Népszabadság, 1973. március (31. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-18 / 65. szám
Vasárnapi melléklet DARAI GÁBOR: ÜZENET A MÁNAK Ritkán esett meg a történelemben, hogy Magyarország s a mi kezünk és szellemünk mozdulása az élére került annak az ezernyelvű seregnek, amely fölesküdött, hogy a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába vezeti át az emberiséget. 1919. március 21. — akárcsak 1848. március 15. — ilyen történelmi pillanat volt. Az a győzelmes pillanat, amelynek (vagy amelyhez hasonló, megálmodott pillanatnak) érlelődését és eljövetelét Ady Endre már évekkel korábban hirdette és ünnepelte. Új tavaszi seregszemlére toborozva a haladás tiszta szemű híveit. Szétcsörtetett a Láznak csapata, Betűt, vonalt, szint és bitet kiváltott, Hályogot tépett a magyar szemen S mink nézetjük most vele a világot. Igen, azok az emberek, akik átélték azt a napot, amikor Kun Béla 1919. március 11-én kelt levelének elvei alapján a kommunista párt és a szociáldemokrata párt egyesült; akik átélhették a munkásosztály forradalmi egységének születésnapját; akik először lehettek — proletárokként — részesei a hatalomnak és a felelősségnek; méltán érezhették, hogy egy egész nemzet szeméről esett le a hályog — „S mink nézetjük most vele a világot.” Mert a Magyar Tanácsköztársaság megszületésével — az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után — a második szem is kiszakadt az imperializmus láncolatából; a sikeres szocialista forradalom kilépett egyetlen ország keretei közül, s világtörténelmi esélye és reménye támadt annak, hogy a bilincsbe verő, rozsdásodó láncolat Európa sok más országában még tovább bomoljon. Egyúttal ékes bizonysága született annak is, hogy a forradalom, a proletariátus, az internacionalizmus — nem „hazátlan” fogalmak (kézzelfoghatóvá lett a tétel, hogy a proletárt csak a tőke teszi hazátlanná), ellenkezőleg: ütött az óra, amikor már csak a proletariátus diktatúrája lehetett képes arra, hogy az egész nemzet igazi érdekeit képviselje, céljait valóra váltsa, és a nép sok évszázados vágyait betöltse. Mind, aki nemzete sorsát csak egy kicsit is sejtette, értette — még ha halvány fogalma sem volt proletárforradalomról, tudományos szocializmusról —, annak föl kellett nyiljék a szeme. Mint ahogy Ady valósággá vetített látomása érezte-jövendölte. S hiába: a vakság már nem magyar, Nincs magyar glóbus és a magyar észnek Meg kell tanulni a mi ütemünk S nem magyar sors az ábrándos enyészet, így lett próbaköve ez a nap — és a rá következő százharminchárom — nem csupán a progresszív elkötelezettségnek, a néphűségnek, de az elemi emberségnek, tisztességnek és a korhoz fölnőtt értelemnek is. Törvényszerűen tettek hitet mellette a magyar szellemi élet legjobb alkotómunkásai, s ez hosszú távon bizonyította: sokkal méltóbb küldetés minden értelmiséginek szolgálatot vállalni a proletariátusért, mint kiszolgálni bármely kiváltságos uralkodó osztályt. Akik ezt nem értették akkor, azokat többnyire később sem igazolta az idő: a forradalom kortársai közül szinte csakis azok az írók, művészek, tudósok emelkedtek ki jelentős és maradandó értékű alkotásokkal, akik annak idején értői, hívei voltak a népek szabadságának. Aki átélte és mégsem értette ezt a forradalmat , nem értette meg tulajdon korát; miképp is állíthatott volna róla időállóan hiteles emlékművet utódainak?! Aki pedigtudatosan ellene fordult, önmagát, nemzetét és az emberiséget sebezte, csonkította meg. A Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulójára emlékezve és emlékeztetve nem szándékom, hogy a tragikus bukás — amúgy is közismert — okait fölsoroljam vagy avatatlanul elemezzem. Annyit azonban mégis le kell írnom, hogy meggyőződésem: nem azért fordult a győzelem tragédiába, mert az elkövetett hibákat — ha marad rá ideje — ne tudta volna önerejéből kijavítani a munkáshatalom. Mert ez — úgy gondolom —, az évforduló legfőbb üzenete a mának. Amit főleg olyanko nem árt emlékezetünkbe idéznünk, ha mai küzdelmeinkben, hétköznapi gondjainkkal szembenézve már-már megkörnyékezi szívünket a kétség. Mert most és itt az időszerű szocialista, nemzeti célok valóra váltásáért egész népünk (a legfőbb dolgokban való) egyet akarása és a testvéri környezet: szövetségünk a Szovjetunióval és a baráti szocialista országokkal — együttesen kezeskedik. Mert mind lendületesebben tanuljuk, gyakoroljuk már a szocialista demokráciát, azt, hogy egymásra utaltan és egymásért végezhetjük csak jól közös dolgainkat. Mert örökségünk és jelenünk a proletárdiktatúra fegyelme, és tudjuk, hogy a hatalmat a nép drága áron vívta ki, és ez az erő további fejlődésünk záloga. Mert a polgári társadalmak haladó mozgalmai és szervezetei megújult bizalommal tekintenek a mi országainkra, mindannyiunkra. Mert a szocializmus hazai épületének emelése közben elkövettünk már, a felszabadulást követő huszonnyolc esztendő alatt, néhány hibát, de rálelvén a rossz gyökerére, volt erőnk újra elvetni magvait a jónak; így hát bízvást hihetünk abban, hogy ha (sejthetően) a jövőben sem leszünk teljesen hibátlanok, az egész épület statikája jó, ésszerű és szilárd ... Az ifjúság, amely átveszi tőlünk a gondot, a felelősséget és a reményt, már a mi nevelésünk, a mi munkánk folytatására szegődött, szövetségeséül a jövendőnek akar alkotni és magától értetődően a szocializmusban, abban az egyetlen emberi-társadalmi formációban akar alkotni, amely képes rá, hogy beteljesítse az eszményt, a célba érésben a folytonos továbbhaladást. Munkásgyűlés 1919-ben a Mávagban. N V &LUz Barta Sándor: 1919 Házak gyomrában még vörösen sikongott a tűz, de az ég már konditón templomozott, s a víziók kidobták sárga nyelvüket. Sikoltás kettéharapta a világot. És behasadt az ég zöld árral, zöld és a házak keretes szeméből könyörgő mozdulatokat jajgattak az asszonyok, s a hajukkal kimaslizták testük a párkányra. Kidülledtség! Kilométeres lábú rendőrlovak átnyerstettek az utcák emeletes gerincén, sikongó villamosok, csákók meg véres combok feltáncoltak az ég záporába, záporemberek és állatok egymásra vicsorítottak a halál öklével, felzendült kürtök és cinóberes tornyokba dűlt vezérek! — diákok! a tetőkig dobálták a véres, sokvelős fejüket templomok! lekáromkodták a kereszteket bányák! kilyukadtak a kék égre, és zokogott a kürt, s az anyag kitárta mellét. Felnőttek! az arcuk éle felszaladt az égig! völgyek feldobták tüzes öklüket fel és szét ... . anyag s lefoghatatlan , k‘ ^ ^ éges föld, s a Dolgok száján feldördült a Nóta. 1919 I-ui -j U ua mi mi uĚ 3 aα 7 aě IAα ‚ ♦ o vi Q uĚ