Népszabadság, 1973. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-03 / 1. szám

4 Háromnegyed évszázada a szakszervezeti mozgalom élén Hetvenöt évvel ezelőtt alul,ült meg a Szakszervezeti Tanács 1898. JANUÁR 2-ÁN reggel — vasárnap léven, a gyárakban s a kisipari műhelyekben jórészt szü­netelt a munka — kétszáz mun­kás tanácskozásra gyűlt egybe egy budapesti vendéglő különtermé­ben. A megjelentek 23 fővárosi szakegyletet képviseltek, s azért jöttek össze, hogy megvitassák a szakmai szervezkedés halasztha­tatlan kérdéseit és megteremtsék a mozgalom hatékony központi irányító szervét. Hiábavaló volna ma már talál­gatni, tudatában voltak-e a rész­vevők a tanácskozás messzeható jelentőségének, mit érezhettek a küldöttek, amikor az elnöklő Ma­­tos Jenő szabómunkás megnyi­totta az ülést, amikor figyelme­sen meghallgatták Teszársz Ká­roly vasöntő beszámolóját a moz­galom nehéz helyzetéről. Amikor a vita után meghatározták a Szaktanács feladatait, amikor megválasztották a végrehajtó bi­zottságot, eszükbe ötlött-e, hogy olyan országos vezető szervet in­dítottak útjára, amely tartósan tényleges szervezője, mozgalmi központja lesz a magyar munkás­ság osztályharcos tömegszerveze­teinek. Merték-e hinni, hogy e központ késői utódja valamikor majd a néphatalom körülményei között szervezi a szocializmus tel­jes felépítésére a kizsákmányo­lástól végleg megszabadult dolgo­zók hárommilliós táborát? Akkor bizony aligha gondol­hattak erre. Hiszen a neki-neki­­gyürkőző munkásmozgalom már évek óta sikertelenül próbálko­zott a szakmai szervezkedés veze­tő szervének megteremtésével. Először 1891-ben — a II Interna­­cionálé brüsszeli határozata alap­ján — az­ akkori szociáldemokra­ta pártvezetőség alakította meg a Szakszervezeti Tanácsot, majd 1394-ben kétszer is újjáalakítot­ták. Ezek a szervek azonban csak vegetáltak. Vezető testületüket nem demokratikus módon, nem a szakszervezetek küldöttei vá­lasztották, s összetételük nem volt alkalmas arra, hogy a mozgalom­ban dúló viszályok közepette egy­ségbe foghatták volna a zsenge szakegyleteket. A nyomdászok lapja, az egykorú Typographia a mozgalomban megszokott csalá­dias közvetlenséggel vonta meg a mérleget: „Az eddig fönnállott úgynevezett Szaktanács nem ért egy pipa dohányt sem. A szak­­szervezetek közti kapcsot nem képezte, bérharcok alkalmával tehetetlen volt, és új szakszerve­zetek létesítését vagy a létezők erősbítését nem tudta előmozdí­tani ..." AZ IZMOSODÓ szakszervezeti mozgalom központi szervének lét­rehozását a Magyarországi Szo­ciáldemokrata Párt állandóan szorgalmazta, és az 1898-as ta­nácskozás idején a helyzet is meg­érett rá. Ma láthatjuk igazán azt, amit az egykori érdemes részve­vők még nem láthattak tisztán — a 75 év előtti tanácskozás jelen­tőségét. A történelmi távlatból azt is megállapíthatjuk, hogy a gyűlés helyesen határozta meg az irányítóközpont legfontosabb fel­adatait: 1. szervezkedés előmozdí­tása minden szakmában; 2. egy­séges segélyezés, jogvédelem, munkaközvetítés kiépítése; 3. el­lenállási pénztárak létesítése; 4. statisztika felvétele, rendszeres készítése;­­5. a rokon szakmák or­szágos szövetségeinek létrehozá­sa; 6. a szakszervezeti sajtó fej­lesztése és irányítása; 7. szakszer­vezeti kongresszus összehívása. Az értekezlet megválasztotta a Szakszervezeti Tanács héttagú végrehajtó bizottságát, amelynek elnöke Teszársz Károly lett. Te­szársz puritán szocialista harcos, igazi munkásvezető volt, nemcsak az öntőknek és a vasmunkásság szélesebb táborának, hanem az egész akkori magyar szakszerve­zeti mozgalomnak legtekintélye­sebb személyisége lett, részt vett a szociáldemokrata párt vezetésé­ben, és hamarosan elismerést szerzett a munkásmozgalom nem­zetközi salaain is. A Szakszervezeti Tanács 1898 januári megalakítása, tevékenysé­gének kibontakozása a magyar munkásmozgalom erősödésének egyik jele volt. A tanácskozás után néhány héttel a Bánff­y-kor­­mány munkásüldöző belügymi­nisztere, Perczel Dezső körrende­letben hívta fel a megyei törvény­­hatóságokat, hogy ,,az országban mind veszélyesebb mértékben ter­jedő szocialista mozgalom” ellen erőteljesebben lépjenek fel. Ám háromnegyed évszázad történelme tanúsítja, hogy körrendelet és ter­ror nem tartóztathatja fel azt, ami a társadalom fejlődésében tör­vényszerű, és a szakszervezeti mozgalom megerősödésének nem állhatták útját. A SZAKSZERVEZETI TANÁCS, (majd a Szakszervezetek Országos Tanácsa) vezetésével nőttek szak­­szervezeteink erős, országos tö­megszervezetekké, a társadalmi fejlődés fontos tényezőivé. Műkö­dése tekintélyt szerzett a mozga­lomnak és a szervezett munkás fogalmának mind a dolgozók kö­rében, mind a tőkések és a kapi­talista államhatalom előtt. A Szakszervezeti Tanács 1945 előtti tevékenységét azonban mindinkább a forradalomellenes­­ség jellemezte. Egynémely szak­szervezeti poszt ugyan időnként baloldaliak, sőt kommunisták ke­zébe vagy befolyása alá került, maga a Szaktanács azonban mindinkább a fékezés, a megalku­vás szerve, majd pedig a jobbol­dali szociáldemokrácia féltve őr­zött fellegvára lett. A szervezetek „egységét” nemcsak a fasizmustól védte, hanem a forradalmi erők ellen is. A felszabadulás után azonban már semmi sem akadá­lyozhatta meg, hogy a szakszerve­zeti mozgalom s vele együtt a Szakszervezeti Tanács is a mun­kásegység jegyében szülessen új­já, s a munkáshatalomért, a szo­cializmus felépítéséért vívott év­százados küzdelem erőben, tekin­télyben, hatáskörben növekvő esz­köze legyen. Kabos Ernő NÉPSZABADSÁG A JÓ FELKÉSZÜLÉS ERED­MÉNYE Ünnepi csúcsforgalom — zsúfoltság nélkül „Gyorsmérleg” a MÁV-nál és a V­olánnál Az új esztendő első munkanap­ján összeállították a vasútnál és a Volánnál az ünnepek utazási mérlegét. 12,5 millió utas — Soha nem tapasztalt rendben bonyolódott le a karácsonyi és új­évi forgalom — hallottuk a MÁV- vezérigazgatóságon. — December 23-tól január másodikáig 12,5 millió utas volt a vonatokon. A vasút sikere elsősorban az alapos felkészülésnek köszönhető. Az ünnepi forgalom megszerve­zését ugyanis a tavalyi tapaszta­latok alapján már hetekkel előbb megkezdték. Gondoltak arra, hogy az ünnepek alatt szinte minden­ vagonra szükség lesz, ezért a kar­bantartást úgy irányították, hogy karácsony előtt minden személy­­­kocsi kikerüljön a javítóműhe­­­lyekből. Így sikerült forgalomba állítani kétszáznál több mentesítő vonatot, amely már lehetővé tette, hogy megszűnjék a régebbi évek­ben szinte törvényszerű ünnepi zsúfoltság. A legforgalmasabb vo­nalakon — főképp Miskolc és Debrecen felé — most a mente­sítő gyorsvonatokra is helyjegyet adtak ki, és természetesen annyi vonatot indítottak, hogy minden infort szprember 23-án például háromnegyed óra alatt nyolc gyorsvonat indult Mis­kolc irányába.) Nemcsak a vonatokon, a fővá­rosi főpályaudvarokon is meg­szűnt, a zsúfoltság. Két ok miatt: egyrészt az utazóközönség sokat segített azzal, hogy 110 ezer me­netjegyet váltott elővételben (1971-ben csak 42 ezret), másrészt jobb szervezéssel sikerült a sze­relvényeket, jóval az indulási idő előtt bevontatni a csarnokba. Poggyászkuli Már önmagában az a körül­mény, hogy sehol sem volt tolon­gás, sokat javított az utazás kul­turáltságán. Ezt azonban ezúttal nemcsak a jó menetrend összeál­lításával segítette a vasút: a Ke­leti pályaudvaron két fontos be­rendezés debütált az ünnepek alatt. Munkába állították az első Rapid típusú takarítógépet, amely­nek óránkénti teljesítménye tíz­ezer négyzetméter. Még nagyobb sikere volt a poggyászbulinak. Ezek az ügyesen megszerkesztett kiskocsik — egyelőre 30 van be­lőlük, de az idén több százat vá­sárolnak — a pályaudvar bejára­tánál várják a csomagokkal ér­kező utasokat. Mindenki felpakol­hatja rájuk a bőröndjeit, kitolhat­ja a vonatig, s otthagyja a pero­non. Kétségtelen: az önkiszolgáló ingyen hordáinak nagy jövője van. Késés nélkül A MÁV szakemberei azt mond­ják: az ünnepi forgalom sikerét a kedvező időjárás is segítette. Még inkább örültek azonban a jó idő­nek a Volánnál, ahol négyezer autóbusz volt szolgálatban kará­csonykor és újévkor. A Volán Tröszthöz kedd délutánig befu­tott jelentések szerint az ország­ban az autóbuszok sehol sem késtek le a vonatcsatlakozásokat, és a csaknem 18 ezer járat ponto­san közlekedett. Egy esztendő alatt ötszázzal gyarapodott a Volán autóbusz­állománya, és ez lehetővé tette, hogy a mostani ünnepek alatt ezerrel több mentesítő járatot in­díthattak, mint 1971 karácsonyán és szilveszterén. A menetrenden kívül indított 4126 mentesítő já­ratnak 198 ez°r utasa volt, csak­nem ötvenezerrel több, mint egy évvel ezelőtt. Az előrelátó, gon­dos felkészülésre vall az is, hogy az ünnepi forgalomban műszaki vagy egyéb hiba miatt egyetlen autóbusz sem rekedt az ország­úton. M. L. TÉLI MUNKA AZ ALMÁSKERTBEN A kecskeméti Szikra Állami Gazdaság 637 hold almáskertjében 5 szocialista brigád dolgozik. A kedvező időjárást kihasználva metszik a fákat, a gépek pedig szórják a műtrágyát. (Fehérváry Ferenc felvétele / MTI Fotó.) Meghalt, hogy mások élhessenek... Kreutz Róbert születése 30. évfordulóján EGY LÉPÉS VÁLASZTOTTA EL az élettől, a szabadságtól, áll­mai megvalósulásától, amikor meg kellett halnia. Huszonegy éves lett volna néhány n.nap múl­va. Nem érhette meg a születés­napját. Gyilkosai kihozták az ostromgyűrűvel már csaknem kö­rülzárt Budapestről, szülővárosá­ból, hogy az elnéptelenedett sop­roni iskola vigasztalan,­­ kopár tantermében kimondhassák rá a halálos ítéletet. Mi volt a „bűne”? Azt mondta a­z embereknek: Mentsétek, ami még menthető, álljatok ellent, fékezzétek meg a pusztítókat, az országvesztőket! A fasiszta hordák raboltak, öl­tek, vérs­zenijük nem csökkent karácsonykor­ a szeretet ünnepén sem. Elnémították sok más sza­badságharcossal, forradalmárral, hazafival együtt Kreutz Róbertet­­is. Édesanyja szerdán kezébe ve­szi a kis koszorút, és elhelyezi fia emléktábláján, a Hámán Kató utca 54-es házon, ahol Róbert született. Ma lenne ötveneszten­­dős. Alig tudja elhinni. Ő még olyannak látja, amilyen akkor volt, amikor az életre készül, te­le reménnyel, bizakodással, harci kedvvel. Még éppen csak kike­rült az iskolából, aki látta, azt hihette, gondtalan gyerek, ala­csony termetű kamaszfiú, olyan, mint a többi korabeli, azoktól semmiben sem különbözik. Ha csak abban nem, hogy — ha job­ban szemügyre vették, látni való volt — feltűnően széles vállú, iz­mos, a mozgása határozott. Ali­ívuii. ui/atM A. v crj'cti­m mi k­ulld­­­ték a kis Kreutz Robit a vasas­­tornászok és sokan a szakmabeli ifjúmunkások közül. A KŐBÁNYAI PRECÍZIÓS SZERSZÁM- ÉS GÉPGYÁR szerszámkészítő üzemében tanult, onnan került Csepelre, a Weiss Manfréd-gyárba. Ott röpira­taikat terjesztett, elbocsátották. Még nem volt húszéves, a megbízha­tatlanok listájára került a neve. Ettől kezdve nehezen jutott mun­kához. Olyan viszontagságos volt az élete, mint ez idő tájt sok tíz­ezer más munkásé. Édesapja, aki nemrég hal­t meg, gyakran beszélt róla a fiatalok­nak. Elmondta, hogy fia már na­gyon korán elkezdte megtanulni, mennyi hányattatást, szenvedést kell vallani az igazságért, a jobb, emberségesebb életért. „Amikor második polgáriba járt — emlé­kezett —, vitatkozni mert egy tanárral, aki hazafias szólamok­kal tarkított előadásban leszólta a körülöttünk élő népeket, gyű­lölettel beszélt róluk. Robit, mert ellentmondott, megverte ez a ta­nár. Másnap engem hívatott az igazgató, s tudtomra adta: fia­mat a tanári konferencia kizár­ta az iskolából. A hetedik kerü­letben nem találtunk helyet, ahol tovább tanulhatott volna, a nyol­cadikban üggyel-bajjal sikerült felvétetni a Homok utcád polgári­ba.” A vasasszakszervezetben ismer­kedett meg Kreutz Róbert Pataki Istvánnal. Az ő illegális csoport­jába került, ő egyengette útját a csepeli gyárba. Marós volt, ügye­sen dolgozott, jól boldogult. Egy alkalommal, amikor kommunista röpcédulákat találtak a gyárban, gyanúba került. Nem volt titok, hogy miként gondolkozik. Az üzem katonai parancsnoka őrizet­be vétette, s arra készült, hogy átadja a katonai ügyészségnek. Statáriális bíróság elé került vol­­na. Akkor a náci Tód­­-szervezet­nek a csepeli gyárba küldött tag­jai közül néhány keresni kezdte a fiút. Csak annyit tudtak róla, hogy kitűnő munkás, jó hasznát veszik, követelték, jöjjön vissza a munkapad mellé. Ez volt a sze­rencséje: a nyilas katonai pa­rancsnok nem akart ujjat húzni a fodtistákkal, inkább eltussolta az ügyet. KREUTZ RÓBERT NEM AL­KUDOTT, a véletlen megmene­külés, a viszonylagos biztonság kínálkozó lehetősége nem tartot­ta vissza a küzdelemtől. Otthagy­ta a gyárat, ahol már túlságosan ismerték, s minden erejét, lelemé­nyességét a fasizmus és a hábo­rú elleni harc szolgálatába állí­totta. Patakival és Pesti Barna­bással együtt sok merész akció­ban vett részt. Több más vasas­ifjúmunkás társaságában jelent­kezett az egyik honvéd kisegítő karhatalmi alakulatnál, mert ott fegyverhez jutottak­­. ők maguk is gyűjtöttek fegyvereket és lő­szert —, önálló harci vállalkozá­sokba kezdtek, hogy megrövidít­sék a lakosság­ szenvedéseit, az öldöklő ostrom, a céltalan, esze­veszett nyilas dúlás szörnyű idő­szakát. Negyvennégy november végén újra elfogták. Akkor már bizo­nyossággal tudták róla, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja, az ellenállási mozgalom egyik eredményes szervezője a fiatalok között. S kézrekerítését ar­ra akarták felhasználni, hogy a többieknek — társainak — nyo­mára bukkanjanak. Kíméletlenül gyötörték, neveket, lakcímeket akartak megtudni tőle. A kispor­tolt, izmos szervezetet is megtör­hették, de a lélek, a meggyőződés ereje legyőzhetetlennek bizonyult. Nem árulta el szabadon maradt társait. Felesége, Juliska már szíve alatt hordozta a gyermekét. — Ne gyászolj — üzent neki —, már nem halhatok meg egészen, mert a gyerek élni fog, ő már boldog lehet. Viselje az én neve­met ... VISELI IS, AMIKÉNT UTCÁK, terek, intézmények, üzemek, is­kolák, ifjúmunkás- és úttörőszer­vezetek, termelőszövetkezetek, könyvtár, Budapesten, s szerte az országban. Az édesanya a többi emlékező között, most is a huszonegy éves fiára gondol. Még itt lehetne mel­lette, itt a közelében­, ötvenéves férfiként, egészségesen, ha azok­ban az iszonyatos napokban nem tapossák el élete lángját a sopron­kőhidai börtön udvarán. Amikor rászegeződtek a ki­végző osztag fegyverei, megfogta Pataki István és Pesti Barnabás kezét. Mindhárman elszántan, ke­ményen szembenéztek a fegyve­rekkel. Talán a békés jövendő fel­derengő napját vélték látni, a szürke, irdatlan börtönfalakon túl, a győzelmes életet, amelyet halálukkal is segítettek megtar­tani a túlélő milliók számára. Vadász Ferenc 1973. január 3. szerda

Next