavaszra. Ez azonban tévedés! A medvék először is nem barlangokban telelnek, hanem csak akkora mélyedésekbe, üregekbe húzódnak be, amelyekbe éppen hogy be tudják gyömöszölni sokmázsás testüket. A szűk, mohóval, avarral bélelt üreg jobb védelmet nyújt a hideg ellen, mint egy szellős barlang. Legtöbbször öreg, kidőlt fák tövében, a gyökerek közötti gödrökbe fészkelik be magukat, és a hó takarja be szállásukat. De az is tévedés, hogy a medvék téli álmot alvó állatok. Éppúgy, mint a mókusoknak, nincs valódi téli álmuk. Sokat alusznak, napközben is leginkább szenderegnek, de szívverésük mutatja, hogy éber állapotban vannak. Az első gyanús zajra felugranak és elmenekülnek. A fejlettebb emlősök, amelyekben nincs meg a téli alvás kényelmes hajlama, érzéketlenség és takarékláng nélkül húzzák ki a telet. Ezek szenvednek legtöbbet a hidegtől, és talán még többet az élelemhiánytól. Hazai vadjaink közül a nyúlra, az őzre és a szarvasra vonatkozik ez elsősorban. A nyúl földbe vájt üregébe húzódik be, sokat pihen, de időnként táplálék után kell néznie. Ilyenkor károkat is okoz az embernek. Az őzek, szarvasok — legértékesebb vadjaink — az ember beavatkozása nélkül nagyon megsínylenék a telet. Ma a tervszerűen dolgozó vadgazdaságok állandóan gondoskodnak számukra élelemről: a vadak kedvelt helyein téli etetőket állítanak fel, ahová rendszeresen szállítanak takarmányt. Az ember védelmét nem élvező apróbb emlősöknél pedig a téli alvás és téli pihenő közötti átmenet elmosódik. Tulajdonképpen csak az egyes alvási periódusok hosszában különböznek egymástól. A borz például, amikor a szabadban már kellemetlenné válik számára az idő, több hétig egyfolytában bent marad mély, föld alatti odújában és átalussza az időt, amíg az éhség és a szomjúság fel nem ébreszti. A mókusok, amelyek a hörcsögök módjára eleségkészletet is halmoznak fel, több napot alva töltenek el odúikban, míg az élelmük el nem fogy, s az éhség ki nem kényszeríti őket a hidegre. És ez már nem sokban különbözik attól, ahogy az ősember viselkedett, vagy amit napjainkban is hallunk az eszkimókról: télen napokat átalusznak jégkunyhójukban és így mentesítik magukat a fűtési és az élelmezési gondoktól. Mi, közép-európaiak, legfeljebb a fűtőanyagszámlán töprenghet Horti József A sün a tél beköszöntésekor avarban, szénában hempereg meg, végül eleven szénakazalként vonul téli búvóhelyére, ahol alvásban keres menedéket a hideg ellen. 'CUO aj agyitó 'C3 C/ SOJ C_> OJ TESZTEK: — magnetofonkészülékek — pipereszappanok — hazai borok A tartalomból: műszőrmebundák, női csizmák, poliészter szövetek, skay bútorok, WVA—63-as automata mosógép stb. agyitóx