Népszabadság, 1971. augusztus (29. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-06 / 184. szám
1971. augusztus 11. péntek NIPSZABADSAG DONNA DIANA MORETO VÍGJÁTÉKA A GYULAI VÁRSZÍNHÁZBAN Játszik a vár, többet, mint eddig bármikor a gyulai Várszínház történetében. A rendező Sándor János előjátékkal toldotta meg Moreto Donna Diana című vígjátékának előadását. A vár melletti kis tó partján csónak köt ki, zenészek érkeznek. A vár fokán álló őr hangos szóval engedélyez bebocsáttatást a jövevényeknek. A muzsikusok énekszóval, lantkísérettel lépdelnek föl a várkapuig, s a hálás közönség a szép hangú dalnokot követve foglalja el helyét a nézőtéren. Sándor Jánosnak az a szándéka, hogy környezetet teremtsen az előadott darabnak, már a Két szék közt a pad alatt című Calderón-komédia tavalyi bemutatóján is megmutatkozott. Ott sikerült a rendezőnek olyan eleven életet teremtenie a darab világán belül, amely szervesen illeszkedett a vár hangulatához. Az élmény jelezte a gyulai várjátékok legjobb lehetőségeit, amit látunk, pontosabban amiben részt veszünk, színház is, látványos népünnepély is, kor- és színháztörténet is. Az idei előadás szemlátomást ezen az úton akar továbblépni az előjáték beiktatásával. Kár, hogy egyelőre mind technikailag, mind teátrálisan kidolgozatlan maradt az ötlet, azaz megmaradt ötletnek, és nem kapott valódi dramaturgiai funkciót. Az előadásban is sok, túl sok az ötlet, mégis, vagy tán épp ezért, híjával van a természetes könynyedségnek és bájnak. Megértjük a rendezőt, aki úgy érezte, hogy „ki kell találnia” az előadást. A Donna Diana híres darab ugyan, de nem elég jó. Ha Lope de Vega csaknem kétezer színműve mind hozzáférhető lenne, valószínűleg vaktában választva is jobb vígjáték akadna a kezünkbe közülük. Jellemző, hogy az eredetileg Közönyt közönnyel címet viselő komédiát magyar színpadokon átkeresztelték a főhősnő nevére. Dianáé az egyetlen igazán jó szerep, alighanem kiváló színésznőink (Bajor Gizi, Tolnay Klári) ,jutalomjátékai” őrizték meg a mű előadási hagyományát. A hagyomány a játékstílusban is átöröklődik előadásról előadásra. A Dianát ostromló három lovag közül kettőt például karikatúraszerűen elrajzoltnak szokás játszani, csak azért, hogy a közönyt közönnyel gyógyító Carlos gróf fejjel föléjük nőhessen. Holott a három udvarló között semmi lényeges különbség nincs, legföljebb Carlos némileg ügyesebb a másik kettőnél. Hagyományőrzés jellemzi a gyulai előadást is. Langmár András díszlete és Bata Ibolya jelmezei egyaránt rutinmegoldások, akárcsak Berczeli A. Károly régóta használatos fordítása. Sándor János rendezése mindent a hatásnak rendel alá, s amikor ez a Várszínház színpadához való alkalmazkodást jelenti, akkor az eredmény is jó. A szerepfelfogások különbözősége már kevésbé elfogadható. Legjobban Kertész Péter tetszett. Ő realista komédiának fogja föl a darabot, és csibészes bájjal játssza el a spanyol fénykor vígjátékaiban örök talpraesettségre kárhoztatott szolgát. Mellette mindjárt a főiskolás Bánsági Ildikót kell említeni: azok közé a kevesek közé tartozik (nemcsak ebben az előadásban, hanem általában vígjáték-előadásainkon), akik hisznek az általuk megformált emberi jellemben. Tímár Éva modern hagyományt követ: a mai ember enyhe fölényével és valamelyes agresszív iróniájával ábrázolja Dianát. A figura mögül kipillantva, macskakörmök között. Némileg darabosan és sokkal kevesebb iróniával, de hasonló felfogásban játssza Carlos grófot Körtvélyessy Zsolt. Horváth Gyula és Gelley Kornél bohócmaszkot ölt, és bolondozó kedvében már-már klinikai esetnek mutatja a két udvarlót. A jellem, komikumhoz nem sok köze van játékuknak, de meg kell mondani: a mulattatás évtizedek óta bevált eszközeit ízléssel alkalmazzák. Szabó Ildikó elevenen, Szentirmay Éva és Cserényi Béla sápadtan játszik el egy-egy írói sablonfigurát. Heltai Tamás A vállalat hasznát a tömény szesz adja. Be kellene már egyszer látni, hogy a társadalom túl nagy árat fizet ezért a vállalati haszonért, önkiszolgáló büfét kellene a helyén létesíteni, a tömény szesz árusítását az állomásépületben és a peronon is be kellene szüntetni, méghozzá az utazóközönség testi épségeinek a védelmében. A vasút veszélyes üzem. Nem az utasok! Naponta 30 000 ember veszi igénybe rendszeresen a pályaudvart. Óriási a forgalom. De akikről itt szó van, nem utasok. Hogy a váróteremben csak jegygyel rendelkező utasok tartózkodhatnak? Van ilyen szabály. De ki tartja be? Az állomásfőnök szerint igen jó munkát végez a rendőrség vasútbiztosító tiszti őrse. Csakhogy a MÁV alkalmazásában álló 12 vasútőr kevés a területhez, ők nem sokat változtathatnak a helyzeten. Persze jobban is meg kellene őket fizetni, több és fizikailag is erősebb, , fiatalabb vasútőr kellene. — Takarítószemélyzetünk elegendő lenne a munkához — mondja az állomásfőnök —, az utasok mégis joggal mondják, hogy ha belépnek a pályaudvarra, felfordul a gyomruk. De tessék elhinni, hogy nem a vasutasok szemetelnek. És ha figyelmeztetjük az utasokat a hangszórókon keresztül, még meg is sértődnek .•. * ■ , > Színes, Ottó és társai csakúgy, mint más galerik tagjai, rendszeres vendégei voltak a pályaudvarnak. Csövezők és lejmolók A közveszélyes munkakerülés egyik fajtája a csövezés, a pályaudvarokon vagy a rendező pályaudvarra kitolt üres szerelvényekben való éjszakázás. Igen ám, de ebből még nem lehet megélni. A markecolás, a lopás, a szélhámosság, a táppénzcsalás, illetve az üzletszerű kéjelgés esetei eléggé ismeretesek a bűnügyi krónikákból. Az úgynevezett lejmolást itt szeretném bemutatni. A munkakerülők a pályaudvaron közlekedő, bejáró fiataloktól (a munkakerülő fiúk főleg lányoktól) egy-két forintot, néha tízórait kérnek. És bármilyen furcsa: olyan gimnazista lányok, akiknek ehhez a bűnöző, munkakerülő világhoz, ezekhez a fiúkhoz semmi közük sem volt, néha hetekig eltartják a munkakerülőket. Azt sem tudják, kiknek adják a pénzt, de adják, nehogy kicsinyesnek tartsák őket. Akad kislány, aki naponként két tízórait hozott és az egyiket reggel, iskolába menet mindig „leadja”. Van munkakerülő fiú, aki napi két tízóraival és átlagosan, néha 50—70 forinttal egészen jól megél munka és lakás nélkül. Eltartják a tisztességes gyerekek, akik nem akarnak „maradinak”, látszani... Mindezek leírásával nem szörnyülködést akarok kiváltani. Többről van itt szó, mint amenynyit bűnügyi krónikák, károkozási lajstromok és rendőrségi jelenségek vagy italmérési haszonstatisztikák egyértelműen közölhetnek velünk. Átszállóhely Arról is, amit — mint már korábbi riportjaim egyikében említettem — például az O. családnál tapasztaltam. Arról, hogy a család mindkét lánya egyértelműen fordult el a falutól és indult a város felé. Nemhogy a jövőt, de még az átmeneti jelent sem tudták elviselni abban a falusi környezetben, amelyben születtek. És nemcsak ők: sok ezer falusi fiatal él a nagyvárosok vonzásában. Bejárnak a városba, de csak vendégek ott. Megszokják azt a pluszt, amelyet a város még az átutazónak is nyújtani tud a faluval szemben, és már csak aludni mennek haza. Ha mennek ... Ilyen értelemben a pályaudvarok tulajdonképpen a társadalmi átrétegződés gócpontjai, vivőerei, fórumai. Átszállóhelyek, de nemcsak a szó közlekedési értelmében, hanem úgy is, hogy sorsok, életutak fordulhatnak innen rossz irányba, életutak indulhatnak olyan vidékekre, ahol gyökértelenné válik, tehát veszélyes helyzetbe kerül az utazó. Következik: AKINEK ÉDESMINDEGY Vén Emil képei Kiállítás a Nagytétényi Kastélymúzeumban Jó ötlet volt Vén Emil festményeinek kamarakiállítása a Nagytétényi Kastélymúzeumban, mert a képek a jártasság azonos szintjén őrzik, fokozzák — még értelmezik is — a bútortörténeti kiállítás, a hasznos tárgyak teremtette hangulatot. Vén Emil vásznai nem azok számára készültek, akiknek az újszerű formalátás minden egyebet elhomályosító esztétikai követelmény, és nem is azoknak, akik látomásos vallomásokért vagy szerkesztési bravúrokért járnak kiállításra. A csaknem hetven éves művész nem ad mást — mert nem is akar —, mint koloritot „felső fokon”, úgy, hogy közben sohasem hagyja el a színeket hordozó tárgyi ürügyet. Adott esetben ez nem kevés, és nem is szegényes. A művész mediterrános vérmérséklete igazi látásgyönyört kínál, és alapos dekorativitás helyettesíti vásznain a közvetlen látványon túlmutató mondanivalót. Alaposság és dekorativitás ellentétes fogalmai valamiféle Rouault-hoz kötődő formai harmóniában egyesül nála, anélkül, hogy elfogadná a francia példakép jelrendszerét. Képei szépek. Olyan erősen, zománcosan csillognak narancsvörösei a Velence-vásznon, olyan mutatósak templomüvegkékjei a palackos csendéleteken, hogy az ürügyet szinte felcserélhetőnek érezzük, mert az ábrázolt tárgyak itt csak arra valók, hogy rendezett alkalmat nyújtsanak a tört és tiszta, hideg és meleg színek összhangzatához. A témák mégsem egyformán szolgálnak a koloriténak. A statikusan, egyszerűen épített csendéleteket hitelesebbé teszi a kontrasztokra épített, hol csomósan megtapadó, hol szivárványosan széthúzott festékek értő kezelése; portréin a nyugtalan színskála indokolatlanul és néha modorosan vibrálja körül a körvonalakat; a göcsörtös, kapaszt, alaposan megdolgozott felület vízparti tájképein igazi értelmet kap. (Touloni kikötő, Chioggiai halászbárkák.) A két kis teremben elhelyezett viszonylag kevés kép erős és őszinte festői magatartást bizonyít anélkül, hogy látványosan vallomást tenne, és szakmai felkészültséget, műgondot mutat. P. Sz. J. 7 KÖNYVSZEMLE Mennyiségileg is tekintélyes, tartalmilag is felelős teendők hárulnak a könyvkiadói lektorátusokra. Számításba véve az ábrázolási módok és tudományos megközelítések fantasztikus gyorsulását , mind nehezebbé és igényesebbé válik a válogatás munkája, és bizony bibliográfiai, kritikai tájékoztatásra hivatott apparátusaink mind kevésbé megfelelőek a korszerű lépéstartáshoz. Ennek tulajdonítható jó néhány véletlenszerűség és hiba. Most éppen egy IRODALOMTUDOMÁNYI kötet oktalan kiadása miatt emelünk szót. A Svájcba emigrált és ott elhunyt prágai német író, Gustav Janouch Hasek-életrajzáról (A nevető bíró) két esztendeje közölt elítélő bírálatot a Csehszlovák Tudományos Akadémia irodalomtudományi folyóirata, megállapítva, hogy „torzító történetecskéket és anekdotákat dolgoz fel, s így a Hasek-képet haseki legendává változtatja; az életrajzi legendának semmi köze nincs ahhoz, ami Hasek a valóságban volt”. Érthetetlen, hogy miért vállalkozott a Gondolat Kiadó e méltán elmarasztalt könyv közzétételére — különösen azután, hogy Dobossy László tavaly publikált Hasek-monográfiája mind itthon, mind külföldön méltó elismerést aratott. Ingyen sem feladatunk hamis legendák terjesztése — és még valutát is fizessünk érte?! Sikerültebb újdonság Dániel Anna ugyanitt kiadott Diderotéletrajza. A pompás felkészültségű, vitában és szervezőmunkában egyaránt zseniális enciklopédista filozófiai és szépírói munkásságát foglalja regénybe. Az úgynevezett olvasmányosság megteremtésében ingadozik a színvonal, és fogásaiban is fel-felbukkan a szórakoztató szokvány, de azért tetszetősen ragadja meg mind hősének egyéniségét, mind a francia felvilágosodás szellemi örvényeit. Az Akadémiai Kiadó kiváltképp szakembereket foglalkoztató, sok tekintetben impozáns terméséből Szilágyi Péter tárgyilag, metodikailag egyaránt jelentős értekezése (József Attila időmértékes verselése) kíván méltatást. Az első olyan munka, amely — mintegy 300 ezer adat statisztikai vizsgálatával és rendszerezésével — teljesen feldolgozza egy klaszszikus költő metrikai sajátságait. Az eddigi, jobbára esszéisztikus leírásokhoz képest tehát egzakt pontosságra törekszik, s meggyőzően mutatja ki — a kortársak lírájára is kitekintve —, hogy József Attila jambikus vagy ezzel rokon képletű verseiben milyen tudatos szövevényű kapcsolatban van az értelmi-hangulati és metrikai nyomaték. Problematikus a szabad versek mellőzése vagy a dallamlogika mindenütt következetes tételezése. Ezt a verselési kép kiteljesítése finomíthatja, de maga a módszer — amely a hajdani pattogó ritmus megújításának konkrét esztétikai igazolását nyújtja — új lehetőséget nyit a kutatások számára. Szépirodalmunkról szólva, A KOZMOSZ-KÖNYVEK négy szépprózai kötetét mutatoim be. Múlt heti cikkemben említettem, hogy az itt megjelenő munkáknak nincs kellő publicitása; úgy tetszhetett az utalásból, hogy magukat a könyveket becsülöm le, pedig nem gyakorlati kalodát látok abban, hogy általános érdekű könyvek tűnnek tizen- és huszonévesekhez szóló kiadványoknak. Aligha merném például Hollós Ervin dokumentumerejű emlékezését (Harminckét nevem volt) olyan írásnak minősíteni, amely jellegzetesen a serdülőket érdekli. Ságvári Endre mártírhalálának előzményeit és tragikumát mondva el, az Országos Ifjúsági Bizottság és az illegális kommunista mozgalom harcainak megrendítő mozzanatait idézi fel — az idősebb generáció számára is tanulságosan. Tárgyi-szemléleti hitele és önkritikus szenvedélye egyképpen kíván tiszteletet, s vonzó a történetmondás lendülete is. A további három kötet MAI VALÓSÁGUNK sokszor felszín alatti konfliktusait kutatja, azokat a küzdelmes folyamatokat, amelyek a társadalmi lét és önnön személyiségünk kölcsönhatású formálgatására irányulnak. Végh Antal regénye (Egyedül a kastélyban) a „somogyországi” puszták és a tanyai életforma elmaradottságát boncolja, egy gyönyörű életeszményű, de vereséget szenvedő tanítónő sorsán át. Alapos valóságismerete, képsorainak eleven hangulata, perspektívát szomjazó szenvedélye minősítteti jó teljesítménynek. Hősnőjének társadalmi és asszonyi csatavesztését is meggyőzően dokumentálja, de csak tétován érinti ennek általánosabb, messzebb kanyarodó okait. Épp ezért érzünk némi kapkodást és vázlatosságot a megformálásban, az avítt életstílus ellenében munkáló erők (mint a félelem és gáncs nélküli lovagként szereplő KISZ-titkár) rajzában pedig csillámos erőltetést. Ám hogy e vázlatosságban sok az igazság, azt a módosított cselekményű dráma, a Déryné Színházban bemutatott Tékozló lány mutatta. Üzemi és magánemberi csaták izgalmas bonyolítása teszi rokonszenvessé Békés József regényét (A hetedik kocsi). Kissé talán túlságosan is komplikált a meseszövés, azoknak a mélyen megbúvó okoknak és összefüggéseknek kibogozása, amelyek — olykor szándéktalan vétségek kísérőjeként — emberéletet követeltek áldozatul. Egy-egy emberi viszonylat rajza is iskolásnak tűnik fel, de az igazság kiderítéséért és az okulásért vívott harc pátosza magával ragadja az olvasót. Mezei András költői és regényírói tehetsége — elismert értéke élő irodalmunknak. Annál kínosabb kötelesség, hogy nyersen marasztaljuk el Szerelmes Icarus című regényét. Maga a téma érdekes lenne: a honvédségtől leszerelt, mezőgazdasági repülőként dolgozó férfiösszeomlása. Fontos igazságok, jelen éneik a szerelmi tobzódások ábrázolásában is. Az előbbit azonban elnagyolja, az utóbbit elképesztő zavarossággal tördeli epizódokra az író. Szeretnénk egyszeri hibaként regisztrálni regényét, mert adottságainak pazarlása ugyanolyan bukással fenyegetheti, mint könyve Icarusát. FIS GONDOLAT