Népszabadság, 1972. február (30. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
® L krónika Egy ismert anekdota szerint Mikszáth Kálmán író a társaságban mesélte: „Mikor éppen egy regényemet írtam a Vasárnapi Újságba, a harmadik folytatásnál egy kis átalag tokaji aszút kaptam ajándékba a Hegyaljáról, valamelyik olvasónőmtől. De egy írásos feltétéig volt még az átalag mellett? — Ezt a bort csak akkor adom önnek, ha a regény végén a hős feleségül veszi a hősnőt !’■' A nagy palóc ezzel a „megvesztegetéssel” magyarázta eredetileg zordonabb elképzelésének meglágyulását, a két szerelmes szív egymásra találását a regény végén. A fekete várost is folytatásokban írta Mikszáth, ugyancsak a Vasárnapi Újságba. Szomorú sorsra szánt hősei érdekében többek között egy történetíró is felszólalt, mégpedig olyan értelemben, hogy a kulcsfiguraként szerepeltetett Görgey alispán esetleges kivégzése történelmi abszurdum lenne. Most azonban az író hajthatatlan maradt, s tréfás indulattal azt válaszolta:„Mit abszurdum! No, hát most már azért is lefejeztetem Görgey alispánt, egy fillér ára kegyelem se leszün.” Hiába reméltük hát a kellemesen szórakoztató Mikszáth-film élvezése közben, hogy a hétrészes torzsalkodás a Szepes megyei nemesek és Lőcse város polgárai között végül is szerencsésen végződik be mind a főbb szereplők sorsának alakulását, mind pedig jóindulatú elvárásainak teljesülését tekintve. Már a történet pengésének közepe táján olyan hírek kezdtek terjedni a felbolydult közvéleményben, hogy a derűsen anekdotikus politikai történet a romantikus szerelmi szállal összebonyolódva végül is kibogozhatatlan tragédiába csomósodik. Közvéleményünk ismételten jól értesültnek bizonyult. A félelmek igazolódtak, a kósza híresztelések valóra váltak. Filmünknek azon a helyén, ahol a néző reményei szerint a fiatalok titkos szerelmébe beavatott atya végül is áldását adhatta volna az egybekelésre, s a vele ellenséges ifjú polgármester, a menyasszony származásán megdöbbenve, nagylelkű amnesztiát eszközölhetett volna ki halálra üldözött reménybeli apósa számára — nos a filmnek ezen az utolsó néhány méterén Shappy end helyett valami más történik: a városbírót önkényeskedő indulatában lelövő Görgey Pál vicispán fejét egy nevetséges vérbosszú szabályai szerint leüti a bakó; az ítéletihirdető polgármester halátt halványan zuhan a földre, tettének valódi értelmét későn ismerve fel; elárvult menyaszszonyának sorsa ugyancsak a legszerencsétlenebb pillanatban befejezetlenül tűnik el szemünk elől.Mikszáth Kálmán, a nagy író és nagy szórakoztató, a tündéri realizmus utolérhetetlen mestere ezzel a borús záróakkorddal búcsúzott el az irodalomtól és az életétől.........Huszonöt éves képviselősködés után teljesen kiábrándultam mindenből, s apathiával nézem, aminek jönnie kell” — írja egy levelében. Jól tudjuk, mi az, aminek jönnie kellett, amit Mikszáth megértett, s ami bekövetkezett az 1914-es világháborúval: az Osztrák—Magyar Monarchia és ezen belül a feudálkapitalista rend csődje. Ugyanez a rend, a nemesek és a polgárok egymásra acsarkodó osztályainak szövetsége tűnik fel Mikszáth utolsó regényének lapjain, kétszáz évvel fiatalabbat, de már akkor is korszerűtlenül, az ország vezetésére és megmentésére képtelenül. Rákóczi kibontotta a szabadságharc zászlóját, ám Csák Máté földjén a kiskirályok hagyományainak még kisszerűbb örökösei a közérdekű szabadság- harc helyett egymás ellen irányuló háborúskodással vannak elfoglalva. Mikszáth mindig is érdeklődött a rögeszmés, bogaras emberek iránt, akik eltúlozva, deformálva szemléltetik egy kor törekvéseit. Szükségszerűen kellett rátalálnia egy olyan forrásműre, amelyik arról tanúskodik, hogy hóbortos magánérdekek miként és mennyiben keresztezték a Rákóczi-féle szabadságharc idején a közös érdekeket. Úgynevezett történelmi időkben játszódik a regény cselekménye, de a szűk látókörű ellenfelek csetepatéja csaknem teljesen elfedi előlünk a valódi nagy eseményeket. Miikszáthnak ezt a derűs leírásai, anekdotikus, kerek történetei ellenére is komoran tűnődő művét a korábbi Mikszáth-filmekben is sikeresen közreműködő Thurzó Gábor írta át nagy szakértelemmel a képernyőre. A betűk szellemét, kellemét, filozófiáját Zsurzs Éva tiszteletreméltóan alapos munkával fordította le a film nyelvére. Minthogy általános beszédtémaként gyakran került szóba ez a sorozat a legkülönbözőbb helyeken és társaságokban, kötelességemnek érzem írásban tanúsítani azt a csaknem páratlan tapasztalati tényt, hogy mindenütt rokonszenves megnyilvánulásokat váltott ki. A sorozatfilmek eleve oldottabbak, lazábbak, színvonal dolgában engedékenyebbek, mint a másfél órás, klaszszikus keretbe komponált művek. Ezallól A fekete város se lehetett kivétel. Saját kategóriájában azonban kétségkívül kiemelkedő teljesítmény. Nagy munka, tiszteletre méltó erőfeszítés eredménye, akár a színészek megválasztásét, akár a helyszínek kiválasztását és egybehangolását, akár a bonyolult hangulati egység megteremtését s a mozgások ritmusát tekintjük. Általános siker, amin belül hadd ne bocsátkozzunk egyes másodrendű részletek és mozzanatok kivitelezésének bírálgatásába. Ehelyett inkább együtt örülünk a film alkotóival a sikernek. Elsősorban annak, hogy valóban alkotóknak bizonyultak. JOVÁNOVICS MIKLÓS NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Hajnal Gábor: Napfény a havon. Az ólomfelhő szétnyílik fölöttem kiszikrázik a nap a havas tájra rázuhan a fény a szikár jegenyesor felnevet a sötétfoltos libák éktelen lármába fognak és mind a patakba tocsog aztán úszkálnak lassuban és aranycsőrük összezárul a téli ragyogásban. n A havas kőrisfa ágai közt kicsorduló vérével búcsúzik a nap. Mögötte ködbe burkolt hegyeken erdők sötétlenek lábuknál véres híd vezet a tavon át jeges szél kezében suhog erőszakostól vacog a félelem a kékülő havon. BANGA FERENC: EMBERPÁR ILLYÉS KINGA SZAVAL Híre megelőzte. Első egyetemi színpadi estjére jegyet szerezni lehetetlenség volt. Most visszajött „a nagy sikerre való tekintettel” és zsúfolt nézőtér előtt megismételte Fagyöngy című műsorát. Sosem hallott versekre és többnyire sosem hallott költőkre jöttek a nézők. Honnan tudták, hogy jönniük kell, nem tudom. S miért jöttek enynyien előadóestre kiéheztetettnek nem mondható nézők a marosvásárhelyi színésznő előadóestjére: csak mert külföldi magyar, csak mert a havasok hangján szól, csak mert előadói újdonság? Mindez kevés volna a művészethez, de elég egy gyanús szenzációhoz. Illyés Kinga azonban a mondott szó erejével győz, a kiművelt színpadi magatartással nyeri meg hallgatóságát, nem pedig a végekről érkezett művi bánatával. Természetesen megható, hogy Romániában az ottani magyarok nemcsak őrzik az anyanyelvet, hanem fejlesztik is, hajlékonnyá teszik és szebbé pergetik, féltőn érlelik. Illyés Kinga ezen a nyelven szólal meg és ezzel a nyelvvel nyer színpadi csatát. Illyés Kinga nem rázza a szavakat és nem zubogtatja az indulatot. Többnyire a diszítetlen színpad közepére kitett széken ül párhuzamos lábakkal, ölében összecsukott marokkal. Néha föláll a székről, puha mozdulatokkal körbejár, riieg-megáll, majd visszaül megint. Csöndes, lágy járása kiművelt, szép mozgást árul el és színpadi beszéde mögött is kemény munkák, önkínzó gyakorlatok érződnek. Hatalmas energiabefektetés látszik és hallik ebből a műsorból, s egy pillanatra sem feledkezhetünk meg erről. Illyés nem könnyedelegáns szó-súlyemelő, aki úgy tesz a nagyérdemű előtt, mintha semmiség volna mindaz, amit tesz. Ő gyötrődik, szenved, kínlódik. Majd belehal a versbe. Amikor nyakát szelíd-szép mozdulattal lehajtja, mázsás súlyok nehezednek rá. Tekintetét úgy emelia nézőre, mintha szempillájára kőtömböket kötöztek volna. Hangsúlyozza inkább a nehézségeket, semmint eltüntetné. " Ennek az apró, arányos termetű színésznőnek pedig előnytelen a hangja, de tökéletesen tud bánni vele. Itt minden hangzó, m minden szó, minden ritmusív küzdelem eredménye. Kemény gyakorlatok árán tette keményen hajlékonnyá, hallhatóvá, vivőerejűvé ezt a kissé hátul képzett fejhangot. Segítségével most árnyalatok tömegét képes kifejezni egyszínű műsorán belül. Ahogy a színpadon áll, néznéd babaarcával ezt a feketeruhás asszony-lányt tizenkét évesnek vagy hetvennek és mindannak az évjáratnak, ami közben terül el. Arca hol Edit Piaféhoz hasonlít, de leginkább a mi Bánky Zsuzsánkra emlékeztet. Ha azoknak az olvasóknak, akik nem lehettek hallgatói és nézői, érzékeltetni akarnák, miféle is Illyés Kinga előadói művészete, legegyszerűbb, ha Bánky Zsuzsához hasonlítjuk, az ő verset átvilágító értelmes értelmezéséhez. Illyés Kingánál sem a vers forrósága, átizzítása, sem dallama (még ha ritmizálja is) az, ami elsőrendűen megfogja a hallgatóságot, hanem az értelmezés, a vers külső szóbeli hámja alá bebúvó, a szöveg mélyéből jelentéseket hallhatóvá tévő értelmi közlés. Alapos elemzés és még alaposabb begyakorlás jellemzi előadóestjét. Írtuk az imént: egyszínű, az egyetlen szín valamennyi árnyalatával. Komor ez a szín és gyászosborúsan kedélytelen. De nemcsak a derű hiányzik az előadói színskáláról, hanem a humor is. Véljük: szándékoltan. A versek közé iktatott csángó népdalok közül még a vidámabbak is olyan keservvel szakadnak ki belőle, mintha a kert aljában szerelmi bújában szíverepedt parasztlány dalolná a maga vigasztalására a régen oly vidáman hangzó nótákat. Vagy mintha egy fonográfra nótázó öregasszony a fiatalságát énekelné el halálrahűlten. A műsor legkimódolatlanabb darabjai ezek a szép, régi dalok, bennük búvik el leginkább Illyés Kinga előadóművésznőből színésznővé. Kíváncsi volnék rá színpadon, szerepben. M. G. P. olyan közleményt olvastam a lapokban a hét elején, hogy még most is töröm . „ rajta a fejem. Az derült ki a közleményből, hogy az iskoláink legelső osztályába járó kisgyerekek több mint, tíz százaléka megbukik, kimarad, osztályt ismétel, mert nem képes megfelelni a követelményeknek. Gondoljuk csak meg: ez döbbenetes. Hiszen ha egy kisgyerek az elsőosztályos követelményeknek nem felel meg, akkor bizony butuska az a kisgyerek. De ennyi sok a buta gyerek? És ennyivel több, mint régen? Mert amikor mi voltunk elsősök, nem buktunk meg ennyien. Tehát akkor itt egy buculási folyamat megy végbe. És miért? És mitől? És mit várhatunk a jövőtől, ha egy ilyen bugyuta nemzedék lép a porondra? Ha ugyan egyáltalán lesz annyi esze, hogy a porondra lépjen. És ne melléje. Még döbbenetesebb az ügy, ha arra gondolok, hogy ezek a gyerekek meglehetősen, jó körülmények közt bizonyulnak ennyire oktondinak. Hiszen rádiót hallgatnak, tv-t néznek, és az otthoni feltételek is civilizáltabbak, mint, teszem azt, a negyven évvel ezelőtti stc. De ne essünk pánikba! Vizsgáljuk meg higgadtan a részleteket! Hátha nem általános és teljes gügyeséggel állunk szemben, csak részlegessel. Vagyis hogy nem mindenben, csak bizonyos tantárgyakban gyengébbek ezek a gyerekek. Ilyesmi előfordul. Én például a számtannal voltam így, amióta csak az eszemet tudom. Pontosabban: a számtanórákon sohasem tudtam — oktatóim sem —, hogy van eszem. Nos, melyek azok a tantárgyak, amelyek követelményeinek nem felelnek meg ezek a gyerekek? A közleményből ez is kiderül: környezetismeret, gyakorlati foglalkozás és testnevelés. Vagyis, ha jól értem, környezetismeret annyit tesz, hogy a gyereknek tudnia kell, hol lakik, hol él, el kell sajátítania az idevonatkozó legfontosabb ismereteket. Gyakorlati foglalkozás, gondolom, a hajdani kézimunkának így modernebb és bizonyára értelmesebb változata. A testnevelés pedig, azt gyanítom, a tornaóra lehet. De hát ezek játszi dolgok. És a gyerekek játszva, szó szerint, játszva szokták ezeket elsajátítani. Mert ezeket a tantárgyakat maga a kisgyermek igényli, ezeket a gyermekkor sajátosságai követelik meg. A kisgyerek nyaggatja, faggatja, kínozza környezetét azokkal a kérdésekkel, amelyeket környezetismeretnek neveznek. A gyerek akar varrni, vágni, fúrni, faragni, szétszedni, összerakni, a felnőttek munkáiban részt venni, segédkezni. Egyszóval ő maga akarja azt, amit gyakorlati foglalkozásnak neveznek. Ami pedig a testnevelést illeti: nem láttam még olyan egészséges gyereket, aki nem szeretett volna mozogni, ugrálni, rohangálni, bukfencezni, kúszni, mászni. És minél kisebb, annál inkább ezt akarja, nem pedig, hogy egy padban illedelmesen üldögéljen. Ha tehát ezek a gyerekek éppen ezekben a tantárgyakban nem felelnek meg a követelményeknek, akkor ezek a gyerekek a gyerekség követelményeinek nem felelnek meg. Akkor ezek a gyerekek — borzalmas kimondani, de mit tegyek —, akkor ezek a gyerekek nem is gyerekek. Vannak a természetnek csínytevései, ez kétségtelen. De éppen nálunk és éppen most és ennyi?! Lehetséges volna, hogy minden tizedik magyar gyerek nem gyerek? Titokzatos história. Hacsak... Ilyenkor kínjában persze mármindenfélére gondol az ember... Én például most arra gondolok: tessék mondani, nem lehetséges, hogy a követelményekkel van baj, nem a gyerekekkel? Csak kérdem. Hiszen, ha a valóság azt mutatja, hogy minden tizedik valóságos gyerek képtelen megfelelni az elméletileg eltervezett követelményeknek, akkor gondolni kell arra is, hátha ezek a követelmények nem a valóságos gyerekekre lettek szabva, hanem valamilyen elképzelt vagy óhajtott, tehátnem valóságos, hanem elméleti gyerekekre. Nem tudom. Mindenesetre javaslom: sürgősen vizsgáljuk felül ezeket a követelményeket, ezért erős a gyanúm, hogy nem a gyerekek, hanem a követelmények nem felelnek meg a követelményeknek. KOMLÓS JÁNOS