Népszabadság, 1971. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-23 / 45. szám

BBr. Lubomír Strougal Mind­apesten (Folytatás az 1. oldalról.) Áttekintették a két ország kö­zött dinamikusan fejlődő, sokol­dalú baráti kapcsolatokat és egyetértettek abban, hogy lehet­séges és kívánatos e kapcsolatok bővítése és továbbfejlesztése min­den területen, különös tekintettel az ipari, mezőgazdasági és műsza­ki-tudományos együttműködésben a kooperáció és szakosítás fejlesz­tésére. Eszmecserét folytattak a két szomszédos szocialista országot kölcsönösen érintő legfontosabb nemzetközi kérdésekről, amelyek értékelésében teljes nézetazonos­ságot állapítottak meg. Lokon­czi Pál fogadta a cseh­szlovák miniszterelnököt Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke hivatalában fogadta dr. Lubomír Strougalt. A szívélyes hangú eszmecseré­nél jelen volt Púja Frigyes, Vince József és Frantisek Dvorsky. I>í«zva«**ora a Parlamentben Fock Jenő és felesége este a Parlament Vadász­termében dísz­vacsorát adott dr. Lubomír Strou­­gal és felesége tiszteletére. Részt vettek a vacsorán a csehszlovák kormányelnök kíséretének tagjai is. A vacsorán részt vettek: Aczél György, az MSZMP Központi Bi­zottságának titkára, Fehér Lajos, a Minisztertanács­ elnökhelyette­se, Nyers Rezső, a KB titkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, dr. Ajtai Miklós és dr. Tímár Mátyás, a Minisztertanács elnökhelyettesei, dr. Bíró József külkereskedelmi miniszter, Bon­­dor József építésügyi és város­­fejlesztési miniszter, dr. Horgos Gyula kohó- és gépipari minisz­ter, dr. Korom Mihály igazság­ügy-miniszter, Lázár György­­ munkaügyi miniszter, Puja Fri­gyes, dr Gál Tivadar, dr. Saghy­­ Vilmos, a belkereskedelmi mi­niszter első helyettese, Várkonyi Péter, Drecin József, Kőmíves István, Vince József és a poli­tikai élet több más vezető szemé­lyisége. A díszvacsorán a két miniszter­­elnök pohárköszöntőt mondott. Vera Strougalova asszony, a csehszlovák kormányelnök felesé­ge hétfőn Bock Jenőnének, Vin­ce Józsefnének és Dvorská as­­­szonynak, a csehszlovák nagykö­vet feleségének társaságában el­látogatott a Nemzeti Galériába, majd sétát tett a Belvárosban és rögtönzött divatbemutatót tekin­tett meg a Rotschild ruhaszalon­ban. A Pravda a brüsszeli „világkonferenciáról" A Pravda brüsszeli tudósítója foglalkozik azzal a gyűléssel, amely február 23-án nyílik meg Brüsszelben „Világkonferencia a szovjet zsidók védelmében” né­ven és ezzel kapcsolatban a kö­vetkezőket írja: „Washington keze érezhető az új szovjetellenes provokáció szer­vezőinek egész tevékenységében.” Mint a konferencia programjából kitűnik, valamennyi fő szónokot az Egyesült Államok és Izrael cio­nista szervezetei delegálják. A Le Soir című lap közli, hogy a gyű­lés részvevőinek több mint egy­­harmada az óceánon túlról érke­zik Brüsszelbe. Még a be nem avatottak számára is nyilvánvaló: közös amerikai—izraeli akcióról van szó azzal a céllal, hogy meg­rontsák a nemzetközi légkört, el­vonják a világ közvéleményének figyelmét az Egyesült Államok in­dokínai és Izrael közel-keleti ag­resszív politikájáról. (MTI) Brit helikopterek Dél-Afrikának? Douglas­ Home brit külügymi­niszter hétfőn az alsóházban be­jelentette, hogy Anglia kész bizo­nyos fegyverfajtákat szállítani a Dél-afrikai Köztársaságnak. A miniszter főképp Westland-Wasp típusú helikopterekre utalt. Ro­­land Foyle munkáspárti képviselő interpellációjára válaszolva azt ál­­­­lította, hogy Dél-Afrikától még­­ nem érkezett megrendelés, de az angol kormány az 1955. évi si­­monstowni megállapodás alapján „jogilag köteles” eleget tenni a megrendelésnek, amint az megér­kezik. NEPSZABADSAG 1971. február 23, kedd Washington vészjelei a laoszi offenzíva elakadása miatt Amerikai beszámolók szerint sebesültjeiket hátrahagyva menekülnek a saigoni kormány­katonák (Washingtoni tudósítónktól.) A hivatalos Washington a leg­nagyobb aggodalommal ismeri el, hogy a saigoni kormánycsapatok Laosz elleni offenzívája elakadt, hogy ezekre a csapatokra a szem­ben álló erők súlyos csapásokat mértek és hogy ijesztő arányban növekednek az amerikai légierő veszteségei is. A helyzetet az amerikai tudó­sítók helyszíni beszámolói drámai színekkel festik le. Peter A. Hay ezt írja: „Ma az amerikai heli­kopterek dél-vietnami kormány­katonák műanyagba csomagolt holttesteivel érkeztek vissza Laoszból, s ezeket hosszú sorok­ban helyezték el a határtól kelet­re az 1. dél-vietnami hadosztály főhadiszállása előtt, a poros ki­futópályán. Az ellenséges légvé­delmi tűz sokkal nagyobb szám­ban semmisíti meg az amerikai és dél-vietnami helikoptereket, mintsem ezt a hivatalos jelenté­sek beismerik.” Egy másik hely­színi tudósítás arról számol be, hogy a saigoni kormány elit ej­tőernyős hadosztálya 60 sebesült­­jét és nagyszámú halottját hát­rahagyva vonult el veresége színhelyéről. Egy harmadik ame­rikai tudósító jelentése szerint a helikopterek, amelyeket a sebe­sültek elszállítására rendeltek a laoszi frontvonalba, nem tudták végrehajtani feladatukat. „A pi­lóták elmondották, hogy épen mar­­radt dél-vietnami katonák ka­paszkodtak a visszainduló heli­kopterek leszállóléceibe, hogy el­menekülhessenek. A helikopter­lövészek kénytelenek voltak le­rúgni őket, hogy levegőbe emel­kedhessenek. Egy amerikai heli­kopter, amely erős tűzben szállt le, hogy sebesülteket vegyen fel, 19 sértetlen dél-vietnami kato­nával emelkedett fel, akik betola­kodtak a gépbe.” Egy helyszíni jelentés szerint laoszi mélységi területen egy amerikai altiszt vette át egy sai­goni kormányosztag parancsnok­ságát. Mint ismeretes,, hivatalos nyilatkozatok mind mostanáig azt hangoztatták, hogy amerikai ka­tonai személyek távol tartják ma­gukat a szárazföldi harctól. Amerikai katonai szakértők így vonják meg a kéthetes laoszi hadjárat mérlegét: 1. A saigoni kormánycsapatok­ra eddig még nem mértek olyan súlyos csapást, mint a mostani laoszi hadjárat utolsó napjaiban. 2. Az amerikai légierő, főképp a helikopterek, veszteségei foko­zódnak, s ennek nincs ellenszere, mivel az alacsonyan szálló heli­kopterek kitűnő célpontjai a sű­rű erdőkbe telepített légvédelem­nek. „Az amerikai pilótákra az egész indokínai háború leghalál­­hozóbb légvédelmi tüze zúdult” — nyilatkozott egy szakértő. A nyilvánvalóan „retusált” ameri­kai hivatalos jelentések két hét alatt 24 helikopter elvesztését is­merik be. 3. Amerikai katonai vezetők el­ismerik, hogy a hadművelet cél­t­ját, „az ellenséges erők utánpót­­­­lási vonalainak elvágását” nem si­került elérni, és ezeken az össze­kötő utakon ma nagyobb forga­lom bonyolódik le, mint a kéthe­tes katonai akció megkezdése előtt. 4. Mindez megkérdőjelezi a lao­szi hadjáratnak a tervezett idő­pontig — májusig, a száraz év­szak végéig­­ való folytatásának lehetőségét. 205 napos fogság után Uruguayi hipantarék szabadon bocsátották Csomide brazil konzult Az uruguayi Tupamaro-gerillák vasárnap szabadon bocsátották Aloysio Dias Gomidét, a brazil nagykövetség konzulját, akit 205 nappal előbb túszként ejtettek fogságba. A szabadulás körülményeivel kapcsolatban a brazil nagykövet­ség nem nyilatkozott. Más diplo­máciai források előzőleg elárul­ták, hogy a városi gerillaszervezet váltságdíjat kért és kapott. Az összeget, amely 250 ezer dollártól akár egymillió dollárig is terjed­het — pontosabban sohasem ha­tározták meg —, állítólag a kon­zul felesége, Maria Rapparec­da asszony gyűjtötte össze. A Tupamaro-szervezet, amely két év alatt hét emberrablást haj­tott végre, hogy ennek révén fog­lyokat bocsáttasson szabadon vagy pénzt szerezzen működéséhez, a Gomidével kapcsolatos alku fő feltételéül azt szabta meg, hogy az uruguayi kormány adja vissza a régebben felfüggesztett alkot­mányos jogokat. A gerillák köve­telése teljesült. A vasárnap 0 óra­kor lejárt rendkívüli állapotot a kongresszus illetékes bizottsága — Pacheco Areco elnök kérése ellenére — nem volt hajlandó meghosszabbítani. Huszonhárom órával később Gomide szabad volt. A brazil konzul hétfőn fe­leségével együtt visszarepült ha­zájába. A Tupamaro-gerillák még min­dig fogva tartják Geoffrey Jack­­son angol nagykövetet és Claude Fly amerikai segélyszolgálati tisztviselőt, mert a kormány nem teljesítette a szabadon­ bocsátási feltételeket. A New York Times szerkesztőségi titkára vasárnap levelet kapott Uruguayból. Az aláírók, akik a Tupamaro-gerillák megbízottainak vallják magukat, egymillió dollár váltságdíjat kö­vetelnek Fly szabadságáért. Csa­toltak a levélhez egy kézírásos sort is, amely így hangzik: „Drá­ga Miriam! Mindig szeretni fog­lak. Claude.” A levél, illetve a kézírás hitelességét most nyomoz­zák. (MTI) Gomide konzul (szemüvegben) megérkezik a brazil követségre. AZ 1972-ES ELNÖKVÁLASZ­TÁS kampánya korán kezdődött az Egyesült Államokban, ahol ez­zel kapcsolatban pillanatnyilag két kérdést lehet hallani leg­gyakrabban. Az első: milyenek a demokrata párt esélyei, hogy 1972-ben politikai vereséget mér­jen Richard Nixon republikánus adminisztrációjára? A második: milyen személyiség és — ami en­nél fontosabb — milyen irányzat kerekedik felül a demokrata pártban az elnökjelöltségért ví­vott harcban? Már önmagában véve az a gya­koriság, amellyel az első kérdés felvetődik, az idők változásának egyik jele: jóval ritkábban halla­ni azokat a hangokat, amelyek Nixonnak a Fehér Házba való be­költözését tartós republikánus politikai korszak kezdetének ne­vezték. Az okok nyilvánvalóak. A republikánus kormányzat idő­szaka alatt negyedévről negyed­évre százezrekkel növekedett a munkanélküliek száma, az inflá­ció pedig folytatódik. A drágulá­si folyamat vége még nem lát­szik, s valószínű, hogy az elnöki üzenetben kifejtett nagyra törő tervek a kongresszus ellenállásán hajótörést szenvednek. Igaz, a vietnami háború most valami­vel kisebb szerepet játszik az amerikai belpolitikában, mint a csapatkivonások megkezdése előtt. De a kambodzsai agresszió óta eltelt időszak eseményei, az amerikai beavatkozás zónájának szélesedése nagy drámai erővel mutatta meg a Nixon-doktrina alapkoncepciójának csődjét. Azok a rendszerek, amelyek a politikai stabilitás minimumát is nélkülö­zik, nem tudnak fennmaradni az aktív amerikai katonai­­ jelenlét és részvétel nélkül. A veszteség­lista számai tehát csökkenhetnek, de a lista állandósul. A REPUBLIKÁNUSOK bevál­tatlan ígéretei hozták a leghatá­sosabb fiatalító injekciót az 1963- as adósságokkal küszködő és megosztott demokrata pártnak. A hagyományos amerikai kétpárt­­rendszer keretei között, amely nem kínál igazi alternatívákat­, ez természetes. S a párt aktivizáló­dásával párhuzamosan megkez­dődött a konvenciót megelőző előválasztásokon szóba jöhető je­löltek kiválasztása. Ez ideig az egyetlen hivatalos jelölt a dél­­dakotai McGovern szenátor, a demokrata balszárny képviselője. Határozottan síkraszállt az ország erőforrásainak radikális átcsopor­tosítása, a katonai kiadások csök­kentése, s a Vietnamból való ki­vonulás mellett. McGovern korai jelentkezése azonban nem az erő jele, ellenkezőleg. A kampányban való részvétel — gondoljunk csu­pán a tv-hirdetésekre — nap­jainkban nagyobb tőkét kíván, mint valaha, és McGovernnek nincsenek meg ezek az anyagi eszközei. A korai jelentkezés cél­ja a publicitással biztosítani az egyelőre hiányzó pénzügyi támo­gatást. Ismerve azonban az ame­rikai politika állandóan ható té­nyezőit, elmondhatjuk: McGovern esélyei, hogy pártja elnökjelöltje lehessen — vagy ha úgy tetszik, a balszárny esélyei, hogy elnök­jelöltet állítson — a csekélynél is kisebbek. Ami Edward Kennedy szenátort illeti, úgy látszik, hogy az emlékeztes chappanguidicki incidens tartósan befolyásolta po­litikai pályáját. Legutóbb pártja szenátusi csoportjában betöltött funkcióját is elvesztette, és nem látszik valószínűnek, hogy meg­kíséreljen elnökjelöltként fellép­ni. A jelek sze­rint a demok­rata párt újjá­szerveződő erői most főképp Edmund Mus­kie maine-i szenátor körül tömörülnek. A lengyel szár­mazású új angliai ügyvéd, aki Humphrey oldalán alelnökjelölt­­ként indult az 1963-as elnök­­választáson, az 1970-es válasz­tási kampány finisében kulcs­szerepet töltött be. Agnew veze­tésével a republikánusok olyan kampányt folytattak, amely az ország minden bajáért a kábító­szer-fogyasztástól a vietnami há­borúig a másik pártra akarta há­rítani a felelősséget Nixon utol­só napi tv-fellépése ennek a kam­pánynak a csúcspontja volt. Az elnöki szónoklatra Muskie vála­szolt egy másik tv-beszédben, amelynek visszafogott stílusa elő­nyösen különbözött a köztársasá­gi kampány hangvételétől. Mus­kie beszédének leghatásosabb ré­szében leleplezte, hogy az elnök pártja a félelem pszichózisát kelti fel a milliókban. Annak ellenére, hogy Muskie formálisan még nem jelentette be elnökjelöltségét, szándékai nem kétségesek. Gyors ütemben folyik egy országos kampány vezetésére alkalmas stáb kiépítése. Muskie körül tömörül az előző demokrata adminisztrációk néhány vezető képviselője, köztük olyanok is, akiket bizonyos fokú realitásér­zék különböztetett meg környeze­tüktől. Ide sorolhatjuk Clark Cliffordot és Avdrell Harrimant, a mostani kormány vietnami po­litikájának, a párizsi tárgyalások elsorvasztásának szókimondó bí­rálóit. Harriman volt az, aki elő­készítette Muskie legutóbbi kül­földi útjának egyik legfontosabb szakaszát, a Kreml-beli megbe­szélést. A maine-i szenátor eddigi ál­lásfoglalásaiból úgy tetszik, hogy a demokrata párt centrumára épít, gondosan távol tartja magát a párt balszárnyától, s teljesen a liberális szenátorokkal sem azo­nosítja magát. A vietnami háború vezetését például határozottabban bírálja, mint a háborút... Kap­csolatokat épít ki a néger veze­tők felé, de elhatárolja magát a polgárjogi mozgalom harcosabb osztagaitól. Ebből is az tűnik fel, hogy Muskie a maga módján ér­tékeli az amerikai politikai élet­ben végbement jobbratolódást és — mint egy kommentátor kifejez­te — a „centrummal együtt szin­tén kissé jobbra tart”. Persze nem veszélytelen - játszma ez: meg­nyugtatni a jobbszárnyat, de azért nem elriasztani a háborúellenes erőket, a néger szavazókat. Mus­kie szemmel láthatóan a demok­rata párt hagyományos politikai és pénzügyi bázisaira építi szá­mításait: bizonyos nagytőkés cso­portokra, az AFL—CIO szakszer­vezetekre, az államapparátus Agnew-val és Mitchellel elégedet­len elemeire s az ország egyik­másik déli államának befolyásos demokrata pártgépezetére. Mindezzel együtt az amerikai választópolgárok éreznek egyfajta különbséget a „Nixon-vonal” és a „Muskie-vonal” között. Ezt tük­rözi a Gallup Intézet legutóbbi jelentése: eszerint, ha most len­nének a választások s azokon a szélsőjobboldali Wallace alaba­­mai kormányzó is indulna, akkor Nixon és Muskie ugyanannyi sza­vazatot kapna. Ha azonban Wal­lace nem indulna, akkor Nixon győzne. Más szóval: Nixon és Muskie versenyében a wallace­­ista szavazók nem Muskie-t vá­lasztanák. Washington, 1971 február. Vajda Péter AMERIKAI BELPOLITIKA Muskie és az 1972-es előhangok...

Next