Népszabadság, 1972. október (30. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

KÉRDÉSEK A FELELET­RŐL INTERJÚ DÉRY TIBORRAL S Nem úgy van ám az, ahogyan sokan­­ hiszik, hogy az öregember, az öreg író csak ül a hegy tetején (füredi Ta­más-hegy), mint a kétely ormán, és kér­dőjeleket rajzolgat a világ jelenségei után. Néha elé. A hordalékforma (ezek a jegyzetek, amelyekkel újabban olva­sóit megörvendezteti, egy részüket oly­kor megharagítja) házias műfajként szolgál a kezében. Ebben az edényben főzi írói ételét, amelyről első ízlelésre nehezen állapíthatni meg, hogy édes-e vagy keserű; csak annyit, feltétlenül­­ , maradjunk a domesztizált hasonlatok­nál —, hogy a kalóriatartalma rendkí­vül magas. A kérdések, amelyekkel a világot faggatja, hevesek és naivak, böl­csek, ravaszak, szeretetreméltóak, kelle­mesek, gonoszak és ingerlők, de mint­hogy nagy művész teszi fel őket, rend­szerint magukban foglalják a válaszát is, tehát lefegyverzők. Lefegyverzők — ha akarom, olvasó­ként megelégedvén a válaszokkal. De minden felelet és kérdés újabb kérdést hordozhat, így hát, megelőzve a meddő elmélkedés csigavonulatait, azt az álta­lam is már jó előre együgyűnek minősí­tett mondatot intézem a mellettem (Tamás-hegy) ülő Déry Tiborhoz, hogy miért ebben a formában folytatja most az életművét. Ha neki volnék, kizavar­nám magamat ezzel a kérdéssel;­­az író legbelsőbb dolga, hogy hogyan ír; a ter­mészet is tavasszal hozza a vidám cse­resznyét, nyáron barackot, szilvát, diny­­nyét hoz, ősszel pedig a bölcsesség érett gyümölcseit. — Elapadt a mesélőkedvem. Az a vé­leményem, hogy az epika ugyan nincs válságban, epikára szükség van, ha megváltozott formában is, de énbennem most legalábbis ideiglenesen elhalt az epikusi véna, elcsökevényesedett. Az irodalomban hétköznapi jelenség: koro­sabb írók a gondolkodó műfajok felé fordulnak, a gondolataikat akarják kö­zölni a maguk pucér formájában. Hosz­­szabb ideje magam is így vagyok: sem­mi vágyat nem érzek rá, hogy mesét mondjak. Így teremtettem meg ezt a — csak számomra új — műfajt. Elmon­dom, amit gondolok, abban a remény­ben persze, hogy az olvasóimat is ér­dekli. Mi az, hogy „abban a reményben”? Nagyon jól tudja, hogy olvasóit roppan­tul érdeklik a gondolatai, a mai magyar prózának e — véleményem szerint — tündöklő eredményei, de hát egy inter­júkérdésre nem lehet másmilyen felele­tet adni, mint szerényét, közös sajná­latunkra. Mégsem nyilatkozhatja azt, hogy a Hordalék egy-egy darabjának a megjelenése az Élet és Irodalomban, a Népszabadság vasárnapi számaiban vagy valamelyik folyóiratban az irodalmi élet eseménye. Tiltja a nemlétező írói sze­rénység. A nemlétező kötelmeket kell megtartani a legaggályosabban, állapít­juk meg szótlan egyetértéssel. E tűnődések során jutott el Déry az Ítélet nincs irodalompolitikát is idéző visszapillantásaiban a Felelet-vitához. A vita akkor nagy hullámokat kavart az irodalmi életben; témája és sebzett­je, az író, több mint húsz évvel az ese­­­­mény után zord kedvvel, gúnyos kese­rűséggel emlékezett vissza néhány moz­zanatára Úgy tetszett, elutasítja magá­tól az egész Felelet-ügyet. S mi történt közben? Átdolgozta televízióra a Fele­letet. Egy-másfél éven belül tizenhárom folytatásban sugározzák a játékot, Fáb­­ri Zoltán rendezésében. Ezért e mostani beszélgetés. — Működik-e valamilyen irodalompo­­litikai-irodalomtörténeti „jóvátételi bi­zottság”? Bizonyára nem. De abban, hogy a Felelet ismét megjelent s megje­lenik, továbbá, hogy már évekkel ez­előtt ösztönzést kaptam a regény tele­víziós változatának megírására, a leg­nagyobb nyilvánosság elé vitelére, még­iscsak nagyfokú felelősségérzet megnyi­latkozását látom. Olyan mértékű fele­lősségérzetét, amely, ítéletem szerint, nincs arányban a mű értékeivel, amint­hogy annak idején a felelősségrevonás hevessége sem volt. Ismét elolvastam a Feleletet, ismét megállapítottam, hogy régebbi ítéletem érvényes: a Felelet egészen jó regény, de távolról sem ille­tékes rá, hogy irodalmi szenvedélyek tárgya legyen. Aminthogy azok nem is irodalmi szenvedélyek voltak, hanem politikaiak. — Toldjuk meg egy ts-sel ezt a meg­állapítást. Írói szinten véghezvitt vállal­kozás eredménye kellett hozzá, hogy a szocialista realizmusról vallott akkori nézetek, elsősorban Révai álláspontja, kifejeződhessenek. Tömegével születtek olyan művek, amelyek egy — bár sok tekintetben téves — felfogás és követel­ményrendszer kifejtéséhez, súlytalansá­guknál fogva, vitaalapként sem szolgál­hattak. — Lehet, ez volt az oka, hogy éppen az én regényemre esett a választás. Ho­lott a Felelet nem több — nem is ke­vesebb, igaz —, mint az első, irodalmi szinten megvalósított munkásregény. Tisztességes dolgot akartam csinálni: egy fiatal munkás fejlődését ábrázolni. Kétségkívül, a szándék kedvezett az ak­kori hivatalos irodalompolitikai sürge­tésnek, de a mű őszinte hitből és meg­győződésből fakadt. (Az emigráció „áru­lásnak” tekintette; egy része, úgy tu­dom, még ma is.) Hőseit saját ízlésem szerint választottam; nem ütöttek el a kor társadalmi összképétől. Sohasem hittem el tehát, hogy a becsmérlő mi­nősítés helyénvaló volt. Akkor sem hit­tem ezt, de elhallgattam. Csellel éltem, azt mondtam, hogy majd gondolkodom, miként lehetne kijavítani a hibákat. Nevezetesen a Révai által felrótt telje­sebb pártábrázolást. Tudtam, hogy nem fogok kijavítani semmit sem. Révai tá­madása egyébként nem volt teljesen el­ítélő. A regény irodalmi értékeit becsül­te. Emlékszem, egyik jelenetét (amikor a rendőrségi megverettetése után Bálint a Duna-parton hanyattfekve végiggon­dolta a történteket), a Háború és béké­nek azzal a részletével hasonlította ösz­­sze, amikor a sebesült Andrej herceg az austerlitzi csatatéren az égboltot nézi. — Nem kedvezőtlen összehasonlítás. — Nem. Révainak volt ízlése. Volt fü­le a hallásra. Kérésére, amely, úgy tu­dom, az előadói iroda óhaja is volt, megkíséreltem még akkor forgatóköny­vet írni a Feleletből. Természetesen a regény alapján, s nem „kijavítva”. A forgatókönyv vége épp csak jelzi, hogy Bálint élete a kommunista mozgalom irányába tér át. Révai ezzel is elégedet­len volt. Ma is őrzöm a leveleit, ame­lyekben kéri, hogy írjam át a forgató­­könyvet. Nem írtam át. Az akkori köve­telményeknek megfelelően mind a re­gényt, mind a forgatókönyvet lehetetlen volt befejeznem, részint a külső nyo­más, részint a belső — a kedvszegettség — miatt. — Most azonban, a televíziós válto­zathoz, már igazán be kellett fejezni. Be. Volt is vele elég vesződségem. A regény geneziséhez tartozik pél­dául az anyaggyűjtésnek egy mulat­ságos epizódja. Sok-sok budapesti gyá­rat, nagyüzemet végigjártam, jegyzet­­füzetem tele volt vállalatvezetők élet­­történetével. Kellett azonban egy pro­fesszor, egyetemi tanár — a későbbi Farkas Zeno —, s ilyenem nem volt. Csüggedten üldögéltem a kávéházban. Bejött Örkény István, ő is munkásre­gényre készült, neki meg éppen egyete­mi tanárja volt, vállalatvezetője egy sem. Nyomban cseréltünk. Én adtam neki a gazdag jegyzetfüzetből vállalat­­vezetőt, ő pedig nekem egyetemi tanárt, Zemplén Géza alakját, akiből, átformál­va, Farkas Zeno lett. Zemplén Géza egyébként a budapesti műegyetem ta­nára volt, emlékeim szerint a felszaba­dulás előtt egy futó találkozásom is volt vele, így cseréltünk tehát hősöket, seb­tében. — Tehát a tervek szerint Fábri ősszel megkezdi a Felelet-film forgatását. Mi lett a szereplők sorsa? — Lényegében az, ami a regény logi­kájából következik. A televíziós válto­zatban azok a főalakok kaptak helyet, akiken a regény nyugszik: Bálint és Farkas Zeno, s a környezetükből a fon­tosabbak, mint például Neisel, Juliska, Angéla, Eszter és így tovább. A befeje­zés, az volt a nehéz, hiszen tulajdon­képpen most kellett pótolnom a hiány­zó harmadik és negyedik kötetet. Juli­tól, Farkas tanár kommunista munkás­lány szerelmétől, szerencsére, könnyen megszabadultam, börtönben ül. Bálint ismét munka nélkül van, s egy, stílus­ban véleményem szerint plasztikusan kidolgozott­ rész jelzi, hogy a sorsa a to­vábbiakban majd összekapcsolódik az illegalitásban dolgozó kommunisták sorsával. A jobboldali mozgalmak erő­södésével Farkas Zeno körül megritkul a levegő, az egyetemen nyilas diákok tün­tetnek ellene, hősies és megalázkodó erőfeszítések után be kell látnia, hogy az élete kisiklott. Egyensúlya megbom­lik, hazáját elhagyni nem tudja. Meg kell halnia, öngyilkosságát Köpe Bálint fedezi fel a kistarcsai kastélyban, amelynek alagsorában akkor az anyjá­val él. Így végződik a regény a filmen, azt a mondanivalót hordozva, hogy ab­ban az osztályban, amelyet Bálint kép­visel, lesz erő szembenézni az elkövet­kező történelmi megpróbáltatásokkal. Kinek, kinek módjában lesz megítélni, milyen eredménnyel sikerült. H Hogy milyen lesz megvalósítva a Fe- 11 lelet televíziós változata, nem tud­ni. Lehet jó is, rossz is. Mindenesetre nem tanulság nélküli e mű zaklatott élete. Egy jó regény, megszületésének pillanatában — korántsem a véletlen szeszélyéből, hanem a megvalósítás ere­jénél és erényeinél fogva — irodalom­politikai összecsapások ürügye, alkal­ma, türelmetlen intelmek kihívója, mondhatni botrányköve; később, átme­netileg, feledés borítja; aztán az utóéle­te és feltámadása. És termékeny fájdalmak okozója, gondolom tovább, mert véleményem szerint a Felelet-ügynek nem csekély része volt Déry kegyelmi tűnődéseinek életrehívásában. E tűnődések eredmé­nye mégiscsak új mű lett. S így most­­már végképp lezáratott a boldogtalan emlékű vita is. Van Felelet. TAMÁS ISTVÁN összevesztünk, így kezdődött barátsá­gunk. Színházról veszekedtünk, Csehov­­ról. Természetes, hogy semmiben sem értettünk egyet. Csak a színház iránti rajongásban. Ha két ember ennyire el­lenkező véleményt vall a dolgokról, már olyan, mintha egyetértene. Ahogy barát­ságába fogadott, megrendített. Nem vitatkozó kedvemben, hiszen tovább veszekedtünk. Megrendített, mert még iskoláskoromban olvastam róla, hí­res szerepeiről, gyermekkoromban lát­tam moziban a Viharos alkonyaiban, Eizenstein októberében, a Glinkában, a Berlin elestében, A sztálingrádi csa­tában, A flotta hősében. És első éves fő­iskolás voltam, amikor a Moszkvai Mű­vész Színház budapesti vendégjátékán A Kreml toronyórája főszerepében, Za­­belin mérnökként egy nagy színészt is­mertem meg személyében. Akkor még nem tudtam, hogy korábban évekig ő játszotta először Ribakovot, a matrózt, mint ahogy a Ljubov Jarovája Sván­­gyája is ő volt (ezért kapta 1942-ben hat Állami-díja közül az egyiket). Livanov hatalmas ember volt. Nemcsak termetben — mindig óriás­nak éreztem —, temperamentuma, élet­kedve, életszeretete is roppant méretű volt. Egy vulkánnal vacsoráztál, ha vendégül látott. Egy tűzhányóval vitat­koztál, vele vitázván. Valami őserejű volt benne, Sztanyiszlavszkij egyik ked­venc tanítványában, a Művész Színház hajdani szerelmesszínészében. Legutolsó magyarországi vendégjátékuk alkalmá­val is bemutatták a Gogol Holt lelkek­jéből készült Bulgakov-dramatizálást, itt Nozdrovot játszotta (1934-től megállás nélkül). Amikor berobbant a színpadra, nem ismerte meg senki. Bongyor fekete fürtök voltak a fején. Egy fiatal, zajos és robbanékony vadember jelent meg vele és nem a paróka tette, hanem a LIVANOV belső átalakulás, a művészi erő, hogy átköltözött idősen is egy ifjú dúvad alakjába. A játék, a játszás örömének olyan habzóan szenvedélyes boldogsága áradt róla, hogy úgy éreztük az akkor hatvanhárom éves művészről: zabolát­lan színinövendék, aki megmámorosult a színpadra lépés lehetőségétől. Az ön­­feledtség párosult játékában mérnöki pontossággal. Ezt a temperamentumot baráti beszél­getésekben is érezni lehetett. Azt hi­szem, öregedésével és betegségével egyenes arányban növekedett köznapi feszültsége, asztal melletti, otthoni ko­­médiázása, mint egy elemi erejű folyó sodra, ha elterelik és nem engedik egye­nes folyásba zuhogni. Egyre kevesebbet játszott, mert szívrohama után az orvos nem tanácsolta, de ő minden porciká­­jában színész volt, nagy színész, aki nem tudta az életet színház és színpad nél­kül elképzelni. Amikor rendezett (a Je­­gor Bulicsovot, a Karamazov testvére­ket és a Sirályt), az nem elégítette ki: szerepeket akart, régi szerepeit és úja­kat, sikert, tapsot, esténkénti találko­zást nézőivel, akik között népszerű volt, nemcsak odahaza — a Dubrovszkij, a betyárok kapitánya film óta —, hanem az USÁ-ban, Japánban és Angliában is, ahol néhány év előtti vendégjátékuk alkalmával, amikor a Sirályt is bemu­tatták, úgy fogadták, ahogy a színjátszás fejedelmét illik fogadni. Fejedelmi ember volt és egyben gyer­meki, mint a színészek többsége. Pa­rancsolt és kunyerált egy kis szeretetért. Még több szeretetért. A hétfői Pravda fekete keretben hozta nevét és alatta fényképét. A gyászjelen­tést sokan aláírták. A politikusok mellett művészek, például Oleg Jefremov, aki utóda volt a híres Művész Színház mű­vészeti vezetői tisztségében, Zavadszkij professzor, Zujeva, a nagyszerű komika, Tovsztonogov a leningrádi színművészek nevében... és még sokan. De láthatat­lan aláírásként még újságoldalakon át ott azoknak a neves és névtelen nézők­nek az aláírása, akik látták őt egyik vagy másik szerepében, akiknek művé­szi gyönyörűséget szerzett lázas és em­­beremésztő alakításaival, magát nem kímélő, szépséges öngyújtogatásával, akiket megríkatott pátoszának hevével, tragikus erejével vagy akiket könnyekig megkacagtatott bőséges humorával. Meghalt hatvankilenc éves korában Borisz Nyikolajevics Livanov, a szín­házművészet egyik lángoló szerelmese, a nagy színész, a neves mozisztár, Sztanyiszlavszkij neveltjeinek egyik leg­­híresebbike, a nagy nemzedék egyik utolsó óriása, a jó barát, a kedves em­ber, a nagy gyerek, a kiolth­atatlan já­tékos, az örök komédiás, aki nagybe­tegen is túlfeszült az életerőtől és öre­gen is fiatalabb volt a húszéveseknél. Egy éve Budapesten járt évek óta hú­zódó vendégrendezéséről tárgyalni. Ma­­gyarázgatták, hogy most nem alkalmas megcsinálni Gorkij drámáját, halasszuk el még egy évvel rendezését. Szerepet osztott. A szállodában akart próbálni. Makacskodott, szinte gyerekesen kö­­nyörgött és haragoskodott. Akaratosan követelte a játékát. Hallani sem akart későbbi időpontról. — Akkor nem érek rá — mondogatta —, most meg tudnám csinálni a Barbárokat, ki tudja, mi lesz jövőre? És Livanov már valóban nem tudja teljesíteni vendégrendezését. M. G. P. Simonyi Imre: Szeptember-és A torony felett állt a hold. Két gesztenye összébb hajolt. S az a két rég elhidegült szomszédház összébb települt. És összébb húzódott a tér e szeptember-és hűvösen. S valahogy összébb költözött a világ is. S mi ép s törött bennem, az is. S mint fészekalj ázott vadmadár, könny, sóhaj megbújt a maradék remény melengető szárnyszögletén. " GÁBOR MARIANNE RAJZA Nádass József: Apokrif legenda Tíz éve nyújta be a kérvényt, De a lakást soha meg nem kapja, Mert a szerencsétlennek — ezt suttogják — A tanácselnök vérbeli édesapja. H­ui * 1U —I mi lis­s­a ě z ae '› VI ̋ ο ♦ O '­­V­­O - n , Nina Ul Z

Next