Népszabadság, 1971. október (29. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-08 / 237. szám
1971. október 8. péntek NÉPSZABADSÁG Vezérvármegye —• ez volt a státusa közjogilag Pest-Pilis-Solt- Kiskunnak a háború előtt, s ez maradt a státusa művészileg ma, kiváltságok, Pilis, Solt és Kiskun nélkül is. Azonos okokból természetesen: Budapest a megyeszékhely. Budapesten lakott a Pest megyei főispán akkor, és a Köröndön lakik a Pest megyei Barcsay Jenő ma, a Belvárosban tevékenykedett a Pest megyei képviselő-testület akkor és a Tabánban alkot a Pest megyei Szántó Piroska, a Lágymányoson a Pest megyei Mihaltz Pál és az Új-Lipótvárosban a Pest megyei Kmetty János napjainkban. Leszámítva azokat az évtizeddé gyűlő hónapokat, amelyeket Kmetty János a Pest megyei Szentendrén töltött el, leszámítva, hogy Szántó Piroska pályája Szentendre jegyében indult és folytatódik, leszámítva (ugyan, lehet-e ezt leszámítani?),hogy Barcsay főművét a Pest megyei tanács megbízására készítette — s hogy valamennyien állandó és hűséges kiállítói az ennél csendesebb évenkénti megyei tárlatoknak . • Egyszóval akármilyen különös is ez a kettős honpolgárság, kétség nem fér hozzá, hogy csupa Pest megyei illetőségű művész szerepel a Pest megyei tárlaton. Amely mégiscsak különbözik a Nemzeti Galéria eddigi, Pécs— Baranyát és Szolnokot, Szegedet és Vásárhelyt bemutató ciklusától. Az előkelő státus a háború előtti esztendőkben azt jelentette, hogy Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye képviselő-testülete kicsiben lefolytatta az országos parlamenti vitákat az alsóház modelljeként; ma azt jelenti, hogy a Pest megyei tárlaton napirendre kerül művészetünk igen sok lényeges törekvése, sőt országos kiállításaink minden jellegzetessége. 1. A modell talán túlzottan hűséges is. Nem kellett volna lemásolni például a műcsarnoki kiállítások „kétkamarás” gyakorllatát, nem kellett volna itt is a bejárati terem külön panteonjába emelni-izolálni tekintélyes mestereket; felsőháza tudtommal még Pest-Pilis-Solt-Kiskunnak sem volt. Barcsay Jenő ugyan megérdemli a kiemelt bemutatást, de az objektív tájékozódás is megérdemelné, hogy együtt szerepeljen egykori követőivel, akik közül —,ez derülne ki, ha együtt szerepelnének"— Deim Pál például elszakadt mesterétől, és a mester igényességével teremtett egyéni művészi világot, és Balogh László is megpróbált elszakadni mesterétől —, így teremtett formailag is gondatlan festészetet. Fényi Géza kiemelése is csak annyit jelöl itt az első teremben, hogy Kossuth-díjas, és méltán megbecsült az immár befejezett életmű, holott a másodikban. Miháltz Pállal és társaival együtt szerepelve, nagyon markáns áramlat felismeréséhez segítene hozzá. Ez az áramlat — próbáljuk meg termeken átugorva együtt látni — korát tekintve a régi szentendrei művésztelep , és a Szentendrei Festők Társasága tagjait gyűjti magába, formai-tartalmi lényegében pedig azt a szellemiséget, amely Kmetty és Barcsay étosszal-logikával teli festészete, meg Czóbel Béla parázsló lírája között találta meg a helyét. A horizonthatárok most is kitűnően kirajzolódnak, mert Barcsay gyönyörű teljességű „tervei”, szentendrei mozaikjának főmű mélységű „melléktermékei” a legigényesebb szinten mutatják be alkotójukat, és Kmetty János gyöngéd, tiszta metszésű festészete is. Czóbel csendesen izzó piktúrája is 1971-es dátumú, erős művekkel bizonyít. Mérhető hát, milyen szellemi határok között találta meg Fényi Géza immár befejezett, s Miháltz Pál szövetséget folytató életműve mély, gondolattal és érzelemmel teli lírájának intellektualizmusát, miként közelít inkább Czóbel emócióihoz (s milyen meggyőzően eleven közvetlenül Czóbel mellé állítva) Ilosvai Varga István tüzes-finom piktúrája. Teljes névsort adnom fölösleges és protokolláris volna, a szentendrei művésztelepnek ez a nemzedéke már művészettörténeti értékké érett. 2. Ugyancsak kialakult képét mutatja az a festőnemzedék és festőcsoport, amely a modern-humanista „szentendrei művészet” esztétikai-történeti fogalmát megteremtette egykor. A szokott képen belül ugyan Szántó Piroskát ■a mostani válogatás korántsem mutatja olyan jelentősnek, mint tavalyi, önálló kiállítása, s Bálint Endre is fontosabb, nagyszerűbb képekkel bizonyítja ezekben a napokban pécsi egyéni tárlatán, hogy kitűnő mestere festészetünknek, mint itt. Mindazonáltal Szántó tragikus-piros Magyar Krisztusa is, Bálint szépségeket és tragikumokat hamvassá finomító képszonettjei is (az utóbbiak, ki tudja miért, ugyancsak három teremmel távolabb a többitől) meggyőzően érzékeltetik azt a megváltozott-megörző magatartást, amivé a harmincasnegyvenes évek fájdalmasan védtelen, sikoltó és halálra ítélt tudattak teli humanizmusa vált a háborút túlélő, tragédiákra emlékező, de megbékélő nemzedék művészetében. Anna Margit bábu-tragikuma, gyanúsan vidor népiessége erősíti. Korniss Dezső kalligráfiája tompítja ezt a benyomást. Anna szerepel a legjobban válogatott anyaggal ebben a csoportban, a Háromkirályok Miskakancsó formába bujtatott tenyeres-talpassága különös erővel érzékelteti, hogy festőjük harsánysága mögött valami nagyon titkolt, de erős fájdalmak emléke lappang. Korniss Dezső négy kalligráfiája túljutott a fájdalom és a vidámság, az embertelenség és az öröm kategóriáin — legalábbis az itteni néző számára. Csorgatott festékfelületei, festői gesztust, dokumentáló, de szinte csak ezt dokumentáló zománccsorgatásai legfeljebb dekoratív élményt keltenek, olykor a távolkeleti művészet finomságait idézik. Minden esetben kevesebbet mondanak azonban régebbi és későbbi képeinél, kevesebbet a pécsi biennálén most látható domborműveinél is; kár, hogy csupán ezt a túlhaladott korszakát mutatja be. •MJ. Bármennyire is megfogadtam előre, hogy a Pest megyei kiállításról nem a szentendrei művészet kritikáját írom meg, hogy a statisztikai tényeknek megfelelően Vác, Dunabogdány, Nagymaros képviselőire is méltányosan sort kerítek — az alábbi csoportban ugyancsak szentendrei művészekről szólhatok. Az okot mindenesetre a megyei és az országos szervekre hárítom, mert ők telepítettek a régi művésztelep mellé új műteremházakat és fiatal tehetségeket, s az elismerést is nekik szánom, mert meggyőződésem (az eddigi eredmények igazolják), hogy ide kellett a művésztelep. Húsz-egynéhány, harminc, harmincöt éves szentendreiek alkotják a kiállítás harmadik, meglepetésekben kétségkívül leggazdagabb csoportját, amely csoport egyelőre csak abban egységes, hogy 1969 őszén egyszerre költöztek be az új műteremlakásokba. Életkoruk, felfogásuk különbözőségén kívül műfajok, műformák választják szét egyelőre őket, s egyebek között ennek köszönhető, hogy a nemes festészeti, hagyományok mellé van már Szentendrének és a megyének jó szobrászművészete, alakuló sokszorosított grafikája, sőt mozduló iparművészete is. Hiszen csak a Kálvária úti kiállítóktól jelentős a plasztikai anyag: a fiatal Csikszentmihályi Róbert fájdalmasan rozsdás, szenzációs technikai megoldású és művészi mementójú Háborújától, meg érmeitől — Asszonyi Tamás szinte mesteri plakettjei mellett. Szereplésük már nem meglepetés, s nem meglepetés Papachristos Andreas érett szobrászain sem annak ellenére, hogy fehérmárvány Teávytorzót az archaikus görög művészetből kinövő plasztikájának is remeke, Kariatidája viszont az archaikus görög művészet kissé ellaposított reminiszcenciája. Igazi meglepetés viszont a mindössze 27 esztendős Farkas Ádám, aki egy-egy művével mostanában felhívta már magára a figyelmet, de ezúttal bizonyíthatja először nagyobb válogatással, hogy a plasztikát és világunkat értő, jelentős fiatal szobrásza van Pest megyének. Andezitből faragott Fekvő nője és a márványhatásokkal is finoman játszó Fekvő figurája a küzdelmes emberség és a szakmai érettség bizonyítéka, így érett a szemünk előtt jelentős művésszé a ma harmincnyolc éves festő, Deim Pál. Egyéni, tépelődő, olykor hideglelősen mély lírát alkot, ám mindig megőriz valamit egészen más eszközökkel dolgozva is mestere, Barcsay lelki tisztaságából és mesterségbeli tisztaságából , miközben pop-art eszközei, sőt táblaképből plasztikába váltó hatásai érlelődnek. Pop-artból épít tiszta, tragikus grafikai és egyelőre tisztázatlan festészetet az ifjú Kocsis Imre: míg grafikáinak tisztaságával Gy. Molnár István rézkarcaihoz közelít, képeinek bizonytalansága egyelőre Lukoviczky Endre technikailag nem meggyőző modernkedéseihez húz. (Dicsérendő viszont Lukoviczky szép színű, szellemesen komponált, alkalmas technikával kivitelezett faliszőnyege.) S ezzel eljutottunk az iparművészekhez, akik kevesen vannak. Egynagy egyéniséggel mindenképpen kevesebben, hiszen az egyetlen nem szentendrei mester, a verőcei Gorka Géza épp a kiállítás megnyitása után három nappal hunyt el. Életművének nagyszerű testamentumát adja a kiállítás, s azt a benyomást, hogy egyelőre nincs méltó követője a megye kerámiaművészei között. A Románcokat kiállító Lőrincz Vitás és Jávor Piroska viszont ismételten figyelmeztet arra az ,,országos " tanulságra, hogy rossz grafikákat, gyenge festményecskéket a nemes anyag sem teszi nemes művészetté. A tendenciákat egyébként elég nehéz kiolvasni a hatalmas kiállításból. Túl sok, fárasztóan sok Ugyanis a semmitmondó munka, különösen a semmitmondó festmény, a protokollokokból sokasodó festmény a Pest megyei tárlaton. Ez azonban nem a megyére tartozik. A kiállítást a megyeszékhelyen rendezték. S mint említettem, Budapest a megyeszékhely. Rózsa Gyula Budapest a megyeszékhely PEST MEGYEI TÁRLAT A NEMZETI GALÉRIÁBAN Tanácskozás felsőoktatási rendszerünkről Balatonfüreden csütörtökön háromnapos tanácskozásra ültek össze a felsőoktatási intézmények szakszervezeti vezetői, hogy értékeljék a párt tudománypolitikai irányelvei végrehajtásának tapasztalatait, megvitassák a szakszervezeti munka módszereit és az egyetemi, főiskolai oktatás korszerűsítésének teendőit. A tanácskozás részvevőit Szalóki Lambert, a Felsőoktatási Tanács titkára köszöntötte, majd dr. Bencze László, a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetője tartott vitaindító előadást. Bevezetőben elmondotta, hogy az elmúlt tanévben számos változás történt felsőoktatási rendszerünkben; többek között a Budapesti Műszaki Egyetemen kísérletképpen bevezették a többszintű képzést, elkészült az építészképzés új tanterve és az új típusú főiskolák oktatási terve. Az előadó hangoztatta, hogy az eredmények ellenére, az oktatás korszerűsítésével még nem lehetnek elégedettek azok, akiknek hivatása e több évre szóló program végrehajtása. Az új tanulmányi és vizsgaszabályzat pozitív hatása vitathatatlan, azonban nem sikerült még elérni, hogy a hallgatók rendszeres, önálló munkával készüljenek egész évben és ne csak a vizsgaszempontokat vegyék figyelembe. A tanácskozáson megállapították, hogy befejeződött a felsőfokú technikumok és gazdasági szakiskolák főiskolákká fejlesztése. Ezek az új típusú felsőoktatási tanintézmények reményekre jogosítanak és megfelelően biztosítják a népgazdaság és a társadalom szakember-utánpótlását. Szó volt a tanácskozáson az egyetemeken folyó tudományos kutatómunka megélénküléséről. Több egyetemünkön megkezdték a hosszú távú komplex kutatómunkát. Felhívták a figyelmet arra, hogy a tudományos intézményeknek — és elsősorban a Magyar Tudományos Akadémiának — az eddigieknél jobban kell építeniük a felsőoktatási tanintézetekre, mint a komplex kutatások bázisaira. Z KÖNYVSZEMLE Köznapi értelemben átlagos témákat is esztétikai remekké formálhat a művészi ábrázolás. Legalább ennyire igaz azonban a másik vonatkozás: ha egy lógia már önmagában — objektív társadalmi jelentőségénél fogva — jelentős, akkor megköveteli az igényes feldolgozást, akár tudományos, akár művészi síkon. Fájdalommal kell megállapítanunk egy új album kapcsán, hogy éppen egy MAGASZTOS FELADAT megvalósítása közben sérült meg a felelősségtudat. „Milyen eredményt ért el a magyar és szovjet nép a barátság útján? Hogyan fejlődött, alakult a két ország kapcsolata az elmúlt negyedszázadban?’’ — valóban nemzeti fontosságú kérdések. Ezekre kíván dokumentumokkal válaszolni a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elnöksége megbízásából készült, a barátság útján cíntű könyv. Mihályfi Ernő rövid, ihletett előszava után következik Baráti Géza precízen adatolt, de szűk látókörű tanulmánya: a könyv borítójáról idézett kérdésekre alig-alig válaszol, s a baráti társaság tevékenységét egy jól működő hivatal szintjén láttatja. A mintegy 140 fénykép is ehhez a szemlélethez igazodik — protokolláris. Vajmi kevéssé érdekes fotók, amelyek a barátság gyökereit, tartalmi és főképp hangulati változásait csak itt-ott villantják fel. A nagyjából kielégítő nyomású, de silány kötésű album sem tartalmában, sem kivitelezésében nem méltó a hivatásához, az árát (87 forint!) pedig oktalanul magasnak tartjuk. Nem értjük, hogy a kötet munkatársai miért nem ástak mélyebbre, s miért, nem hasznosították alaposabban történettudományunk ide vágó kutatásait és eredményeit. A KÜLFÖLDI LÍRA két varkáns egyéniségét mutatja be két válogatás. Az 1938-ban elhunyt César Vallejo , nemcsak szülőhazájának, Perunak klasszikus költője, hanem a modern világirodalom egészében is a legnagyobbak közé tartozik. Több napon át a szél... című kötetének első darabjai az európai szürrealizmus kibontakozásának éveiben íródtak, akár a modern francia költészet előfutárát sejthetnénk Vallejóban. Még pompásabb élmény annak nyomán követése, hogy ez a nehéz sorsú, börtönben is meghurcolt mésztic költő, aki a lírai zártság és benső elmélyülés szavát fogalmazza meg indulásakor (Félálom, Az örök kockák), milyen konok erővel és múzsás lázzal keresi a társadalmi és szellanti igazulás módjait. Már a Tribe ciklusban általános, emberi szintre emelitó értelmes lét ■fájdalmait(Foszlós- kalácsom Csak most ebédeltem), hogy azután az európai élmélyekés légióképpen a spanyolországi polgárháború kataklizmái érleljék kristálytisztává elkötelezettségét — az Emberi költemények és a Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! posztumusz ciklusaiban. Az előbbiből Az éhező köre, a Skála vagy Egy kövön ácsorogea tűnik legszebbnek, az utóbbi pedig egytömbű remeklés. Vallejo versépítési fejlődése is tisztán, rajzolódik ki: a szonettban is megtalálja a néptribuni hangot, s a szabad vers sem ritmikai játék nála, hanem lélekből süvítő riadó. A megismerés és a megszeretés hasonló hullámaitkavarja bennünk a maijugoszláv líra rendkívül kemény, és .1.tiszta nagyjának, Radovan Zogovicnak a válogatott kötete (A szerelemről, utólag), s zúgolódással elegge■tétlenség kérdezted, hogy miért ily későn ismerhettük meg líráját. Időben pontosan ott folytatja, ahol Vallejo életműve megszakadt; stílusfelfogása merőben más — egészében tartja hibásnak az avantgárdot —, de szellemében hű utód és harcos. Meg nem alkuvó forradalmár, akinek lételeme a küzdés, s akit a partizánharc eszméi forrósítanak ma is — szemben a nyálkás nyugalom és a nyárspolgárivegetálás élvezőivel. Balladák, siratok, harci dalok, személytelenné szemérmesült boldogságvágy hangjait szólaltatja meg — vitázva és szomorúan, tettre sürgető indulattal vagy emlékeket szólongatva vigaszul. Kemény ember, szókimondó költő. Súlyos lélegzetű sorokban, közvetlen láttatású képekben, fegyelmezett rímek és bánatban megroppant ritmusok indulatával kér, követel, parancsol bebocsáttatást szívbe és elmébe. A háború előtti korszakából A megmetszett szőlőtövek, a felszabadulást követő évekből■ a Vladicin Han című verse a legmegkapóbb,és mintha lemennek záró sorai („Szívemen, mint tépett szegélyű, kérges, kék heg, / ami hol beforrad, hol bevérződik újból”) a későbbieket is előrevetítenék. 1958-ban írt, a kötet címéül is szolgáló költeménye vagy a Polémia bizonyítja — természetesen egyéb írásaival együtt — a költő vonzó és lenyűgöző tehetségét. A Magvető Kiadó — bár nem elsőrendű feladata a külföldi irodalom publikálása — éppúgy dicséretet érdemel e két kötetért, mint a válogatók (Székács Vera, illetve Csala Károly) és valamennyi munkatársuk. Tamkó Sirató Károly műfordítás-gyűjteményében (A hegedű vőlegénye) kedvenceinek, az ifjú Majakovszkijnak, Prévert-nek és a francia szürrealistáknak a tolmácsolását érzem sikerültnek — leleménye stiláris bravúrokra teszi képessé. Picasso „abszurd dramolettjének” a közvetítése inkább csak művelődéstörténeti kuriózum, a klasszikusok fordításában is tobzódó önállóskodását p pedig elvi okokból tartom hibásnak. Az ügyeskedést áhító ínyencek biztonyára kedvelni fogják. (Európa) Falus Róbert RADOVAN zpcovie A SZERELEMROL UTÓLAG