Népszabadság, 1971. augusztus (29. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-28 / 202. szám

1971. augusztus 28. szombat BARABÁS TIBOR 60 ÉVES E köszöntő sorok elejére kíván­kozik: azok közé tartozik, akik szám­ára az alkotás mindig egyet jelentett a társadalmi haladás, a közélet szolgálatával. S nem­csak írásairól van szó; ők­ként vállalt, tudatos életformájáról, magatartásáról, szerepéről, min­denekelőtt: ott lenni, cselekedni, tenni a jó ügyért, az embertelen­ség ellen, a szocialista közössé­gért. Az emberi és írói felelősséget, a tudatos felismerést és tájéko­zódási készséget jelzi, hogy fia­tal kora, a harmincas évek óta részt vesz a munkármozgalom­­ban. És miután az emberi meg­aláztatásokból, a Bécs környéki haláltáborból a szovjet katonák kiszabadították — írásaival, munkájával, megsokszorozott energiáival vett részt az ország építésében­, a szocializmus szol­gálatában. Közéleti funkcióiban, egy időben az írószövetség főtit­káraként, máskor pártf­unkcio­­náriiuskén­t ugyanazon eszmékért állt sorompóba, mint sokrétű ér­deklődésiben fogant írásaival. Ezért tüntették ki Koss­­uth-díj­­jal, mnem az olvasók táborának szeretet© is. Érdekes írói arckép Barabás Tiboré: az egyszerű embereit problémái, a szeretettel és meleg Humorral rajzolt mun­kásarcok csakúgy helyet kérnek benne, mint a forradalmi múlt kissze­­repű katonáinak és történelmet formáló hőseinek ábrázolása. Néhány esztendeje megkérdez­ték tőle, miért írt regényt Remb­randtról. Ezt válaszolta: „Ezt az életrajzot azért írtam meg, mert úgy gondolom, kevesen érzik azt a tragikus küzdelmet, amellyel a művész a művet létrehozza. Ez a harc mindig konkrétan magába sűríti a kor ellentmondásait és a szellem egyetemes törekvéseinek tragikus konfliktusait. Remb­randt az én számomra annak a művésznek a jelképe, aki inkább a Rosengracht nyomorúságát vá­lasztja, semmint a művészet tra­gikus igazságától elforduló vá­rosi polgárok hatalmi diktátu­mát.” Úgy látszik, hogy ez a fajta küzdelem és emberi tartás vonta az író érdeklődési körébe Mozartot, Beethovent, Chopint, Apáczai Csere Jánost vagy éppen a magyar történelem Rákóczi Ferencét. Műved jegyzékét meg sem kí­sérelhetjük felsorolni, de bizo­nyára so­k olvasó őrzi emlékeze­tében a Török daráló vagy az Egy címíró emlékiratai öniróniával, humorral, él eti­smer­etted átszőtt történeteit, nagy sikerű filmjét, a Rákóczi hadnagyát, vagy éppen az Aranyfácán című tv-játékát. A sok műfajú életmű felsorolása közel sem teljes, pedig ide kí­vánkoznék Barabás Tábor élénk közéleti reagálása nyomain, szüle­tett sok-sok újságcikk, esszé, úti­rajz is. Gazdag termésű, becsülendő és tapasztalt életmű állomására ér­kezett Barabás Tibor. Szeretettel köszön­tjük 60. születésnapján, jó egészséget és további alkotói gazdagságot kívánva neki. Indul az Iskolatelevízió Huszonötezer műsorpercben 11 tantárgyat tanít az 1971—72-es tanévben az Iskolatelevízió. Az új tanévben már csaknem valameny­­nyi tantárgyhoz kapcsolódik vala­milyen adássorozat. Az idén elő­ször bekapcsolják a magyar iro­dalom oktatásába a nyolcadiko­sokat is, az általános iskola alsó tagozatai számára pedig nemsoká­ra új mezőgazdasági programok kerülnek képernyőre. Az első fél­év két osztályfőnöki órája érde­kes témájával hívja fel magára a figyelmet: az egyik az ifjúkori bűnözés, a másik az állampolgári felelősség problémájával foglalko­zik. látják — ez a következő rész mondani­valój­a. Május végén megjelent a ké­pes-színes riport a Nők Lapjá­ban, s nyomában megjelentek a műgyűjtők a salgótarjáni Ci­gánydombon. Azok a „műpárto­­lók” lepték el személyesen és levélben, távirati ajánlatokkal és üzenetekkel Balázs János por­táját, akik — adataim vannak, konkrét statisztikám persze nin­csen — hasonló kufár módsze­rekkel dongják körül a hivatásos művészetet is, kihasználva jóhi­szeműséget és pillanatnyi szorult helyzetet, élhetetlenséget és hiú­ságot Hogyne jelentek volna meg a kunyerálók és a jószima­­túak, a szemérmet fán árakat ajánlók és a „Jánosbácsizó” hí­zelgők Balázs János környékén, mikor eredeti, különleges művé­szetet is, avatatlan, járatlan művészt is remélhettek. Nem is csalódtak. Vihették a képeket, először „barátságból’­, legfeljebb pár filléres ecsettel, festékkel fi­zetve érte, később, ahogy Balázs János magához tért az első ro­ham után, már pénzért, de po­tom pénzért vihették, két-há­­romszáz-ötszáz forintot fizetve nagy­lelkűen olyan művekért, amikről maguk is tudták, hogy értékük máris ennek ötszöröse. Hogy mennyi képet vittek el így, s kik, azt Balázs János ma már nem tudja megmondani. Nyomokat csak azok a levélírók hagytak maguk után, akik annyi fáradságot sem vettek, hogy személyesen jöjjenek a potyára, s kunyeráló leveliben örökítették meg saját meg a nyomtalanul el­tűnő társaik lelkivilágát. „Vásá­rolni nemigen tudok szerény ta­nítói nyugdíjamból’’ — írja az esztergomi műgyűjtő, felsorolva nyolc-tíz-tizenkét klasszikusnak számító modern mestert, aki mégiscsak megtalálható eszerint nem éppen szegényes gyűjtemé­nyében — „ha juttat valamit, János bácsi, tessék csak portósan feladni, csomagk­ént ’. „János bá­csi nagy örömet szerezne nekem, ha a nekem szánt valamilyen képét postára tenné, nem kell kifizetni a postaköltséget sem, csak úgy portósan adná fel, majd én kifizetem” — így a másik nagylelkű ajánlat, s íme egy­­harmadik, ez irodalmi és szív­hez szóló, mert „ciganológus” ■írta, „és kérésem, hogy lepjen meg egy olyan festménnyel, ame­lyet onnan belülről — a belső látószög külön dimenziójából — préselt ki a cigányélet, az em­berélet hiábavaló örök küzdésé­ből.” Jöttek szobrászok, jöttek „festőkolégák”, akik saját kép­pel akartak fizetni a putri lakó­jának, jött a műkereskedelmi cég ügynöke, ,,magánemberként”, jó üzletet remélve — de az egy­nek sem jutott eszébe, hogy egy kenyéren és levesen, élő ember szellemi termékét — kereskedel­mileg is értékes szellemi termé­két — akarja potyán megszerez­ni. És az állami szervek? — kér­dezhette a már eddig is türel­metlen olvasó —, hol maradtak a szocialista intézmények ebben a tipikusan kapitalista, „ősi tehet­­séget” tönkretevő és kihasználó harácsolásban? Nos, a szocialista intézmények hamar megjelentek, és akarva­­akaratlanul asszisztáltak ehhez a rút processzushoz. A Nemzeti Galéria, a salgótarjáni tanács és a művelődési központ például kiállítást rendezett Balázs Já­nos műveiből, óriási sikerrel. A kiállításon sem az említett há­rom intézmény, sem más közü­l két egyetlen képet sem vásárolt. (A városi tanács munkatársai azt mondják, „terven felüli kiállí­tás” volt ez, nem maradt vásár­lási keretük, de gyanítom — csak gyanítom —, hogy nem ez ivott az egyetlen ok. Hallottam, tö­bb forrásból is, hogy a város iművészközvéleimény© kezdetben nagyon rosszallta a tár­latot, tar­tok tőle, ha a szakmai közvéle­mény nem ellenséges, talán „ter­ven felül” is talál vásárlási ösz­­szeget a művészetre egyébként sóikat áldozó salgótarjáni tanács. Nekik mindenesetre mentségük lehet a szakmai tanácstalanság, jóindulatuk bizonyítéka pedig az, hogy képvásárlás helyett szo­ciális segélyt utaltak ki Balázs Jánosinak. (Amit ő — igaza van, nem erre van szüksége — viisz­­szautasítot­t.) Ám mi a mentség és hol a jóindulat jele a Nemzeti Galéria esetében, ahol már hónapok óta őriznek másfél-két tucat Balázs­­képet, anélkül, hogy egy fillért is fizetnének festőjüknek? Egyetlen utalást találtam Balázs János le­velezésében, ebben azt ajánlja a Nemzeti Galéria munkatársa, hogy „a 32 árat Maga szabja meg”. Ugyan, hány hivatásos művész­nek tett már ilyen nagyvonalú ajánlatot a köztudomásúan ára­zott műveket vásárló múzeum, mint az árakat nem ismerő fes­tőnek? Megjelent egy könyvkiadó is, pontosabban egy könyvkiadóra hivatkozva a cég egyik szerkesz­tője, akit minden átvételi elis­mervény és műtárgyjegyzék nél­kül autóra rakott egy sereg ké­pet, hogy lefotózza, úgymond, könyvet ír Balázs Jánosiról. A képeket azóta visszakapta­, de szerzői jogdíjról szó sincs, majd csak, ha megjelenik a könyv , ha megjelenik. Fizet a filmgyár is, amely elvitt húsznál több ké­pet forgatáshoz, s ugyancsak fi­zet tisztességes kölcsöndíjat, ha a forgatást befejezte. Ennyi hivatalos erkölcsi elis­merés, ennyi hivatalos nemfize­tés után természetes, hogy az ál­lami fölkarolások kiszolgáltatják Balázs Jánost az egyéni hará­­csolóknak. Kiszolgáltatják, mert egyrészt valamiből élnie is kell, s a szégyentelenül olcsó maszek­­képárak is árak, ha más nincs. Éis kiszolgáltatják, mert sosem kapott még hivatalos helyről va­lódi, millió hor­ioráriumot, s így nem mert magánvásárlóitól sem annyit kérni, amennyit kérhetett volna. S így festhet nálunk egy „őste­­hetség” felfedezése 1971-ben. De hagyjuk az erkölcsi tanulságokat, maradjunk a gyakorlati követ­keztetéseknél. Hogy a honorá­riummal, képárral tartozó állami intézményeiknek sürgősen, min­den bürokráciát és „ügymenetét” mellőzve fizetni kötelességük, — ez cs­ak az egyik, magától értető­dő tanulság. A másikat a salgó­tarjáni tanács- és pártszervek kulturális vezetőinek ajánljuk: ne tűrjék Balázs János kizsák­mányolását, becsapását, viseljék úgy gondját ennek a különleges tehetségnek, ahogy gondját vise­lik egyébként a művészetnek Salgótarjánban. Aztán Salgótar­jánon túl, talán Budapesten is tenni kellene valamit. Például lezsűriztetni a képeket, megszab­ni a tisztességes árat, megmon­dani ezt a festőnek, esetileg hi­vatalos műkereskedelemnek köz­beavatkozni a sanda magán-mű­kereskedelem előtt. És végül: szeretném lebeszélni a fenti sorok után éiszíbekapókat. Akik ezt olvassák, ne tóduljanak lemét Balázs Jánosihoz, olcsó kép­­vásárlás reményében, mint tették az első riport után. Először is igyekeztünk megmagyarázni Ba­lázs Jánosnak, hogy a képek mennyit érnek, mennyit kérjen, másodszor a festőnek budapesti, külföldi kiállítást ígértek, most arra készül, és nem ad el képet. Egyébként pedig elege van az utóbbi hónapok sáskajárásából, nem hajlandó vendéget fogadni, csömört kapott az emberektől. Nem is tudja, mennyi oka van rá. Rózsa Gyula NÉPSZABADSÁG * Új tanév a József Attila Szabadegyetemen növekedésével ismételte­n bizo­nyítja, hogy a tömegkommuniká­ciós eszközök rohamos fejlődése sem pótolhatja a művelődés köz­vetlen előadása® formáját. A júniusban befejeződött évad­ban 10 500 hallgató több mint 3600 társadalomtudományi, iro­dalmi, művészeti, természe­ttudo­­mányos és műszaki témájú elő­adáson vett részt. (A létszám csaknem 1000 fővel haladja meg a megelőző évit.) Ha figyelembe vesszük az egy-egy téma iránt érdeklődő, nagyszámú alkalmi hallgatóságot is , a szabad­egyetem látogatottsága a húsz­ezer főt is meghaladja. Dr. Kontra György, a József Attila Szabadegyetem Tanácsá­nak alelnök­e saj­tótá­jékozta­tón is­mertette az 1971—72-es tanév programját. Eszerint az új okta­tási évben 24 társadalomtudomá­nyi, 15 irodalmi, 22 művészeti, 15 természettudományi, 3 speciális témájú (művészettörténet — titkárnőképző — a gyors olvasás ■módszerei) és egy néprajzi soro­zat témá­­iban válogathatnak a hallgatók. A témák, ez előadások fele eddig még nem szerepelt a programban­, s a különböző tu­dományágaik új elméleti és­ gya­korlati eredményeivel ismerteti meg a részvevőket. Érdeklődésre tarthat számot az Első kéziből című sorozat, amelyben a sajtó, a rádiió, a televízió külpolitikai munkatársai, az egyetemek ok­­tatói külföldi út­jukról visszatér­ve számolnak majd be legfris­sebb élményeikről. Ugyancsak érdekesnek ígérkezik az a ter­mészettudományi kollégium, melynek keretében a biolólgia­­tudományok kutatói avatják be a részvevőket munkásságuk tit­kaiba. Az előzetes felmérések szerint az új évadban is mintegy húsz­ezer állandó és alkalmi hallga­tóra számítanak. Az egyetem ta­nácsa­­a részletes programot kü­­löntájékoztatóban jelentette meg. Az októbertől júniusig tar­tó sorozatok általában kétheten­ként egy, évenként 14—16 két­órás előadásiból állna­k. A rend­szeres látogatók az év végén lá­togatási bizonyítványt kapnak. A szabadegyetemre szeptember 1. és 22. között, naponta 15-től 19 óráig lehet beiratkozni a TIT budapesti szervezetében, VIII., Múzeum u. 7. szám alatti (Tudósítónktól.) Kétségtelen, hogy az iskolán kívüli művelődés egyik legfonto­sabb szervezeti formája a több mint másfél évtizedes múltú Jó­zsef Attila Szabadegyetem, amely hallgatói létszámának állandó 7 ÖRKÉNY ISTVÁN: IDŐRENDBEN Hogy én miért nem találtam magamra, arról sejtelmem sincs — írta öt évvel ezelőtti kö­tetének előszavában. Azóta vitat­hatatlanul magára talált: a leg­utóbbi évek­ magyar prózájában aligha volt látványosabb ese­mény, mint éppen Örkény István magára találása, írói reneszánsza. Évtizednyi hosszú hallgatás (1956 —1966) után évente egy kötet és szenzáció, a Tótéle világsikere, készülő új bemutató, készülő új regény ... S most megjelent idő­rendben a novellaíró önéletrajza, a válogatott kötet is. Nem ez az első önéletrajzi jel­legű novellaválogatása. 1948-ban a Budai böjt már ilyen volt: be­mutatta, hogyan sodródott Ör­kény (és nemzedéke) a polgári élet védettségéből védtelenül a hábo­rúba, a játékból a valóságba, a könnyed szürrealizmusból a sú­lyos, realista epikába. A Hóvihar­ban (1954) fellendülő ívét rajzolta meg az életúin­ak, a háborús évek és novellák gyásza, fojtottsága mint háttér még inkább kiemelte itt az 1949—53-as írások dekorált vidámságát, az optimista pályaké­pet. Hosszú szünet után a Jeru­zsálem hercegnője (1966) tíz év kísérleteinek folyamatát rögzítet­te, s valójában az egész életút élményeit új írói látásmód sze­rint újrarendszerezte. A Nászuta­sok a légypapíron (1967) alcíme: „Humorom önéletrajza”; a szerző groteszk, fekete humoráé. S ha gondosan megnézzük, az Egyper­ces novellák gyűjteménye is írói „önéletrajz”: maga teremtette mű­fajban, kegyetlen racionalizmussal életélményeit fogalmazza újra, a gyermekkoriaktól a háborún át az aktuális élményekig (Mi ez? Mi ez?) s tovább (A végső k­érdésig, a Bevégzetlen ragozásig). Tehát majdnem mindegyik kö­tete: válogatás, önéletrajz. Az Időrendben mégis más jellegű könyv, mint bármelyik előtte. Érezni a kötet egészén (pedig az egyes írásokat olvasva szinte hi­hetetlen), hogy hatvanadik élet­évéből néz vissza a szerző. Nem a realista vagy a groteszk-abszt­­raháló tendenciákat csoportosítja, nem „az egyik” vagy „másik” Ör­kényt mutatja, hanem az írót ma­gát. Ahogyan mai ítélkező értel­me fölbecsüli eddigi élete „ösz­­szes szerzeményeit”. M­egdöbbentőbb ez a leltár, mint a „programos” gyűjte­ményeké. Talán épp azért, mert a kor és az író nyughatatlansága jóvoltából oly zegzugos és válto­zatos pályája a szigorú önváloga­tó keze nyomán most szívszorí­­tóan a lényegre — a tanulságra — egyszerűsödik. Ha a kötetzáró Válogatott egyperces novellákat nem tekintjük, mindössze hat rö­vid ciklus. S az is milyen egy­­vonalú, milyen áttekinthető! Fiatalkoromból (1938—41) cí­men tíz rövid novella — pálya­kezdő kötetként ma is nagy si­ker volna —, meggyőző bizonyság, hogy Örkény már akkor nagyon jól tudta, amit tíz évvel (saját íté­lete szerint) később „mintha elfe­lejtett volna”: a „képtelen való­ság” tömör, groteszk, eredeti áb­rázolását, víziókban sejtetve a valóságban következőket (Állat­­mese, Tengertánc). A Háborús évek (1942—47) következtek, és ebben a magyar front- és fogság­irodalom talán legjobb novellái (Születésnap, Idegen föld, Bubi). Hazatérve (1948—50): szarkaszti­kus végítélet a régi magyar tár­sadalom fölött (A Hunnia Csöb­ö­­dön, Budai böjt), valamint a szá­zad legnagyobb bűnében, a fasiz­musban, a háborúban akár csak tehetetlenségükkel részesek és az áldozatok életfogytiglan rendez­­hetetlen együttélésének konfliktu­sai (Szédülés, Asszonyok éjszaká­ja, Gyerekjáték). Az ötvenes évek novellái között nem szere­pelnek azok, melyekben akkor a jelzett konfliktusok (és minden más konfliktus) gyors, harmoni­kus megoldását elgondolta, így ezt az időszakot itt inkább az írói munka és lét néhány gunyoro­san felcsillanó „ezüstpisztrángja” képviseli (Egy noteszlap, Megve­szem a könyvem, Sirató). Utána a hosszú válság, a vívódás ered­ményeként az 1957—58-ban ké­szült, de csak később megjelent Hódolat Kafkának ciklus. S végül a Hatvanas évek, azok, melyekben Örkény egypercesekben és hosz­­szabb remekművekben, a Totók­ban, a Macskajátékban igazán ma­gára talált — azaz: visszatalált fiatal kora remek stílusához, szo­­rongatóan groteszk látás- és áb­rázolásmódjához, de úgy, hogy az egykori ötleteket most már a szá­zad legsúlyosabb élményekkel terhelt nemzedékének tapasztala­ta, bölcsessége — nemegyszer — csalódottsága — gravitálja. L­ogikus életmű. Végigtekintve rajta látszik, hogy Örkény, — bár gyakran látszott aszociá­lisnak, mert a végletes helyzetbe vetett egyes ember érdekelte — egyébről sem írt, mint nemzedé­ke, vagyis egy közösség valóságos sorsélményeiről. Gyakran látszott antihumanistának, ■ mert kegyet­lennek, komisznak ábrázolta az embert — reális élményei és nem alaptalan aggódásai kényszerítet­ték erre. — Nem szocialista rea­lista — ha e fogalom mai értel­mében benne tudjuk egy határo­zott eszmerendszer jövőbe néző optimizmusát, pátoszát. De realis­ta, mégpedig történelmileg és tár­sadalmilag realista , absztraháló műveiben is. (Magvető) Szabó B. István

Next