Népszabadság, 1973. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-27 / 97. szám

6 MnmifRiTiTfl ^pgTTiTyT^p G .­ÜR, ITHACÁBAN úgy véli, hogy aki boldog akar lenni, ne fog­­lalkozzék politikával, s — aligha tévedek, ha feltételezem, hogy lel­ki önvédelemből — igyekszik mi­nél inkább „igazi amerikaivá” válni. É­s egy igazi amerikai mindent tud a környékről, de semmit nem tud a világról. Nagy érdeklődés­sel vettem kezembe G. úr napi­lapjának, a The Ithaca Journalnak vasárnapi számát. Huszonnégy nagy oldal, színes nyomással, hoz­zá 16 oldalas, a főlap felében nyo­mott, ugyancsak színes, szórakoz­­tató melléklettel. A színes címkép egy bizonyos Here Madeli Made­­leine Visel-t ábrázol az 1106 Hanshaw Road alól, az ő kedvenc lovával. Mellette a Khartúmban megölt két amerikai és egy bel­ga diplomata fényképe, s hoz­zá egy meglehetősen rövid tudó­sítás. Az ithacai olvasók in­kább másra kíváncsiak. És azzal is van tele az újság: helyi hírek­kel, tudósításokkal- mi történt az egyetemen, a középiskolában, mi­lyen esküvők, születések voltak. Természetesen van horoszkópro­vat is, a sportrovat pedig körül­belül akkora,­ mint nálunk az egész Népsport. No, ez sem a vá­logatottakkal foglalkozik, hanem a helyi sportélettel, ami számunk­ra valóban irigylésre méltó. A lap azért összeköti olvasóit a nagyvi­lággal, a New York-i és más tőzs­dék árfolyamai teljes oldalt tölte­nek meg. Az egész szöveges rész lehet vagy hét-nyolc oldal a 24- ből. A többi hirdetés. Szerettem volna ennél bővebb felvilágosításokat szerezni a nagy­világ eseményeiről, s ezért meg­­­­kérdeztem vendéglátómat, nincs-e véletlenül egy New York Times-a vagy Wall Street Journalja. G. úr nyomatékkal mondta, hogy vélet­lenül sincs. Ithacában, mindenki az ithacai Journalt olvassa. Em­­poriában az Emporia Gazettel. Al­­liance-ban az Alliance Review-t. Ez az amerikai sajtó, s azokat a lapokat, amelyeket mi, mint te­kintélyes amerikai újságokat is­merünk, csak a legtekintélyesebb emberek olvassák. Szavamra: egy átlagos magyar újságolvasó többet tud Walter Lippmannról, mint egy átlagos ithacai lakos. S egy átla­gos magyar újságolvasó többet tud a világról, mint egy ithacai amerikai lapszerkesztő, p­edig hát nem is Átlagos SZERKESZTŐVEL, hanem egy afféle doyennel volt módomban megismerkedni. Alliance-ban (Ohio állam) történt, hogy háziasszo­nyom, Mrs. Robert Smithyman, miután megtudta, hogy mi a fog­lalkozásom, felajánlotta, hogy el­visz a szerkesztőségbe. Vendég­társam, dr. Monoki Árpád, számí­tógépes közgazdász létére is szí­vesen tartott velem. É­s az Alliance Review-nél kide­rült, hogy ennél a lapnál inkább a komputerekhez kell érteni, mint az újságíráshoz. Clarence D. Stef­fy­nek, a lap szerkesztőjének ke­vesebb mondanivalója volt magá­ról a lap szerkesztéséről, mint a lap készítéséről. Pedig hát — ezzel azért kezdetben elbüszkélkedett — 43 esztendeje ül az íróasztala mö­gött! Negyvenhárom esztendő,­­ nálunk, a mi környékünkön és a­­ mi szakmánkban, valóságos törté­nelem. Nem tudok európai újság­íróról, aki ilyen régen művelné a szakmát, de tudom például, hány megrázó háborús éjszakát kellett végigélniük. Mr. Steffy azonban élményei között mindössze csak azt említi, hogy a nagy gazdasá­gi válság idején, a legnagyobb munkanélküliség közepette sike­rült elhelyezkednie. — Én is így kezdtem — muta­tott a szobában kétoldalt téglalap­­szerűen összerakott íróasztalok mellett robotoló nyolc szerencsét­­­len kollégámra. Azok bizony föl­­ sem emelték a fejüket, amikor I csoportunk belépett a terembe, s tovább telefonálgattak, jegyezget- I telt, s verték az írógépüket vadul. I A tűzoltóságot, a mentőket, az I anyakönyvvezetőt hívták, kutat­­­­ták, hogy mi újság. S aztán a pro- I duktumot letették Mr. Steffy asz- I­talára, aki azt azután nyomdába­­ küldte. Közben pedig felvilágosít­t­­ott bennünket, hogy az újság két­­ vállalkozó tulajdona, 75 embert foglalkoztatnak­ a „szerkesztőségi osztályon”, amelyet ő vezet, össze­sen tízen dolgoznak. 1371 decem­bere óta ofszet technikával készül a lap, nézzük meg, érdekes. É­RDEKES VOLT, bizony. Ez a kis, mindössze 16 ezres példány­­számú lap úgy készül, hogy az ólmot száműzték a nyomdából, az inkább laboratórium. Lyukkár­tyára írják a szöveget, s aztán két, úgynevezett Compugraphic per­­­­cenként 60 sort ír belőle speciális ragasztós hátú műanyagra, amit aztán egy lapra ragasztanak, a megfelelő nagyságban hasonló anyagra fényképezett képekkel, ábrákkal együtt. Az egészet aztán még kétszer lefényképezik — pil­lanatok alatt, a leghosszabb mű­velet másfél percig tart —, amíg kész a vékony alumínium lemez, amiről az újságot nyomják. Ray Gonzales művezetővel magyaráz­tatta el Steffy az egészet. Maga ugyanis közben munkához látott, írni kezdte a látogatásunkról szóló tudósítást. Ha valamilyen adatra volt szüksége, utánunk sietett oda, ahol éppen tartózkodtunk. A hir­detési részlegnél azonban szemé­lyesen mondta el, hogy ez az új­ság legfontosabb részlege. — Az újság kiadásainak milyen részét fedezik a hirdetési bevéte­lek? — érdeklődtem. Ú­gy néztek rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy a Nap fo­rog-e a Föld körül, vagy fordít­va. — Természetesen az egészet — válaszolták. — Ami az előfizetők­től és az árusításból bejön, az csak amolyan ráadás. A­z Alliance Review, akárcsak az amerikai lapok legnagyobb ré­sze, a kereskedelmi vállalkozás, amely tulajdonképpen hirdetések terjesztésére jött létre. Maga az újság csak arra való, hogy a hir­detéseket el lehessen juttatni az olvasókhoz, így "aztán a lapok a legmesszebbmenőkig kiszolgálják az érdeklődésüket, egyúttal pedig gondoskodnak arról is, hogy mi iránt érdeklődjenek az olvasók. Az Alliance Review-nél nyíltan megmondták­, hogy munkatársai­­nak kompetenciája csak Alliance és környékéig terjed. Egyébként pedig az AP hírügynökség és egy kommentárügynökség anyagait veszik át. Az Alliance Review munkatársainak csak az a köteles­ségük, hogy az olvasókat a helyi eseményekről — baleset, tűz, na­gyobb esküvők, születések stb., stb. — tudósítsák, a többit elintézi az AP. Ray Gonzales még azt sem tudta megmondani, hogy a lap milyen pártállású, a szerkesztőhöz­­ utasított kérdésemmel. Mr. Steffy­­ aztán kijelentette: — Természetesen republikánu­­­­sok vagyunk. Mr. Nixon kitűnően politizál, véget vetett a vietnami háborúnak, és megteremtette a pénzügyi egyensúlyt. Mi tehát Mr. Nixont támogatjuk! N­EM TARTOTTAM FONTOS­NAK, hogy vendéglátóm tudomá­sára hozzam véleményemet Mr. Nixon vietnami politikájáról, s a dollárleértékelésről, s csak annyit kérdeztem: — És amikor a republikánusok nem voltak hatalmon és nem po­litizáltak jól, akkor az újság nem volt republikánus? — Mi mindig republikánusok voltunk — mondta Mr. Steffy ke­ményen. — Mi hűek vagyunk a meggyőződésünkhöz ... É­s hogy véget vessen a témá­nak, kihúzott egy nagy fiókot, megmutatta, hány és milyen nagy cég hirdetéseinek ábráit őrzik benne, tehát ők igenis tekintélyes lap. — Minden hirdetést az önök tisztviselői vesznek fel ? — kér­deztem. — Természetesen. — Az olyan nagy cégekét, mint­­ a Coca-Cola, a General Motors, I vagy a Ford is? ' I K­ínos csend támadt, mert az igazi nagy cégek központi hirde­tésügynökségek útján hirdetnek. Hogy ez miként van, ezt ők nem is tudják, ezt közvetlenül a tulajdo­nosok intézik. Persze jól tudják, legfeljebb csak szégyellték elmon­dani: ezek a nagy hirdetési ügy­nökségek a nagy monopóliumok tulajdonai, s nemcsak azért hozták őket létre, hogy megfelelő rek­lámról gondoskodjanak, hanem azért is, hogy a kis újságokat kézben tartsák. E­zek után szívélyesen búcsút vettünk az Alliance Review szer­kesztőségétől, abban a megnyug­tató tudatban, hogy Mr. Steffy számára a fizetés a továbbiakban is, a szerkesztői életkor legvégső határáig, biztosítva látszik. Már a­­ kocsiban ültünk, amikor utánunk­­ szaladt egy fiatalabb kolléga, s­­ megzörgette az ablakot: — Mr. Steffy az imént elfelej- t tette, s ezúton kérdezteti: van-e­­ Magyarországon sajtószabadság? A­ZT VÁLASZOLTAM, hogy van. A fiatalember eltávozott. Aztán mégis jobbnak láttam, hogy visszatérjünk a szerkesztőségbe. Végtére is a sajtószabadság kér­dése nem olyasmi, amit csak úgy kutyafuttában el lehetne intézni. Szerintem. Mert mire ismét író­asztalához értem. Mr. Steffy már be is írta a látogatásunkról való­ban villámgyorsan készült tudó­sításba: „Pintér azt mondta, ná­luk szólás- és sajtószabadság van.”­­ Már éppen vette is volna k­i a pa­­­­pírt a gépből, hogy nyomdába küldje, amikor meglátott. Nem tudta, mit akarok. Mondtam neki, hogy a sajtószabadságról elbeszél­gethetnénk, kérdezzen. Törte egy kicsit a fejét, aztán eszébe jutott a keresztkérdés: — Maga azt mondja, hogy ma­guknál szólás- és sajtószabadság van. De azért, ugye, kommuniz­mus is van? M­ondtam, hogy persze, s be­lém nevelt népnevelői reflexekkel" kezdtem sorolni a világ szocialis­ta országait, túlbecsülvén Mr. Steffy földrajzi tájékozottságát, s érdeklődését. Bólogatott, hogy ér­ti, de azért úgy, hogy láthassam, nem érdekli. S hirtelen feltette a második keresztkérdést: támad­hat­juk-e az újságban a kormányt? Némi iróniával kezdtem fejteget­ni, hogy éppenséggel támadhat­nánk, de minek, ha nem szolgál rá. Különben is én egy kormány­­párti lapnál dolgozom. — Gondolom, uram, önök sem támadják a kormányt, hiszen az imént mondta, hogy a lan Nixont támogatja, viszont támadják azok a lapok, amelyek a demokrata kormányt támogatnák, ha az len­ne .. . M­r. Steffynek most már felcsil­lant a szeme: ilyen mély politikai elemzést több mint négy évtize­des újságírói pályafutása alatt nem vethetett még papírra. S gyorsan kiegészítette a bekezdést. Még aznap délben nyomtatásban olvashattam: „Pintér azt mond­ta, náluk szólás- és sajtószabad­ság van, bár kommunista rend­szerben élnek, s az újságok, csak­úgy, mint az Egyesült Államok­ban, politikai pártok szerint kü­lönbözőek.” M­it mondjak? Módom volt már életemben szabadabb és ponto­sabb véleménynyilvánításra is. Mindenesetre Mrs.­­ Smithyman boldog volt: megjelent teljes ne­ve és címe az újságban, azzal, hogy magyar vendégei vannak. Az­ Alliance Review minden fon­tosnál tájékoztat. .. Következik: E­LNÖKI TOLLAK Pintér István Amerikáról 4­4. SAJTÓSZABADSÁG NÉPSZABADSÁG 1973. április 27., péntek CSODA AZ ALAGSORBAN Fiatal figarók klubja Miskolcon E­lvarázsolt kastélyban éreztem magam, amikor beléptem a sötét pincefolyosóról a helyiségbe. A meglepetés annál is indokoltabb volt, mert a hatalmas bérház ud­vara igen elszomorító. Miskolc főutcáján az egyik ősrégi bérház magasba nyúló, ütött-kopott, ódon falai zárják körül minden oldal­ról a helybeliek által csak Weid­­lich-udvarkánt emlegetett „beton­raktárt”. Itt sok minden találha­tó. A szomorúan meredező porc­iófák között egymást váltogatják a várakozó vállalati és egyéb gép­kocsik, az elszállításra váró sö­rös- és üdítő italos ládahegyek, tízesével a púposra tömött kukák és egyebek. És innen lefelé me­net a sötét pincelejárat felett díszült a kis színes tábla: Figaro klub. V­áratlan látvány. Ami szemem elé tárul, az már több mint egy­szerűen a fiatalok számára ké­szült klub. Nem is annyira csil­­­lógása, mint ízléses, ötletes be­rendezése, felszereltsége; a rej­tett fények melegséget árasztanak az érkezőkre, az L alakú helyiség­ben. Leltár a lomtárban H­ogyan jött létre a fiatal fod­rászok Figaro klubja? K­özismert probléma Miskolcon a szűkös szórakozási lehetőség. Nincs elég hely, a kevés szórako­zóhely többségében pedig a törzs­közönség riasztja el sokszor a szórakozni vágyó ifjakat. A Miskolcon is több mint 600 személyt foglalkoztató Borsod megyei Fodrász Szövetkezet csak­nem 1300 dolgozójának a jelentős része fiatal. S ők is szeretnek szó­rakozni. De hol? Egy lom­tárbeli leltározás adta az ötletet. Az egyik fodrászüzlet raktárhelyi­ségnek használt pincéje ugyanis erre a célra nem volt eléggé ki­használva. „Mi lenne, ha itt klu­bot létesítenénk?” Hogy ki mond­ta ki először, azt most már senki sem tudja. De a következő KISZ- gyűlésen elhatározták a fiatalok: kérik a szövetkezet vezetőségét, hogy segítse, támogassa őket az új klub létrehozásában. A tavaly az MT—SZOT Vörös Vándor­zászlóval is kitüntetett szövetke­zet vezetői — élükön Reinis Sán­­dorné elnöknővel — azonnal a kezdeményezők mellé álltak. — A fiatalok olyan lelkesedés­sel kezdtek munkához, hogy öröm volt nézni — beszél az előzmé­nyekről Reinis Sándorné. — És csak természetes, hogy­­segítettünk is. Harminc-negyven fiatal szin­te állandóan társadalmi munká­ban dolgozott, összesen 50 ezer forint értékű munkát végeztek, a hiányzó 150 ezer forintot pedig javarészt a szövetkezet adta. De a Borsod megyei KISZÖV, vala­mint a megyei és a városi KISZ- bizottság is támogatta a példás kezdeményezést. Mindenki szíve­sen segített, mert látták, hogy jó, hasznos dolgot csinálnak a fiata­lok. S a fiatalok, Kasza Mária, Tóth Mária, Ecsegi Tóth István, Lapis Imre meg a többiek sok-sok szó­rakozásra, pihenésre szánt órát töltöttek kemény munkával azért, hogy tavaly november 7-ére meg­nyithassák az új klubot. Irodalmi színpad A­zóta nagy itt a forgalom. Még hétköznapokon is. Nemcsak Mis­kolcról, hanem Kazincbarcikáról, Szerencsről, sőt Sárospatakról és Sátoraljaújhelyről is be-beláto­­gatnak az ifjú fodrászok. Legin­kább természetesen a fiatalok szórakoztatását szolgálja a Figaro klub. Különböző ötletes társasjá­tékok, magnetofon, televízió, rá­dió, lemezjátszó, hangfal, sőt sa­ját beatzenekar is gondoskodik a kellemes időtöltésről. De sok más jellegű rendezvénynek is he­lyet ad ez a kis helyiség. Itt ren­dezik a megnyitás óta a különbö­ző szakmai továbbképző fórumo­kat, tanfolyamokat. Minden szük­séges felszerelés megtalálható a klubban ahhoz is, hogy a fodrász­­versenyekre és a szakma ifjú mestere vetélkedőkre felkészül­hessenek, gyakorolhassanak a fia­talok. Nemrég pedig Ternyik Éva és Kasza Mária új ötlettel állt elő: irodalmi színpadot szervez­tek. Ennek is sikere volt, már két színvonalas műsort is tartottak, házi szavalóversenyt rendeztek. Sőt a kozmetikus Nagy Katalin a szavalóverseny területi döntőjéig is eljutott. Jöhetnek vendégek A háromszáz fiatal közül — a szakma jellegének megfelelően — csaknem 260 a nő. Nem teszi ez egyhangúvá az együtt töltött időt? — Korántsem­­— tiltakozik Ter­nyik Éva. — Nagyon jól el tu­dunk beszélgetni, szórakozni egy­más közt. De alapszabályunk sze­rint mindenki hozhat magával egy társat, férjet, udvarlót vagy ismerőst, így táncpartnereink is vannak, és mégis zártkörűek a rendezvényeink. Ezért szívesen jönnek a házaspárok is, mert ná­lunk ismeretlen fogalom a rend­zavarás, s egyéb olyan jelenség, amely rontaná klubunk jó hírét. É­s — az előzmények után mondhatnék azt, hogy természe­tesen — most sem nyughatnak a klub ifjú tulajdonosai." Tovább bővítik, építik, szépítik második otthonukat. Hamarosan fotokiu­­ bot létesítenek, a könyvtár bőví­tésére pedig a szocialista brigá­dok segítségét kérték. Lesz fod­rász ki mit tud is. A városi KISZ- bizottságtól kapott pénzen aszta­litenisz-felszerelést és újabb be­rendezési tárgyakat vásároltak. Szinte állandóan tele vannak újabb tervekkel, ötletekkel. A­z egész történetre talán Koltai Zoltánnak a Borsod megyei KI­­SZÖV elnökének szavai a legjel­lemzőbbek: — Szinte hihetetlen, mire képesek ezek a fiatalok. Ide mindenki, mi idősebbek is jó ér­zéssel lépünk be. Most látom iga­zán, mennyire érdemes volt segí­teni nekik. Pongrácz György ­ Megnyitották a 9. debreceni szinkronfilmszem­lét sütörtök délután Debrecenben megnyitották a 9. szinkronfilm­szemlét. A rendezvénysorozat há­rom napja alatt kilenc film- és nyolc tv-produkciót mutatnak be. Elsőként a Fekete tollú fehér ma­dár című szovjet filmet vetítették, a záróakkord bemutató lesz: szom­bat este Az ezüst tó kincse című, May Károly regényéből készült NSZK—jugoszláv koprodukciós film kerül a közönség elé. Előtte adják át Debrecen város nagydí­ját a legjobbnak ítélt szinkron al­kotó és közreműködő , produkció gárdájának, és a két kategória leg­jobb filmjeit külön is jutalmaz­zák. Filmezzen Filmezzen Filmezzen ÖN IS FORGASSON FILMET SAJÁT FILMFELVEVŐ GÉPPEL! ÚJDONSÁG a szuperteljesítményű, szuper nyolcas BAUER C 3 FILMFELVEVŐ GÉP Teljes automatika, 3x-os gumiobjektív. Ára 5700 Ft Importált, szuper nyolcas fekete-fehér és színes mozifilmek érkeztek boltjainkba.

Next