Népszabadság, 1972. június (30. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-03 / 129. szám

­ Szegeden sem panaszkodnak kevesebben a szervizekre a rá­dió-, televízió-­, mosógép-, hűtő­­szekrény- vagy kocsitulajdonosok, mint másutt, pedig a számok ta­núsága szerint kevesebb okuk volna rá: a városban általában jobbak a szolgáltatások, mint a hasonló nagyságú városokban. Nagy szerepe van ebben, hogy az említett javításokat két állami vállalat és két kisipari szövetke­zet végzi, többé kevésbé egymás­sal is versengve. A GELKA, a XI. sz. Autójaví­tó Vállalat, a Szegedi Elektromos Ktsz és a Gépjármű Javító Ktsz kerekasztal-beszélgetésre felkért vezetői arról adtak számot, hogy szegedi egységeik impozánsan fejlődtek az elmúlt években. A szolgáltatás fejlesztésére nyúj­tott központi alapokból, a városi tanács millióiból és nem utolsó­sorban saját forrásaikból a la­kossági szolgáltatást öt-tízszere­sére bővítették 1965 óta. Új szer­vizeket építettek, bővítették, át­szervezték műhelyeiket. Jobb kö­rülmények között s általában rövidebb idő alatt javítanak. Választhasson a megrendelő Az állami vállalatok és szövet­kezetek között Szegeden az egész­ségtelen versengés, a szakmun­káscsábítás már régen a múlté. A helyi vezetők egybehangzó törek­vése, hogy a verseny csak a ma­gasabb színvonalú szolgáltatást, a lakosságot szolgálhatja. Megegye­zésük alapján munkásokat csak kölcsönös megbeszélés után vesz­nek át egymástól, egyre jobban összehangolják a hálózat fej­lesztését, bővítését, sőt eseten­ként alkatrészekkel s más mó­don is segítik egymást. Az egészséges versenyt ma már csak a vállalati, tröszti és rész­ben szövetkezeti központi intéz­kedések, vitatható monopoliszti­­kus törekvések hátráltatják. A GELKA-nak például egyedural­ma van a rádió- és televízió­készülékek garanciális javításá­ban a gyártó vállalatokkal kö­tött szerződés alapján. A szövet­kezeteknek is a GELKA ad meg­bízást a garanciális munkák vég­zésére. Szegedet például tér­kép alapján felosztották, megha­tározva,­­hogy melyik utcáiban végezhet garanciális munkát a szövetkezet A közelmúltban, a számlák átvizsgálása után, a szö­vetkezet 53 ezer forint értékű munkáját a GELKA nem ismer­te el, mert a ktsz dolgozott azok­nak a megrendelőknek is, akik — mondjuk —,a páros, nem pedig az engedélyezett páratlan oldalon laknak. Hogy mennyire idejét múlt ez a szemlélet, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a GELKA most megszervezett me­gyei kirendeltségének vezetője a ktsz elnökével közösen kérte a vállalat központját, töröljék el a­­ város ilyesfajta, versenyt bénító felosztását Közben azonban például a bu­dapesti Ramovill Ktsz hasonló, és a lakosság, a vásárlók érdekeit nem kevésbé sértő monopólium kialakítására törekszik. Több kül­földi vállalattal köt szerződést készülékeik — mosógépek, mag­netofonok, rádiók — kizárólagos garanciális javítására, de ezt bu­dapesti szerelőkkel próbálja — próbálgatja — megoldani, ezért a vidéki vásárlók készülékeinek javítása legjobb esetben is hete­ket vesz igénybe, s ezekhez a ké­szülékekhez a GELKA nem nyúl­hat. Nagyjából hasonló volt eddig az ugyancsak egyeduralmat élve­ző Autófenntartó Ipari Tröszt magatartása a gépkocsik garan­ciális javításában. De évekig tartó eredménytelen próbálkozás után engedélyezték, hogy a ktsz is vé­gezhesse bizonyos gépkocsik ga­ranciális javítását Szegeden is. Nehéz kenyér A szolgáltatások fejlesztéséről szóló kormányintézkedések ked­vezőbb helyzetet teremtettek az említett szegedi vállalatoknál, szövetkezeteknél is, de az áru­termelés még mindig egyszerűbb, kifizetődőbb a javításnál. Az Elektromos Kisz híradástechni­kai- és háztartásigép-szervizei öt százalék nyereséget hoznak, egyéb tevékenysége pedig 20 százalékot. A lakossági szolgáltatás után já­ró kedvezményeket persze asze­rint kapják a cégek, hogy az ösz­­szes tevékenységüknek ez hányad részét adja. Többen panaszolták, hogy a kü­lönféle költségek növekedése el­lenére a javítások 1968. január elsejei szabott árai változatla­nok. Kiderült azután, hogy ész­szerű tevékenység esetén a nye­reség is tekintélyes, de hogy to­vábbra se növekedjenek a szol­gáltatások árai, ahhoz szükséges lenne felülvizsgálni és egyszerű­síteni (különösen garanciális ja­vításoknál) a szervizek nyilván­tartási rendszerét, adatszolgálta­tási kötelezettségét is. Az elekt­romos szövetkezetben például 112 szerelőt nyolcvanketten szolgál­nak ki, az autójavítóban a dol­gozóknak majd egyik armada al­kalmazott, és ráadásul a munká­soknak mintegy tizede nem ter­melő. A garanciális javítások, de kü­lönösen a készülékcserék túlzott bürokráciája, bár ritkán, ha köz­vetlenül is sérti a lakosság ér­dekeit: az autójavításban vissza­utasítanak jogos garanciális kí­vánságokat, a többi szervizben nem tépik le a garancia jegyet, nehogy vállalni kelljen azt a tor­túrát, amellyel a hatszor­ javí­tás után esedékes csere jár. Ugyanúgy, ahogyan a kereskede­lem, a szolgáltatás sem érdekelt ma még abban, hogy a vevő, a megrendelő érdekeit képviselje a gyártó vállalattal szemben. Cse­rekészülék sincs elegendő min­denütt, különösen a kisebb szö­vetkezeteknek nincs pénzük ezek megvásárlására. Igazságtalannak is tartják, hogy a gyártó vállalat a cserék gondját rájuk hárítja. ' ÓÉs a magánkisipar? Szegeden a szóban forgó négy cég a tervbe vett fejlesztéseket figyelembe véve, 1975-ben, sőt az azt követő években is képes lesz ellátni a javítási teendőket. A le­hetőségeknek sok esetben még csak meglepően kis töredékét használják fel a lakossági szol­gáltatásra. Kevesebb a megren­delő, mint a meglevő kapacitás. Budapesti au­tóbuszokat, sőt sal­gótarjáni kocsikat is javítanak Szegeden, a híradástechnikai szervizek pedig nem éppen hoz­zájuk tartozó munkákat kerestek és vállaltak. Érthető, hogy amikor új épü­leteket és berendezéseket nem tudnak kihasználni, az üzemek és a szövetkezetek vezetői az in­dokoltnál is veszélyesebb ver­senytársat látnak a magánkis­iparban. A városban tizenhat rá­dió- és televízió-műszerész és hu­szonegy­­ gépkocsijavító kisiparos dolgozik. A tanács szerint eny­­nyire szükség van, a megrende­lés után szaladgáló állami és szö­vetkezeti vállalatok­ vezetői sze­rint viszont ez túl sok. Néhány kirívóan gazdagodó kis­iparost többen elítéltek azért, mert, ahogy mondták, „belőlünk élnek”, értve ezen, hogy leg­jobb volt munkatársaikat fog­lalkoztatják feketén, munkaidő után, illetve kihasználják az alkatrészellátási gondokat, s en­nek segítségével teremtenek ve­vőkört. Ezekre a jelenségekre mind az adóhivatalnak, mind a bűnüldöző szerveknek nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk. Persze ha valamiből hiány van, ez maga szüli a visszásságokat, de azt nem szabad elnézni, hogy né­hány ügyeskedő alkatrészeket lophasson a szervizekből és „há­lapénzért” elintézze, hogy a leg­keresettebb cikkekből elsőként a pirít alól lássák el őket, összevetve az elhangzottakat: a legutóbb említett kinövések megszüntetésével vagy a mono­­polisztikus törekvések további nyesegetésével és egyéb gondok megoldásával egészségesebbé, jobbá tehető a lakosság érdeké­ben folyó verseny. Pünkösti Árpád Mi kell a jó versenyhez? Két vállalat és két szövetkezet a szegedi szolgáltatásban NÉPSZABADSÁG 1972. június 3. szombat A METRÓ KOSSUTH TÉRI ÁLLOMÁSÁN Az év végén átadják a forgalomnak a metró Deák tér és Vér­mező közti szakaszát. A Kossuth téri állomásnál befejezték a mozgólépcső szerelését és üzemi próbáit. A szovjet gyártmányú berendezések jól vizsgáztak. Befejezték már az állomástér vilá­gításának szerelését és az oszlopok kismozaik-burkolását is. Magyar kiállítások külföldön (Tudósítónktól.) Sok érdekes külföldi kiállításon, tárlaton szerepelnek ebben a hó­napban is magyar művészek. A napokban nyílt meg a ber­lini Állami Könyvtárban Reich Károly és Papp Gábor grafikus­művészek illusztrációinak tárla­ta; ugyancsak Berlinben — az NDK Történeti Múzeuma és a Magyar Munkásmozgalmi Mú­zeum megállapodása alapján — magyar politikai plakátok kiállí­tását rendezték meg. Június 7-én a londoni Victoria és Albert Múzeumiban nemzetkö­zi kerámiakiállítás nyílik, ame­lyen hat magyar kerámiaművész mutatkozik be. A krakkói IV. gra­fikai biennálé alkalmából a jövő héten a Krezysztopok­ Galériában tizenöt grafikusművészünk alko­tásaiból rendeznek külön tárla­tot. A XXXVI. velencei biennálén, amely június 11-én nyílik, Doma­­novszky Endre festőművész és Kiss Nagy András szobrászmű­vész mutatja be alkotásait; a biennáléval egyidőben sorra kerü­lő nemzetközi szoborkiállításon (a Dogé palota udvarán) Varga Imre szobrászművész alkotása szerepel. A szintén velencei nagy nemzetközi grafikai kiállításon pedig Pásztor Gábor és Würtz Ádám munkái képviselik a ma­gyar rajziművészetet. Az olaszor­szági Spoletóban június 21-én kezdődő békemozgalmi fesztivá­lon tíz magyar festőművész mint­egy félszáz alkotásából nyílik tár­lat. A franciaországi Cagnes-sur Merben június 24-én nyíló és szeptember 30-ig nyitva tartó IV. festészeti fesztiválon Magyaror­szágot Bálint Endre és Gerzson Pál festőművészek alkotásai kép­viselik. Júniusban a marokkói Tanger­ben, majd Tetuanban hazánk gazdasági, politikai és társadalmi fejlőd­és­ét szemléltető fotódoku­mentációs kiállítás nyílik. A Kul­turális Kapcsolatok Intézete — a Sportmúzeummal közösen —Chi­lében rendez kiállítást különböző trófeákból, érmékből és művészi sportfotókból. BOLDIZSÁR IVÁN: OLVASÓK ÉS ÍRÓK (HONI NAPLÓ) „Külföldön gyakran emlege­tem ...” Félbe kell szakítanom a mondatot, mert ahogy ráné­zek az írógép hengerén a pa­pírra, kinevetem magam. „Honi naplót” írok, s első szavam: kül­földön. Mert külföldön úgy járok, felajzott golyóstollal, csattintásra kész fényképezőgéppel s olykor fura zsebmagnómmal is, hogy följegyzem, lerakom, szalagra mondom mindazt, aminek itthon hasznát vehetjük, példaként vagy ellenpélda gyanánt. Itthon meg úgy járkálok az országban, sze­rencsémre újabban megint elég gyakran, hogy szinte két példány­ban képzelem el magam. Az egyik néz, beszélget, jegyez is (ritkán), előad, vitatkozik és furdalja a lel­kiismeret, hogy nem tud többet és nem ír többet az országról és gondjairól. A másik ezzel a szab­ványos alakkal karöltve jár, lát­hatatlanul, és­ összeveti önmagá­ban azt, amit lát, azzal, amit a hazáról mond külföldön. E végszó visszakanyarít első szavamhoz. Külföldön gyakran emlegetem a magyar író-olvasó találkozókat. Hatvankettőben be­széltem róla először, Párizsban, az UNESCO közgyűlésén, és sokan fölkapták a fejüket. A szünetben odajöttek a magyar küldöttség­hez, és megkérdezték: szép terv-e ez, jámbor szándék, vagy már va­lóság? A más országbeli írókül­döttek tamáskodtak leginkább: már miért mennének el az olva­sók, hogy személyesen is találkoz­hassanak az íróval, amikor elol­vashatják könyveit? Azóta még három-négy UNES­­CO-közgyűlésen, tíz-húsz PEN- kereka­sztalon, száz-kétszáz ame­rikai és nyugat-európai előadá­son hivatkoztam az író-olvasó ta­lálkozóra, mint arra a más, meg­hittebb, bensőségesebb viszonyra, amely az író és közönsége között egy más társadalmi rendszerben fennáll. A vitákban voltak írók, akik azt mondták: nincs erre sem­mi szükség, kár az időért, az író írjon, az olvasó olvasson, egyik­nek sem a dumálás („blabla”) a dolga. Volt író, aki azt mondta: elég neki elviselnie a kritikusok packázásait, majd bolond lesz le­ülni a vádlottak padjára az olva­sók vésztörvényszéke előtt is. De mindenkit izgatott a találkozó mint jelenség, írókat, művelődés­politikusokat, szervezőket és nép­művelőket, akiket a nemzetközi­­ értekezletnyelven animátoroknak neveznek. Magyarul sem rossz: lelkesítők. Lelkesedtek. Miközben sok európai és föld­­részen túli országban kísérleteznek író-olvasó találkozóval, mind bi­zonytalanabbul és mind keserűbb szájízzel hivatkoztam rájuk, mert itthon nem egy kiábrándult, bos­­­szús és haragos beszámolót és­ tár­­cát olvashattunk balul sikerült, sehogysem szervezett, jobb eset­ben formális, rosszabbikban ita­lozásba fulladt találkozókról. Sokszor hallottam a Bajza utcá­ban és az Alpári Gyula utcában (olvasók is tudják, hogy az egyik az írószövetség székháza, a másik pedig három irodalmi folyóirat szerkesztőségének a címe), hogy tulajdonképpen semmi értelme ezeknek a találkozóknak, lejárt az idejük, abba kell hagyni. Szerencsére nem hagytuk ab­ba. Ez a mostani könyvhét me­gint meggyőzött arról, hogy az igazi múzsának száz arca van, és szemben ül veled egy könyvtár­teremben, egy-egy tanár lakásán, padok között iskolai osztályban, vagy új, fényes ablakú művelő­dési ház délszaki növényei között. Esetleg egyszerűen egy könyves­bolt polcai alatt, fél könyökkel a könyvek házának támaszkodva. Csak azért nem mondom, hogy ezek a beszélgetések olyanok, mint a birkózó Anteusznak az anyaföld érintése, mert a magyar író inkább muszá­j-Herkules, mint muszáj-Anteusz. Ne hagyjuk ab­ba. Ha tíz üresjáratú találkozóra csak két tartalmas jut, ak­kor is megéri. De az arány inkább for­dított. És azok a „süketnéma” talál­kozók, ahogyan egy középfiatal költő tavaly vagy tavalyelőtt ne­vezte? Történetesen ugyanabba a nyugat-dunántúli városba vetett el könyvnapi jósorsom és az író­szövetségi kívánságlista, amelyről olyan kedvetlenül nyilatkozott. Mi nem tetszhetett neki? Mind a mai napig szeretettel gondolnak rá, lesik és vásárolják köteteit, gimnazista lányok kivágják a fo­lyóiratokból verseit, és beragaszt­ják emlékkönyvükbe. A tagadás­nak miféle ál-nemkonformista szelleme íratta vele a kedvetlen tárcát? Hiszen — így mesélik, megindultan, szinte büszkén — szeme is könnybe lábadt, amikor a helybeli irodalmi színpadocska ifjú tagjai elszavalták költemé­nyeit. Ha ennek a városkának el is hallgatom a nevét, egy másikét csupa nagybetűvel írom ki: KA­PUVÁR. Megérdemli, már csak azért is, mert Nemecsek a váro­sok között, nemrégen léptették elő, pedig község korában is fő­város volt, az Esterházy-hitbizo­­mány székhelye. Legutóbb 19­37- ben jártam itt, kerékpáron. Ha költő lennék, bizonyára én is a könnyeimmel küzdöttem volna, amíg önmagamat kerestem, fiata­lon, oldalzsákosan, mint a Ma­gyarország felfedezése szociográ­fiai könyvsorozat egyik kötetének szerzőjét itt, a nyugati végeken. Voltaképpen azt kellene sirat­nom, hogy a könyv, a Nyugati ka­pu, soha nem jelenhetett meg. Kéziratából is csak lapok marad­tak. Elgondoltam később, a könyv­heti ünnepségen, a szép, üvegfalú, új könyvtári épületben, hogy a régi Kapuvárról főképpen a te­niszpályára emlékszem. Nem te­niszt kutatni jöttem Kapuvárra, hanem az érdekelt, hogyan mű­ködik egy tizennyolcadik századi gazdasági képződményben, a her­cegi hitbizományi uradalomban, egy huszadik századbeli szerkezet, a húsgyár. A falukutatás fölka­varta viharban ez a húsgyár Ka­puvárról a felhők közé emelke­dett, annyit hivatkoztak rá a nagybirtok védelmezői. Akkorra már bejártam a nyugati megyé­ket, láttam az őrség kontyos te­tejű, világszép parasztházai mö­gött a koplaló gyerekeket, a job­bágyvilágot „kisebb” nagybirto­kon, mint az Esterházyak két­százezer holdja, láttam a szövő­gép mellett összeeső parasztasszo­nyokat Szentgotthárdon, de Ester­­házy­ faluba még nem tudtam be­hatolni. Ha biciklin érkeztem, már a községháza előtt Leszállítot­

Next