Népszabadság, 1971. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
© SOBOR ANTAL: Volt közöttünk olyan, aki este a mosdóban evett. Villanyoltás után kilopódzott, vitte a spárgával átkötött papírdobozt, falta odakint a füstölt kolbászt, disznósajtot, a hájastésztát. Másféle csodabogár is akadt: megtakarított pénzén villanyvasalót vett, maga vasalta az ingeit, nyakkendőit, naponta a nadrágját, fényesítette a sárga cipőjét, éjszakára hálóval kötötte le a haját. Volt egy hajnali kelő is. Már fél ötkor nyakába kanyarította a törülközőjét, egy szál alsónadrágban ment ki a mosdóba, tíz percig tornázott, aztán nekiállt tisztálkodni, borotválkozni, közben operaáriákat énekelt, hosszan nézegette arcjátékát a tükörben. Fél nyolckor, mire a többiek fölébredtek és kitámolyogtak a mosdóba, ő éppen végzett, frissen, illatosan és dúdolva kiment, átengedte a mosdót a sokaságnak. Volt, aki pénzért vállalt hajvágást és borotválást; egy másik a Teleki téren vásárolt két használt öltönyt adott bérbe estéről estére; megint más valaki rendkívüli segélyért folyamodó kérvényeket készített remekbe tojásért és zsírért. Sokféle ember jött itt össze, mint minden diákszálláson, de a legfurcsábbnak mégis Sümegi Aurél számított. Ő ugyanis állandóan és eltökélten tanult. Rendületlenül és megingathatatlanul, mintha más nem is volna a világon, csak egyedül a tanulás. Már a neve is zavarba ejtő: Aurél. Arra, hogy három nyelven beszél, ír és olvas, mindenki csak legyintett. Sümegi Aurél tudományos kutatónak készült, és váltig hangoztatta, hogy amíg az ember valamirevaló tudományos kutató lesz, egyrészt nagyon sok víz folyik le a Dunán, másrészt rengeteget kell tanulni. Talán még annál is többet, mint amennyi víz lefolyik a Dunán. Nem volt csoda, hogy mindenki, aki kapcsolatba került vele, nyomban elkezdett érdeklődni: mi ennek az apja? A felelet: pedellus egy vidéki gimnáziumban. És hogyan írja a nevét? — tették föl a következő kérdést. A válasz: semmi gé-há-ipszilon, sima, egyszerű gé-i, csak így: Sümegi. Ha Aurél becsukta maga után este a könyvtár ajtaját, a szórakozottabb alkalmazottak is fölkapták a fejüket: jé, már itt a záróra? Vele söpörték ki a diákszálló tanulószobáját, s ilyenkor átmenetileg egy folyosói ablakmélyedésben olvasva várta meg, amíg a mosdó fölszabadul, már senki sem nyilatkozik, a lopvaevők is jóllaktak. Akkor mindjárt beült tanulni, mert éjszaka csak itt lehetett villanyt égetni. Hajnali fél ötkor jött az operaóriás, Sümegi átadta a mosdót, ment lefeküdni, hétig, fél nyolcig aludt. Csak szombatonként aludta ki magát, este hatkor, fél hétkor lefekhetett, mert a szobatársai bálba, találkára, moziba és az Operába mentek. De vasárnap reggel már korán a kertben tanult, könyvvel a kezében rótta a murvás utakat, vagy fának támasztva a hátát a fűben ült. Hiába hívták bárhova a társak, akik között nem egy kiváló tehetségű, szorgalmas diák akadt. Aurél, gyere fejelni! Aurél, gyere focizni! Gyere úszni, gyere, igyunk egyet! Sajnos most nem érek rá — mondta mindig. Legendás szórakozottsága mindenkit bámulatba ejtett. A menzán is tanult, a tányérja mellé tett könyvbe mélyedt, és kanalazta, kanalazta a bablevest. Egyszer hatan összebeszéltek, ahogy kiürült a tányérja, nyomban odacsúsztatták elébe az újabb és újabb tányérokat. Összesen hét kiadós tányér bablevest kanalazott be, anélkül, hogy egyszer is föltekintett volna. Egy alkalommal az udvarban elébe gurult a labda, a fiúk kiáltottak neki: Aurél, rúgd vissza! Ő fölnézett a könyvből, néhány lépést hátrált, nekifutott, hatalmasat rúgott. A labda meg sem mozdult, ám félig levált cipőjének talpa, mert Aurél iszonyatosat rúgott a földbe. Hetekig járt ebben a látogató cipőben, amíg végre a segélyíró Aurél nevében kérvényt adott be, és a kiutalt pénzen vett neki egy pár cipőt. Amikor a magyar futballválogatott legyőzte Anglia csapatát és közölték vele: Aurél, hat,három! — fölkapta a fejét, egy kicsit csodálkozott, aztán nagyot kiáltott: hat:három, ez az! Ezt az arányt kell kipróbálnom, rögtön szaladok a laboratóriumba! Rohant bérlet és pénz nélkül a villamosra. A kalauznőnek egyre azt hajtogatta, hogy hat három, hat:három. A kedves kalauznő mosolygott, azt mondta, igen hat:három, és megcsókolta Aurélt. A zsúfolt kocsiban mindenki rámosolygott, többen kezet fogtak vele, szerették őt... Mindez most itt jut eszembe az elhagyott, falusi Duna-parton fekve, amint másfél évtized távolából egyszer csak előttem áll Aurél. Harmincfokos hőségben lebeg a délután, káprázatában megemelem a fejemet, nem hiszek a szememnek, lehetséges ez? Igen, ez itt Sümegi Aurél. Méghozzá családostul. Ez a partszakasz vad hely, hepehupás nagy rét, sehol egy fa, egy bokor, ide nem járnak nyaralók, itt nem szól a táskarádió, nincs lángossütő, nem mérnek sört. Itt a helybeliek körében még manapság is luxusnak számít a Dunában fürödni, a partján heverni. Jobbára gyerekek járnak le a faluból, néha egy idős pedagógus házaspár, hatalmas szalmakalapokban, a bácsi olvas, a néni finom akvarelleket készít. Most azonban egyedül vagyok, illetve voltam, amíg Aurélék váratlanul meg nem érkeztek. Egy hihetetlenül poros Wartburgon jöttek, a hepehupás réten át gyötrelmes bukdácsolással tartott a kocsi a Dunának. De nem ment bele. A parti kavicson nagyot zökkenve megállt, az egyik első kereke szinte érinti a vizet. Nyekkent a kézifék, kivágódott valamennyi ajtó, Aurél, a felesége és két fia ugrott elő, sorban a Dunához álltak, a cipőjük orra talán érintette is a vizet. Magasba lökött karokkal valami csatakiáltást hallattak. Aztán az asszony levetette a nyári ruháját, sárga bikiniben az autóhoz ment, plédet, úszógumit, egyéb holmit szedett elő és szórt a földre. Nagyon csinos teremtés, a gyerekek hasonlítanak rá. Nevetve nézi őket, az apjukat, ahogy még egyszer üdvözlik csatakiáltásukkal a Dunát. — Na, most figyeljetek ide! — kiált Aurél, és hátat fordít a Dunának. — A szabadban mutatom meg nektek a teljes indián kúszást. Ezzel a földre veti magát, csinál kéthárom fekvőtámaszt, és igen lapos kúszásban indul a réten. A fiúk egy darabon két oldalon követik, aztán ők is nekihasalnak a rétnek, apjukkal együtt gyakorolják az indiánok kúszását. Eddig fogalmam sem volt, hogyan kúsznak az indiánok, de most látnom kellett, hogy derekasan megdolgoznak vele. És — uramisten! — ezt pont Sümegi Auréltól kellett megtudnom! Megint nem hittem a szememnek. Nem létezik, hogy Sümegi Aurél kúszik itt izzadva, szuszogva a rekkenő hőségben! De ő az! Sümegi Aurél, a jeles tudós, akinek könyvei, szakfolyóiratai, dolgozatai mind hazai, mind külföldi viszonylatban alapműveknek számítanak; egyetemi tanár, Kelet és Nyugat nagynevű egyetemeinek gyakran meghívott előadója, az akadémiai levelező tagság várományosa ... És most itt kúszik a réten! Istenem! Szólni kellene neki, hogy itt néha tehenek is megfordulnak. — Állj! — kiáltja Aurél a fiúknak, és fölpattan. — Kifogástalanul csináljátok. Csak arra kell még törekednetek, hogy minél zajtalanabbul menjen. Most pedig gyerünk fürödni! A gyerekek is fölpattannak, futás közben apjukkal versenyt hányják le magukról a ruhát, behajigálják a kocsiba. Aurél ott áll a parton olajzöld kánon fürdőnadrágjában, kezét csípőre illeszti. Bőre fehér, föltűnően elüt a felesége és a gyerekek érett barna színétől. — Olyan vagyok közöttetek, mint egy misszionárius a volt holland gyarmatokon — mondta vidáman, és letette a plédre vastag, sötét keretes szemüvegét. A család nevetett, aztán nagy kiáltozások közepette belegázoltak a folyóba. Aurél idenézett rám. — Jónapot! — kiáltotta. — Kicsit belemegyünk a vízbe, majd nézzen ide! — mutatott a nyitott autóra és a szanaszét heverő cókmókjaikra. Ilyen távolságról nem ismerhet meg, levette a szemüvegét, én hason fekszem a fűben. — Jó! Csak tessék... — kiáltom viszsza a hunyorgó Aurélnak, és alig tudom megállni, hogy föl ne ugorjak, oda ne kiáltsak: Szervusz, Aurél! Hát nem ismersz meg? De nem szóltam többet, hagytam, hadd menjen ő is fürödni, majd utána odaballagok hozzájuk. Úsznak befelé egy vonalban, jó meszsziről integetnek kifelé, ide nekem. — Huhuuu! — kiáltanak mindnyájan. — Huhuuu! — kiáltok vissza, és fölülök, integetek. Csak ámulok ezen az Aurélon. Ahogyan ez úszik! Hatalmas csapásokkal szeli a vizet, elhagyja a családot, nagy előnnyel ér a folyó közepére, s amíg a többiek beérnek, ő a sodrással szemben jó nagyot úszik még, aztán hanyatt fekve „lecsurog” hozzájuk. Elképzelem őt, amint elegáns ruhában, aktatáskájával, ballonnal a karján fölszál a TU—114-esre vagy a Boeing utasszállítóra, és elrepül valamelyik egyetemre, hogy megtartsa előadásait. Egyszer láttam a tévéhíradóban, amint éppen disztoktorrá avatják, taláros idős professzorok között mosolygott, előrebillentette a fejét, hatalmas láncot tettek a nyakába, az érmet hárman is igazgatták a mellén ... Nem, ez lehetetlen! Ez a kúszó és úszó ember itt nem Sümegi Aurél díszdoktor. Ez nem ugyanaz az Aurél, aki labdába sem tudott rúgni, akinek alpinista teljesítmény volt naponta meghódítani a kollégiumi emeletes vaságyat. Ennek a végére kell járnom! Ha már így rám bízta a parton hagyott holmit, odamehetek, hátha nyomát lelem valami írásnak. Meg kell bizonyosodnom felőle, csakugyan Aurélt látom-e a Duna közepén. Ügyelgek az autó körül, nézem a tüneményes rendetlenségben szétszórt holmit, a termoszt, a napolajat, a táskarádiót, karórákat, cipőkanalat, a képes újságokat. Benézek a kocsiba. A kis rekeszben egy doboz Simphonia és az öngyújtó mellett ott van a forgalmi engedélye: Dr. Sümegi Aurél, egyetemi tanár. Most már megvárom őket, amíg kiérnek. Már indulnak is, lendítik a karjukat, integetnek, kiáltanak. — Huhuuu! És ez a szép autó! Nyakig poros, tavalyi sár szárad rajta, az oldalára, a hátuljára ujjal firkálva nagybetűk: FTC, DÓZSA, MTK. önkéntelenül lendül a kezem, a mutatóujjammal odaírom: 6:3. És megint eszembe jut az angliai győzelem, a hét tányér bableves, Aurél leszakadt cipőtalpa. — Jónapot! — kiáltom nekik, mert már itt vannak egészen közel a parthoz, fújtatnak, prüszkölnek, nyögnek jóleső fáradtsággal. — Köszönjük! — kiált Aurél, már gyalog jön, tapossa a vizet, nyomkodja a fülét. — Nincs mit, Aurél! Innen úgysem visz el senki semmit — mondom, és elébemegyek, viszem a szemüvegét. Mindannyian csodálkoznak, rám merednek, főként Aurél. Fölteszik a szemüvegét, fürkészi az arcomat. — Ejha! — kiált nagyot. — Te vagy az? — Én. Összeölelkezünk, ropogtatjuk egymást, a család csodálkozva körbeáll bennünket. — Nahát... — Ajjaj... — Öregem ... Ilyeneket mondunk, és nézzük egymást. — Nem változtál — mondja Aurél. — Te sem — mondom neki, és mélyen elpirulok. Bemutatkozunk, kezet fogok az aszszonnyal, a két tíz-tizenkét éves pompás fiúval. — Öregem — fordulok újra Aurélhoz. — Szívből gratulálok a tudományos ... — Gyerekek! kiált föl Aurél, s engem egyetlen intéssel elhallgattat. — Tudjátok-e, ki ez a bácsi? Ez nyerte annak idején évről évre a kollégiumi fejelőbajnokságot. Az ördög vinné el! De sokszor figyeltem az ablakból: mi lehet a titka? — Hogyan ? Te... te figyeltél... — hebegtem ámulva. — Te figyelted a fejelést ? — Mi az, hogy figyeltem? Megfigyeltem! De most aztán nem úszod meg szárazon! Gyerünk, öregem, kihívlak egy hatos meccsre! — De Aurél, én ... én azóta nem fejeltem. De még csak nem is rúgtam labdába. — Ez elég baj! — mondta, és az autóhoz lépett, gumilabdát vett elő, néhányszor a földhöz csapta. — Tegyetek ki kapukat! — utasította a gyerekeket. Aztán földobta a labdát, fejelgette, a térdén, lábfején is pattogtatta, egyik lábáról a másikra táncoltatva vitte a kapuk felé. A felesége és a gyerekek elragadtatással nézték. Én csak tátottam a számat. — Nem fogsz nagyon leégni, Aurél? — kérdeztem aggódva. — Leégni ? Ne viccelj! Ilat azt hiszed, nem tudok fejelni? — Nem úgy értem. A bőröd... itt a tűző napon. Nem ég le nagyon? — De igen — mondta Aurél. — Nézd meg a famíliámat! Én is olyan akarok lenni. — Hát jó. Te tudod. Minek részletezem a meccset? Aurél hat,kettőre megvert. S ami a legfélelmetesebb, az én hajdani stílusomban fejelt. Ráismertem. Ó, ennyi idő után is tisztán fölismertem az én taktikámat. De legalább 6:3-ra győzött volna! Ennek lett volna a szememben némi humora. De Aurél nem ismert tréfát, gyorsan és könyörtelenül 6:2-re vert, miközben a családja tapsolt, biztatta is: hajrá, apu, hajrá, apu! — Parancsolsz egy revánsot? — kérdezte. — Nem ... legalábbis ne most, majd később. Üljünk le egy kicsit. — Jó. Te tudod. A gyerekeknek dobta a labdát, azok nyomban elkezdtek fejelni. — Aztán majd játszhatunk úgy is, hogy az egyik kölyök veled, a másik velem. — Igen, természetesen, így is játszhatunk — mondtam, és leültem az autó árnyékába, ahova Sümeginé kedvesen invitált bennünket. Újságpapírra kenyeret, gyulai kolbászt, vajat, sajtot, főtt tojást rakott. Kis hűtőmasinából három üveg sört vett elő, termoszban a kávét is odakészítette, mellé a cigarettát, a gyufát. Körülültük hárman a terítéket, az aszszony kínált bennünket. — Stukk! — ordított mellettem Aurél. — Miért nem stukkolod az ilyen labdát! Látom, az egyik szeme a fejelő gyerekeken, engem is les, figyelem-e a fiúk játékát. — Na! — mondta Aurél, és a homlokához ütve föltört egy főtt tojást. — Együnk és beszélgessünk. Jó ötlet volt, hogy halasszuk el a revánsot későbbre. Evés után én mindig szívesen mozgok egy kicsit. Ugye, te is? — Persze, persze — bizonygatom erősen, és én is a homlokomhoz ütve török föl egy tojást... NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET aga. 11 KOMJÁTHY ANNA RAJZA Nagy zöld széltaszította zsalusírás leborult szemhéj alól. Fogoly. Falhoz lapítva verdes. Milyen zöld kikötött szárny ez? Sok merev zöld vivőtolla alól hideg szél fújja ki a ház hónaljmelegét. Kifeszítve csapkod előre hátra. Sötétben elhallgat, nyikorog, vonakodva nyüszít, sír. Vékony vasrúd is sír, befalazott vaskarikában csikorog beszorult ujja. Könyökét súllyal nyomja, feszíti a nagy zöld, széttaszította zsalu. Pákolitz István: Könnyebben Ha a marslakó úr egyáltalán ad valamit a szokásra, jómodorra, aligha jön furkósbot nélkül. De az sem valószínűtlen, hogy tarisznyájában Shakespeare-kötet is akad a hamuba sült pogácsa mellett. Könnyebben dűlőre jutnánk.