Népszabadság, 1971. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
H NIIi m na S ciš zte ‚ Mα н ♦ o‚ «/) o «ca ‚ M) a Z DÉL-AMERIKAI TUDÓSÍTÓNK KOMMENTÁRJA „Megbékélési hadművelet" Argentínában Ongania tábornoknak négy esztendeig sikerült a Rózsaszínű Házban, azaz az argentin elnöki palotában maradnia. Utódja, Levingston tábornok, akit a junta diktatúrán belüli államcsínye az elnöki székbe emelt, csupán kilenc hónapig lehetett Argentína államfője. Vajon Lanusse tábornok, a katonai diktatúra „erős embere”, aki most saját maga vette kezébe az ügyek legfelsőbb szintű intézését, meddig lesz a Rózsaszínű Ház lakója? Két ellenzéki tömörülés A tábornok-elnök a jelek szerint jól tudja, milyen súlyos a katonai junta helyzete. A hatalmon levő főtisztek Levingston elnöksége idején még inkább elszigetelődtek. Az ország gazdasági helyzete rohamosan rosszabbodott. Tavaly az infláció már 21 százalékos volt. Két ellenzéki tömörülés is alakult: a „Nép órája” és az „Argentinok nemzeti összefogása”. A „Nép órája” a perónista mozgalom fő erőit, a radikálisokat és még négy kisebb ellenzéki csoportot egyesít. A tömörülés el akarja érni a parlamentáris rendszer visszaállítását, választásokat szeretne kivívni és azt, hogy az ország kijusson abból a mély gazdasági és politikai válságból, amelybe a katonai diktatúra sodorta. Vezetőinek becslése szerint ez a tömörülésük a legnagyobb politikai erő Argentínában. Ha most demokratikus választásokat tartanának, a „Nép órája” szerintük az összes szavazatok mintegy hetven százalékát szerezhetné meg. A másik nagy ellenzéki szövetség, az „Argentinok nemzeti összefogása” a perónisták baloldali csoportjait, a kommunistákat, a szocialistákat és más baloldali szervezeteket egyesíti. Ez a tömörülés következetesen küzd a katonai rezsim ellen és sztrájkokra, tüntetésekre mozgósítja az argentin munkásosztályt. A szövetség az ellenzéki erők harci központjának szerepét igyekszik betölteni. Felvilágosító és szervező munkája nyomán csupán 1971 első négy hónapjában több mint egymillió argentin dolgozó alkalmazta a sztrájk fegyverét a tábornoki kormányzat ellen. Ongaria idején a katonai junta még annyira biztosnak érezte magát a nyeregben, hogy még csak szót sem ejtett komolyan a választásokról. Levingston már kénytelen volt ígérgetni, de csak négy-öt év eltelte után tartotta „lehetségesnek”, hogy Argentína népe az urnákhoz járuljon. Lanusse viszont már „csak” három évet emleget, amely szerinte szükséges az 1966-os katonai puccs után betiltott politikai pártok újjászervezésére és újak alakítására. Persze e három évre nem a politikai pártok felélesztése miatt van szükség, hiszen e pártok nemcsak léteznek és működnek, bár illegálisan, hanem képesek hatékony tömörülések létrehozására is. A több esztendős haladékra a katonai diktatúrának van szüksége, hogy átmentse önmagát az eljövendő parlamentarizmus keretei közé is. Ezért világos, hogy a tábornokok legszívesebben csupán látszatengedményeket tennének és az általuk majdan engedélyezett politikai pártokat a diktatúra engedelmes eszközeivé szeretnék változtatni. Olyan gépezetekké, amelyek befelé és kifelé egyaránt megadnák az annyira nélkülözött „demokratikus” színezetet a katonai vezetésnek. Levingston és az őt támogató főtiszti csoportosulás éppen ezt akarta megvalósítani. Lanusse hívei viszont realistábbak voltak és vezérükkel együtt felismerték: ha nem adnak bizonyos korlátozott, de tényleges engedményeket, a két ellenzéki szövetség olyan erővé válik, hogy képes lesz a néptömegek mozgósítására, s ezek a tömegek elsöpörhetik a katonai rezsimet. A Lanussecsoport a fő veszélynek „Az argentinok nemzeti összefogása” viharos fejlődését látta, és úgy vélte, hogy az ellenzék megosztása végett a „Nép órája” nevű tömörüléssel kell alkut keresnie. Perón hazatérhet Lanusse, hogy eloszlassa a „Nép órája” bizalmatlanságát, kormányának belügyminiszterévé azt a radikális párti Arturo Mar Roigot nevezte ki, aki az 1966-os államcsíny után feloszlatott parlament elnöke volt. Több tapogatózó tárgyalás után Paladino (Perón 1955-ben megdöntött és jelenleg Madridban élő argentin elnök főmegbízottja) ismét repülőgépre ült, hogy már ötvenkilencedszer vezéréhez utazzon és személyesen számoljon be az új fejleményekről. A katonai junta érzékeltette: ha a „belső megbékélés” úgy kívánja, nem zárkózik el az elől sem, hogy Perón visszatérhessen Buenos Airesbe. Lanusse ezzel a merész sakkhúzással kihívta maga ellen a főtisztek egy részét, akiknek szemében még mindig vörös posztó Perón személye. A tábornokelnök azonban, akit négy esztendőn át Perón börtönében tartottak, arra számít, hogy ezzel az engedménnyel leszereli a „Nép órája” híveinek ellenzékieskedését. Arra számít, hogy a hazájától régóta elszakadt, megöregedett, a politikai viszonyokat csak főmegbízottjának kéthónapos beszámolóiból ismerő egykori elnök hazatérése után gyorsan elveszti maradék népszerűségét, s mozgalma, melyet csak a távol levő vezér személyes nimbusza tart össze, gyorsan széthullik majd. S az így támadt zavaros helyzetben a katonai vezetés könnyebben tud majd paktumot kötni a szétzilálódott „Nép órája” tömörülés alkudozásra kész vezetőivel. A kiegyezés feltételei Perón azonban, úgy látszik, felismerte Lanusse céljait. Ezért feltételeket szab a katonai vezetőkkel való kiegyezésre. Mindenekelőtt teljes jogainak helyreállítását követeli. Megdöntése után ugyanis távollétében elítélték hazaárulás miatt és megfosztották katonai rangjától is. A CGT, a perónista szakszervezeti központ vezetősége ezen is túlmegy: Lanusséhoz intézett memorandumában felszólította a tábornok-elnököt, hogy hirdessen amnesztiát minden politikai fogoly számára és haladéktalanul bocsássa szabadon a bebörtönzött munkásokat. A szakszervezet vezetői sürgették az 1969 júniusában elrendelt rendkívüli állapot megszüntetését és azt, hogy töröljék el a halálbüntetést Argentínában. Perón és hívei a jelek szerint szintén végig akarják játszani saját külön politikai játszmájukat; ennek célja az, hogy minél több engedményre kényszerítsék a kormányzatot. Ezáltal véleményük szerint gyengítik a katonai rezsim pozícióit és kedvezőbb körülményeket teremtenek a vezér hazatéréséhez. A perónista mozgalom hivatalos irányítóinak e taktikázása azonban gyanakvást kelt radikálisabb csoportjaikban. Ezek az elemek azt róják fel a hivatalos vezetésnek, hogy alkudozásaival éppen a katonai diktatúra belső megszilárdításához nyújt segédkezet. A perónisták baloldali szárnya viszont már korábban a kommunistákkal, a szocialistákkal és más baloldali csoportokkal kötött szövetséget és a chileihez hasonló, de az argentin helyi sajátosságoknak megfelelő népi egység útján véli kivezetni az országot a mély gazdasági és politikai válságból. Lanusse „megbékélési hadjárata” tehát minden eddiginél jobban bizonyítja a diktatúra elszigeteltségét és gyengeségét. S aligha valószínű, hogy a katonai diktatúra ellen oly elszántan küzdő tömegeket le lehetne csillapítani olyan parlamentarizmussal, amely csak arra volna alkalmas, hogy új formák közé szorítva átmentse a tábornoki uralmat. ÁRKUS ISTVÁN levingston megbuktatása után beiktatják hivatalába az új argentin katonai juntát. Középen Lanusse altábornagy, a szárazföldi haderő főparancsnoka, az új elnök, mellette a haditengerészet és a légierő főparancsnoka. A főügyész, aki túl sokat tudott A maffia lecsapott , de mikor fognak lecsapni a maffiára? Szicíliában igen sokan tudnak a titokzatos és mindenható bűnszövetkezetről, a maffiáról, de hallgatnak, mint a sír. Mert aki beszél, arra a sír vár. És aki túl sokat tud, annak meg kell halnia. Ez a maffia törvénye, amelynek pokolgéprobbanások, géppisztolysorozatok, rejtélyes gázolások és felderítetten gyilkosságok adnak nyomatékot. Pietro Scaglione túl sokat tudott. 1927 óta dolgozott az olasz igazságügyi gépezetben, s mindig Szicíliában. Élete és halála egyaránt összefüggött a maffiával. 44 esztendő során sok titok őrizője volt, s nemegyszer védelmezte a bűnszövetkezet titokzatos urait. A maffia végül mégis lecsapott rá. A módszer annyira jellegzetes volt, hogy Palermóban senki nem kételkedhetett benne, mi történt. Scaglione főügyész villájából a megszokott útvonalon hajtatott hivatala felé, amikor egy autó hirtelen keresztbe állt a Fiat—1300- as előtt. Utasai golyózáport zúdítottak rá az üvegen keresztül. A főügyész fejét szinte szétloccsantották a lövedékek. Nyomban utána Pietro Scaglione sofőrjével is végeztek, hiszen addigra már ő is túl sokat tudott, látta és felismerhette a gyilkosokat. Miért került sor erre a gyilkosságra, amely megdöbbentette egész Olaszországot? Pontos választ ma még senki se tud adni erre a kérdésre, de az egyik legvalószínűbb feltevés az, hogy a főügyész útra készült. Kérte áthelyezését és kiszivárgott a hír, hogy rövidesen elhagyja Szicíliát. És úgy látszik, hogy az elköltözés puszta hírére kimondták rá a halálos ítéletet. Úgy járt, mint évekkel ezelőtt Tandoy, Trapani megye rendőrfőnöke. Tandoy, mint oly sok szicíliai rendőrtiszt, békésen megfért a maffiával. Takargatta ügyeit és nagyon sokszor hallgatott. De végül belefáradt a terhes szolgálatba és elhatározta, hogy Észak-Olaszországba kéri áthelyezését, hogy minél messzebb kerüljön a maffiától. De a maffia is tudta, hogy aki kibújik a szoros ellenőrzés alól, esetleg később beszélni kezd... Tandoyt elhallgattatták, hogy még véletlenül se nyit, hassa ki a száját. Scaglione pontosan ismerte ezt az ügyet, mert ő vezette a nyomozást a rendőrfőnök halála ügyében. Nyilván nagyon is jól tudta, hogyha búcsút mond Szicíliának, egyben talán az életétől is búcsúzik... Nem jószántából kérte tehát áthelyezését, hanem azért, mert rákényszerítették. Főnökei a Liggio-ügy miatt döntöttek úgy, hogy egy előléptetéssel összekötött áthelyezéssel mozdítják el palermói posztjáról. Ez a Liggio a világháborút követő évek egyik leghírhedtebb gengsztere volt. Luciano Liggio „karrierjét” egy jól megfontolt gyilkossággal kezdte. Azt a Navarra nevű főorvost tette el láb alól, aki — mint utóbb kiderült — a maffia egyik vezére volt, s akinek posztját ezután gyilkosa kaparintotta meg. Liggio ellen körözőparancsot adtak ki, de ez a körözés 16 évig eredménytelen maradt. A maffiavezér nagyvonalú üzletemberként vált ismertté, akitől mindenki rettegett, mert üzleti vitáira rendszerint egy revolvergolyó tett pontot. A pisztoly ravaszát valamelyik bérgyilkosa húzta meg, de maga is ölt, ha „szükségszerűnek” látta. Amikor elfogták, Bari város ügyésze kilenc gyilkossággal vádolta , de csak életfogytiglani börtönbüntetést kért ellene. Liggiót Bariban fogták el, a vádiratot azonban „működésének” színhelyén, Palermóban — Scaglione főügyész hivatalában — állították össze. Mégpedig olyan ügyesen, hogy a bíróság a bandavezért „bizonyítékok hiányában” felmentette. Bari ügyésze erre követelte, hogy Liggiót a társadalmat veszélyeztető magatartása miatt legalább helyezzék rendőri felügyelet alá. Scaglione az erre vonatkozó határozatot azonban annyi huzavonával, annyi késedelemmel hajtotta végre, hogy a bandavezérnek bőven maradt ideje némi kozmetikai műtétre. Rómában egy magánklinikán megoperáltatta magát, majd címének hátrahagyása nélkül távozott. Azóta is bottal ütik a nyomát. A Liggio-botrány azonban oly nagy port vert fel, hogy nem lehetett eltussolni. A parlament úgynevezett maffiaellenes bizottsága, amely egyébként nyolc éve folytat hosszadalmas vizsgálatokat a bűnszövetkezet ügyében, követelte, hogy vonják felelősségre Scaglione főügyészt. Rejtélyes és befolyásos pártfogói azonban megvédték a felelősségre vonást követelő képviselők ellenében, majd áthelyeztették. Talán nem tudták, milyen jól „megvédték” ezzel a főügyészt — vagy talán éppen arra gondoltak, ami azután később be is következett ... Scaglione halála után az olasz lapok feltárták a főügyész karrierjének néhány állomását. 1962-ben, röviddel azután, hogy megbízták a palermói főügyészség vezetésével, az egyik rendőrtisztviselő hosszú névsort nyújtott át neki. A lista a maffia akkori vezetőit és bűnlajstromát tartalmazta. Az irat azonban, süllyesztőbe került: a főügyész íróasztalának legmélyebb fiókjába. Egy évvel később újabb névsort terjesztettek elő, s ez alkalommal a bűnszövetkezet politikai pártfogóit is felsorolták. Ez a lista is az előző sorsára jutott, de a névsor összeállítója, Mario Malausa hadnagy most már életével fizetett ügybuzgóságáért. Három hét telt el a lista átadása után, amikor gépkocsija szokatlan módon reagált az indítókulcsra: a levegőbe röpült. A hadnaggyal együtt az autóban még hat nyomozó lelte halálát. A maffia keze ma mindenütt ott van, ahol sok pénzt lehet keresni. Legfőbb üzletágai a „hagyományos” bűnözéssel függnek össze. Kábítószercsempészet Amerikába? Ez a maffia üzlete. Cigarettacsempészés Olaszországba? Ez is a maffia vadászterülete. Prostitúció, leánykereskedelem? Csakis a maffiáé! A módszerek is hagyományosak: a bűnüldöző szervekbe beépített emberek szolgálják a maffia érdekeit. De jövedelmezőek az állítólag „tiszta” üzleti vállalkozások is, különösen, ha a maffia osztozkodik a helyi kiskirályokkal: elsősorban a telekspekuláció, a közszállítás, az élelmiszer-ellátás, az építőipar és a piacellenőrzés van a maffia kezében. A baloldali pártok éles támadásai, a parlamenti viták és az egész olasz közvéleményt megmozgató tiltakozás és felháborodás hullámai, úgy látszik, a korábbiaknál hatékonyabb intézkedésekre késztetik a hatóságokat. A nyomozás vezetését kivették a szicíliai ügyészség hatásköréből, és rábízták az észak-olaszországi Genova főügyészére és rendőrfőnökére. Az első lépést megtették: internálták a maffia 16 általánosan ismert főkolomposát. Az olasz közvélemény most ezt kérdezi: mikor csapnak le a maffiára? A maffia Szicíliának és egész Olaszországnak valóságos rákfenéje. Csak erélyes intézkedésekkel lehetne kivágni ezt a fekélyt. De nagyon is kérdéses, vajon Scaglione barátaival szemben képesek-e, mernek-e, tudnak-e belevágni a műtétbe Scaglione kollégái ? FALUS GYÖRGY Ennek a Fiat kocsinak az üvegén keresztül lőtték le Palermo főügyészét.