Népszabadság, 1971. augusztus (29. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-28 / 202. szám
1971. augusztus 28. szombat BARABÁS TIBOR 60 ÉVES E köszöntő sorok elejére kívánkozik: azok közé tartozik, akik számára az alkotás mindig egyet jelentett a társadalmi haladás, a közélet szolgálatával. S nemcsak írásairól van szó; őkként vállalt, tudatos életformájáról, magatartásáról, szerepéről, mindenekelőtt: ott lenni, cselekedni, tenni a jó ügyért, az embertelenség ellen, a szocialista közösségért. Az emberi és írói felelősséget, a tudatos felismerést és tájékozódási készséget jelzi, hogy fiatal kora, a harmincas évek óta részt vesz a munkármozgalomban. És miután az emberi megaláztatásokból, a Bécs környéki haláltáborból a szovjet katonák kiszabadították — írásaival, munkájával, megsokszorozott energiáival vett részt az ország építésében, a szocializmus szolgálatában. Közéleti funkcióiban, egy időben az írószövetség főtitkáraként, máskor pártfunkcionáriiusként ugyanazon eszmékért állt sorompóba, mint sokrétű érdeklődésiben fogant írásaival. Ezért tüntették ki Kossuth-díjjal, mnem az olvasók táborának szeretet© is. Érdekes írói arckép Barabás Tiboré: az egyszerű embereit problémái, a szeretettel és meleg Humorral rajzolt munkásarcok csakúgy helyet kérnek benne, mint a forradalmi múlt kisszerepű katonáinak és történelmet formáló hőseinek ábrázolása. Néhány esztendeje megkérdezték tőle, miért írt regényt Rembrandtról. Ezt válaszolta: „Ezt az életrajzot azért írtam meg, mert úgy gondolom, kevesen érzik azt a tragikus küzdelmet, amellyel a művész a művet létrehozza. Ez a harc mindig konkrétan magába sűríti a kor ellentmondásait és a szellem egyetemes törekvéseinek tragikus konfliktusait. Rembrandt az én számomra annak a művésznek a jelképe, aki inkább a Rosengracht nyomorúságát választja, semmint a művészet tragikus igazságától elforduló városi polgárok hatalmi diktátumát.” Úgy látszik, hogy ez a fajta küzdelem és emberi tartás vonta az író érdeklődési körébe Mozartot, Beethovent, Chopint, Apáczai Csere Jánost vagy éppen a magyar történelem Rákóczi Ferencét. Műved jegyzékét meg sem kísérelhetjük felsorolni, de bizonyára sok olvasó őrzi emlékezetében a Török daráló vagy az Egy címíró emlékiratai öniróniával, humorral, él etismeretted átszőtt történeteit, nagy sikerű filmjét, a Rákóczi hadnagyát, vagy éppen az Aranyfácán című tv-játékát. A sok műfajú életmű felsorolása közel sem teljes, pedig ide kívánkoznék Barabás Tábor élénk közéleti reagálása nyomain, született sok-sok újságcikk, esszé, útirajz is. Gazdag termésű, becsülendő és tapasztalt életmű állomására érkezett Barabás Tibor. Szeretettel köszöntjük 60. születésnapján, jó egészséget és további alkotói gazdagságot kívánva neki. Indul az Iskolatelevízió Huszonötezer műsorpercben 11 tantárgyat tanít az 1971—72-es tanévben az Iskolatelevízió. Az új tanévben már csaknem valamenynyi tantárgyhoz kapcsolódik valamilyen adássorozat. Az idén először bekapcsolják a magyar irodalom oktatásába a nyolcadikosokat is, az általános iskola alsó tagozatai számára pedig nemsokára új mezőgazdasági programok kerülnek képernyőre. Az első félév két osztályfőnöki órája érdekes témájával hívja fel magára a figyelmet: az egyik az ifjúkori bűnözés, a másik az állampolgári felelősség problémájával foglalkozik. látják — ez a következő rész mondanivalója. Május végén megjelent a képes-színes riport a Nők Lapjában, s nyomában megjelentek a műgyűjtők a salgótarjáni Cigánydombon. Azok a „műpártolók” lepték el személyesen és levélben, távirati ajánlatokkal és üzenetekkel Balázs János portáját, akik — adataim vannak, konkrét statisztikám persze nincsen — hasonló kufár módszerekkel dongják körül a hivatásos művészetet is, kihasználva jóhiszeműséget és pillanatnyi szorult helyzetet, élhetetlenséget és hiúságot Hogyne jelentek volna meg a kunyerálók és a jószimatúak, a szemérmet fán árakat ajánlók és a „Jánosbácsizó” hízelgők Balázs János környékén, mikor eredeti, különleges művészetet is, avatatlan, járatlan művészt is remélhettek. Nem is csalódtak. Vihették a képeket, először „barátságból’, legfeljebb pár filléres ecsettel, festékkel fizetve érte, később, ahogy Balázs János magához tért az első roham után, már pénzért, de potom pénzért vihették, két-háromszáz-ötszáz forintot fizetve nagylelkűen olyan művekért, amikről maguk is tudták, hogy értékük máris ennek ötszöröse. Hogy mennyi képet vittek el így, s kik, azt Balázs János ma már nem tudja megmondani. Nyomokat csak azok a levélírók hagytak maguk után, akik annyi fáradságot sem vettek, hogy személyesen jöjjenek a potyára, s kunyeráló leveliben örökítették meg saját meg a nyomtalanul eltűnő társaik lelkivilágát. „Vásárolni nemigen tudok szerény tanítói nyugdíjamból’’ — írja az esztergomi műgyűjtő, felsorolva nyolc-tíz-tizenkét klasszikusnak számító modern mestert, aki mégiscsak megtalálható eszerint nem éppen szegényes gyűjteményében — „ha juttat valamit, János bácsi, tessék csak portósan feladni, csomagként ’. „János bácsi nagy örömet szerezne nekem, ha a nekem szánt valamilyen képét postára tenné, nem kell kifizetni a postaköltséget sem, csak úgy portósan adná fel, majd én kifizetem” — így a másik nagylelkű ajánlat, s íme egyharmadik, ez irodalmi és szívhez szóló, mert „ciganológus” ■írta, „és kérésem, hogy lepjen meg egy olyan festménnyel, amelyet onnan belülről — a belső látószög külön dimenziójából — préselt ki a cigányélet, az emberélet hiábavaló örök küzdéséből.” Jöttek szobrászok, jöttek „festőkolégák”, akik saját képpel akartak fizetni a putri lakójának, jött a műkereskedelmi cég ügynöke, ,,magánemberként”, jó üzletet remélve — de az egynek sem jutott eszébe, hogy egy kenyéren és levesen, élő ember szellemi termékét — kereskedelmileg is értékes szellemi termékét — akarja potyán megszerezni. És az állami szervek? — kérdezhette a már eddig is türelmetlen olvasó —, hol maradtak a szocialista intézmények ebben a tipikusan kapitalista, „ősi tehetséget” tönkretevő és kihasználó harácsolásban? Nos, a szocialista intézmények hamar megjelentek, és akarvaakaratlanul asszisztáltak ehhez a rút processzushoz. A Nemzeti Galéria, a salgótarjáni tanács és a művelődési központ például kiállítást rendezett Balázs János műveiből, óriási sikerrel. A kiállításon sem az említett három intézmény, sem más közül két egyetlen képet sem vásárolt. (A városi tanács munkatársai azt mondják, „terven felüli kiállítás” volt ez, nem maradt vásárlási keretük, de gyanítom — csak gyanítom —, hogy nem ez ivott az egyetlen ok. Hallottam, több forrásból is, hogy a város iművészközvéleimény© kezdetben nagyon rosszallta a tárlatot, tartok tőle, ha a szakmai közvélemény nem ellenséges, talán „terven felül” is talál vásárlási öszszeget a művészetre egyébként sóikat áldozó salgótarjáni tanács. Nekik mindenesetre mentségük lehet a szakmai tanácstalanság, jóindulatuk bizonyítéka pedig az, hogy képvásárlás helyett szociális segélyt utaltak ki Balázs Jánosinak. (Amit ő — igaza van, nem erre van szüksége — viiszszautasított.) Ám mi a mentség és hol a jóindulat jele a Nemzeti Galéria esetében, ahol már hónapok óta őriznek másfél-két tucat Balázsképet, anélkül, hogy egy fillért is fizetnének festőjüknek? Egyetlen utalást találtam Balázs János levelezésében, ebben azt ajánlja a Nemzeti Galéria munkatársa, hogy „a 32 árat Maga szabja meg”. Ugyan, hány hivatásos művésznek tett már ilyen nagyvonalú ajánlatot a köztudomásúan árazott műveket vásárló múzeum, mint az árakat nem ismerő festőnek? Megjelent egy könyvkiadó is, pontosabban egy könyvkiadóra hivatkozva a cég egyik szerkesztője, akit minden átvételi elismervény és műtárgyjegyzék nélkül autóra rakott egy sereg képet, hogy lefotózza, úgymond, könyvet ír Balázs Jánosiról. A képeket azóta visszakapta, de szerzői jogdíjról szó sincs, majd csak, ha megjelenik a könyv , ha megjelenik. Fizet a filmgyár is, amely elvitt húsznál több képet forgatáshoz, s ugyancsak fizet tisztességes kölcsöndíjat, ha a forgatást befejezte. Ennyi hivatalos erkölcsi elismerés, ennyi hivatalos nemfizetés után természetes, hogy az állami fölkarolások kiszolgáltatják Balázs Jánost az egyéni harácsolóknak. Kiszolgáltatják, mert egyrészt valamiből élnie is kell, s a szégyentelenül olcsó maszekképárak is árak, ha más nincs. Éis kiszolgáltatják, mert sosem kapott még hivatalos helyről valódi, millió horioráriumot, s így nem mert magánvásárlóitól sem annyit kérni, amennyit kérhetett volna. S így festhet nálunk egy „őstehetség” felfedezése 1971-ben. De hagyjuk az erkölcsi tanulságokat, maradjunk a gyakorlati következtetéseknél. Hogy a honoráriummal, képárral tartozó állami intézményeiknek sürgősen, minden bürokráciát és „ügymenetét” mellőzve fizetni kötelességük, — ez csak az egyik, magától értetődő tanulság. A másikat a salgótarjáni tanács- és pártszervek kulturális vezetőinek ajánljuk: ne tűrjék Balázs János kizsákmányolását, becsapását, viseljék úgy gondját ennek a különleges tehetségnek, ahogy gondját viselik egyébként a művészetnek Salgótarjánban. Aztán Salgótarjánon túl, talán Budapesten is tenni kellene valamit. Például lezsűriztetni a képeket, megszabni a tisztességes árat, megmondani ezt a festőnek, esetileg hivatalos műkereskedelemnek közbeavatkozni a sanda magán-műkereskedelem előtt. És végül: szeretném lebeszélni a fenti sorok után éiszíbekapókat. Akik ezt olvassák, ne tóduljanak lemét Balázs Jánosihoz, olcsó képvásárlás reményében, mint tették az első riport után. Először is igyekeztünk megmagyarázni Balázs Jánosnak, hogy a képek mennyit érnek, mennyit kérjen, másodszor a festőnek budapesti, külföldi kiállítást ígértek, most arra készül, és nem ad el képet. Egyébként pedig elege van az utóbbi hónapok sáskajárásából, nem hajlandó vendéget fogadni, csömört kapott az emberektől. Nem is tudja, mennyi oka van rá. Rózsa Gyula NÉPSZABADSÁG * Új tanév a József Attila Szabadegyetemen növekedésével ismételten bizonyítja, hogy a tömegkommunikációs eszközök rohamos fejlődése sem pótolhatja a művelődés közvetlen előadása® formáját. A júniusban befejeződött évadban 10 500 hallgató több mint 3600 társadalomtudományi, irodalmi, művészeti, természettudományos és műszaki témájú előadáson vett részt. (A létszám csaknem 1000 fővel haladja meg a megelőző évit.) Ha figyelembe vesszük az egy-egy téma iránt érdeklődő, nagyszámú alkalmi hallgatóságot is , a szabadegyetem látogatottsága a húszezer főt is meghaladja. Dr. Kontra György, a József Attila Szabadegyetem Tanácsának alelnöke sajtótájékoztatón ismertette az 1971—72-es tanév programját. Eszerint az új oktatási évben 24 társadalomtudományi, 15 irodalmi, 22 művészeti, 15 természettudományi, 3 speciális témájú (művészettörténet — titkárnőképző — a gyors olvasás ■módszerei) és egy néprajzi sorozat témáiban válogathatnak a hallgatók. A témák, ez előadások fele eddig még nem szerepelt a programban, s a különböző tudományágaik új elméleti és gyakorlati eredményeivel ismerteti meg a részvevőket. Érdeklődésre tarthat számot az Első kéziből című sorozat, amelyben a sajtó, a rádiió, a televízió külpolitikai munkatársai, az egyetemek oktatói külföldi útjukról visszatérve számolnak majd be legfrissebb élményeikről. Ugyancsak érdekesnek ígérkezik az a természettudományi kollégium, melynek keretében a biolólgiatudományok kutatói avatják be a részvevőket munkásságuk titkaiba. Az előzetes felmérések szerint az új évadban is mintegy húszezer állandó és alkalmi hallgatóra számítanak. Az egyetem tanácsaa részletes programot különtájékoztatóban jelentette meg. Az októbertől júniusig tartó sorozatok általában kéthetenként egy, évenként 14—16 kétórás előadásiból állnak. A rendszeres látogatók az év végén látogatási bizonyítványt kapnak. A szabadegyetemre szeptember 1. és 22. között, naponta 15-től 19 óráig lehet beiratkozni a TIT budapesti szervezetében, VIII., Múzeum u. 7. szám alatti (Tudósítónktól.) Kétségtelen, hogy az iskolán kívüli művelődés egyik legfontosabb szervezeti formája a több mint másfél évtizedes múltú József Attila Szabadegyetem, amely hallgatói létszámának állandó 7 ÖRKÉNY ISTVÁN: IDŐRENDBEN Hogy én miért nem találtam magamra, arról sejtelmem sincs — írta öt évvel ezelőtti kötetének előszavában. Azóta vitathatatlanul magára talált: a legutóbbi évek magyar prózájában aligha volt látványosabb esemény, mint éppen Örkény István magára találása, írói reneszánsza. Évtizednyi hosszú hallgatás (1956 —1966) után évente egy kötet és szenzáció, a Tótéle világsikere, készülő új bemutató, készülő új regény ... S most megjelent időrendben a novellaíró önéletrajza, a válogatott kötet is. Nem ez az első önéletrajzi jellegű novellaválogatása. 1948-ban a Budai böjt már ilyen volt: bemutatta, hogyan sodródott Örkény (és nemzedéke) a polgári élet védettségéből védtelenül a háborúba, a játékból a valóságba, a könnyed szürrealizmusból a súlyos, realista epikába. A Hóviharban (1954) fellendülő ívét rajzolta meg az életúinak, a háborús évek és novellák gyásza, fojtottsága mint háttér még inkább kiemelte itt az 1949—53-as írások dekorált vidámságát, az optimista pályaképet. Hosszú szünet után a Jeruzsálem hercegnője (1966) tíz év kísérleteinek folyamatát rögzítette, s valójában az egész életút élményeit új írói látásmód szerint újrarendszerezte. A Nászutasok a légypapíron (1967) alcíme: „Humorom önéletrajza”; a szerző groteszk, fekete humoráé. S ha gondosan megnézzük, az Egyperces novellák gyűjteménye is írói „önéletrajz”: maga teremtette műfajban, kegyetlen racionalizmussal életélményeit fogalmazza újra, a gyermekkoriaktól a háborún át az aktuális élményekig (Mi ez? Mi ez?) s tovább (A végső kérdésig, a Bevégzetlen ragozásig). Tehát majdnem mindegyik kötete: válogatás, önéletrajz. Az Időrendben mégis más jellegű könyv, mint bármelyik előtte. Érezni a kötet egészén (pedig az egyes írásokat olvasva szinte hihetetlen), hogy hatvanadik életévéből néz vissza a szerző. Nem a realista vagy a groteszk-absztraháló tendenciákat csoportosítja, nem „az egyik” vagy „másik” Örkényt mutatja, hanem az írót magát. Ahogyan mai ítélkező értelme fölbecsüli eddigi élete „öszszes szerzeményeit”. Megdöbbentőbb ez a leltár, mint a „programos” gyűjteményeké. Talán épp azért, mert a kor és az író nyughatatlansága jóvoltából oly zegzugos és változatos pályája a szigorú önválogató keze nyomán most szívszorítóan a lényegre — a tanulságra — egyszerűsödik. Ha a kötetzáró Válogatott egyperces novellákat nem tekintjük, mindössze hat rövid ciklus. S az is milyen egyvonalú, milyen áttekinthető! Fiatalkoromból (1938—41) címen tíz rövid novella — pályakezdő kötetként ma is nagy siker volna —, meggyőző bizonyság, hogy Örkény már akkor nagyon jól tudta, amit tíz évvel (saját ítélete szerint) később „mintha elfelejtett volna”: a „képtelen valóság” tömör, groteszk, eredeti ábrázolását, víziókban sejtetve a valóságban következőket (Állatmese, Tengertánc). A Háborús évek (1942—47) következtek, és ebben a magyar front- és fogságirodalom talán legjobb novellái (Születésnap, Idegen föld, Bubi). Hazatérve (1948—50): szarkasztikus végítélet a régi magyar társadalom fölött (A Hunnia Csöbödön, Budai böjt), valamint a század legnagyobb bűnében, a fasizmusban, a háborúban akár csak tehetetlenségükkel részesek és az áldozatok életfogytiglan rendezhetetlen együttélésének konfliktusai (Szédülés, Asszonyok éjszakája, Gyerekjáték). Az ötvenes évek novellái között nem szerepelnek azok, melyekben akkor a jelzett konfliktusok (és minden más konfliktus) gyors, harmonikus megoldását elgondolta, így ezt az időszakot itt inkább az írói munka és lét néhány gunyorosan felcsillanó „ezüstpisztrángja” képviseli (Egy noteszlap, Megveszem a könyvem, Sirató). Utána a hosszú válság, a vívódás eredményeként az 1957—58-ban készült, de csak később megjelent Hódolat Kafkának ciklus. S végül a Hatvanas évek, azok, melyekben Örkény egypercesekben és hoszszabb remekművekben, a Totókban, a Macskajátékban igazán magára talált — azaz: visszatalált fiatal kora remek stílusához, szorongatóan groteszk látás- és ábrázolásmódjához, de úgy, hogy az egykori ötleteket most már a század legsúlyosabb élményekkel terhelt nemzedékének tapasztalata, bölcsessége — nemegyszer — csalódottsága — gravitálja. Logikus életmű. Végigtekintve rajta látszik, hogy Örkény, — bár gyakran látszott aszociálisnak, mert a végletes helyzetbe vetett egyes ember érdekelte — egyébről sem írt, mint nemzedéke, vagyis egy közösség valóságos sorsélményeiről. Gyakran látszott antihumanistának, ■ mert kegyetlennek, komisznak ábrázolta az embert — reális élményei és nem alaptalan aggódásai kényszerítették erre. — Nem szocialista realista — ha e fogalom mai értelmében benne tudjuk egy határozott eszmerendszer jövőbe néző optimizmusát, pátoszát. De realista, mégpedig történelmileg és társadalmilag realista , absztraháló műveiben is. (Magvető) Szabó B. István