Népszabadság, 1972. június (30. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-03 / 129. szám
Szegeden sem panaszkodnak kevesebben a szervizekre a rádió-, televízió-, mosógép-, hűtőszekrény- vagy kocsitulajdonosok, mint másutt, pedig a számok tanúsága szerint kevesebb okuk volna rá: a városban általában jobbak a szolgáltatások, mint a hasonló nagyságú városokban. Nagy szerepe van ebben, hogy az említett javításokat két állami vállalat és két kisipari szövetkezet végzi, többé kevésbé egymással is versengve. A GELKA, a XI. sz. Autójavító Vállalat, a Szegedi Elektromos Ktsz és a Gépjármű Javító Ktsz kerekasztal-beszélgetésre felkért vezetői arról adtak számot, hogy szegedi egységeik impozánsan fejlődtek az elmúlt években. A szolgáltatás fejlesztésére nyújtott központi alapokból, a városi tanács millióiból és nem utolsósorban saját forrásaikból a lakossági szolgáltatást öt-tízszeresére bővítették 1965 óta. Új szervizeket építettek, bővítették, átszervezték műhelyeiket. Jobb körülmények között s általában rövidebb idő alatt javítanak. Választhasson a megrendelő Az állami vállalatok és szövetkezetek között Szegeden az egészségtelen versengés, a szakmunkáscsábítás már régen a múlté. A helyi vezetők egybehangzó törekvése, hogy a verseny csak a magasabb színvonalú szolgáltatást, a lakosságot szolgálhatja. Megegyezésük alapján munkásokat csak kölcsönös megbeszélés után vesznek át egymástól, egyre jobban összehangolják a hálózat fejlesztését, bővítését, sőt esetenként alkatrészekkel s más módon is segítik egymást. Az egészséges versenyt ma már csak a vállalati, tröszti és részben szövetkezeti központi intézkedések, vitatható monopolisztikus törekvések hátráltatják. A GELKA-nak például egyeduralma van a rádió- és televíziókészülékek garanciális javításában a gyártó vállalatokkal kötött szerződés alapján. A szövetkezeteknek is a GELKA ad megbízást a garanciális munkák végzésére. Szegedet például térkép alapján felosztották, meghatározva,hogy melyik utcáiban végezhet garanciális munkát a szövetkezet A közelmúltban, a számlák átvizsgálása után, a szövetkezet 53 ezer forint értékű munkáját a GELKA nem ismerte el, mert a ktsz dolgozott azoknak a megrendelőknek is, akik — mondjuk —,a páros, nem pedig az engedélyezett páratlan oldalon laknak. Hogy mennyire idejét múlt ez a szemlélet, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a GELKA most megszervezett megyei kirendeltségének vezetője a ktsz elnökével közösen kérte a vállalat központját, töröljék el a város ilyesfajta, versenyt bénító felosztását Közben azonban például a budapesti Ramovill Ktsz hasonló, és a lakosság, a vásárlók érdekeit nem kevésbé sértő monopólium kialakítására törekszik. Több külföldi vállalattal köt szerződést készülékeik — mosógépek, magnetofonok, rádiók — kizárólagos garanciális javítására, de ezt budapesti szerelőkkel próbálja — próbálgatja — megoldani, ezért a vidéki vásárlók készülékeinek javítása legjobb esetben is heteket vesz igénybe, s ezekhez a készülékekhez a GELKA nem nyúlhat. Nagyjából hasonló volt eddig az ugyancsak egyeduralmat élvező Autófenntartó Ipari Tröszt magatartása a gépkocsik garanciális javításában. De évekig tartó eredménytelen próbálkozás után engedélyezték, hogy a ktsz is végezhesse bizonyos gépkocsik garanciális javítását Szegeden is. Nehéz kenyér A szolgáltatások fejlesztéséről szóló kormányintézkedések kedvezőbb helyzetet teremtettek az említett szegedi vállalatoknál, szövetkezeteknél is, de az árutermelés még mindig egyszerűbb, kifizetődőbb a javításnál. Az Elektromos Kisz híradástechnikai- és háztartásigép-szervizei öt százalék nyereséget hoznak, egyéb tevékenysége pedig 20 százalékot. A lakossági szolgáltatás után járó kedvezményeket persze aszerint kapják a cégek, hogy az öszszes tevékenységüknek ez hányad részét adja. Többen panaszolták, hogy a különféle költségek növekedése ellenére a javítások 1968. január elsejei szabott árai változatlanok. Kiderült azután, hogy észszerű tevékenység esetén a nyereség is tekintélyes, de hogy továbbra se növekedjenek a szolgáltatások árai, ahhoz szükséges lenne felülvizsgálni és egyszerűsíteni (különösen garanciális javításoknál) a szervizek nyilvántartási rendszerét, adatszolgáltatási kötelezettségét is. Az elektromos szövetkezetben például 112 szerelőt nyolcvanketten szolgálnak ki, az autójavítóban a dolgozóknak majd egyik armada alkalmazott, és ráadásul a munkásoknak mintegy tizede nem termelő. A garanciális javítások, de különösen a készülékcserék túlzott bürokráciája, bár ritkán, ha közvetlenül is sérti a lakosság érdekeit: az autójavításban visszautasítanak jogos garanciális kívánságokat, a többi szervizben nem tépik le a garancia jegyet, nehogy vállalni kelljen azt a tortúrát, amellyel a hatszor javítás után esedékes csere jár. Ugyanúgy, ahogyan a kereskedelem, a szolgáltatás sem érdekelt ma még abban, hogy a vevő, a megrendelő érdekeit képviselje a gyártó vállalattal szemben. Cserekészülék sincs elegendő mindenütt, különösen a kisebb szövetkezeteknek nincs pénzük ezek megvásárlására. Igazságtalannak is tartják, hogy a gyártó vállalat a cserék gondját rájuk hárítja. ' ÓÉs a magánkisipar? Szegeden a szóban forgó négy cég a tervbe vett fejlesztéseket figyelembe véve, 1975-ben, sőt az azt követő években is képes lesz ellátni a javítási teendőket. A lehetőségeknek sok esetben még csak meglepően kis töredékét használják fel a lakossági szolgáltatásra. Kevesebb a megrendelő, mint a meglevő kapacitás. Budapesti autóbuszokat, sőt salgótarjáni kocsikat is javítanak Szegeden, a híradástechnikai szervizek pedig nem éppen hozzájuk tartozó munkákat kerestek és vállaltak. Érthető, hogy amikor új épületeket és berendezéseket nem tudnak kihasználni, az üzemek és a szövetkezetek vezetői az indokoltnál is veszélyesebb versenytársat látnak a magánkisiparban. A városban tizenhat rádió- és televízió-műszerész és huszonegy gépkocsijavító kisiparos dolgozik. A tanács szerint enynyire szükség van, a megrendelés után szaladgáló állami és szövetkezeti vállalatok vezetői szerint viszont ez túl sok. Néhány kirívóan gazdagodó kisiparost többen elítéltek azért, mert, ahogy mondták, „belőlünk élnek”, értve ezen, hogy legjobb volt munkatársaikat foglalkoztatják feketén, munkaidő után, illetve kihasználják az alkatrészellátási gondokat, s ennek segítségével teremtenek vevőkört. Ezekre a jelenségekre mind az adóhivatalnak, mind a bűnüldöző szerveknek nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk. Persze ha valamiből hiány van, ez maga szüli a visszásságokat, de azt nem szabad elnézni, hogy néhány ügyeskedő alkatrészeket lophasson a szervizekből és „hálapénzért” elintézze, hogy a legkeresettebb cikkekből elsőként a pirít alól lássák el őket, összevetve az elhangzottakat: a legutóbb említett kinövések megszüntetésével vagy a monopolisztikus törekvések további nyesegetésével és egyéb gondok megoldásával egészségesebbé, jobbá tehető a lakosság érdekében folyó verseny. Pünkösti Árpád Mi kell a jó versenyhez? Két vállalat és két szövetkezet a szegedi szolgáltatásban NÉPSZABADSÁG 1972. június 3. szombat A METRÓ KOSSUTH TÉRI ÁLLOMÁSÁN Az év végén átadják a forgalomnak a metró Deák tér és Vérmező közti szakaszát. A Kossuth téri állomásnál befejezték a mozgólépcső szerelését és üzemi próbáit. A szovjet gyártmányú berendezések jól vizsgáztak. Befejezték már az állomástér világításának szerelését és az oszlopok kismozaik-burkolását is. Magyar kiállítások külföldön (Tudósítónktól.) Sok érdekes külföldi kiállításon, tárlaton szerepelnek ebben a hónapban is magyar művészek. A napokban nyílt meg a berlini Állami Könyvtárban Reich Károly és Papp Gábor grafikusművészek illusztrációinak tárlata; ugyancsak Berlinben — az NDK Történeti Múzeuma és a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum megállapodása alapján — magyar politikai plakátok kiállítását rendezték meg. Június 7-én a londoni Victoria és Albert Múzeumiban nemzetközi kerámiakiállítás nyílik, amelyen hat magyar kerámiaművész mutatkozik be. A krakkói IV. grafikai biennálé alkalmából a jövő héten a Krezysztopok Galériában tizenöt grafikusművészünk alkotásaiból rendeznek külön tárlatot. A XXXVI. velencei biennálén, amely június 11-én nyílik, Domanovszky Endre festőművész és Kiss Nagy András szobrászművész mutatja be alkotásait; a biennáléval egyidőben sorra kerülő nemzetközi szoborkiállításon (a Dogé palota udvarán) Varga Imre szobrászművész alkotása szerepel. A szintén velencei nagy nemzetközi grafikai kiállításon pedig Pásztor Gábor és Würtz Ádám munkái képviselik a magyar rajziművészetet. Az olaszországi Spoletóban június 21-én kezdődő békemozgalmi fesztiválon tíz magyar festőművész mintegy félszáz alkotásából nyílik tárlat. A franciaországi Cagnes-sur Merben június 24-én nyíló és szeptember 30-ig nyitva tartó IV. festészeti fesztiválon Magyarországot Bálint Endre és Gerzson Pál festőművészek alkotásai képviselik. Júniusban a marokkói Tangerben, majd Tetuanban hazánk gazdasági, politikai és társadalmi fejlődését szemléltető fotódokumentációs kiállítás nyílik. A Kulturális Kapcsolatok Intézete — a Sportmúzeummal közösen —Chilében rendez kiállítást különböző trófeákból, érmékből és művészi sportfotókból. BOLDIZSÁR IVÁN: OLVASÓK ÉS ÍRÓK (HONI NAPLÓ) „Külföldön gyakran emlegetem ...” Félbe kell szakítanom a mondatot, mert ahogy ránézek az írógép hengerén a papírra, kinevetem magam. „Honi naplót” írok, s első szavam: külföldön. Mert külföldön úgy járok, felajzott golyóstollal, csattintásra kész fényképezőgéppel s olykor fura zsebmagnómmal is, hogy följegyzem, lerakom, szalagra mondom mindazt, aminek itthon hasznát vehetjük, példaként vagy ellenpélda gyanánt. Itthon meg úgy járkálok az országban, szerencsémre újabban megint elég gyakran, hogy szinte két példányban képzelem el magam. Az egyik néz, beszélget, jegyez is (ritkán), előad, vitatkozik és furdalja a lelkiismeret, hogy nem tud többet és nem ír többet az országról és gondjairól. A másik ezzel a szabványos alakkal karöltve jár, láthatatlanul, és összeveti önmagában azt, amit lát, azzal, amit a hazáról mond külföldön. E végszó visszakanyarít első szavamhoz. Külföldön gyakran emlegetem a magyar író-olvasó találkozókat. Hatvankettőben beszéltem róla először, Párizsban, az UNESCO közgyűlésén, és sokan fölkapták a fejüket. A szünetben odajöttek a magyar küldöttséghez, és megkérdezték: szép terv-e ez, jámbor szándék, vagy már valóság? A más országbeli íróküldöttek tamáskodtak leginkább: már miért mennének el az olvasók, hogy személyesen is találkozhassanak az íróval, amikor elolvashatják könyveit? Azóta még három-négy UNESCO-közgyűlésen, tíz-húsz PEN- kerekasztalon, száz-kétszáz amerikai és nyugat-európai előadáson hivatkoztam az író-olvasó találkozóra, mint arra a más, meghittebb, bensőségesebb viszonyra, amely az író és közönsége között egy más társadalmi rendszerben fennáll. A vitákban voltak írók, akik azt mondták: nincs erre semmi szükség, kár az időért, az író írjon, az olvasó olvasson, egyiknek sem a dumálás („blabla”) a dolga. Volt író, aki azt mondta: elég neki elviselnie a kritikusok packázásait, majd bolond lesz leülni a vádlottak padjára az olvasók vésztörvényszéke előtt is. De mindenkit izgatott a találkozó mint jelenség, írókat, művelődéspolitikusokat, szervezőket és népművelőket, akiket a nemzetközi értekezletnyelven animátoroknak neveznek. Magyarul sem rossz: lelkesítők. Lelkesedtek. Miközben sok európai és földrészen túli országban kísérleteznek író-olvasó találkozóval, mind bizonytalanabbul és mind keserűbb szájízzel hivatkoztam rájuk, mert itthon nem egy kiábrándult, bosszús és haragos beszámolót és tárcát olvashattunk balul sikerült, sehogysem szervezett, jobb esetben formális, rosszabbikban italozásba fulladt találkozókról. Sokszor hallottam a Bajza utcában és az Alpári Gyula utcában (olvasók is tudják, hogy az egyik az írószövetség székháza, a másik pedig három irodalmi folyóirat szerkesztőségének a címe), hogy tulajdonképpen semmi értelme ezeknek a találkozóknak, lejárt az idejük, abba kell hagyni. Szerencsére nem hagytuk abba. Ez a mostani könyvhét megint meggyőzött arról, hogy az igazi múzsának száz arca van, és szemben ül veled egy könyvtárteremben, egy-egy tanár lakásán, padok között iskolai osztályban, vagy új, fényes ablakú művelődési ház délszaki növényei között. Esetleg egyszerűen egy könyvesbolt polcai alatt, fél könyökkel a könyvek házának támaszkodva. Csak azért nem mondom, hogy ezek a beszélgetések olyanok, mint a birkózó Anteusznak az anyaföld érintése, mert a magyar író inkább muszáj-Herkules, mint muszáj-Anteusz. Ne hagyjuk abba. Ha tíz üresjáratú találkozóra csak két tartalmas jut, akkor is megéri. De az arány inkább fordított. És azok a „süketnéma” találkozók, ahogyan egy középfiatal költő tavaly vagy tavalyelőtt nevezte? Történetesen ugyanabba a nyugat-dunántúli városba vetett el könyvnapi jósorsom és az írószövetségi kívánságlista, amelyről olyan kedvetlenül nyilatkozott. Mi nem tetszhetett neki? Mind a mai napig szeretettel gondolnak rá, lesik és vásárolják köteteit, gimnazista lányok kivágják a folyóiratokból verseit, és beragasztják emlékkönyvükbe. A tagadásnak miféle ál-nemkonformista szelleme íratta vele a kedvetlen tárcát? Hiszen — így mesélik, megindultan, szinte büszkén — szeme is könnybe lábadt, amikor a helybeli irodalmi színpadocska ifjú tagjai elszavalták költeményeit. Ha ennek a városkának el is hallgatom a nevét, egy másikét csupa nagybetűvel írom ki: KAPUVÁR. Megérdemli, már csak azért is, mert Nemecsek a városok között, nemrégen léptették elő, pedig község korában is főváros volt, az Esterházy-hitbizomány székhelye. Legutóbb 1937- ben jártam itt, kerékpáron. Ha költő lennék, bizonyára én is a könnyeimmel küzdöttem volna, amíg önmagamat kerestem, fiatalon, oldalzsákosan, mint a Magyarország felfedezése szociográfiai könyvsorozat egyik kötetének szerzőjét itt, a nyugati végeken. Voltaképpen azt kellene siratnom, hogy a könyv, a Nyugati kapu, soha nem jelenhetett meg. Kéziratából is csak lapok maradtak. Elgondoltam később, a könyvheti ünnepségen, a szép, üvegfalú, új könyvtári épületben, hogy a régi Kapuvárról főképpen a teniszpályára emlékszem. Nem teniszt kutatni jöttem Kapuvárra, hanem az érdekelt, hogyan működik egy tizennyolcadik századi gazdasági képződményben, a hercegi hitbizományi uradalomban, egy huszadik századbeli szerkezet, a húsgyár. A falukutatás fölkavarta viharban ez a húsgyár Kapuvárról a felhők közé emelkedett, annyit hivatkoztak rá a nagybirtok védelmezői. Akkorra már bejártam a nyugati megyéket, láttam az őrség kontyos tetejű, világszép parasztházai mögött a koplaló gyerekeket, a jobbágyvilágot „kisebb” nagybirtokon, mint az Esterházyak kétszázezer holdja, láttam a szövőgép mellett összeeső parasztasszonyokat Szentgotthárdon, de Esterházy faluba még nem tudtam behatolni. Ha biciklin érkeztem, már a községháza előtt Leszállítot