Népszabadság, 1971. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

H NIIi m na S ci­š zte ‚ M­α н ♦ o­­‚ «/) o «ca ‚ M­­) a Z DÉL-AMERIKAI TUDÓSÍTÓNK KOMMENTÁRJA „Megbékélési hadművelet" Argentínában Ongania tábornoknak négy esztendeig sikerült a Rózsaszínű Házban, azaz az argentin elnöki palotában maradnia. Utódja, Levingston tábornok, akit a jun­­ta diktatúrán belüli államcsínye az el­nöki székbe emelt, csupán kilenc hóna­pig lehetett Argentína államfője. Vajon Lanusse tábornok, a katonai diktatúra „erős embere”, aki most saját maga vet­te kezébe az ügyek legfelsőbb szintű in­tézését, meddig lesz a Rózsaszínű Ház lakója? Két ellenzéki tömörülés A tábornok-elnök a jelek szerint jól tudja, milyen súlyos a katonai junta helyzete. A hatalmon levő főtisztek Le­vingston elnöksége idején még inkább elszigetelődtek. Az ország gazdasági helyzete rohamosan rosszabbodott. Ta­valy az infláció már 21 százalékos volt. Két ellenzéki tömörülés is alakult: a „Nép órája” és az „Argentinok nemzeti összefogása”. A „Nép órája” a perónista mozgalom fő erőit, a radikálisokat és még négy ki­sebb ellenzéki csoportot egyesít. A tö­mörülés el akarja érni a parlamentáris rendszer visszaállítását, választásokat szeretne kivívni és azt, hogy az ország kijusson abból a mély gazdasági és poli­tikai válságból, amelybe a katonai dik­tatúra sodorta. Vezetőinek becslése sze­rint ez a tömörülésük a legnagyobb po­litikai erő Argentínában. Ha most de­mokratikus választásokat tartanának, a „Nép órája” szerintük az összes szava­zatok mintegy hetven százalékát szerez­hetné meg. A másik nagy ellenzéki szövetség, az „Argentinok nemzeti összefogása” a pe­rónisták baloldali csoportjait, a kommu­nistákat, a szocialistákat és más balol­dali szervezeteket egyesíti. Ez a tömö­rülés következetesen küzd a katonai re­zsim ellen és sztrájkokra, tüntetésekre mozgósítja az argentin munkásosztályt. A szövetség az ellenzéki erők harci köz­pontjának szerepét igyekszik betölteni. Felvilágosító és szervező munkája nyo­mán csupán 1971 első négy hónapjában több mint egymillió argentin dolgozó al­kalmazta a sztrájk fegyverét a tábornoki kormányzat ellen. Ongaria idején a katonai junta még annyira biztosnak érezte magát a nye­regben, hogy még csak szót sem ejtett komolyan a választásokról. Levingston már kénytelen volt ígérgetni, de csak négy-öt év eltelte után tartotta „lehet­ségesnek”, hogy Argentína népe az ur­nákhoz járuljon. Lanusse viszont már „csak” három évet emleget, amely sze­rinte szükséges az 1966-os katonai puccs után betiltott politikai pártok újjászer­vezésére és újak alakítására. Persze e három évre nem a politikai pártok fel­élesztése miatt van szükség, hiszen e pártok nemcsak léteznek és működnek, bár illegálisan, hanem képesek hatékony tömörülések létrehozására is. A több esztendős haladékra a katonai diktatú­rának van szüksége, hogy átmentse ön­magát az eljövendő parlamentarizmus keretei közé is. Ezért világos, hogy a tábornokok legszívesebben csupán lát­szatengedményeket tennének és az ál­taluk majdan engedélyezett politikai pártokat a diktatúra engedelmes eszkö­zeivé szeretnék változtatni. Olyan gé­pezetekké, amelyek befelé és kifelé egy­aránt megadnák az annyira nélkülözött „demokratikus” színezetet a katonai ve­zetésnek. Levingston és az őt támogató főtiszti csoportosulás éppen ezt akarta megvalósítani. Lanusse hívei viszont realistábbak voltak és vezérükkel együtt felismerték: ha nem adnak bizonyos korlátozott, de tényleges engedménye­ket, a két ellenzéki szövetség olyan erő­vé válik, hogy képes lesz a néptömegek mozgósítására, s ezek a tömegek elsö­pörhetik a katonai rezsimet. A Lanusse­­csoport a fő veszélynek „Az argentinok nemzeti összefogása” viharos fejlődését látta, és úgy vélte, hogy az ellenzék megosztása végett a „Nép órája” nevű tömörüléssel kell alkut keresnie. Perón hazatérhet Lanusse, hogy eloszlassa a „Nép órá­ja” bizalmatlanságát, kormányának bel­ügyminiszterévé azt a radikális párti Arturo Mar Roigot nevezte ki, aki az 1966-os államcsíny után feloszlatott par­lament elnöke volt. Több tapogatózó tár­gyalás után Paladino (Perón 1955-ben megdöntött és jelenleg Madridban élő argentin elnök főmegbízottja) ismét re­pülőgépre ült, hogy már ötvenkilenced­­szer vezéréhez utazzon és személyesen számoljon be az új fejleményekről. A katonai junta érzékeltette: ha a „belső megbékélés” úgy kívánja, nem zárkó­zik el az elől sem, hogy Perón vissza­térhessen Buenos Airesbe. Lanusse ezzel a merész sakkhúzással kihívta maga ellen a főtisztek egy ré­szét, akiknek szemében még mindig vö­rös posztó Perón személye. A tábornok­­elnök azonban, akit négy esztendőn át Perón börtönében tartottak, arra számít, hogy ezzel az engedménnyel leszereli a „Nép órája” híveinek ellenzékieskedé­sét. Arra számít, hogy a hazájától rég­óta elszakadt, megöregedett, a politikai viszonyokat csak főmegbízottjának két­hónapos beszámolóiból ismerő egykori elnök hazatérése után gyorsan elveszti maradék népszerűségét, s mozgalma, melyet csak a távol levő vezér személyes nimbusza tart össze, gyorsan széthullik majd. S az így támadt zavaros helyzet­ben a katonai vezetés könnyebben tud majd paktumot kötni a szétzilálódott „Nép órája” tömörülés alkudozásra kész vezetőivel. A kiegyezés feltételei Perón azonban, úgy látszik, felismerte Lanusse céljait. Ezért feltételeket szab a katonai vezetőkkel való kiegyezésre. Mindenekelőtt teljes jogainak helyreál­lítását követeli. Megdöntése után ugyan­is távollétében elítélték hazaárulás miatt és megfosztották katonai rangjá­tól is. A CGT, a perónista szakszerve­zeti központ vezetősége ezen is túlmegy: Lanusséhoz intézett memorandumában felszólította a tábornok-elnököt, hogy hirdessen amnesztiát minden politikai fogoly számára és haladéktalanul bo­csássa szabadon a bebörtönzött munká­sokat. A szakszervezet vezetői sürgették az 1969 júniusában elrendelt rendkívüli állapot megszüntetését és azt, hogy tö­röljék el a halálbüntetést Argentínában. Perón és hívei a jelek szerint szintén végig akarják játszani saját külön poli­­tikai játszmájukat; ennek célja az, hogy minél több engedményre kényszerítsék a kormányzatot. Ezáltal véleményük sze­rint gyengítik a katonai rezsim pozícióit és kedvezőbb körülményeket teremte­nek a vezér hazatéréséhez. A perónista mozgalom hivatalos irá­nyítóinak e taktikázása azonban gya­nakvást kelt radikálisabb csoportjaik­ban. Ezek az elemek azt róják fel a hi­vatalos vezetésnek, hogy alkudozásaival éppen a katonai diktatúra belső megszi­lárdításához nyújt segédkezet. A peró­nisták baloldali szárnya viszont már ko­rábban a kommunistákkal, a szocialis­tákkal és más baloldali csoportokkal kö­tött szövetséget és a chileihez hasonló, de az argentin helyi sajátosságoknak megfelelő népi egység útján véli kive­zetni az országot a mély gazdasági és politikai válságból. Lanusse „megbékélési hadjárata” te­hát minden eddiginél jobban bizonyítja a diktatúra elszigeteltségét és gyengesé­gét. S aligha valószínű, hogy a katonai diktatúra ellen oly elszántan küzdő tö­megeket le lehetne csillapítani olyan parlamentarizmussal, amely csak arra volna alkalmas, hogy új formák közé szorítva átmentse a tábornoki uralmat. ÁRKUS ISTVÁN levingston megbuktatása után beiktatják hivatalába az új argentin katonai juntát. Középen Lanusse altábornagy, a szárazföldi haderő főparancsnoka, az új elnök, mellette a haditengerészet és a légierő főparancsnoka. A főügyész, aki túl sokat tudott A maffia lecsapott , de mikor fognak lecsapni a maffiára? Szicíliában igen sokan tudnak a titok­zatos és mindenható bűnszövetkezetről, a maffiáról, de hallgatnak, mint a sír. Mert aki beszél, arra a sír vár. És aki túl sokat tud, annak meg kell halnia. Ez a maffia törvénye, amelynek pokol­géprobbanások, géppisztolysorozatok, rejtélyes gázolások és felderítetten gyil­kosságok adnak nyomatékot. Pietro Scaglione túl sokat tudott. 1927 óta dolgozott az olasz igazságügyi gépe­zetben, s mindig Szicíliában. Élete és halála egyaránt összefüggött a maffiá­val. 44 esztendő során sok titok őrizője volt, s nemegyszer védelmezte a bűn­­szövetkezet titokzatos urait. A maffia végül mégis lecsapott rá. A módszer annyira jellegzetes volt, hogy Palermóban senki nem kételked­hetett benne, mi történt. Scaglione fő­ügyész villájából a megszokott útvona­lon hajtatott hivatala felé, amikor egy autó hirtelen keresztbe állt a Fiat—1300- as előtt. Utasai golyózáport zúdítottak rá az üvegen keresztül. A főügyész fejét szinte szétloccsantották a lövedékek. Nyomban utána Pietro Scaglione so­főrjével is végeztek, hiszen addigra már ő is túl sokat tudott, látta és felismer­hette a gyilkosokat. Miért került sor erre a gyilkosságra, amely megdöbbentette egész Olaszorszá­got? Pontos választ ma még senki se tud adni erre a kérdésre, de az egyik legvalószínűbb feltevés az, hogy a fő­ügyész útra készült. Kérte áthelyezését és kiszivárgott a hír, hogy rövidesen el­hagyja Szicíliát. És úgy látszik, hogy az elköltözés puszta hírére kimondták rá a halálos ítéletet. Úgy járt, mint évek­kel ezelőtt Tandoy, Trapani megye rendőrfőnöke. Tandoy, mint oly sok szi­cíliai rendőrtiszt, békésen megfért a maffiával. Takargatta ügyeit és nagyon sokszor hallgatott. De végül belefáradt a terhes szolgálatba és elhatározta, hogy Észak-Olaszországba kéri áthelyezését, hogy minél messzebb kerüljön a maf­fiától. De a maffia is tudta, hogy aki ki­bújik a szoros ellenőrzés alól, esetleg később beszélni kezd... Tandoyt elhall­gattatták, hogy még véletlenül se nyit­, hassa ki a száját. Scaglione pontosan ismerte ezt az ügyet, mert ő vezette a nyomozást a rendőrfőnök halála ügyében. Nyilván nagyon is jól tudta, hogyha búcsút mond Szicíliának, egyben talán az életétől is búcsúzik... Nem jószántából kérte te­hát áthelyezését, hanem azért, mert rá­­kényszerítették. Főnökei a Liggio-ügy miatt döntöttek úgy, hogy egy előlépte­téssel összekötött áthelyezéssel mozdít­ják el palermói posztjáról. Ez a Liggio a világháborút követő évek egyik leghírhedtebb gengsztere volt. Luciano Liggio „karrierjét” egy jól megfontolt gyilkossággal kezdte. Azt a Navarra nevű főorvost tette el láb alól, aki — mint utóbb kiderült — a maffia egyik vezére volt, s akinek posztját ez­után gyilkosa kaparintotta meg. Liggio ellen körözőparancsot adtak ki, de ez a körözés 16 évig eredménytelen maradt. A maffiavezér nagyvonalú üzletember­ként vált ismertté, akitől mindenki ret­tegett, mert üzleti vitáira rendszerint egy revolvergolyó tett pontot. A pisztoly ravaszát valamelyik bérgyilkosa húzta meg, de maga is ölt, ha „szükségszerű­nek” látta. Amikor elfogták, Bari város ügyésze kilenc gyilkossággal vádolta , de csak életfogytiglani börtönbüntetést kért ellene. Liggiót Bariban fogták el, a vádiratot azonban „működésének” színhelyén, Palermóban — Scaglione főügyész hivatalában — állították össze. Mégpedig olyan ügyesen, hogy a bíróság a bandavezért „bizonyítékok hiányában” felmentette. Bari ügyésze erre követel­te, hogy Liggiót a társadalmat veszé­lyeztető magatartása miatt legalább he­lyezzék rendőri felügyelet alá. Scaglione az erre vonatkozó határozatot azonban annyi huzavonával, annyi késedelemmel hajtotta végre, hogy a bandavezérnek bőven maradt ideje némi kozmetikai műtétre. Rómában egy magánklinikán megoperáltatta magát, majd címének hátrahagyása nélkül távozott. Azóta is bottal ütik a nyomát. A Liggio-botrány azonban oly nagy port vert fel, hogy nem lehetett eltus­solni. A parlament úgynevezett maffia­­ellenes bizottsága, amely egyébként nyolc éve folytat hosszadalmas vizsgá­latokat a bűnszövetkezet ügyében, kö­vetelte, hogy vonják felelősségre Sca­glione főügyészt. Rejtélyes és befolyásos pártfogói azonban megvédték a felelős­ségre vonást követelő képviselők ellené­ben, majd áthelyeztették. Talán nem tudták, milyen jól „megvédték” ezzel a főügyészt — vagy talán éppen arra gon­doltak, ami azután később be is követ­kezett ... Scaglione halála után az olasz lapok feltárták a főügyész karrierjének né­hány állomását. 1962-ben, röviddel az­után, hogy megbízták a palermói fő­ügyészség vezetésével, az egyik rendőr­tisztviselő hosszú névsort nyújtott át ne­ki. A lista a maffia akkori vezetőit és bűnlajstromát tartalmazta. Az irat azon­ban, süllyesztőbe került: a főügyész író­asztalának legmélyebb fiókjába. Egy év­vel később újabb névsort terjesztettek elő, s ez alkalommal a bűnszövetkezet politikai pártfogóit is felsorolták. Ez a lista is az előző sorsára jutott, de a név­sor összeállítója, Mario Malausa had­nagy most már életével fizetett ügybuz­­góságáért. Három hét telt el a lista át­adása után, amikor gépkocsija szokatlan módon reagált az indítókulcsra: a leve­gőbe röpült. A hadnaggyal együtt az autóban még hat nyomozó lelte halálát. A maffia keze ma mindenütt ott van, ahol sok pénzt lehet keresni. Legfőbb üzletágai a „hagyományos” bűnözéssel függnek össze. Kábítószercsempészet Amerikába? Ez a maffia üzlete. Ciga­rettacsempészés Olaszországba? Ez is a maffia vadászterülete. Prostitúció, leánykereskedelem? Csakis a maffiáé! A módszerek is hagyományosak: a bűn­üldöző szervekbe beépített emberek szolgálják a maffia érdekeit. De jöve­­delmezőek az állítólag „tiszta” üzleti vállalkozások is, különösen, ha a maffia osztozkodik a helyi kiskirályokkal: el­sősorban a telekspekuláció, a közszállí­tás, az élelmiszer-ellátás, az építőipar és a piacellenőrzés van a maffia kezében. A baloldali pártok éles támadásai, a parlamenti viták és az egész olasz köz­véleményt megmozgató tiltakozás és fel­háborodás hullámai, úgy látszik, a ko­rábbiaknál hatékonyabb intézkedésekre késztetik a hatóságokat. A nyomozás ve­zetését kivették a szicíliai ügyészség hatásköréből, és rábízták az észak-olasz­országi Genova főügyészére és rendőr­főnökére. Az első lépést megtették: in­ternálták a maffia 16 általánosan ismert főkolomposát. Az olasz közvélemény most ezt kérdezi: mikor csapnak le a maffiára? A maffia Szicíliának és egész Olasz­országnak valóságos rákfenéje. Csak erélyes intézkedésekkel lehetne kivágni ezt a fekélyt. De nagyon is kérdéses, vajon Scaglione barátaival szemben ké­pesek-e, mernek-e, tudnak-e belevágni a műtétbe Scaglione kollégái ? FALUS GYÖRGY Ennek a Fiat kocsinak az üvegén keresz­tül lőtték le Palermo főügyészét.

Next