Népszabadság, 1971. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-05 / 54. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1971. március 5. péntek Ahol a frontok húzódnak —..----------------------------:---—--.......­...—....— ........................................... -- . I A nagyhatalmak érthető módon hétpecsétes titokként őrzik a rakéta-atomerejükre vonatkozó adatokat. Ilyenképpen nem áll­nak rendelkezésre olyan megbíz­ható, számszerű adatok, amelyek alapján mérleget lehetne vonni a két tábor ilyen erőviszonyai kö­zött. Egy azonban bizonyos: a nyugati katonai szakírók és szak­értők cikkeikben, tanulmányaik­ban egyértelműen azt tartják, hogy a nyugati nagyhatalmak ko­rábbi rakéta-atom fölényüket el­vesztették, és megközelítőleg egyenlő számú hadászati csapás­mérő eszközök állnak szemben egymással, hogy tehát a Szovjet­unió — a hagyományos fegyver­zet terén elért határozott fölénye mellett — a rakéta-atomeszkö­­zökben egyenrangú „partnere” az Egyesült Államoknak. E szakírók egyébként arra is utalnak, hogy a nagyhatalmaknak ezres nagy­ságrendben állnak rendelkezé­sükre az ilyen nagy hatású fegy­verek. A rakéták világa A tekintélyes, londoni Hadá­szati Kérdéseket Tanulmányozó Intézet 1970—1971. esztendőkre vonatkozó, a fentieket megerő­sítő adatait arányokba állítva, a döntő és nagy hatású fegyverek viszonyai a következő képet mu­tatják: a földi támaszpontokon telepített rakéta-atomfegyverek aránya 1:1,3 a Szovjetunió javá­ra; a tengeralattjárókon és egyéb hajók fedélzetén telepített raké­ta-atomfegyverek terén az arány 1:1-hez; a hadászati légierő te­kintetében pedig beleértve a re­­pülőgép-anyahajókon levő gépe­ket is, az arány 1,3:1-hez az Egyesült Államok javára. A nyugati katonai szakemberek rendszeresen cikkeznek arról is, hogy a szovjet globális és inter­kontinentális rakéták által hor­dozott 50—100 megatonnás tölte­tek 25—30 perc leforgása alatt képesek elérni az amerikai ipari és sűrűn lakott vidékeket. A világ tengerein való jelenlét ma — a katonai erőviszonyok te­kintetében — döntő jelentőségű. Ez év február 15-én jelentős NA­TO haditengerészeti gyakorlat vette kezdetét az Atlanti-óceán portugál partvidékén. Raymond W. (K­lén ellentengernagy a NA­TO állandó haditengerészeti erői­nek parancsnoka a gyakorlat előtti szokásos sajtókonferencia végén ezt mondotta az újság­íróknak: „...és az is várható, hogy a szovjet hajók nyomon kö­vetik majd hajóink manővereit”. Elmo R. Zumwalt tengernagy, az amerikai haditengerészet ve­zérkari főnöke a napokban jelen­tette ki: „Ha a jelenlegi irányzat tovább tart, a szovjet haditenge­részet ... elkerülhetetlenül a vi­lág első számú tengeri nagyhatal­ma lesz.” A tengernagyok efféle aggodal­ma nem alaptalan. Ma a nemzet­közi vizeken ott vannak a szovjet hadihajók. Ez annak a korszak­nak a végére tett pontot, amikor a világ tengerein a nyugati ha­talmak flottái voltak az urak. Tény, hogy ma a nyugati államok egyetlen nagyobb méretű tengeri gyakorlata sem folyhat le úgy, hogy az elkerülje a szovjet hadi­tengerészeti flotta figyelmét. A nyugati hatalmak csapásmérő eszközei, tehát például a rakéta­atomfegyverek hordozására al­kalmas tengeralattjárók sem ha­józhatnak többé észrevétlenül a nemzetközi vizeken. A helyi háborúk Az imperialista nagyhatalmak az ilyen erőviszonyok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy egy esetleges atomháború a szocialista világrendszerrel, tár­sadalmi és politikai rendszerük teljes pusztulását eredményezhe­ti. Ezért vált az imperializmus világméretű stratégiájának fon­tos alkotó részévé az, hogy a világ, számukra fontos, „periferikus” térségeiben — Ázsiában, Afriká­ban, Latin-Amerikában — kipro­vokált helyi háborúkban „helyi 4. Nincs más kiút jellegű” győzelmeket aratva, vé­gül is a maguk javára változtas­sák meg a világ általános helyze­tét, anélkül, hogy a szocialista tá­bor országaival végzetes kimene­telű globális rakéta-atomháborút kellene vívniuk. A helyi háborúk menete azon­ban azt mutatja, hogy azokban az Egyesült Államoknak és katonai szövetségeseiknek egyszerűen le­hetetlen győzniük. Itt ugyanis a fegyveres küzdelem olyan kérlel­hetetlen törvényeibe ütköztek, amelyeket megváltoztatni nem tudnak. Az imperialista agresszor erő- és haditechnikai fölényét az ilyen háborúkban nem képes érvénye­síteni. A népfelszabadító erők, amelyek reguláris, partizán- és helyi osztagokból állnak, egysze­rűen „megfoghatatlanok”: azok a szó szoros értelmében minde­nütt jelen vannak és váratlanul jelennek meg előtte és mögötte. Ezzel szemben az imperialista agresszorok erői megfoghatók. Az ellene küzdő erők haditechniká­jának hatásfokát, amelynek meg­teremtésében a szocialista világ­­rendszernek döntő szerepe van, a váratlan, a meglepetésszerű al­kalmazás növeli, ezért az el­lenség korszerű eszközeivel bármikor „versenyképes”.­­1971. január 22-én a hajnali órákban a hazafias erők aknavetőkkel pusz­tító csapás mértek a Phnom Phen-i repülőtérre. Telitalálat következtében 1600 itt tá­rolt napalmbomba robbant fel. Az itt állomásozó 70 repü­lőgép közül 50 megsemmisült.) Az ördögi kör Az imperialista agresszor erői­nek csak kisebb részét képes al­kalmazni a partizánalakulatok ellen, nagyobb részét — a parti­zánok harcmodora miatt — bá­zisai, raktárai, repülőterei, hely­őrségei, a hidak, a városok vé­delmére és ellenőrzésére kell fel­használnia. Az agresszor az „el­foglalt” területeket soha sem te­kintheti véglegesen a sajátjának. Amikor erőik egy részével az adott területet elhagyják, hogy más helyen támadásba menjenek át, a partizánok nyomban elfog­lalják azt. Ezt Giap tábornok, a VDK honvédelmi minisztere így fejezte ki: „Ha az ellenség össze­vonja erőit, területet veszít, ha szétszóródik, erőt veszít.” Ez pe­dig mindenkor újabb és nagyobb áldozatokba kerül. (Az AP 1971. január 3-án jelenti: „1961. I. 1. óta Indokínában az USA erői összesen 7412 légi járművet vesz­tettek, közöttük 3242 vadászbom­bázót és 4170 helikoptert. A sai­­goni amerikai parancsnokság 1971. január 28-án jelenti: „1961. I. 1. óta az élőerő-veszteségek 350 000 halott és sebesült.”­ Az amerikaiak és katonai szö­vetségeseik Vietnamban, Kam­bodzsában és Laoszban, a portu­gál gyarmatosítók Mozambikban és Angolában e dilemmának menthetetlen foglyai. A fegyveres küzdelem ilyen körülmények között szünet nél­kül folyik és szemben az impe­rialisták villámháború terveivel, hosszan elnyúlik (egy Vietnam­ban szolgáló amerikai diplomata: „Tíz éve bombázzuk a Ho Si Minh ösvényt, amennyire csak tudjuk ...”). A területek teljes és végleges megszállása lehetetlen. Az imperialista agresszor csak azt teheti, hogy a létfontosságú objektumokhoz „láncolja” magát, védi azt és időnként — roppant veszteségek árán — „tisztogató” tevékenységbe kezd és ezzel újra erőinek széthúzására kényszerül. Olyan ördögi körforgás ez, amelyből az imperialista agresz­­szorok sehol sem tudnak kimász­ni. Számukra nem elfogadható alternatíva a szocializmus fő erőivel vívott világháború. A „pe­rifériákon” való fegyveres küzde­lem sem hozhatja meg a várt si­kert. Végül is egyetlen kiútjuk marad: elfogadni a békés egymás mellett élés elvét és gyakorlatát. Bojcsuk József (Vége.) Valahol a Földközi-tengeren: tengeralattjáró-vadász helikopterek egy szovjet hordozóhajón. l ajánlott 18 LEVÉL A NYÍLT LÉGKÖR SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL ön régi mozgalmi ember, Petka Miklós elvtárs, aki évekig párt­munkás volt a pécsi bányatelepen, majd falusi szervező és gazdasági vezető lett, nyugdíjazásáig főművezetőként dolgozott, érthető, hogy élénken foglalkoztatják, érdeklik azok a kérdések, melyek hazánkban a szocialista demokrácia helyzetével, erősítésével összefüggnek. Azt írja: megfigyelése szerint minél jobban erősödött egyes vállalatoknál a gazdasági vezetők önállósága, felelőssége és határozottsága, annál jobban halványodott a helyi pártszervezet vezető szerepe. Persze — mondja — senki sem kívánja vissza azt az áldatlan helyzetet, melynek valamikor maga is érezte a hátrányát: sok válla­lati vezető ember minden népszerűtlen feladatot a pártfunkcionáriu­sok nyakába varrt, akik azt kénytelen-kelletlen vállalták. Ez rossz volt, de az sem jó, amit említ, nem volna szabad így lennie. Abban látja a hibát, hogy egyes helyeken a szakmai és a pártvezetés képvi­selői nem ülnek le megtárgyalni, megtalálni együttműködésük alkal­mas módszereit. Ha a társadalmi szervek, elsősorban a pártszer­vezet, nem tudják megfelelően, kellő tekintéllyel képviselni a dolgozókat, akkor ez olyan következményekkel jár, hogy elmarad a gazdasági vezetők munkájának helyi ellenőrzése és bírálata, senki nem szól bele szívesen a „nagyok dolgába” hiszen, ha azok rossz né­ven veszik a beleszólást, a „vétkes” aligha számíthat rá, hogy erélye­sen és tartósan megvédik. Nem csoda, ha az ember olyan vélemé­nyeket hall — írja ön, Petka elvtárs —, hogy „miért szóljak, miért szerezzek magamnak haragosokat?” Ha az emberek nem kapnak választ kérdéseikre, lassanként le­szoknak a közügyekben való részvételről. Ezek figyelmeztető tüne­tek. Mit lehet, mit kell tenni ilyen helyzetben? Nyilvánvaló, hogy a felsőbb szervek beavatkozására, segítségére van szükség. Ez — ön bizonyára szintén így vélekedik — nem történhet úgy, hogy a városi, kerületi, esetleg megyei pártbizottság munkatársa egyszerűen utasí­tást ad az érdekelteknek a pártszerű, zavartalan együttműködésre, csakis úgy, hogy türelemmel, a viszonyok alapos tanulmányozása után támogatást nyújt annak megteremtéséhez. Mind a gazdasági-szakmai vezetőknek, mind a párt- és szakszervezeti szervek képviselőinek tud­niuk kell: a szocialista demokratizmust nem elég emlegetni, dekla­rálni, ha azt akarják, hogy az minden munkahelyen élő és elevenen ható valósággá váljék. És súlyos tévedés azt hinni, hogy csak azért van szükség erre, mert a dolgozók választott képviselőinek tekinté­lyéről van szó. A gazdasági munka, a termelés sem lehet eredményes ott, ahol hiányzik a nyílt légkör, ahol a szakmai vezetők olyasféle „tiszteletet” igényelnek, amely beosztottjaik részéről a beleszólást, a kritikát, végső soron az érdeklődést helyettesíti. Az ilyen „tisztelet” nagy veszedelem, lejtőre jut az a vezető, aki beéri ezzel. Csak üdvözölhetjük, Petka elvtárs, ha ezekkel a dolgokkal kap­csolatos véleményének minél gyakrabban hangot ad, segít és kiesz­­közli a segítséget is, mindenütt, ahol erre szükség van. Vadász Ferenc Stabil márka — labilis szervezetek EL KELL ISMERNÜNK, hogy , a nyugatnémet márka ma a világ legbiztosabb pénznemeihez tarto­­­­zik. A márkát nemrégiben felér­­t­­ékelték. Ez volt a Brandt-kor­­mány „új pénzügyi politikájának” a hathatós megnyilvánulása. Ez a­­ kormány más téren is hirdet „új politikát”. Vagyis azt, hogy szakí­­­­tani akar az előző keresztényde­­­­mokrata, majd „nagykoalíciós”­­ rezsimnek nem túlságosan bevált­­ és nem túlságosan dicső gyakor­latával. Itt van például a Brandt­­kormánynak „új keleti politiká­ja” is. Kétségtelen, hogy ebben sok minden figyelemre méltó. Azt sem szabad azonban figyel­men kívül hagyni, hogy a régi gyakorlat bizony még sok tekin­tetben folytatódik. „Új politika” és régi gyakorlat? Igen. Itt van például az NMSZKSZ. Hogy ez mi? Hát igen, Ma­gyarországon ezt a rövidítést nem ismerik. Pedig szerepel benne a „magyar” szó is: Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetsége. Ott működik Nyugat- Németországban, s a Der Spiegel adatai szerint 1971-ben 95 ezer márka támogatást kap a nyugat­német államtól. Ha meggondoljuk, ez nem is olyan sok pénz, hiszen az idén a bonni állam költségve­téséből 5,4 millió márka támoga­tás jut a kelet-európai emigránsok reakciós szervezeteinek. Márpedig a fent említett, hosszú nevű egye­sülés nem kevesebb, mint 42 kép­ződményt egyesít magában. Íme, azok számára, akiknek van türel­mük böngészni a listát: Magyar Katolikus Főlelkészség Hi­vatala; Né­metországi Magyar Refor­mátus Lelkészi Szolgálat; Magyar Karitász Szolgálat; Református Dia­kónus Szolgálat; Magyar Egyesület, München, 1886; Magyar Orvosok Szö­vetsége; Németországi Magyar Lelké­szek Egyesülete; Emigráns Magyar Hivatalnokok Szakszövetsége; Magyar Rokkantak és Csökkentképességűek Szövetsége; Magyar Kultúrszövetség; Magyarországi Volt Hivatalnokok és Alkalmazottak Szövetsége az NSZK- ban; Németországi Magyar Diákszö­vetség; Magyar Segélyszolgálat; Né­metországi Magyar Szabadságharcosok Szövetsége; Németországi Magyar Harcosok Bajtársi Közössége; Magyar Kézművesek, Kereskedők és Vállalko­zók Szövetsége; Magyar YMCA/YWCA; Brémai Magyar Egyesület; Baden-Württembergi Magyar Menekültügyi Szolgálat; Frankfurt és Környéke Ma­gyar Egyesület; Magyar Hazatérők Bajtársi Szövetsége; Magyar Diákok, Ifjúakadémikusok és Értelmiségiek Egyesülete; MAC baráti köre; Szé­chenyi Kör; Németországi Magyar Dolgozók Egyesülete; Magyar Protes­táns Dolgozók Közössége, Berlini Ma­gyar Katolikusok Köre; Alsó-Szász­­­­országi Magyarok Egyesülete; Bang I Jensen Alapítvány; Passault Magya­rok Egyesülete; Magyar Értelmiségi Fórum; Müncheni Magyar Intézet; Németországi Magyar Múzeum és Könyvtár Társaság; Hageni Magyar Egyesület; Neheim-Hüsteni Magyar Egyesület; Magyar Iroda; Hamburgi Magyarok Egyesülete; Magyar Mér­nökök Világszövetsége; Kölni Magyar Katolikus Egyházközség; Müncheni Magyar Katolikus Egyházközség; Ma­gyar Katolikus Egyetemi Mozgalom; Vlugni Magyarok Egyesülete. A LISTA ÉRDEKES, de azért nem lehetnek túlságosan értékes szervezetek, mert összesen csak évi 95 ezer márkát érnek. Ezen­kívül azonban az NSZK kormá­nya évente mintegy 700 ezer to­vábbi márkát költ a reakciós ma­gyar emigráció támogatására. Fenntartanak például München­ben egy úgynevezett „Magyar In­tézetet”, mint az egykori „Berli­ni Magyar Intézet” utódát. Annak idején ez volt a nácizmus egyik szellemi szálláscsinálója Magyar­­országon, most is hasonló szel­lemben működik. Vezetője 1967-ig egy Bogyay Tamás dr. nevű ame­rikai ügynök volt, tőle dr. Stadt­­müller professzor vette át a ve­zetést aki előzőleg az úgynevezett „Kelet-európai Intézetnél” a Du­­na-medence népeinek történetével foglalkozott. Ugyancsak a Német Szövetségi Köztársaság pénzén alakították meg a tavalyi esztendő végén az „Európai Szabad Magyar Kong­resszust”, amely ugyan francia várost, Strassbourgot jegyzett be alapítóhelyéül. A küldöttel­ ugyan­is, bár ebben a francia határvá­rosban üléseztek, a Rajna másik partján, Kehiben laktak, mert így az NMSZKSZ könnyebben tudta a költségeket elszámolni. A mint­egy 40 emigráns tanácskozása — köztük a legtöbb volt katonatiszt és más szélsőjobboldali politikus — jó néhány ezer márkájába ke­rült a nyugatnémet adófizetők­nek. Elnökükké Dálnoki Veress Lajost, az egykori Magyar Közös­ség nevű összeesküvés „földalatti fővezérét”, az Amerikában széke­lő úgynevezett „Magyar Szabad­ságharcos Világszövetség” elnökét választották. A vezetőségben ta­láljuk alelnökként Közi Horváth József pápai prelátust, akit annak idején Mindszenty küldött ki az országból, s az amerikaiak pén­zelte úgynevezett Magyar Bizott­ság európai főmegbízottja. Ott van és a „Sajtó és Tájékoztató Bi­zottságot” vezeti Tollas Tibor, akit eredetileg Kecskés Tibornak hív­tak, s mint csendőrtiszt, részt vett a deportálásokban, s ezért kapott Magyarországon hosszú börtön­­büntetést. Tollas egyébként gra­­fomániás költő és a Nemzetőr cí­mű lap főszerkesztője. Ez a fasisz­ta újság ismét csak főként a bon­ni állam pénzén jelenik meg, évente 20—25 ezer márka támoga­tással. Kecskés-Tollas Tibor meg­gazdagodott a különböző pén­zeken. Jelenleg 180 ezer márkáért épít villát Münchenben. A LEGTÖBB PÉNZT a Burg Kastl-i Magyar Gimnázium tá­mogatására fordítják. Ez a „tan­intézet”, amely a bajor kultusz­minisztérium által jóváhagyott tanterv alapján működik, évente több mint félmillió márka támo­gatást kap, mivel a tanári kar és a szülők egyaránt megrögzött reakciósok, természetesen volt ha­zájuk gyűlöletére nevelik a gye­rekeket. Nehéz megérteni, miképpen fér össze az új keleti politikával a régi bonni állami gyakorlat foly­tatása. Az NSZK, amely most kö­zeledni próbál a szocialista or­szágokhoz, továbbra is támogatja ezeknek az országoknak az NSZK területén élő ellenségeit. Nem a 95 ezer vagy akár 700 ezer már­káról van szó, még az ötmillió 400 ezer márka sem sok pénz Bonn­ban. Inkább az több a soknál, hogy még mindig nagy, sőt emel­kedő összegekkel pénzelnek olyan szervezeteket, amelyek esküdt el­lenségei a jelenlegi kormányel­képzeléseknek. A régi gépezet fo­rog — talán mégiscsak meg kel­lene állítani ezt a gépezetet. P. I.

Next