Népszabadság, 1971. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

© SOBOR ANTAL: Volt közöttünk olyan, aki este a mos­dóban evett. Villanyoltás után ki­­lopódzott, vitte a spárgával átkötött pa­pírdobozt, falta odakint a füstölt kol­bászt, disznósajtot, a hájastésztát. Más­féle csodabogár is akadt: megtakarított pénzén villanyvasalót vett, maga vasal­ta az ingeit, nyakkendőit, naponta a nadrágját, fényesítette a sárga cipőjét, éjszakára hálóval kötötte le a haját. Volt egy hajnali kelő is. Már fél ötkor nyakába kanyarította a törülközőjét, egy szál alsónadrágban ment ki a mosdóba, tíz percig tornázott, aztán nekiállt tisz­tálkodni, borotválkozni, közben opera­­áriákat énekelt, hosszan nézegette arc­játékát a tükörben. Fél nyolckor, mire a többiek fölébredtek és kitámolyogtak a mosdóba, ő éppen végzett, frissen, il­latosan és dúdolva kiment, átengedte a mosdót a sokaságnak. Volt, aki pénzért vállalt hajvágást és borotválást; egy másik a Teleki téren vásárolt két használt öltönyt adott bér­be estéről estére; megint más valaki rendkívüli segélyért folyamodó kérvé­nyeket készített remekbe tojásért és zsí­rért. Sokféle ember jött itt össze, mint minden diákszálláson, de a legfurcsább­nak mégis Sümegi Aurél számított. Ő ugyanis állandóan és eltökélten tanult. Rendületlenül és megingathatatlanul, mintha más nem is volna a világon, csak egyedül a tanulás. Már a neve is zavarba ejtő: Aurél. Arra, hogy három nyelven beszél, ír és olvas, mindenki csak legyintett. Sümegi Aurél tudomá­nyos kutatónak készült, és váltig han­goztatta, hogy amíg az ember valamire­­való tudományos kutató lesz, egyrészt nagyon sok víz folyik le a Dunán, más­részt rengeteget kell tanulni. Talán még annál is többet, mint amennyi víz le­folyik a Dunán. Nem volt csoda, hogy mindenki, aki kapcsolatba került vele, nyomban elkezdett érdeklődni: mi en­nek az apja? A felelet: pedellus egy vi­déki gimnáziumban. És hogyan írja a nevét? — tették föl a következő kér­dést. A válasz: semmi gé-há-ipszilon, sima, egyszerű gé-i, csak így: Sümegi. Ha Aurél becsukta maga után este a könyvtár ajtaját, a szórakozottabb al­kalmazottak is fölkapták a fejüket: jé, már itt a záróra? Vele söpörték ki a diákszálló tanulószobáját, s ilyenkor átmenetileg egy folyosói ablakmélyedés­ben olvasva várta meg, amíg a mosdó fölszabadul, már senki sem nyilatkozik, a lopvaevők is jóllaktak. Akkor mind­járt beült tanulni, mert éjszaka csak itt lehetett villanyt égetni. Hajnali fél öt­kor jött az operaóriás, Sümegi átadta a mosdót, ment lefeküdni, hétig, fél nyolcig aludt. Csak szombatonként aludta ki magát, este hatkor, fél hétkor lefekhetett, mert a szobatársai bálba, találkára, moziba és az Operába mentek. De vasárnap reggel már korán a kertben tanult, könyvvel a kezében rótta a murvás utakat, vagy fának támasztva a hátát a fűben ült. Hiába hívták bárhova a társak, akik kö­zött nem egy kiváló tehetségű, szorgal­mas diák akadt. Aurél, gyere fejelni! Aurél, gyere focizni! Gyere úszni, gyere, igyunk egyet! Sajnos most nem érek rá — mondta mindig. Legendás szórakozottsága mindenkit bámulatba ejtett. A menzán is ta­nult, a tányérja mellé tett könyvbe mé­­lyedt, és kanalazta, kanalazta a bable­vest. Egyszer hatan összebeszéltek, ahogy kiürült a tányérja, nyomban oda­csúsztatták el­ébe az újabb és újabb tá­nyérokat. Összesen hét kiadós tányér bablevest kanalazott be, anélkül, hogy egyszer is föltekintett volna. Egy alka­lommal az udvarban elébe gurult a labda, a fiúk kiáltottak neki: Aurél, rúgd vissza! Ő fölnézett a könyvből, né­hány lépést hátrált, nekifutott, hatalma­sat rúgott. A labda meg sem mozdult, ám félig levált cipőjének talpa, mert Aurél iszonyatosat rúgott a földbe. He­tekig járt ebben a látogató cipőben, amíg végre a segélyíró Aurél nevében kérvényt adott be, és a kiutalt pénzen vett neki egy pár cipőt. Amikor a magyar futballválogatott legyőzte Anglia csapatát és közölték ve­le: Aurél, hat,három! — fölkapta a fe­jét, egy kicsit csodálkozott, aztán na­gyot kiáltott: hat:három, ez az! Ezt az arányt kell kipróbálnom, rögtön szala­dok a laboratóriumba! Rohant bérlet és pénz nélkül a villamosra. A kalauznő­nek egyre azt hajtogatta, hogy hat há­rom­, hat:három. A kedves kalauznő mo­solygott, azt mondta, igen hat:három, és megcsókolta Aurélt. A zsúfolt kocsi­ban mindenki rámosolygott, többen ke­zet fogtak vele, szerették őt... Mindez most itt jut eszembe az el­hagyott, falusi Duna-parton fekve, amint másfél évtized távolából egyszer csak előttem áll Aurél. Harmincfokos hőségben lebeg a délután, káprázatában megemelem a fejemet, nem hiszek a szememnek, lehetséges ez? Igen, ez itt Sümegi Aurél. Méghozzá családostul. Ez a partszakasz vad hely, hepehupás nagy rét, sehol egy fa, egy bokor, ide nem járnak nyaralók, itt nem szól a tás­karádió, nincs lángossütő, nem mérnek sört. Itt a helybeliek körében még ma­napság is luxusnak számít a Dunában fürödni, a partján heverni. Jobbára gye­rekek járnak le a faluból, néha egy idős pedagógus házaspár, hatalmas szalma­kalapokban, a bácsi olvas, a néni finom akvarelleket készít. Most azonban egye­dül vagyok, illetve voltam, amíg Auré­­lék váratlanul meg nem érkeztek. Egy hihetetlenül poros Wartburgon jöttek, a hepehupás réten át gyötrelmes bukdácsolással tartott a kocsi a Duná­nak. De nem ment bele. A parti kavi­cson nagyot zökkenve megállt, az egyik első kereke szinte érinti a vizet. Nyek­kent a kézifék, kivágódott valamennyi ajtó, Aurél, a felesége és két fia ugrott elő, sorban a Dunához álltak, a cipőjük orra talán érintette is a vizet. Magasba lökött karokkal valami csatakiáltást hallattak. Aztán az asszony levetette a nyári ruháját, sárga bikiniben az autó­hoz ment, plédet, úszógumit, egyéb hol­mit szedett elő és szórt a földre. Na­gyon csinos teremtés, a gyerekek ha­sonlítanak rá. Nevetve nézi őket, az ap­jukat, ahogy még egyszer üdvözlik csa­takiáltásukkal a Dunát. — Na, most figyeljetek ide! — kiált Aurél, és hátat fordít a Dunának. — A szabadban mutatom meg nektek a teljes indián kúszást. Ezzel a földre veti magát, csinál két­­három fekvőtámaszt, és igen lapos kú­szásban indul a réten. A fiúk egy dara­bon két oldalon követik, aztán ők is ne­kihasalnak a rétnek, apjukkal együtt gyakorolják az indiánok kúszását. Eddig fogalmam sem volt, hogyan kúsznak az indiánok, de most látnom kellett, hogy derekasan megdolgoznak vele. És — uramisten! — ezt pont Sü­megi Auréltól kellett megtudnom! Me­gint nem hittem a szememnek. Nem lé­tezik, hogy Sümegi Aurél kúszik itt iz­zadva, szuszogva a rekkenő hőségben! De ő az! Sümegi Aurél, a jeles tudós, akinek könyvei, szakfolyóiratai, dolgo­zatai mind hazai, mind külföldi viszony­latban alapműveknek számítanak; egye­temi tanár, Kelet és Nyugat nagynevű egyetemeinek gyakran meghívott elő­adója, az akadémiai levelező tagság vá­rományosa ... És most itt kúszik a ré­ten! Istenem! Szólni kellene neki, hogy itt néha tehenek is megfordulnak. — Állj! — kiáltja Aurél a fiúknak, és fölpattan. — Kifogástalanul csináljátok. Csak arra kell még törekednetek, hogy minél zajtalanabbul menjen. Most pedig gyerünk fürödni! A gyerekek is fölpattannak, futás köz­ben apjukkal versenyt hányják le ma­gukról a ruhát, behajigálják a kocsiba. Aurél ott áll a parton olajzöld kán­­on fürdőnadrágjában, kezét csípő­re illeszti. Bőre fehér, föltűnően elüt a felesége és a gyerekek érett barna szí­nétől. — Olyan vagyok közöttetek, mint egy misszionárius a volt holland gyarmato­kon — mondta vidáman, és letette a plédre vastag, sötét keretes szemüve­gét. A család nevetett, aztán nagy kiálto­zások közepette belegázoltak a folyóba. Aurél idenézett rám. — Jónapot! — kiáltotta. — Kicsit be­lemegyünk a vízbe, majd nézzen ide! — mutatott a nyitott autóra és a szanaszét heverő cókmókjaikra. Ilyen távolságról nem ismerhet meg, levette a szemüvegét, én hason fekszem a fűben. — Jó! Csak tessék... — kiáltom visz­­sza a hunyorgó Aurélnak, és alig tu­dom megállni, hogy föl ne ugorjak, oda ne kiáltsak: Szervusz, Aurél! Hát nem ismersz meg? De nem szóltam többet, hagytam, hadd menjen ő is fürödni, majd utána odaballagok hozzájuk. Úsznak befelé egy vonalban, jó mesz­­sziről integetnek kifelé, ide nekem. — Huhuuu! — kiáltanak mindnyájan. — Huhuuu! — kiáltok vissza, és föl­ülök, integetek. Csak ámulok ezen az Aurélon. Aho­gyan ez úszik! Hatalmas csapásokkal szeli a vizet, elhagyja a családot, nagy előnnyel ér a folyó közepére, s amíg a többiek beérnek, ő a sodrással szem­ben jó nagyot úszik még, aztán hanyatt fekve „lecsurog” hozzájuk. Elképzelem őt, amint elegáns ruhá­ban, aktatáskájával, ballonnal a karján fölszál a TU—114-esre vagy a Boeing utasszállítóra, és elrepül valamelyik egyetemre, hogy megtartsa előadásait. Egyszer láttam a tévéhíradóban, amint éppen disztoktorrá avatják, taláros idős professzorok között mosolygott, előre­billentette a fejét, hatalmas láncot tet­tek a nyakába, az érmet hárman is igaz­gatták a mellén ... Nem, ez lehetetlen! Ez a kúszó és úszó ember itt nem Sümegi Aurél díszdoktor. Ez nem ugyanaz az Aurél, aki labdába sem tudott rúgni, akinek alpinista telje­sítmény volt naponta meghódítani a kollégiumi emeletes vaságyat. Ennek a végére kell járnom! Ha már így rám bízta a parton hagyott hol­mit, odamehetek, hátha nyomát lelem valami írásnak. Meg kell bizonyosod­nom felőle, csakugyan Aurélt látom-e a Duna közepén. Ügyelgek az autó körül, nézem a tü­neményes rendetlenségben szétszórt holmit, a termoszt, a napolajat, a táska­rádiót, karórákat, cipőkanalat, a képes újságokat. Benézek a kocsiba. A kis re­keszben egy doboz Simphonia és az ön­gyújtó mellett ott van a forgalmi en­gedélye: Dr. Sümegi Aurél, egyetemi ta­nár. Most már megvárom őket, amíg kiér­nek. Már indulnak is, lendítik a karju­kat, integetnek, kiáltanak. — Huhuuu! És ez a szép autó! Nyakig poros, ta­valyi sár szárad rajta, az oldalára, a hátuljára ujjal firkálva nagybetűk: FTC, DÓZSA, MTK. önkéntelenül len­dül a kezem, a mutatóujjammal oda­írom: 6:3. És megint eszembe jut az angliai győzelem, a hét tányér bableves, Aurél leszakadt cipőtalpa. — Jónapot! — kiáltom nekik, mert már itt vannak egészen közel a parthoz, fújtatnak, prüszkölnek, nyögnek jóleső fáradtsággal. — Köszönjük! — kiált Aurél, már gyalog jön, tapossa a vizet, nyomkodja a fülét. — Nincs mit, Aurél! Innen úgysem visz el senki semmit — mondom, és elé­bemegyek, viszem a szemüvegét. Mindannyian csodálkoznak, rám me­rednek, főként Aurél. Föl­teszik a szem­üvegét, fürkészi az arcomat. — Ejha! — kiált nagyot. — Te vagy az? — Én. Összeölelkezünk, ropogtatjuk egymást, a család csodálkozva körbeáll bennün­ket. — Nahát... — Ajjaj... — Öregem ... Ilyeneket mondunk, és nézzük egy­mást. — Nem változtál — mondja Aurél. — Te sem — mondom neki, és mé­lyen elpirulok. Bemutatkozunk, kezet fogok az asz­­szonnyal, a két tíz-tizenkét éves pom­pás fiúval. — Öregem — fordulok újra Aurélhoz. — Szívből gratulálok a tudományos ... — Gyerekek! kiált föl Aurél, s en­gem egyetlen intéssel elhallgattat. — Tudjátok-e, ki ez a bácsi? Ez nyerte an­nak idején évről évre a kollégiumi fe­jelőbajnokságot. Az ördög vinné el! De sokszor figyeltem az ablakból: mi lehet a titka? — Hogyan ? Te... te figyeltél... — hebegtem ámulva. — Te figyelted a fe­jelést ? — Mi az, hogy figyeltem? Megfigyel­tem! De most aztán nem úszod meg szá­razon! Gyerünk, öregem, kihívlak egy hatos meccsre! — De Aurél, én ... én azóta nem fe­jeltem. De még csak nem is rúgtam lab­dába. — Ez elég baj! — mondta, és az autó­hoz lépett, gumilabdát vett elő, néhány­szor a földhöz csapta. — Tegyetek ki kapukat! — utasította a gyerekeket. Aztán földobta a labdát, fejelgette, a térdén, lábfején is pattogtatta, egyik lábáról a másikra táncoltatva vit­te a kapuk felé. A felesége és a gyere­­­kek elragadtatással nézték. Én csak tá­tottam a számat. — Nem fogsz nagyon leégni, Aurél? — kérdeztem aggódva. — Leégni ? Ne viccelj! Ilat azt hiszed, nem tudok fejelni? — Nem úgy értem. A bőröd... itt a tűző napon. Nem ég le nagyon? — De igen — mondta Aurél. — Nézd meg a famíliámat! Én is olyan akarok lenni. — Hát jó. Te tudod. Minek részletezem a meccset? Aurél hat,kettőre megvert. S ami a legfélel­metesebb, az én hajdani stílusomban fe­jelt. Ráismertem. Ó, ennyi idő után is tisztán fölismertem az én taktikámat. De legalább 6:3-ra győzött volna! Ennek lett volna a szememben némi hu­mora. De Aurél nem ismert tréfát, gyor­san és könyörtelenül 6:2-re vert, mi­közben a családja tapsolt, biztatta is: hajrá, apu, hajrá, apu! — Parancsolsz egy revánsot? — kér­dezte. — Nem ... legalábbis ne most, majd később. Üljünk le egy kicsit. — Jó. Te tudod. A gyerekeknek dobta a labdát, azok nyomban elkezdtek fejelni. — Aztán majd játszhatunk úgy is, hogy az egyik kölyök veled, a másik velem. — Igen, természetesen, így is játszha­tunk — mondtam, és leültem az autó ár­nyékába, ahova Sümeginé kedvesen in­vitált bennünket. Újságpapírra kenyeret, gyulai kol­bászt, vajat, sajtot, főtt tojást rakott. Kis hűtőmasinából három üveg sört vett elő, termoszban a kávét is odakészítette, mellé a cigarettát, a gyufát. Körülültük hárman a terítéket, az asz­­szony kínált bennünket. — Stukk! — ordított mellettem Aurél. — Miért nem stukkolod az ilyen lab­dát! Látom, az egyik szeme a fejelő gye­rekeken, engem is les, figyelem-e a fiúk játékát. — Na! — mondta Aurél, és a homlo­kához ütve föltört egy főtt tojást. — Együnk és beszélgessünk. Jó ötlet volt, hogy halasszuk el a revánsot későbbre. Evés után én mindig szívesen mozgok egy kicsit. Ugye, te is? — Persze, persze — bizonygatom erő­sen, és én is a homlokomhoz ütve török föl egy tojást... NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET a­­g­a. 11 KOMJÁTHY ANNA RAJZA Nagy zöld széltaszította zsalu­­sírás leborult szemhéj alól. Fogoly. Falhoz lapítva verdes. Milyen zöld kikötött szárny ez? Sok merev zöld vivőtolla alól hideg szél fújja ki a ház hónaljmelegét. Kifeszítve csapkod előre hátra. Sötétben elhallgat, nyikorog, vonakodva nyüszít, sír. Vékony vasrúd is sír, befalazott vaskarikában csikorog beszorult ujja. Könyökét súllyal nyomja, feszíti a nagy zöld, széttaszította zsalu. Pákolitz István: Könnyebben Ha a marslakó úr egyáltalán ad valamit a szokásra, jómodorra, aligha jön furkósbot nélkül. De az sem valószínűtlen, hogy tarisznyájában Shakespeare-kötet is akad a hamuba sült pogácsa mellett. Könnyebben dűlőre jutnánk.

Next