Népszabadság, 1972. augusztus (30. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-01 / 179. szám
1972. augusztus 1, kedd Félévi tervjelentés: jó a munka termelékenysége Eredményesen növekedik a KGST tagállamainak gazdasága A KGST tagállamainak első félévi tervjelentései a termelés és a munka termelékenysége növelésének figyelemre méltó eredményeiről tanúskodnak. A Szovjetunió ipari termelése az év első hat hónapjában 6,8 százalékkal növekedett. Az ipari üzemek 3,2 milliárd rubel értékű árut termeltek terven felül. A bútorgyártásnál 9, a hűtőszekrények gyártásánál 10 százalékos növekedés mutatkozott. Lengyelországban az ipari bruttó termelés 1972 első félévében 12,5 százalékkal növekedett. Említésre méltó, hogy az iparban az előirányzott 5,7 százalékkal szemben 7,4 százalékkal emelkedett a munka termelékenysége. A csehszlovák tervjelentés két figyelemre méltó irányzatról tanúskodik: a munkatermelékenység terven felüli növeléséről és az energia- és nyersanyagtermelő ipar kimagasló fejlődéséről. Bulgáriában az év első felében az ipari termelés az elmúlt év hasonló időszakához képest 9 százalékkal növekedett. A román ipari termelés az első félévben 12,6 százalékos növekedést mutatott. A népgazdasági tervet 101,9 százalékos arányban teljesítették. A Német Demokratikus Köztársaságban 1972 első hat hónapjában az elmúlt év hasonló időszakához képest 5 százalékkal növekedett a nemzeti jövedelem. Az ipar 6 százalékkal több árut termelt és a munka termelékenysége 4,2 százalékkal emelkedett. (ADN) Szovjet párt- és kormányhatározat a felsőoktatás színvonalának emeléséről Az SZKP Központi Bizottsága és a szovjet minisztertanács határozatot fogadott el a szovjet felsőfokú oktatás további tökéletesítését szolgáló intézkedésekről. A határozat néhány olyan intézkedést tervez, amellyel tovább lehet emelni a felsőfokú oktatási intézmények végzős hallgatói elméleti és szakmai tudásának szintjét. Kötelezi a minisztériumokat és hivatalokat, törekedjenek arra, hogy a fiatal szakemberek elsajátítsák a marxizmus-leninizmus alapjait, rendelkezzenek megalapozott elméleti és szakmai felkészültséggel, magas fokú erkölcsi tulajdonságokkal, tudjanak bánni az emberekkel és legyenek a párt politikájának aktív végrehajtói. A legközelebbi három évben tökéletesíteni kívánják a tanterveket és az oktatási programokat, mégpedig azzal a céllal, hogy az egyetemisták elmélyültebb általános elméleti és általános műszaki képzésben részesüljenek, a szakmai gyakorlat pedig jobban alkalmazkodjon a tudomány és a termelés korszerű követelményeihez. Az SZKP KB és a minisztertanács elengedhetetlenül szükségesnek tartja, hogy emeljék a társadalomtudományi tanszékek oktató-nevelő és tudományosmódszertani munkájának szintjét. A határozat kötelezi a pártszerveket, hogy erősítsék a párt befolyását a felsőfokú oktatási intézmények valamennyi szintjén, növeljék a párt szerepét az egyetemisták tudományos kommunista világnézetének formálásában, a szovjet hazafiság és a proletár internacionalizmus, a burzsoá ideológiai megnyilvánulásokkal szembeni kibékíthetetlenség szellemében történő nevelésükben. Intézkedések történnek annak érdekében is, hogy a felsőfokú oktatási intézményeket korszerűbb műszaki eszközökkel lássák el. (TASZSZ) A KNDK támogatja Korea egyesítésének az ENSZ-ben való megvitatását A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kormánya nyilatkozatban támogatja sok állam ENSZ-képviseletének azt az indítványát, hogy a közgyűlés küszöbönálló ülésszakának napirendjére vegyék fel „A Korea mielőbbi békés újraegyesítését elősegítő feltételek megteremtéséről” szóló pontot. Mint a kormánynyilatkozat hangoztatja, e napirendi pont megvitatásához meg kell hívni a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság — mint közvetlenül érdekelt fél — képviselőjét. A KNDK kormányának véleménye szerint e kérdés megvitatása alapján az ENSZ-nek meg kell szüntetnie a „Korea Békés Egyesítésére és Újjáépítésére Alakult ENSZ-bizottság (UNCURE) tevékenységét, intézkedéseket kell foganatosítania a külföldi csapatok Dél-Koreából való kivonására, hogy biztosítani tudják a tartós békét Koreában és megvalósítható legyen a koreai nép nemzeti egysége. (TASZSZ) Három és fél millió olasz lép sztrájkba Forrónak ígérkezik a hét Olaszországban , az ipar hat különböző területein mintegy 3,5 millió munkás lép sztrájkba. Hétfőn ötödik hetébe lépett az újságírók és nyomdászok sztrájkja. Ezúttal a hétfő reggeli lapok nem jelentek meg a sztrájk miatt. Munkabeszüntetésekkel követelnek új kollektív szerződéseket a vegyipari dolgozók. Még mindig folyik 55 ezer távközlési dolgozó sztrájkja és hétfő estétől 24 órára beszüntették a munkát az olasz vasutasok. Valószínűleg munkabeszüntetésekre kerül sor a héten más területeken is, ugyanis e héten tartanak megbeszélést a légitársaságok pilótái, a mezőgazdasági dolgozók és az építőipari munkások szakszervezeti vezetői a munkáltatókkal, a fizetések és a kollektív szerződések körül keletkezett vitákról. (MTI) Tizedik napja áll a munka a brit dokkokon Hétfő óta már a kikötőként hivatalosan nem szereplő rakpartokat is sztrájkőrségek zárják el a hajóktól, amelyek százával vesztegelnek Nagy-Britannia partjainál a tizedik napja folyó dokkmunkássztrájkban. A dokkmunkások harci szellemét erősítette a szállítómunkások nemzetközi szövetségének a tagszövetségéhez intézett felhívása, amely kérte: helyezzék mindenütt a világon feketelistára az Angliából eltérített árut. Ilyen helyzetben ült össze hétfőn Jack Jones szállítószakszervezeti főtitkár és Lord Aldington, a londoni kikötői hatóság elnökének vezetésével az a vegyes bizottság, amelynek feladata kimunkálni egy újabb kompromisszumot az országos sztrájk leszerelésére. (MTI) NÉPSZABADSÁG is telrogaszlassífj útján az erény legnagyobb diadala — írja Petőfi Sándor —, hogy a hitványak is megpróbálnak erényeseknek látszani. E bölcs mondás, különösebb erőszakolás nélkül, gazdasági témára is alkalmazható. Például úgy, hogy a gazdaság tervezésének fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma már azokban a tőkésországokban is próbálkoznak a gazdasági élet — legalábbis részleges — tervezésével, ahol néhány évvel ezelőtt még bizony nagyon is lenézően, ellenségesen nyilatkoztak róla. (Más kérdés, hogy a tőkés rendszerben mit értenek tervgazdaságon.) Időszerűvé a témát az teszi, hogy ma 25 éve, 1947. augusztus 1-én fogadta el, iktatta törvénybe a magyar nemzetgyűlés az első hároméves tervet. Az eltelt negyedszázad vitathatatlanul bizonyította a szocialista tervgazdálkodás életerejét, döntő szerepét. Mint a párt gazdaságpolitikájának, a központi állami irányítás legfőbb eszköze, nemcsak gazdasági életünk állandó, hanem mind fontosabb tényezőjévé vált. A tervezés módszerei és a tervcélok természetesen azóta szükségszerűen változtak. A hároméves terv még csak a gazdaság újjáépítését, az éhínséggel fenyegető rombolás felszámolását tűzhette ki célul. Nem valamiféle „alátervezés” hibája volt, hanem a dolgozók lelkesedésének, munkaakaratának, sokszor lehetetlen körülmények közötti hősies helytállásának a következménye, hogy — nagy vonalaiban — csaknem fele idő alatt sikerült teljesíteni. E világraszóló sikernek — másfél-két év alatt tettük meg azt az utat, amihez az akkori polgári közgazdászok 30—40 évet tartottak szükségesnek .— volt azonban bizonyos negatívuma is, ami megmutatkozott az első ötéves tervnél, pontosabban akkor, amikor — 1951 elején — egyik napról a másikra majd háromszorosára emeltük a beruházási előirányzatokat. Az első siker nyomán azt hittük, hogy a tervek által kitűzendő célok nagysága jóformán csak a gazdasági vezetés elhatározásától függ, nemigen kell számításba venni az adott gazdasági körülményeket, lehetőségeket. A felemelt első ötéves terv idején mégis gyors volt a fejlődés — olyan ütemben fejlődött a gazdaság, amit a tőkés Magyarországon elképzelni is nehéz lett volna. Számottevően nőtt a gazdaság erejét tükröző nemzeti jövedelem, illetve az életszínvonalat jelző egy személyre jutó nemzeti jövedelem. Hosszú volna itt elmondani, hogyan alakultak a viszonyok a további években. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy a gazdasági körülmények változásával a tervezésnek, a gazdaság irányításának is meg kellett változnia. Minden szocialista országban a párt, az állam gazdaságpolitikájának és az ezt szolgáló tervezésnek változatlanul meghatározó szerepe van, de a gazdálkodás rendszerét és módszereit újra és újra módosítani kell, aszerint, hogy az objektív követelmények hogyan alakulnak. Szönnyen érthető például, hogy , másként kell tervezni és irányítani akkor, amikor a nemzeti jövedelem egy személyre számítva 200—400 dollár (ennyi volt nálunk a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején) és másként, ha 800—1000 dollár (kb. ennyi a legutóbbi években). Háromszáz—négyszáz dollár esetében az elsődleges szükségletek kielégítése a cél: a jóllakáshoz elegendő élelmiszer és az időjárás viszontagságai ellen védő ruházat biztosítása. Ebben az időszakban nehéz a fogyasztónak, hiszen úgyszólván minden termékből hiány van és könnyű a tervezőknek. Ezen a színvonalon még részletekbe menően sem olyan nehéz tervet csinálni, elég ha évről évre mindenből többet terveznek és termelnek. A 800—1000 dolláros egy személyre jutó nemzeti jövedelem esetében könnyebb a fogyasztónak, aki meglehetősen bő áruválasztékból válogathat. De éppen ezért sokkal nehezebb a tervezőknek. A külső és belső gazdasági kapcsolatok is bonyolultabbak, szerteágazóbbak, nehezebb előre eltalálni, mire akarják és fogják költeni pénzüket a fogyasztók. Ebben az időszakban már a legmodernebb számítógépekkel sem készíthetők központilag olyan részletekbe hatoló tervutasítások, tervszámok, amelyekről feltételezhető, hogy tükrözik a társadalom egyre növekvő és egyre szélesebb körű igényeit. Emiatt is alakítottuk át a tervgazdaság irányító mechanizmusát úgy, hogy az alulról, a fogyasztói szférából érkező jelzések nagyobb szerepet kapjanak, anélkül, hogy gyengítettük volna a fölülről származó központi akaratot. Sőt a gazdaságirányítás mostani rendszerében a központi akarat jobban érvényesül, mint a tervutasításos rendszerben bármikor. Montesquieu-től származik az a mondás, hogy „amikor elmegyek valamely országba, nem azt vizsgálom, vajon jók-e ott a törvények, hanem azt, hogy végrehajtják-e a meglevőket...” Abban az értelemben hivatkozom itt erre, hogy a tervezés próbája is az, hogyan lehet biztosítani végrehajtását. Ha ez a tervezés minőségének egyik mércéje — márpedig az —, akkor most jobban tervezünk és jobban is ösztönzünk a tervek végrehajtására, mint a reform bevezetése előtt. Ennek bizonyítására csak két dolgot említek. Először azt, hogy a harmadik ötéves terv volt az első, amelyet minden vonatkozásában teljesítettünk, illetve túlteljesítettünk. (És a harmadik ötéves terv nagy részében már a reform elvei érvényesültek.) Másodszor azt, hogy a terv szerinti egyenletes ütemű emelkedés ellenére, 1964—67 között a nemzeti jövedelem növekedése nagyon ingadozott: egyik évben nulla, másik évben nyolc százalék volt! Az 1968—1971-es években már csak 5 és 8 százalék között ingott a növekedés. Pedig a növekedési ütem nagyobb volt a reform éveiben, mint az előzőkben. S ennek következtében gyorsabban javult az életszínvonal is. 1950—65 között az egy személyre jutó nemzeti jövedelem évi átlagban 22 dollárral nőtt, 1968—1970 között az évi átlagos növekedés meghaladta a 85 dollárt. Az életszínvonal tervszerű alakulása ugyancsak nem elhanyagolható mutatója a tervezés és a gazdasági irányítás hatékonyságának. A növekedés tendenciája — összevetve az ötvenes évek elejével — természetesen annak is köszönhető, hogy gazdaságpolitikánknak régóta alapelve: az életszínvonal emelkedése kövesse a termelés bővülésének ütemét. De az már a gazdaságirányítás rendszerét dicséri, hogy 1968—1971 között az egy lakosra jutó reáljövedelem 6, a reálbér 4 százalékkal nőtt. (Az életszínvonal ilyen ütemű növekedésére alig volt példa a megelőző időszakokban.) A tervezés és az irányítási munka minősége azért is javult, mert a kötelezően előírt operatív tervszámok elkészítése, illetve állandó módosítása alól felszabadult központi tervezőapparátus most több szakembert és időt tud valódi feladataira fordítani, olyan feladatokra, amit rajtuk kívül mások nem végezhetnek el. E feladatok közül is első a hosszú lejáratú, 10—15 éves és a középtávú (ötéves) tervek átgondoltabb, körültekintőbb elkészítése. Ez tette lehetővé, hogy legutóbb már az ötéves terv indulása előtt volt jóváhagyott középlejáratú tervünk. S azt is, hogy a hosszú és középlejáratú tervek között megteremtődjék a szükséges összhang, az az egymásba illeszkedés, ami a tervezés és a gazdasági élet zavartalanságát, folyamatosságát biztosítja. Soha ilyen felkészültséggel, enynyi körültekintéssel nem készültek népgazdasági terveink. A tervgazdálkodás negyedszázada alatt elért eredményeket általában nem vitatják. Vannak viszont, akik kérdésesnek tartják, vajon mennyire kombinálható a terv a közgazdasági szabályozórendszerrel és a piac igényeinek figyelembevételével. Vannak, akik nem értik, miért kell a közgazdasági szabályozás közvetett módszeréhez fordulnunk, mikor közvetlen, direkt utasításokkal is irányíthatnánk. Tapasztalataink azt bizonyítják, hogy jó közgazdasági szabályozókkal többet érünk el, mint közvetlen utasításokkal. Nincs igazuk azoknak, akik a szabályozási rendszert okolják azért, mert a reform életbe léptetése óta olyan problémák jelentkeztek, amik korábban nem fordultak elő. (Például némelyik vállalat pénzügyi zavarai, fizetésképtelenség stb.) Ezért a szabályozórendszert — általában — nem szidni, hanem dicsérni kell. Hiszen nem az a jó irányítási rendszer, ahol a problémák sokáig lappanghatnak, és csak akkor jönnek elő, amikor a bajt már nem lehet orvosolni, hanem az, amelyben az ilyen nehézségek minél előbb felszínre kerülnek, olyankor, amikor még viszonylag könnyű segíteni rajtuk. Ami a tervezés és a piac viszonyát illeti, ugyancsak alaptalanok az aggályok, a magyar népgazdaságban most is a törvényerőre emelt állami terv határozza meg a fejlődés legfontosabb mutatóit: a nemzeti jövedelem felhasználási arányát, a beruházások volumenét, a gazdasági fejlődés ütemét, a káderképzést stb. A tervtörvény a kormány, a minisztériumok kötelező munkaprogramja. A piac viszont a szocialista állam által kézben tartott, szabályozott piac, az elsődleges, a mindenképpen meghatározó a terv ily mint ahogy a tervgazdálkodás erősítése volt és marad a legfőbb eszközünk a szocialista gazdaság építésében; ez teszi lehetővé a termelés bővítését, korszerűsítését, ezen alapszik az életviszonyok további javítása, erre épül együttműködésünk a Szovjetunió és a többi szocialista ország népgazdaságával és annak az integrációs programnak a megvalósítása, amelyet a KGST tagállamai maguk elé tűztek. A termelőerők színvonalának megfelelő, modernizált tervezési és irányítási rendszer ezt és csakis ezt szolgálja. A mai évforduló, amelyen a tervezett népgazdaság 25 esztendejének történelmi útjára tekintünk vissza, jó alkalom, hogy ezt újólag és nyomatékkal hangoztassuk. Dr. Garam József Ülést tartott a SZOT elnöksége Hétfőn ülést tartott a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöksége. A tanácskozás napirendjén a többi között a vállalati és szakszervezeti testületek jog- és hatáskörének érvényesítése szerepelt. Az elnökség részletesen tárgyalt a szakszervezeti és üzemi demokrácia helyzetéről az építőiparban. Megállapította, hogy a szakszervezeti vezető testületek jog- és hatáskörét az ágazati sajátosságok szerint alakították ki. Az építőipar szakszervezeti testületei általában éltek jogaikkal és a tagok érdekeit figyelembe véve, rendszeresen véleményt nyilvánítottak és döntöttek a vállalatok gazdasági munkáját meghatározó kérdésekben. Az elnökség megállapította azt is, hogy újabban gyakoribb és közérthetőbb a dolgozók tájékoztatása, s elsősorban a vállalatok vezetői tekintik fontos politikai kérdésnek a munkások meghallgatását, a közös tanácskozásokat. A jelentés összegezésként megállapítja, hogy a közvetlen fórumokon, a képviseleti demokrácia útján és a demokratikus vezetési módszerek erősödésével fejlődött az építőiparban az üzemi demokrácia. 3