Népszabadság, 1972. augusztus (30. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-01 / 179. szám

1972. augusztus 1, kedd Félévi tervjelentés: jó a munka termelékenysége Eredményesen növekedik a KGST tagállamainak gazdasága A KGST tagállamainak első félévi tervjelentései a termelés és a munka termelékenysége növe­lésének figyelemre méltó eredmé­nyeiről tanúskodnak. A Szovjetunió ipari termelése az év első hat hónapjában 6,8 szá­­zalékkal növekedett. Az ipari üze­mek 3,2 milliárd rubel értékű árut termeltek terven felül. A bútor­­gyártásnál 9, a hűtőszekrények gyártásánál 10 százalékos növeke­dés mutatkozott. Lengyelországban az ipari brut­tó termelés 1972 első félévében 12,5 százalékkal növekedett. Em­lítésre méltó, hogy az iparban az előirányzott 5,7 százalékkal szem­ben 7,4 százalékkal emelkedett a munka termelékenysége. A csehszlovák tervjelentés két figyelemre méltó irányzatról ta­núskodik: a munkatermelékeny­ség terven felüli növeléséről és az energia- és nyersanyagtermelő ipar kimagasló fejlődéséről. Bulgáriában az év első felében az ipari termelés az elmúlt év ha­sonló időszakához képest 9 száza­lékkal növekedett. A román ipari termelés az első félévben 12,6 százalékos növeke­dést mutatott. A népgazdasági tervet 101,9 százalékos arányban teljesítették. A Német Demokratikus Köztár­saságban 1972 első hat hónapjá­ban az elmúlt év hasonló idősza­kához képest 5 százalékkal növe­kedett a nemzeti jövedelem. Az ipar 6 százalékkal több árut ter­melt és a munka termelékenysége 4,2 százalékkal emelkedett. (ADN) Szovjet párt- és kormányhatározat a felsőoktatás színvonalának emeléséről Az SZKP Központi Bizottsága és a szovjet minisztertanács ha­tározatot fogadott el a szovjet felsőfokú oktatás további tökéle­tesítését szolgáló intézkedések­ről. A határozat néhány olyan intéz­kedést tervez, amellyel tovább le­het emelni a felsőfokú oktatási intézmények végzős hallgatói el­méleti és szakmai tudásának szintjét. Kötelezi a minisztériumokat és hivatalokat, törekedjenek arra, hogy a fiatal szakemberek elsa­játítsák a marxizmus-leninizmus alapjait, rendelkezzenek megala­pozott elméleti és szakmai felké­szültséggel, magas fokú erkölcsi tulajdonságokkal, tudjanak bán­ni az emberekkel és legyenek a párt politikájának aktív végre­hajtói. A legközelebbi három évben tökéletesíteni kívánják a tanter­veket és az oktatási programokat, mégpedig azzal a céllal, hogy az egyetemisták elmélyültebb általá­nos elméleti és általános műszaki képzésben részesüljenek, a szak­mai gyakorlat pedig jobban al­kalmazkodjon a tudomány és a termelés korszerű követelményei­hez. Az SZKP KB és a miniszterta­nács elengedhetetlenül szüksé­gesnek tartja, hogy emeljék a társadalomtudományi tanszékek oktató-nevelő és tudományos­módszertani munkájának szint­jét. A határozat kötelezi a pártszer­veket, hogy erősítsék a párt be­folyását a felsőfokú oktatási in­tézmények valamennyi szintjén, növeljék a párt szerepét az egye­temisták tudományos kommunista világnézetének formálásában, a szovjet hazafiság és a proletár internacionalizmus, a burzsoá ideológiai megnyilvánulásokkal szembeni kibékíthetetlenség szel­lemében történő nevelésükben. Intézkedések történnek annak érdekében is, hogy a felsőfokú oktatási intézményeket korsze­rűbb műszaki eszközökkel lássák el. (TASZSZ) A KNDK támogatja Korea egyesítésének az ENSZ-ben való megvitatását A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kormánya nyilatko­zatban támogatja sok állam ENSZ-képviseletének azt az in­dítványát, hogy a közgyűlés kü­szöbönálló ülésszakának napi­rendjére vegyék fel „A Korea mi­előbbi békés újraegyesítését elő­segítő feltételek megteremtéséről” szóló pontot. Mint a kormány­­nyilatkozat hangoztatja, e napi­rendi pont megvitatásához meg kell hívni a Koreai Népi Demok­ratikus Köztársaság — mint köz­vetlenül érdekelt fél — képvise­lőjét. A KNDK kormányának véle­ménye szerint e kérdés megvita­tása alapján az ENSZ-nek meg kell szüntetnie a „Korea Békés Egyesítésére és Újjáépítésére Alakult ENSZ-bizottság (UN­­CURE) tevékenységét, intézkedé­seket kell foganatosítania a kül­földi csapatok Dél-Koreából való kivonására, hogy biztosítani tud­ják a tartós békét Koreában és megvalósítható legyen a koreai nép nemzeti egysége. (TASZSZ) Három és fél millió olasz lép sztrájkba Forrónak ígérkezik a hét Olasz­országban , az ipar hat külön­böző területein mintegy 3,5 millió munkás lép sztrájkba. Hétfőn ötödik hetébe lépett az újságírók és nyomdászok sztrájk­ja. Ezúttal a hétfő reggeli lapok nem jelentek meg a sztrájk miatt. Munkabeszüntetésekkel követel­nek új kollektív szerződéseket a vegyipari dolgozók. Még mindig folyik 55 ezer távközlési dolgozó sztrájkja és hétfő estétől 24 órá­­ra beszüntették a munkát az olasz vasutasok. Valószínűleg munkabeszüntetésekre kerül sor a héten más területeken is, ugyanis e héten tartanak megbe­szélést a légitársaságok pilótái, a mezőgazdasági dolgozók és az építőipari munkások szakszerve­zeti vezetői a munkáltatókkal, a fizetések és a kollektív szerződé­sek körül keletkezett vitákról. (MTI) Tizedik napja áll a munka a brit dokkokon Hétfő óta már a kikötőként hi­vatalosan nem szereplő rakparto­kat is sztrájkőrségek zárják el a hajóktól, amelyek százával vesz­tegelnek Nagy-Britannia partjai­nál a tizedik napja folyó dokk­­munkássztrájkban. A dokkmun­kások harci szellemét erősítette a szállítómunkások nemzetközi szö­vetségének a tagszövetségéhez in­tézett felhívása, amely kérte: he­lyezzék mindenütt a világon fe­ketelistára az Angliából eltérített árut. Ilyen helyzetben ült össze hét­főn Jack Jones szállítószakszerve­zeti főtitkár és Lord Aldington, a londoni kikötői hatóság elnökének vezetésével az a vegyes bizottság, amelynek feladata kimunkálni egy újabb kompromisszumot az országos sztrájk leszerelésére. (MTI) NÉPSZABADSÁG is telrogaszlassífj útján a­z erény legnagyobb diadala — írja Petőfi Sándor —, hogy a hitványak is megpróbál­nak erényeseknek látszani. E bölcs mondás, különösebb erőszakolás nélkül, gazdasági té­mára is alkalmazható. Például úgy, hogy a gazdaság tervezésé­nek fontosságát mi sem bizonyít­ja jobban, mint az, hogy ma már azokban a tőkésországokban is próbálkoznak a gazdasági élet — legalábbis részleges — tervezésé­vel, ahol néhány évvel ezelőtt még bizony nagyon is lenézően, ellenségesen nyilatkoztak róla. (Más kérdés, hogy a tőkés rend­szerben mit értenek tervgazda­ságon.) Időszerűvé a témát az teszi, hogy ma 25 éve, 1947. augusztus 1-én fogadta el, iktatta törvény­be a magyar nemzetgyűlés az első hároméves tervet. Az eltelt negyedszázad vitathatatlanul bi­zonyította a szocialista tervgaz­dálkodás életerejét, döntő szere­pét. Mint a párt gazdaságpoliti­kájának, a központi állami irá­nyítás legfőbb eszköze, nemcsak gazdasági életünk állandó, hanem mind fontosabb tényezőjévé vált. A tervezés módszerei és a terv­célok természetesen azóta szük­ségszerűen változtak. A három­éves terv még csak a gazdaság újjáépítését, az éhínséggel fenye­gető rombolás felszámolását tűz­hette ki célul. Nem valamiféle „alátervezés” hibája volt, hanem a dolgozók lelkesedésének, mun­kaakaratának, sokszor lehetetlen körülmények közötti hősies helyt­állásának a következménye, hogy — nagy vonalaiban — csaknem fele idő alatt sikerült teljesíteni. E világraszóló sikernek — másfél-két év alatt tettük meg azt az utat, amihez az akkori polgári közgazdászok 30—40 évet tartottak szükségesnek .— volt azonban bizonyos negatívuma is, ami megmutatkozott az első öt­éves tervnél, pontosabban akkor, amikor — 1951 elején — egyik napról a másikra majd három­szorosára emeltük a beruházási előirányzatokat. Az első siker nyomán azt hittük, hogy a tervek által kitűzendő célok nagysága jóformán csak a gazdasági veze­tés elhatározásától függ, nem­igen kell számításba venni az adott gazdasági körülményeket, lehetőségeket. A felemelt első ötéves terv idején mégis gyors volt a fej­lődés — olyan ütemben fejlő­dött a gazdaság, amit a tő­kés Magyarországon elképzelni is nehéz lett volna. Számotte­vően nőtt a gazdaság erejét tük­röző nemzeti jövedelem, illetve az életszínvonalat jelző egy sze­mélyre jutó nemzeti jövedelem. Hosszú volna itt elmondani, ho­gyan alakultak a viszonyok a to­vábbi években. Csak annyit je­gyezzünk meg, hogy a gazdasági körülmények változásával a ter­vezésnek, a gazdaság irányításá­nak is meg kellett változnia. Minden szocialista országban a párt, az állam gazdaságpolitikájá­nak és az ezt szolgáló tervezés­nek változatlanul meghatározó szerepe van, de a gazdálkodás rendszerét és módszereit újra és újra módosítani kell, aszerint, hogy az objektív követelmények hogyan alakulnak. Szönnyen érthető például, hogy , másként kell tervezni és irá­nyítani akkor, amikor a nemzeti jövedelem egy személyre számít­va 200—400 dollár (ennyi volt nálunk a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején) és más­ként, ha 800—1000 dollár (kb. ennyi a legutóbbi években). Há­romszáz—négyszáz dollár eseté­ben az elsődleges szükségletek ki­elégítése a cél: a jóllakáshoz ele­gendő élelmiszer és az időjárás viszontagságai ellen védő ruhá­zat biztosítása. Ebben az időszak­ban nehéz a fogyasztónak, hiszen úgyszólván minden termékből hiány van és könnyű a tervezők­nek. Ezen a színvonalon még részletekbe menően sem olyan nehéz tervet csinálni, elég ha év­ről évre mindenből többet ter­veznek és termelnek. A 800—1000 dolláros egy sze­mélyre jutó nemzeti jövedelem esetében könnyebb a fogyasztó­nak, aki meglehetősen bő áruvá­lasztékból válogathat. De éppen ezért sokkal nehezebb a terve­zőknek. A külső és belső gazda­sági kapcsolatok is bonyolultab­bak, szerteágazóbbak, nehezebb előre eltalálni, mire akarják és fogják költeni pénzüket a fo­gyasztók. Ebben az időszakban már a legmodernebb számítógé­pekkel sem készíthetők közpon­tilag olyan részletekbe hatoló tervutasítások, tervszámok, ame­lyekről feltételezhető, hogy tük­rözik a társadalom egyre növek­vő és egyre szélesebb körű igé­nyeit. Emiatt is alakítottuk át a terv­­gazdaság irányító mechanizmusát úgy, hogy az alulról, a fogyasztói szférából érkező jelzések nagyobb szerepet kapjanak, anélkül, hogy gyengítettük volna a fölülről származó központi akaratot. Sőt a gazdaságirányítás mostani rend­szerében a központi akarat job­ban érvényesül, mint a tervuta­sításos rendszerben bármikor. M­­­ontesquieu-től származik az a mondás, hogy „amikor el­megyek valamely országba, nem azt vizsgálom, vajon jók-e ott a törvények, hanem azt, hogy vég­rehajtják-e a meglevőket...” Ab­ban az értelemben hivatkozom itt erre, hogy a tervezés próbája is az, hogyan lehet biztosítani vég­rehajtását. Ha ez a tervezés mi­nőségének egyik mércéje — már­pedig az —, akkor most jobban tervezünk és jobban is ösztön­zünk a tervek végrehajtására, mint a reform bevezetése előtt. Ennek bizonyítására csak két dol­got említek. Először azt, hogy a harmadik ötéves terv volt az első, amelyet minden vonatkozásában teljesítet­tünk, illetve túlteljesítettünk. (És a harmadik ötéves terv nagy részében már a reform elvei érvé­nyesültek.) Másodszor azt, hogy a terv szerinti egyenletes ütemű emelkedés ellenére, 1964—67 kö­zött a nemzeti jövedelem növeke­dése nagyon ingadozott: egyik évben nulla, másik évben nyolc százalék volt! Az 1968—1971-es években már csak 5 és 8 százalék között ingott a növekedés. Pe­dig a növekedési ütem nagyobb volt a reform éveiben, mint az előzőkben. S ennek következté­ben gyorsabban javult az életszín­vonal is. 1950—65 között az egy személyre jutó nemzeti jövedelem évi átlagban 22 dollárral nőtt, 1968—1970 között az évi átlagos növekedés meghaladta a 85 dol­lárt. Az életszínvonal tervszerű ala­kulása ugyancsak nem elhanya­golható mutatója a tervezés és a gazdasági irányítás hatékonysá­gának. A növekedés tendenciája — összevetve az ötvenes évek ele­jével — természetesen annak is köszönhető, hogy gazdaságpoliti­kánknak régóta alapelve: az élet­­színvonal emelkedése kövesse a termelés bővülésének ütemét. De az már a gazdaságirányítás rend­szerét dicséri, hogy 1968—1971 kö­zött az egy lakosra jutó reáljöve­delem 6, a reálbér 4 százalékkal nőtt. (Az életszínvonal ilyen üte­mű növekedésére alig volt példa a megelőző időszakokban.) A tervezés és az irányítási munka minősége azért is javult, mert a kötelezően előírt operatív tervszámok elkészítése, illetve ál­landó módosítása alól felszaba­dult központi tervezőapparátus most több szakembert és időt tud valódi feladataira fordítani, olyan feladatokra, amit rajtuk kívül mások nem végezhetnek el. E fel­adatok közül is első a hosszú le­járatú, 10—15 éves és a közép­távú (ötéves) tervek átgondoltabb, körültekintőbb elkészítése. Ez tette lehetővé, hogy leg­­utóbb már az ötéves terv in­dulása előtt volt jóváhagyott kö­zéplejáratú tervünk. S azt is, hogy a hosszú és középlejáratú tervek között megteremtődjék a szükséges összhang, az az egy­másba illeszkedés, ami a tervezés és a gazdasági élet zavartalansá­gát, folyamatosságát biztosítja. Soha ilyen felkészültséggel, eny­­nyi körültekintéssel nem készül­tek népgazdasági terveink. A tervgazdálkodás negyedszá­zada alatt elért eredményeket ál­talában nem vitatják. Vannak vi­szont, akik kérdésesnek tartják, vajon mennyire kombinálható a terv a közgazdasági szabályozó­­rendszerrel és a piac igényeinek figyelembevételével. Vannak, akik nem értik, miért kell a köz­­gazdasági szabályozás közvetett módszeréhez fordulnunk, mikor közvetlen, direkt utasításokkal is irányíthatnánk. Tapasztalataink azt bizonyítják, hogy jó közgaz­dasági szabályozókkal többet érünk el, mint közvetlen utasí­tásokkal. Nincs igazuk azoknak, akik a szabályozási rendszert okolják azért, mert a reform élet­be léptetése óta olyan problémák jelentkeztek, amik korábban nem fordultak elő. (Például némelyik vállalat pénzügyi zavarai, fizetés­­képtelenség stb.) Ezért a szabá­lyozórendszert — általában — nem szidni, hanem dicsérni kell. Hiszen nem az a jó irányítási rendszer, ahol a problémák so­káig lappanghatnak, és csak ak­kor jönnek elő, amikor a bajt már nem lehet orvosolni, hanem az, amelyben az ilyen nehézségek minél előbb felszínre kerülnek, olyankor, amikor még viszonylag könnyű segíteni rajtuk. Ami a tervezés és a piac viszo­nyát illeti, ugyancsak alaptalanok az aggályok, a magyar népgazda­ságban most is a törvényerőre emelt állami terv határozza meg a fejlődés legfontosabb mutatóit: a nemzeti jövedelem felhasználási arányát, a beruházások volume­nét, a gazdasági fejlődés ütemét, a káderképzést stb. A tervtörvény a kormány, a minisztériumok kö­telező munkaprogramja. A piac viszont a szocialista állam által kézben tartott, szabályozott piac, az elsődleges, a mindenképpen meghatározó a terv i­ly mint ahogy a tervgazdálkodás erősítése volt és marad a legfőbb eszközünk a szocialista gazdaság építésében; ez teszi le­hetővé a termelés bővítését, kor­szerűsítését, ezen alapszik az élet­viszonyok további javítása, erre épül együttműködésünk a Szov­jetunió és a többi szocialista or­szág népgazdaságával és an­nak az integrációs programnak a megvalósítása, amelyet a KGST tagállamai maguk elé tűztek. A termelőerők színvonalának meg­felelő, modernizált tervezési és irányítási rendszer ezt és csakis ezt szolgálja. A mai évforduló, amelyen a tervezett népgazdaság 25 eszten­dejének történelmi útjára tekin­tünk vissza, jó alkalom, hogy ezt újólag és nyomatékkal hangoz­tassuk. Dr. Garam József Ülést tartott a SZOT elnöksége Hétfőn ülést tartott a Szak­­szervezetek Országos Tanácsának elnöksége. A tanácskozás napi­rendjén a többi között a vállalati és szakszervezeti testületek jog- és hatáskörének érvényesítése szerepelt. Az elnökség részletesen tárgyalt a szakszervezeti és üze­mi demokrácia helyzetéről az építőiparban. Megállapította, hogy a szakszervezeti vezető testületek jog- és hatáskörét az ágazati sa­játosságok szerint alakították ki. Az építőipar szakszervezeti testü­letei általában élte­k jogaikkal és a tagok érdekeit figyelembe vé­ve, rendszeresen véleményt nyil­vánítottak és döntöttek a válla­latok gazdasági munkáját meg­határozó kérdésekben. Az elnökség megállapította azt is, hogy újabban gyakoribb és közérthetőbb a dolgozók tájékoz­tatása, s elsősorban a vállalatok vezetői tekintik fontos politikai kérdésnek a munkások meghall­gatását, a közös tanácskozásokat. A jelentés összegezésként meg­állapítja, hogy a közvetlen fóru­mokon, a képviseleti demokrácia útján és a demokratikus vezetési módszerek erősödésével fejlődött az építőiparban az üzemi demok­rácia. 3

Next