Népszabadság, 1972. június (30. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-18 / 142. szám

NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET © M ire várnak az erzsébeti öntödében? Bach, farmerban E Azt mondta a KISZ-titkár a pester­zsébeti vasöntödében, hogy nagyon rossz helyre jöttem hozzájuk, ha az ifjúsági törvényről akarok érdeklődni. Meg kü­lönben is korán van még, hiszen nem jelentek meg a végrehajtási jogszabá­lyok. Mi történhetett volna eddig? Azért elindultunk a műhelybe. Meleg, por és zaj — meg sem hallják, hogy mit aka­rok. Jagicza István a fülembe kiált — hát jókat fognak nevetni, hogy micsoda kérdései vannak... — Azért csak pró­báljuk meg! Kiválasztottunk együtt négy fiút Ezek után odahívta őkft e Létraszerű falépcsőn másztunk fel a kultúrterembe, ott mondtam el nekik, hogy miért jöttem. Egyikük sem neve­A m tett. Csak azt mondták, amit ő az előbb, hogy itt még az ifjúsági törvény óta nem történt semmi. — Miért? — Mert olyan lassan készülnek a vég­rehajtási jogszabályok. Addig nem csi­nálhatunk semmit. — Bizonyos, hogy nem? — Szerintem az, hogy egy pinceklub­ra ad a vállalat pénzt vagy nem, jóin­dulat kérdése, lehetne azt a törvény nélkül is — mondja Lajos János 23 éves gépformázó. A többiek lehurrogják, hogy meg kell érteni, a gyáregységnek nincs pén­ze, meg olyan közösség sincs, amely miatt érdemes lenne. — Hát akkor a lakás — dobja be az újabb témát Lajos János, az örök ellen­zéki, de most még Jagicza István is egyetért vele. Pedig ő nemrég kapott 15 ezret erre a célra. — Persze, mert én kohómérnök va­gyok és öt évre úgyis ideköt a szerző­désem. Egy segédmunkás ezt nem tudná el­intézni, de még egy technikus sem. El kell hinnem, mert a gyáregység­vezető is mondta; Jagicza az első az üzem történetében, aki ilyen összeghez jutott. Mondták is mindketten: ez felfogha­tó úgy, mint az ifjúsági törvény egyet­len, helyileg is kézzelfogható bizonyíté­ka. 0 — Más nincs? — Hát akkor elkezdjük a „panaszna­pot” — válaszolták. Én meg nem értettem, hogy most tu­lajdonképpen miért akarnak panasz­kodni. Hiszen szerintük az ifjúsági tör­vény megszületése óta — végrehajtási jogszabályok nélkül — nem is történ­hetett semmi. Aztán a hangsúlyból, ab­ból, hogy olyan dolgokat mondtak el, ami személy szerint érintette őket, rá­jöttem. hogy most sérelmeket emleget­nek. — Illő lenne, hogy időnként a fiata­lok is kapjanak kitüntetést. Most is mennyit kiosztottak, de a harminc éven aluliaknak egy sem jutott. — A KISZ-vezetőket meg sem kér­dezték? — Dehogynem. Utólag. Amikor már eldöntötték, hogy kik kapnak. — Én javasoltam akkor néhány fia­talt — mondja a KISZ-titkár —, de mindegyik ellen mondtak valami kifo­gást. — így van a bérrel is — panaszkod­nak tovább. — Miért törvényszerű, hogy mi mindig kevesebbet keresünk, mint az idősebbek. Nem feltétlenül az élet­kortól függ a teljesítmény. — Ebbe is bele kellene szólnia az if­júsági szervezetnek — mondom én. — Talán nem kérdezik meg? Hát... és hümmögés a válasz. Aztán fiangonyi Dezső technológus kifakad; — Ügy van az, ha valamit kifogáso­lunk, mindjárt mondják, hogy mi is gazdasági vezetők vagyunk, elsősorban a gyár érdekeit nézzük. ~4T De hát akiket ide sorolnak: mérnökö­ket. technikusokat — azok is panasz­kodnak. Például a továbbtanulás miatt. Nemrég is mi történt? Három mérnök jelentkezett közgazdásznak, másik há­rom meg marxista egyetemre, techni­kumba. A gazdasági vezetők egyik ké­relmet sem írták alá azzal az indok­kal, hogy nincs szükség annyi mérnök­közgazdászra, meg nem jó az, ha egy­szerre annyian mennek tanulmányi sza­badságra. Abba persze nehéz beleszólni, hogy kinek van igaza. De hát azért van pél­dául a KISZ-szervezet, hogy az ilyen kérdést megvitassa. Mi volt a vélemé­nyük? — Csak olyan rubrikák vannak a kér­vényen, hogy a párt-, a szakszervezet és a gazdasági vezetők hozzájárulása. Olyan nincs, hogy a KISZ-é. Ez érdekes észrevétel, de azért érv­nek rossz. Jagicza István érzi is. Rög­tön mondja, hogy azután elment rekla­málni. — És mi történt? — Az enyémet és még egy fiúét alá­írták, a többit nem. 0 Ezek az egyéni sérelmeik. Ami egy­úttal törvényes jogaik csorbítását is je­lenti, de hát azt nem tudják. Vajon miért? Nem olvastak az ifjúsági tör­vényt? Hangonyi Dezső a gyáregység és a kerületi KISZ-bizottság propagandistá­ja is. Azt mondja — átrágta magát a törvényen; az üzemben és több iskolá­ban is tartott róla előadást. A másik négy fiút ott előttem is emlékeztette: „Tudjátok, ez csak keret, nem konkrét, és csak akkor lesz hatása, ha elkészül­nek a végrehajtási utasítások.” Ez nem egészen igaz. Az országgyű­lés minden törvényt azért hoz, hogy ha­tása legyen. Vannak persze, akik elen­gedik a fülük mellett azokat a jogsza­bályokat. amelyeknek a megsértéséért nem büntetik őket. Az ifjúsági törvény­nek olyan rendelkezései is vannak, amelyek már most, további jogszabá­lyok nélkül is megvalósíthatók: az ifjú­sági szervezetek jogai, az állami szer­vek, szövetkezetek vezetőinek ezzel kap­csolatos kötelességei. Érdekes módon ez mindnyájuknak elkerülte a figyel­mét. Amikor elmondtam nekik, csak any- nyit válaszoltak: „És mi van, ha el­mondjuk a véleményünket? Akkor is minden úgy van, ahogy a gazdasági ve­zetők akarják. Mert mi vagyunk a kis­halak ...” _____ 6. M inek van akkor itt az erzsébeti vas­öntödében a KISZ? — Mi rendezzük az ünnepségeket és ha valami elmaradás van, minket hív­nak társadalmi munkára. Ennyi, semmi több — feleli a KISZ-titkár. És ez az egy, amelyben teljes az össz­hang a gazdasági vezetőkkel. Vagada János gyáregységvezetőnek is feltettem ugyanezt a kérdést. — Ezek a fiúk, bárminemű megmoz­dulás van, ingyen csinálják a dekorá­ciót, segítik a gazdasági munkát. — ön szerint mi a KISZ legfőbb funk­ciója? — A politikai. Ami megnyilvánul a KISZ-gyűlések tartásában, a társadalmi munkára való mozgósításban. Az érdekvédelmit nem is említette. „Majd ha elkészülnek a végrehajtási jogszabályok...” Ez az, amire az er­zsébeti vasöntödében és máshol is tü­relmesen vagy kevésbé türelmesen, de várnak. Pedig nem valószínű, hogy az egyes tárcák vállalatokra bontva hatá­roznák meg a tennivalókat. Jagicza István azt mondta, meg kell várni, amíg az ember eléri a negyven évet, akkor már nem lesznek ilyen problémái. Hát az bizonyos. De az a 15 —20 év, ami a mostani fiataloknak eh­hez hiányzik, nagyon hosszú idő. Gyorsabb, eredményesebb, bár kevés­bé kényelmes megoldás lenne, ha min­denütt kicsit jobban odafigyelnének az ifjúsági törvényre és harcolnának is ér­te. Bár az sem árt, ha a negyvenévesek is segítenek nekik a végrehajtásban. MOGYORÓ KATALIN PROTEST-SONG Czerényen meghúzódó hirdetés a ^ TIT műsorfüzetében: Bach összes orgonaművei, májustól novemberig, kéthetenként, péntek délután fél 7 óra- kor a Bécsi kapu téri templomban. A belépőjegy 12 forint. Középkorú Zenekedvelő 6 órára ér fel a Várba. Ömlik az eső. Több száz főnyi sor kígyózik az ódon terecskén a templomtól csaknem a Bécsi kapuig. Csöndben, türelmesen várnak és áznak. Középkorú Zenekedvelő is beáll a sor­ba, s hamarosan megállapítja: korelnök lehetne a fegyelmezetten várakozó, esőverte tömegben. A túlnyomó több­ség tizen- és huszonéves, fiúk és lá­nyok, farmerban, némelyek „topisan”. A fiúk közt nem kevés a hosszú hajú, a szakállas, s a lányok ruhája sem Rot- schild Klára szalonjából került ki. Szó­val, „mai fiatalok”, akik közül sokan kint rekedtek. Fél 7: kijön a TIT embere, sajnálattal közli, hogy minden jegy elkelt, de a nagy érdeklődésre való tekintettel ma este 8-kor, valamint hétfőn is megis­métlik a koncertet. (Ez nemcsak a mai műsorra, hanem az egész sorozatra vo­natkozik: mindegyik koncertet három­szor tartják meg.) Középkorú Zenekedvelő a 8 órás elő­adásra vált jegyet. Belép a fiatalokkal zsúfolt barokk templomba a legnagyobb barokk mester muzsikáját hallgatni. Megilletődött csend. A padsorok elé áll az elhangzó műveket ismertető Földes Imre és bámulatos könnyedséggel vezet be Bach fúgaépítkezésének világába. Előadása során Bach életét is felvázol­ja, felvillantva a barokk óriás életének humoros epizódjait is. S felcsattan a szívből jövő nevetés. Aztán fölhangzik a fenséges muzsika. Peskó György varázsolja elő a remek­mívű orgonából. A korálelőjátékok, a partiták, a toccaták, a prelúdiumok és a fúgák betöltik a templomot. A fiatal közönség moccanatlan figyel. Középkorú Zenekedvelőnek átvillan az agyán: ugyanők a beatkoncerteken eksztázisban dobognak, fütyülnek, üvöl- tenek. S megért vagy inkább megsejt valamit; olyasmit, hogy e fiatal elmék- ben-szivekben nem válik oly élesen kü­lön Bach vagy Bartók világa akár a beattöl, mint az ő tudatában. S látván, az esőtől nedves ruhában ülő fiatalokat, úgy érzi: beérik Kodály vetése. Búg az orgona, elhangzik az utolsó akkord is. Taps nincs. FÁBRI ERVIN Három Mária... és egy Katalin A levél alatt, amit kaptam, aláírás helyett ez áll: „Három Mária, két Er­zsébet, három Ilona és egy Katalin." Ekképpen névtelennek is tekinthetném, s akkor igazság szerint a papírkosárba kellene kerülnie. Annak azonban, hogy "az aláírás mindössze ennyi, súlyos oka van. „Mi kimondottan női üzemben dolgo­zunk, legalább kétszázan, ötvenen va­gyunk fiatalok, harmincán 18—24-ig, magányosak. Vidékiek, volt állami gon­dozottak és kilencen barátnők. Albér­letben lakunk a VII., a Vili. és a IX. kerületben. Nagyon szeretnénk valaho­vá tartozni... Nem tudjuk, hogyan kezdjük el..." „Ilyenkor érzi az ember, mint sok ér­tekezleten, hogy minden csak szöveg. Azt szeretnénk kérdezni, miért nincsen egyik lapban sem ifjúsági rovat, egy egészen kis rovat. Fiatalok, gyertek eb­be és ebbe a klubba, pontos címmel, kedden vagy csütörtökön, első emelet hatos ajtó, várunk minden fiatalt.. „Én vagyok a legidősebb a fiatalok között és tudok fogalmazni. Egy levelet már megírtam, de sajnos csúnyán sike­rült és újra íratták velem... A pontos címet .azért nem írhatom meg, mert szégyelljük, hogy 18—24 évesek va­gyunk, és nem tudunk magunknak tár­saságot szerezni. Mi megfogadtuk ki­lencen egymásnak, tisztességesen fo­gunk férjhez menni. Jelenleg a nagy tisztességünknek magány lett az ára." Nem is rossz gondolat: miért is ne le­hetne az újságban „egy egészen kis ro­vat”, ahol megírjuk, fiatalok, gyertek ekkor és ekkor, ide és ide. Az igazság azonban az, hogy a fiatalok többsége pontosan tudja, hová menjen; tanul vagy dolgozik valahol és nem a lapok­ban keresi a szája íze szerinti klub cí­mét. A három Mária, két Erzsébet, há­rom Ilona és egy Katalin azonban még­iscsak segítséget kér. Miért? „Vidékiek vagyunk és volt állami gondozottak.” Ezt névtelenül megírni az újságnak nem nehéz. Bemutatkozásnál, belépés­nél elmondani már nem ilyen könnyű. Az az igazság, hogy a volt állami gondozottak sokáig, nagyon sokáig — mindaddig, amíg nincsen saját család­juk — úgy érzik, hogy ők a társadalom valamiféle külön megjelölt csoportját alkotják, valamilyen megkülönböztető jel van rájuk sütve. Az intézetekben töltött évek nyomai sokáig nem múlnak el. Többnyire félszegebbek, gyanakvób­bak vagy — éppen ennek ellensúlyozá­sára — hangosabbak, támadóbbak, mint azok, akik családi otthonban nőttek fel. Az állami gondozottság intézménye nyilvánvalóan szükségmegoldás, talán egyik-másik intézetünk színvonala sem mindig olyan, hogy ne hagynának sok­szor évekig nem gyógyuló sebeket a gondjaikra bízott fiatalokon. De hát a család nélkül felnőtt gyerekek még a legtökéletesebb intézetben sem kaphat­ják töredékét sem annak, amit a jó csa­ládi otthon nyújt. Igazán semmi akadálya sincsen an­nak, hogy ha a klubok, iskolai, baráti közösségek megírják nekünk, hol vár­ják szívesen az egy Katalin nyolc ba­rátnőjét, akkor közöljük az újságban. De hát ez kevés, nagyon kevés. Ezek a lányok — mint a többi volt állami gon­dozott — dolgoznak valahol. Nem mun­kahelyük ifjúsági szervezetének kellene, hogy gondja legyen rájuk? Nem azt akarom mondani, hogy a KISZ-nek magányos lányokkal kell fog­lalkoznia, hogy a KISZ-szervezet ál­lítson fel házasságkötő iskolát-irodát. Eszem ágában sincs ilyesmit javasolni. Ebben az esetben azonban olyan fia­talokról — sok ezerről! — van szó, akik nemcsak hogy segítségre szorulnak, de ami bonyolítja a dolgot: önmaguk so­hasem fognak szólni, soha nem fognak segítségért jelentkezni, kérni... Legfel­jebb, mint ebben a ievédben, névtele­nül. Mert úgy érzik, hogy az ő életük­ben valami szégyellnivaló folt van, amit titkolni kell. Olyan emberek, aki­ket önhibájukon kívül szorított félre az útról a sorsuk, s várják a segítő kezet, amely a többiek közé vonja őket. Nem a spanyolviaszt akarom feltalál­ni — sok társadalmi szerv igyekszik már nekik segíteni, s részt vesz, nem is eredménytelenül, ebben a KISZ is. De arról, hogy ez olyan nagyüzemek gond­jává válna, ahol sok vidéki fiatalt al­kalmaznak — szó sincsen. A legtöbb esetben csak az a fontos, hogy hadd jöj­jön a munkaerő, adnak néki, jobb eset­ben, egy ágyat a munkásssálláson. Arra már nemigen gondolnak, hogy ez a munkaerő ember. Méghozzá fiatal, élni akaró, a társadalomban a maga helyét kereső ember. K. GY.

Next