Népszabadság, 1972. október (30. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
KÉRDÉSEK A FELELETRŐL INTERJÚ DÉRY TIBORRAL S Nem úgy van ám az, ahogyan sokan hiszik, hogy az öregember, az öreg író csak ül a hegy tetején (füredi Tamás-hegy), mint a kétely ormán, és kérdőjeleket rajzolgat a világ jelenségei után. Néha elé. A hordalékforma (ezek a jegyzetek, amelyekkel újabban olvasóit megörvendezteti, egy részüket olykor megharagítja) házias műfajként szolgál a kezében. Ebben az edényben főzi írói ételét, amelyről első ízlelésre nehezen állapíthatni meg, hogy édes-e vagy keserű; csak annyit, feltétlenül , maradjunk a domesztizált hasonlatoknál —, hogy a kalóriatartalma rendkívül magas. A kérdések, amelyekkel a világot faggatja, hevesek és naivak, bölcsek, ravaszak, szeretetreméltóak, kellemesek, gonoszak és ingerlők, de minthogy nagy művész teszi fel őket, rendszerint magukban foglalják a válaszát is, tehát lefegyverzők. Lefegyverzők — ha akarom, olvasóként megelégedvén a válaszokkal. De minden felelet és kérdés újabb kérdést hordozhat, így hát, megelőzve a meddő elmélkedés csigavonulatait, azt az általam is már jó előre együgyűnek minősített mondatot intézem a mellettem (Tamás-hegy) ülő Déry Tiborhoz, hogy miért ebben a formában folytatja most az életművét. Ha neki volnék, kizavarnám magamat ezzel a kérdéssel;az író legbelsőbb dolga, hogy hogyan ír; a természet is tavasszal hozza a vidám cseresznyét, nyáron barackot, szilvát, dinynyét hoz, ősszel pedig a bölcsesség érett gyümölcseit. — Elapadt a mesélőkedvem. Az a véleményem, hogy az epika ugyan nincs válságban, epikára szükség van, ha megváltozott formában is, de énbennem most legalábbis ideiglenesen elhalt az epikusi véna, elcsökevényesedett. Az irodalomban hétköznapi jelenség: korosabb írók a gondolkodó műfajok felé fordulnak, a gondolataikat akarják közölni a maguk pucér formájában. Hoszszabb ideje magam is így vagyok: semmi vágyat nem érzek rá, hogy mesét mondjak. Így teremtettem meg ezt a — csak számomra új — műfajt. Elmondom, amit gondolok, abban a reményben persze, hogy az olvasóimat is érdekli. Mi az, hogy „abban a reményben”? Nagyon jól tudja, hogy olvasóit roppantul érdeklik a gondolatai, a mai magyar prózának e — véleményem szerint — tündöklő eredményei, de hát egy interjúkérdésre nem lehet másmilyen feleletet adni, mint szerényét, közös sajnálatunkra. Mégsem nyilatkozhatja azt, hogy a Hordalék egy-egy darabjának a megjelenése az Élet és Irodalomban, a Népszabadság vasárnapi számaiban vagy valamelyik folyóiratban az irodalmi élet eseménye. Tiltja a nemlétező írói szerénység. A nemlétező kötelmeket kell megtartani a legaggályosabban, állapítjuk meg szótlan egyetértéssel. E tűnődések során jutott el Déry az Ítélet nincs irodalompolitikát is idéző visszapillantásaiban a Felelet-vitához. A vita akkor nagy hullámokat kavart az irodalmi életben; témája és sebzettje, az író, több mint húsz évvel az esemény után zord kedvvel, gúnyos keserűséggel emlékezett vissza néhány mozzanatára Úgy tetszett, elutasítja magától az egész Felelet-ügyet. S mi történt közben? Átdolgozta televízióra a Feleletet. Egy-másfél éven belül tizenhárom folytatásban sugározzák a játékot, Fábri Zoltán rendezésében. Ezért e mostani beszélgetés. — Működik-e valamilyen irodalompolitikai-irodalomtörténeti „jóvátételi bizottság”? Bizonyára nem. De abban, hogy a Felelet ismét megjelent s megjelenik, továbbá, hogy már évekkel ezelőtt ösztönzést kaptam a regény televíziós változatának megírására, a legnagyobb nyilvánosság elé vitelére, mégiscsak nagyfokú felelősségérzet megnyilatkozását látom. Olyan mértékű felelősségérzetét, amely, ítéletem szerint, nincs arányban a mű értékeivel, aminthogy annak idején a felelősségrevonás hevessége sem volt. Ismét elolvastam a Feleletet, ismét megállapítottam, hogy régebbi ítéletem érvényes: a Felelet egészen jó regény, de távolról sem illetékes rá, hogy irodalmi szenvedélyek tárgya legyen. Aminthogy azok nem is irodalmi szenvedélyek voltak, hanem politikaiak. — Toldjuk meg egy ts-sel ezt a megállapítást. Írói szinten véghezvitt vállalkozás eredménye kellett hozzá, hogy a szocialista realizmusról vallott akkori nézetek, elsősorban Révai álláspontja, kifejeződhessenek. Tömegével születtek olyan művek, amelyek egy — bár sok tekintetben téves — felfogás és követelményrendszer kifejtéséhez, súlytalanságuknál fogva, vitaalapként sem szolgálhattak. — Lehet, ez volt az oka, hogy éppen az én regényemre esett a választás. Holott a Felelet nem több — nem is kevesebb, igaz —, mint az első, irodalmi szinten megvalósított munkásregény. Tisztességes dolgot akartam csinálni: egy fiatal munkás fejlődését ábrázolni. Kétségkívül, a szándék kedvezett az akkori hivatalos irodalompolitikai sürgetésnek, de a mű őszinte hitből és meggyőződésből fakadt. (Az emigráció „árulásnak” tekintette; egy része, úgy tudom, még ma is.) Hőseit saját ízlésem szerint választottam; nem ütöttek el a kor társadalmi összképétől. Sohasem hittem el tehát, hogy a becsmérlő minősítés helyénvaló volt. Akkor sem hittem ezt, de elhallgattam. Csellel éltem, azt mondtam, hogy majd gondolkodom, miként lehetne kijavítani a hibákat. Nevezetesen a Révai által felrótt teljesebb pártábrázolást. Tudtam, hogy nem fogok kijavítani semmit sem. Révai támadása egyébként nem volt teljesen elítélő. A regény irodalmi értékeit becsülte. Emlékszem, egyik jelenetét (amikor a rendőrségi megverettetése után Bálint a Duna-parton hanyattfekve végiggondolta a történteket), a Háború és békének azzal a részletével hasonlította öszsze, amikor a sebesült Andrej herceg az austerlitzi csatatéren az égboltot nézi. — Nem kedvezőtlen összehasonlítás. — Nem. Révainak volt ízlése. Volt füle a hallásra. Kérésére, amely, úgy tudom, az előadói iroda óhaja is volt, megkíséreltem még akkor forgatókönyvet írni a Feleletből. Természetesen a regény alapján, s nem „kijavítva”. A forgatókönyv vége épp csak jelzi, hogy Bálint élete a kommunista mozgalom irányába tér át. Révai ezzel is elégedetlen volt. Ma is őrzöm a leveleit, amelyekben kéri, hogy írjam át a forgatókönyvet. Nem írtam át. Az akkori követelményeknek megfelelően mind a regényt, mind a forgatókönyvet lehetetlen volt befejeznem, részint a külső nyomás, részint a belső — a kedvszegettség — miatt. — Most azonban, a televíziós változathoz, már igazán be kellett fejezni. Be. Volt is vele elég vesződségem. A regény geneziséhez tartozik például az anyaggyűjtésnek egy mulatságos epizódja. Sok-sok budapesti gyárat, nagyüzemet végigjártam, jegyzetfüzetem tele volt vállalatvezetők élettörténetével. Kellett azonban egy professzor, egyetemi tanár — a későbbi Farkas Zeno —, s ilyenem nem volt. Csüggedten üldögéltem a kávéházban. Bejött Örkény István, ő is munkásregényre készült, neki meg éppen egyetemi tanárja volt, vállalatvezetője egy sem. Nyomban cseréltünk. Én adtam neki a gazdag jegyzetfüzetből vállalatvezetőt, ő pedig nekem egyetemi tanárt, Zemplén Géza alakját, akiből, átformálva, Farkas Zeno lett. Zemplén Géza egyébként a budapesti műegyetem tanára volt, emlékeim szerint a felszabadulás előtt egy futó találkozásom is volt vele, így cseréltünk tehát hősöket, sebtében. — Tehát a tervek szerint Fábri ősszel megkezdi a Felelet-film forgatását. Mi lett a szereplők sorsa? — Lényegében az, ami a regény logikájából következik. A televíziós változatban azok a főalakok kaptak helyet, akiken a regény nyugszik: Bálint és Farkas Zeno, s a környezetükből a fontosabbak, mint például Neisel, Juliska, Angéla, Eszter és így tovább. A befejezés, az volt a nehéz, hiszen tulajdonképpen most kellett pótolnom a hiányzó harmadik és negyedik kötetet. Julitól, Farkas tanár kommunista munkáslány szerelmétől, szerencsére, könnyen megszabadultam, börtönben ül. Bálint ismét munka nélkül van, s egy, stílusban véleményem szerint plasztikusan kidolgozott rész jelzi, hogy a sorsa a továbbiakban majd összekapcsolódik az illegalitásban dolgozó kommunisták sorsával. A jobboldali mozgalmak erősödésével Farkas Zeno körül megritkul a levegő, az egyetemen nyilas diákok tüntetnek ellene, hősies és megalázkodó erőfeszítések után be kell látnia, hogy az élete kisiklott. Egyensúlya megbomlik, hazáját elhagyni nem tudja. Meg kell halnia, öngyilkosságát Köpe Bálint fedezi fel a kistarcsai kastélyban, amelynek alagsorában akkor az anyjával él. Így végződik a regény a filmen, azt a mondanivalót hordozva, hogy abban az osztályban, amelyet Bálint képvisel, lesz erő szembenézni az elkövetkező történelmi megpróbáltatásokkal. Kinek, kinek módjában lesz megítélni, milyen eredménnyel sikerült. H Hogy milyen lesz megvalósítva a Fe- 11 lelet televíziós változata, nem tudni. Lehet jó is, rossz is. Mindenesetre nem tanulság nélküli e mű zaklatott élete. Egy jó regény, megszületésének pillanatában — korántsem a véletlen szeszélyéből, hanem a megvalósítás erejénél és erényeinél fogva — irodalompolitikai összecsapások ürügye, alkalma, türelmetlen intelmek kihívója, mondhatni botrányköve; később, átmenetileg, feledés borítja; aztán az utóélete és feltámadása. És termékeny fájdalmak okozója, gondolom tovább, mert véleményem szerint a Felelet-ügynek nem csekély része volt Déry kegyelmi tűnődéseinek életrehívásában. E tűnődések eredménye mégiscsak új mű lett. S így mostmár végképp lezáratott a boldogtalan emlékű vita is. Van Felelet. TAMÁS ISTVÁN összevesztünk, így kezdődött barátságunk. Színházról veszekedtünk, Csehovról. Természetes, hogy semmiben sem értettünk egyet. Csak a színház iránti rajongásban. Ha két ember ennyire ellenkező véleményt vall a dolgokról, már olyan, mintha egyetértene. Ahogy barátságába fogadott, megrendített. Nem vitatkozó kedvemben, hiszen tovább veszekedtünk. Megrendített, mert még iskoláskoromban olvastam róla, híres szerepeiről, gyermekkoromban láttam moziban a Viharos alkonyaiban, Eizenstein októberében, a Glinkában, a Berlin elestében, A sztálingrádi csatában, A flotta hősében. És első éves főiskolás voltam, amikor a Moszkvai Művész Színház budapesti vendégjátékán A Kreml toronyórája főszerepében, Zabelin mérnökként egy nagy színészt ismertem meg személyében. Akkor még nem tudtam, hogy korábban évekig ő játszotta először Ribakovot, a matrózt, mint ahogy a Ljubov Jarovája Svángyája is ő volt (ezért kapta 1942-ben hat Állami-díja közül az egyiket). Livanov hatalmas ember volt. Nemcsak termetben — mindig óriásnak éreztem —, temperamentuma, életkedve, életszeretete is roppant méretű volt. Egy vulkánnal vacsoráztál, ha vendégül látott. Egy tűzhányóval vitatkoztál, vele vitázván. Valami őserejű volt benne, Sztanyiszlavszkij egyik kedvenc tanítványában, a Művész Színház hajdani szerelmesszínészében. Legutolsó magyarországi vendégjátékuk alkalmával is bemutatták a Gogol Holt lelkekjéből készült Bulgakov-dramatizálást, itt Nozdrovot játszotta (1934-től megállás nélkül). Amikor berobbant a színpadra, nem ismerte meg senki. Bongyor fekete fürtök voltak a fején. Egy fiatal, zajos és robbanékony vadember jelent meg vele és nem a paróka tette, hanem a LIVANOV belső átalakulás, a művészi erő, hogy átköltözött idősen is egy ifjú dúvad alakjába. A játék, a játszás örömének olyan habzóan szenvedélyes boldogsága áradt róla, hogy úgy éreztük az akkor hatvanhárom éves művészről: zabolátlan színinövendék, aki megmámorosult a színpadra lépés lehetőségétől. Az önfeledtség párosult játékában mérnöki pontossággal. Ezt a temperamentumot baráti beszélgetésekben is érezni lehetett. Azt hiszem, öregedésével és betegségével egyenes arányban növekedett köznapi feszültsége, asztal melletti, otthoni komédiázása, mint egy elemi erejű folyó sodra, ha elterelik és nem engedik egyenes folyásba zuhogni. Egyre kevesebbet játszott, mert szívrohama után az orvos nem tanácsolta, de ő minden porcikájában színész volt, nagy színész, aki nem tudta az életet színház és színpad nélkül elképzelni. Amikor rendezett (a Jegor Bulicsovot, a Karamazov testvéreket és a Sirályt), az nem elégítette ki: szerepeket akart, régi szerepeit és újakat, sikert, tapsot, esténkénti találkozást nézőivel, akik között népszerű volt, nemcsak odahaza — a Dubrovszkij, a betyárok kapitánya film óta —, hanem az USÁ-ban, Japánban és Angliában is, ahol néhány év előtti vendégjátékuk alkalmával, amikor a Sirályt is bemutatták, úgy fogadták, ahogy a színjátszás fejedelmét illik fogadni. Fejedelmi ember volt és egyben gyermeki, mint a színészek többsége. Parancsolt és kunyerált egy kis szeretetért. Még több szeretetért. A hétfői Pravda fekete keretben hozta nevét és alatta fényképét. A gyászjelentést sokan aláírták. A politikusok mellett művészek, például Oleg Jefremov, aki utóda volt a híres Művész Színház művészeti vezetői tisztségében, Zavadszkij professzor, Zujeva, a nagyszerű komika, Tovsztonogov a leningrádi színművészek nevében... és még sokan. De láthatatlan aláírásként még újságoldalakon át ott azoknak a neves és névtelen nézőknek az aláírása, akik látták őt egyik vagy másik szerepében, akiknek művészi gyönyörűséget szerzett lázas és emberemésztő alakításaival, magát nem kímélő, szépséges öngyújtogatásával, akiket megríkatott pátoszának hevével, tragikus erejével vagy akiket könnyekig megkacagtatott bőséges humorával. Meghalt hatvankilenc éves korában Borisz Nyikolajevics Livanov, a színházművészet egyik lángoló szerelmese, a nagy színész, a neves mozisztár, Sztanyiszlavszkij neveltjeinek egyik leghíresebbike, a nagy nemzedék egyik utolsó óriása, a jó barát, a kedves ember, a nagy gyerek, a kiolthatatlan játékos, az örök komédiás, aki nagybetegen is túlfeszült az életerőtől és öregen is fiatalabb volt a húszéveseknél. Egy éve Budapesten járt évek óta húzódó vendégrendezéséről tárgyalni. Magyarázgatták, hogy most nem alkalmas megcsinálni Gorkij drámáját, halasszuk el még egy évvel rendezését. Szerepet osztott. A szállodában akart próbálni. Makacskodott, szinte gyerekesen könyörgött és haragoskodott. Akaratosan követelte a játékát. Hallani sem akart későbbi időpontról. — Akkor nem érek rá — mondogatta —, most meg tudnám csinálni a Barbárokat, ki tudja, mi lesz jövőre? És Livanov már valóban nem tudja teljesíteni vendégrendezését. M. G. P. Simonyi Imre: Szeptember-és A torony felett állt a hold. Két gesztenye összébb hajolt. S az a két rég elhidegült szomszédház összébb települt. És összébb húzódott a tér e szeptember-és hűvösen. S valahogy összébb költözött a világ is. S mi ép s törött bennem, az is. S mint fészekalj ázott vadmadár, könny, sóhaj megbújt a maradék remény melengető szárnyszögletén. " GÁBOR MARIANNE RAJZA Nádass József: Apokrif legenda Tíz éve nyújta be a kérvényt, De a lakást soha meg nem kapja, Mert a szerencsétlennek — ezt suttogják — A tanácselnök vérbeli édesapja. Hui * 1U —I mi lissa ě z ae '› VI ̋ ο ♦ O 'VO - n , Nina Ul Z