Népszabadság, 1970. december (28. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-01 / 281. szám

1910. december 1, kedd A CDU—CSU nyugat-berlini frakcióülése provokáció a megegyezés ellen A Szovjetunió és az NDK erélyes tiltakozása A nyugatnémet kormány nem határolta el magát az akciótól A bonni parlament, a Bundestag CDU—CSU frakciója hétfőn — teljesen nyilvánvaló provokatív szándékkal — megkezdte nyugatberlini ülését. A frakcióülés ellen a Szovjetunió berlini nagykövete és az NDK kormánya erélyes tiltakozást jelentett be. Az NDK hatóságai — tiltakozásképpen — a hét végén szigorított ellenőrzést léptettek életbe az NSZK és Nyugat-Berlin közötti tranzitforgalom határátkelő helyein. A három nyugati nagyhatalom: az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország képviselői a Szovjetunió berlini nagykövetének tiltakozására válaszolva a nyugat-berlini „realitások egyikének’’ nevezik a nyugatnémet parlamenti frakció provokatív üléseit. (Berlini tudósítónktól.) Tovább gyűrűznek a CDU/CSU parlamenti frakciójának nyugatberlini ülésezése által felkavart hullámok. A berlini szovjet nagykövetség múlt hét végi tiltakozására a három nyugati hatalom által adott együttes választ az ADN (az NDK hírügynöksége) hétfőn nem kielégítőnek minősítette. A nyugati hatalmak válasza ugyanis fenyegető felhangú utalásokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az NSZK-ból Nyugat-Berlin felé irányuló forgalomban, illetve annak ellenőrzésében néhány napja mutatkozó nehézségek bonyolítják a nagyköveti megbeszéléseket. Kiesinger, a CDU elnöke, a pártelnökség ülése után a sajtó képviselői előtt kijelentette: a jövőben sem hagyják magukat akadályoztatni, ha ülésüket Nyugat-Berlinben akarják megtartani. A CDU elnöke üdvözölte Scheer külügyminiszternek azt a megnyilatkozását, miszerint a „berlini problémák kielégítő megoldása” a lengyel—nyugatnémet szerződés ratifikálásának egyik feltétele. Ezzel szemben Willi Bauerle nyugat-berlini SPD-képviselő figyelmeztette a CDU/CSU frakciót, hogy nyugat-berlini ülésezésükkel a szövetségi kormány keleti politikáját hátráltatják. Schütz kormányzó polgármester hétfőn egy nyugat-berlini munkavállalási konferencián elmondott beszédében Brezsnyevnek a szovjet-örményországi ünnepségen elhangzott beszédére utalva a többi között a következőket mondta: „Berlini megállapodás nem jöhet létre a részvevők érdekei, így az NDK jogai és érdekei ellenére sem”. Kanyó András (Bonni tudósítónktól.) A bonni jobboldal provokatív szándékai olyan nyilvánvalóak, hogy első megnyilatkozásában még Nyugat-Berlin főpolgármestere, Schütz is óvatos állásfoglalásra jutott, Brandt pedig tárgyalásokba bocsátkozott Barrellal, a CDU-CSU-frakció vezetőjével. A bonni kormány azonban ahelyett, hogy elhatárolta volna magát ettől az akciótól, végül is a három nyugati nagyhatalommal együtt annak az álláspontnak a megismétlését tartotta helyénvalónak, miszerint a Bundestagnak, a parlament bizottságainak és frakcióinak — úgymond az eddigi gyakorlathoz híven — „joguk van Nyugat-Berlinben ülésezni”. Scheer külügyminiszter vasárnap rádióinterjúban kétes értékű politikai lépésre szánta el magát: kijelentette, hogy a lengyel— nyugatnémet szerződést is csak akkor hajlandó ratifikálni az NSZK, ha Nyugat-Berlin helyzetére „megnyugtató megoldást” sikerül majd elérni. A kormány szóvivője ezzel kapcsolatban kénytelen volt elismerni, hogy varsói tárgyalásai idején Scheer ezt ebben a formában nem kezölte a lengyel kormánnyal. A szóvivő igyekezett valamelyest enyhíteni a külügyminiszter állásfoglalását azzal, hogy — úgymond — nem jogi, hanem csupán politikai összefüggés van a két probléma között. A bonni kormány magatartása annál kevésbé érthető, minthogy a nyugat-berlini kérdés rendezését minden másnál intenzívebben szorgalmazzák és az NSZK egész sajtója — de az említett kormánynyilatkozat is — különleges figyelemmel fogadta Leonyid Brezsnyev jereváni beszédének Nyugat-Berlinre vonatkozó részeit és a kijelentéseket úgy értelmezik, mint a szovjet kormány őszinte rendezési szándékainak újabb bizonyítékát. Teljesen érthetetlen, miért hagyja magát a bonni kormány a jobboldal zsarolási manővereinek kitenni. A közelmúltban maga Wehner, az SPD parlamenti frakciójának vezetője mondotta, hogy akik a nyugat-berlini kérdést mesterségesen felnagyítják, azok ezt csak ürügyül használják a kormány egész keleti politikájának megtorpedózására. Nos, a CDU—CSU nemcsak ürügyül használja most Nyugat-Berlint, hanem ebbe a városba megy provokálni. Hajdú János Brandt nagy létszámú küldöttség élén utazik Varsóba (Bonni tudósítónktól.) Mint a nyugatnémet fővárosban hivatalosan bejelentették: Brandt kancellár december 6-án nagy létszámú küldöttség élén érkezik meg Varsóba, hogy aláírja a már parafált lengyel—nyugatnémet szerződést. A kancellár kíséretében lesznek — Scheer külügyminiszteren kívül — az SPD és az FDP parlamenti frakciójának képviselői, a szellemi élet személyiségei, az egyházak képviselői, ifjúsági szervezetek vezetői és a szakszervezetek egy-egy küldötte. Brandt levelet intézett Börzelhez, a CDU—CSU parlamenti frakciójának vezetőjéhez is, amelyben őt vagy pártjának egy képviselőjét is meghívta. Barzei a meghívást elutasította. Tömegtüntetés Franciaországban Lammerding volt SS-tábornok kiadatásáért (Párizsi tudósítónktól) A dél-franciaországi Tulle városa vasárnap tömegtüntetésen követelte, hogy az NSZK adja ki Franciaországnak Lammerding volt SS-tábornokot. Lammerding 1931-ben lépett Hitler fegyveres testületébe, 1935- ben lett az SS tagja, 1940-ben Franciaországban már egy halálfejes SS-zászlóalj parancsnokaként tevékenykedett. Ezután a szovjet frontra került és 1942-ben Harkovban követett el tömeggyilkosságokat. 1944 tavaszán Himmler tábornokká nevezte ki és egy SS-hadosztály élén ismét Franciaországba helyezte. Lammerding Tulle városában rendezte be parancsnokságát. Ezt azzal kezdte, hogy 1944. június 9-én a 25 ezer lakosú városban fogva tartott több száz túsz közül 99-et felakasztatott. Másnap, 1944. június 10-én Lammerding parancsára, az ő SS-hadosztályának egy egysége végrehajtotta a világszerte ismert vérengzést Oradourban: 193 férfit lemészárolhatott, 240 nőt és 202 gyereket pedig bezáratott a falu templomába, majd rájuk gyújtotta. Lammerdinget 1951-ben Bordeaux-ban, távollétében halálra ítélték. Fábián Ferenc NÉPSZABADSÁG 3 „Helyettünk is A KONGRESSZUSRÓL, KÁDÁR ELVTÁRS ZÁRSZAVÁRÓL BESZÉL AZ ORSZÁG Új lendülettel folyik a munka országszerte. A gyárakban és a földeken az évi terv, a vállalások teljesítésén, a negyedik ötéves terv előkészítésén dolgoznak az emberek, mindenütt pezsgőbb lett az élet. Ezt a fellendülést, pezsgést a kongresszus hozta az országnak, természetes tehát, hogy az emberek változatlan érdeklődéssel tárgyalják a nagy tanácskozáson elhangzottakat. Erről szólnak munkatársaink alábbi írásait is. SZOMBATHELYI LAKÁSTEXTIL VÁLLALAT: Jog és kötelesség ! A szombathelyi Lakástextil Vállalat főtechnológusa, Solti Ferenc és fonodájának főművezetője, Mészáros László elmondta, hogy a kongresszusi zárszó közvetlensége, a gondokat is feltáró őszintesége tette rájuk a legnagyobb hatást. Mindkettőjük figyelmét külön is megragadta az, amit Kádár elvtárs a munkáról, a munkafegyelemről, a munkának és a jognak a szocialista társadalomban való természetes összefüggéséről elmondott. — Én is úgy látom — hangoztatta Solti Ferenc —, hogy nagyon fontos megérteni, tudni: munka nélkül nincs élet. Mindennek a munka az alapja. A múlt hét végén éppen nézegettük a túlórákat. Néhány üzemegységben a szabad szombaton túlórában dolgoztak az emberek, hogy a karácsonyi piacra időben jussanak el az áruk. Mi ritkán túlórázunk, nálunk az nem rendszer. Egyébként is voltak rossz tapasztalataink a túlórák munkaintenzitásával. Most viszont igen jó termelési eredményeket értünk el, és ez összefügg a légkörrel, amelyet a kongresszus árasztott. Egészen bizonyos, hogy a munkát megjavítani, a munkafegyelmet erősíteni, ahhoz a szocialista tudatosság erősítésére is szükség van. — Véleményem szerint — tette hozzá Mészáros László — már a gyárunkban meghonosodott új, korszerű technológiák is a szervezettebb munkára, a munkaidő jobb kihasználására késztetik a dolgozókat és a vezetőket egyaránt. De nem elég csak elfogadni és megérteni azt, hogy társadalmunkban minden jog alapja a munka, hanem azt a személyes magatartás szerves részévé is kell tenni. Minden dolgozó embernek legyen meg minden joga, ami becsületes kötelességteljesítése révén megilleti, s egyúttal minden dolgozó ember legfőbb feladatának érezze a kötelessége teljesítését is, hely továbbra is kevés marad. És nagyon szomorú, hogy csak remény van a megoldásra, meg terv — valóság, ki tudja, mikor lesz belőle. Domjánné: — A vállalat mindent megtesz, hogy könnyítsen a dolgozó nők helyzetén. Újabb keletű kedvezmény, hogy a gyermekes anyák fél nyolckor kezdik a műszakot. Gyermekeik bent ebédelhetnek a gyárban. De úgy érzem, hogy — közvetve legalábbis — hozzátartozik a dolgozó nők megbecsüléséhez a jó kereskedelmi ellátás megteremtése is. Az még nincs meg a városunkban. A „második műszak” egy része ácsorgással, nehézkes beszerzésekkel kezdődik. Több üzlet kellene és jobb áruelosztás. Sándorné: — Minthogy sok nő dolgozik a gyárban, a nagy teljesítményű munkagépek mellé is ők kerültek. Ki kellett vívnunk, hogy éppen olyan bért kapjanak, mint a férfiak. Megtörtént. Keresetbeli differenciák tehát már nincsenek. Legalábbis lényegbevágóak nincsenek. De az órabéreknél még igen: van 1—1,50 forintos különbség. Ugyan miért? Mindketten: — Ne vádoljuk az üzemek, gyárak, intézmények vezetéséért felelős férfiakat (Kádár elvtárs is mondta, hogy ne illessük őket több szemrehányással, mint amennyit megérdemelnek), de azt kérjük, hogy ne csak tapsoljanak, amikor a dolgozó nők helyzetének megkönnyítéséről van szó, hanem cselekedjenek is. GÉBERJÉNI GYŐZELEM TSZ: A munkásai lám ereje segített — Még most is hatása alatt állunk Kádár elvtárs zárszavának — mondta hétfő délelőtt a tsz irodájában Varga József, a géberjéni Győzelem Termelőszövetkezet elnöke. — Mi, a Győzelem Tsz tagjai külön is örülünk annak, hogy ez alkalommal ilyen nagy nyilvánosság előtt is elismerően szólt a munkásosztály segítségéről, az egész társadalom összefogásáról, arról a szolidaritásról, amelyet az egész ország tanúsított azután, hogy az árvíz olyan nagy pusztítást végzett a mi szatmári területünkön. Valóban csak a munkásállam erejének, a szocialista mezőgazdaságnak és az új közösségi tudatnak köszönhető, hogy alig néhány nappal az árvíz visszavonulása után, már június 6-án megállt tsz-központunk előtt egy autókaraván, amelyik elhozta a Szekszárd-vidéki Tsz Szövetség segítségét. Már akkor több mint 900 mázsa vegyes terméket és élelmiszert adtak nekünk, s azóta is árad a segítség a dunántúli szövetkezetektől. Értéke máris meghaladja a kétmillió forintot. A testvéri segítségnyújtásnak, a cselekvő együttérzésnek ilyen példáját csak a szocialista rendszerben élő, annak megfelelően gondolkozó nép adhatja. — Erről a szegény vidékről — vette át a szót Pocsai Béla, a szövetkezet főkönyvelője — a felszabadulás előtt sok parasztember még akkor is koldusbotra jutott, kivándorlásra kényszerült, ha semmilyen természeti katasztrófa nem sújtotta az országot. Az én apám például 1927-ben kivándorolt az éhség elől, azóta sem láthattam többé. Még rágondolni is rossz, mi lett volna ezzel a kis faluval a múltban, ha akkor dönt romba 98 házat az árvíz. Most pedig már állmaik a házak — a Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat november 7-én 77 új, komfortos házat adott át, és épített itt a pálfai Egyetértés Tíz munkásőr szakasza, a honvédség, a vasutasok, a kisiparosok — élő példája volt ez a széles körű összefogásnak. Vadász István, a szövetkezet párttitkára vette át a szót a beszélgetésben. — Amikor itt álltunk a nagy bajban és pusztulásban, nem mindenki hitte el, hogy itt ilyen gyorsan lesz új élet, ilyen hamar felépülnek a romba dőlt otthonok. Ezért is szólt a szívünk szerint Kádár elvtárs, azért mondta szinte helyettünk is, hogy amit a párt, a kormány, a munkásosztály mondott — azt az utolsó betűig teljesítette. Természetesen mi sem ültünk ölbe tett kézzel. Az újjáépítésben a mi erőfeszítésünk is benne van. Hasonlóan az egész árvíz sújtotta terület lakosságához, termelőszövetkezeti tagságunk október 15-re befejezte az őszi vetést, a területhez viszonyítva 15 százalékkal növeltük a búza vetésterületét, befejeztük a műtrágyaszórást s a napokban végzünk az őszi mélyszántással is. E munkák mellett építjük azokat a gazdasági épületeket, amelyeket a víz elpusztított. VESZPRÉMI FAÁRUGYÁR: A dolgozó nők helyzetének megkönnyítése A Veszprémi Faárugyárban több mint 300 asszony és lány dolgosak, az összlétszámnak kb. a fele. Vannak közöttük osztályvezetők is — négyen, s ez nem rossz arány —, de túlnyomó többségük munkás. Dómján Józsefné és Sándor Dezsőné is közülük való. — Hadd mondjam meg őszintén, amikor elhangzott Kádár elvtárs zárszavának az asszonyokra vonatkozó része, én a férfiakat néztem: ni csak, hogy tetszik nekik, hogy tapsolnak, mintha mindennap bizonyságot tennének arról, hogy eszerint is cselekszenek — mondja Domjánné. — De komolyra fordítva a szót: nagyon jó volt hallani Kádár elvtárs szavait, mert megbecsülés és tisztelet sugárzott belőlük. Igen, sok nehézséggel küszködnek az asszonyok és az anyák, és nagyon gyakran nem is sok pénztől vagy jelentős beruházástól függ, hogy könnyítsenek a helyzetükön. — Nálunk a legnagyobb probléma a bölcsődei férőhelyhiány — mondja Sándorné. — Sok fiatalasszony szülés után nem tud visszajönni a gyárba, mert nincs hol elhelyeznie a gyermekét. Úgy hallottuk, hogy a vállalat „beszáll” valami kooperációs bölcsődeépítési akcióba, de aztán kiderült, hogy nincs rá pénz, mert kell a lakásépítés támogatására. Igaz, ez is segít a fiatal házasok gondjain, de a kevés bölcsődei ZALAEGERSZEGI SZÁLLÍTÓGÉPGYÁR: Meg kell szünl‘lni a túlzott munkás vándorlást A Zalaegerszegi Szállítógépgyárból 1970 első három negyedévében 222 dolgozó lépett ki, így tehát érthető, hogy Makovetz István főmérnököt is erősen foglalkoztatják a Központi Bizottság beszámolójában a munkaerő-gazdálkodásról elhangzottak. A kongresszus a problémák elevenjére tapintott, amikor elemzően foglalkozott a munkaerő-gazdálkodás kérdéseivel. A munkásvándorlást mi is saját bőrünkön érezzük. Mivel Zalaegerszegen kevés a szakember, a dolgozók gyakran változtatnak munkahelyet, különösen akkor, ha másutt néhány forinttal többet ígérnek nekik — mondotta. — Véleményem szerint a munkásvándorlás megszüntetésének egyik fontos feltétele, hogy a dolgozók érezzék saját létbiztonságukat, a gyár létbiztonságát. Ha folyamatos, jól szervezett a termelés, az emberek is szívesebben maradnak. Ez azonban csak az egyik oldala a dolognak. Ha meg akarjuk állítani az egészségtelen munkásvándorlást, többet kell törődni az emberekkel és helyesebben kell kialakítani a béreket is. A mi gyárunkban például 1969 közepe óta háromszor volt bérrendezés és az emelést mindig azok kapták, akik a munkájukkal a legjobban rászolgáltak. Különös figyelmet fordítunk a törzsgárdatagokra. Van olyan régi dolgozónk, akinek másfél év alatt 20—40 százalékkal nőtt a fizetése. Egyébként az ipari tanulóinkkal szerződést kötünk: legalább annyi időt kötelesek szakmunkásként is eltölteni a gyárban, mint amennyi a tanulóévük volt. Gondoskodunk a kulturált munkakörülményekről s a munkások szociális ellátásáról is. Szükségünk van a munkáskezekre — egyébként üzemünkben az ipari tanulókkal együtt 780-an dolgoznak —, de éppen az elvtelen munkáscsábítás megszüntetéséért és a nálunk dolgozók megtartásáért a vállalatvezetésnek az az álláspontja: belépő dolgozót csak úgy veszünk fel, hogy fizetése ne haladja meg a nálunk hasonló munkakörben jól dolgozó szakembereket, így elkerülhetjük a békétlenséget, a munkaerő-csábítás vádját, s helyes bérszínvonalat tudunk tartani üzemünkben.