Népszabadság, 1973. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-27 / 97. szám
6 MnmifRiTiTfl ^pgTTiTyT^p G .ÜR, ITHACÁBAN úgy véli, hogy aki boldog akar lenni, ne foglalkozzék politikával, s — aligha tévedek, ha feltételezem, hogy lelki önvédelemből — igyekszik minél inkább „igazi amerikaivá” válni. És egy igazi amerikai mindent tud a környékről, de semmit nem tud a világról. Nagy érdeklődéssel vettem kezembe G. úr napilapjának, a The Ithaca Journalnak vasárnapi számát. Huszonnégy nagy oldal, színes nyomással, hozzá 16 oldalas, a főlap felében nyomott, ugyancsak színes, szórakoztató melléklettel. A színes címkép egy bizonyos Here Madeli Madeleine Visel-t ábrázol az 1106 Hanshaw Road alól, az ő kedvenc lovával. Mellette a Khartúmban megölt két amerikai és egy belga diplomata fényképe, s hozzá egy meglehetősen rövid tudósítás. Az ithacai olvasók inkább másra kíváncsiak. És azzal is van tele az újság: helyi hírekkel, tudósításokkal- mi történt az egyetemen, a középiskolában, milyen esküvők, születések voltak. Természetesen van horoszkóprovat is, a sportrovat pedig körülbelül akkora, mint nálunk az egész Népsport. No, ez sem a válogatottakkal foglalkozik, hanem a helyi sportélettel, ami számunkra valóban irigylésre méltó. A lap azért összeköti olvasóit a nagyvilággal, a New York-i és más tőzsdék árfolyamai teljes oldalt töltenek meg. Az egész szöveges rész lehet vagy hét-nyolc oldal a 24- ből. A többi hirdetés. Szerettem volna ennél bővebb felvilágosításokat szerezni a nagyvilág eseményeiről, s ezért megkérdeztem vendéglátómat, nincs-e véletlenül egy New York Times-a vagy Wall Street Journalja. G. úr nyomatékkal mondta, hogy véletlenül sincs. Ithacában, mindenki az ithacai Journalt olvassa. Emporiában az Emporia Gazettel. Alliance-ban az Alliance Review-t. Ez az amerikai sajtó, s azokat a lapokat, amelyeket mi, mint tekintélyes amerikai újságokat ismerünk, csak a legtekintélyesebb emberek olvassák. Szavamra: egy átlagos magyar újságolvasó többet tud Walter Lippmannról, mint egy átlagos ithacai lakos. S egy átlagos magyar újságolvasó többet tud a világról, mint egy ithacai amerikai lapszerkesztő, pedig hát nem is Átlagos SZERKESZTŐVEL, hanem egy afféle doyennel volt módomban megismerkedni. Alliance-ban (Ohio állam) történt, hogy háziasszonyom, Mrs. Robert Smithyman, miután megtudta, hogy mi a foglalkozásom, felajánlotta, hogy elvisz a szerkesztőségbe. Vendégtársam, dr. Monoki Árpád, számítógépes közgazdász létére is szívesen tartott velem. És az Alliance Review-nél kiderült, hogy ennél a lapnál inkább a komputerekhez kell érteni, mint az újságíráshoz. Clarence D. Steffynek, a lap szerkesztőjének kevesebb mondanivalója volt magáról a lap szerkesztéséről, mint a lap készítéséről. Pedig hát — ezzel azért kezdetben elbüszkélkedett — 43 esztendeje ül az íróasztala mögött! Negyvenhárom esztendő, nálunk, a mi környékünkön és a mi szakmánkban, valóságos történelem. Nem tudok európai újságíróról, aki ilyen régen művelné a szakmát, de tudom például, hány megrázó háborús éjszakát kellett végigélniük. Mr. Steffy azonban élményei között mindössze csak azt említi, hogy a nagy gazdasági válság idején, a legnagyobb munkanélküliség közepette sikerült elhelyezkednie. — Én is így kezdtem — mutatott a szobában kétoldalt téglalapszerűen összerakott íróasztalok mellett robotoló nyolc szerencsétlen kollégámra. Azok bizony föl sem emelték a fejüket, amikor I csoportunk belépett a terembe, s tovább telefonálgattak, jegyezget- I telt, s verték az írógépüket vadul. I A tűzoltóságot, a mentőket, az I anyakönyvvezetőt hívták, kutatták, hogy mi újság. S aztán a pro- I duktumot letették Mr. Steffy asz- Italára, aki azt azután nyomdába küldte. Közben pedig felvilágosíttott bennünket, hogy az újság két vállalkozó tulajdona, 75 embert foglalkoztatnak a „szerkesztőségi osztályon”, amelyet ő vezet, összesen tízen dolgoznak. 1371 decembere óta ofszet technikával készül a lap, nézzük meg, érdekes. ÉRDEKES VOLT, bizony. Ez a kis, mindössze 16 ezres példányszámú lap úgy készül, hogy az ólmot száműzték a nyomdából, az inkább laboratórium. Lyukkártyára írják a szöveget, s aztán két, úgynevezett Compugraphic percenként 60 sort ír belőle speciális ragasztós hátú műanyagra, amit aztán egy lapra ragasztanak, a megfelelő nagyságban hasonló anyagra fényképezett képekkel, ábrákkal együtt. Az egészet aztán még kétszer lefényképezik — pillanatok alatt, a leghosszabb művelet másfél percig tart —, amíg kész a vékony alumínium lemez, amiről az újságot nyomják. Ray Gonzales művezetővel magyaráztatta el Steffy az egészet. Maga ugyanis közben munkához látott, írni kezdte a látogatásunkról szóló tudósítást. Ha valamilyen adatra volt szüksége, utánunk sietett oda, ahol éppen tartózkodtunk. A hirdetési részlegnél azonban személyesen mondta el, hogy ez az újság legfontosabb részlege. — Az újság kiadásainak milyen részét fedezik a hirdetési bevételek? — érdeklődtem. Úgy néztek rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy a Nap forog-e a Föld körül, vagy fordítva. — Természetesen az egészet — válaszolták. — Ami az előfizetőktől és az árusításból bejön, az csak amolyan ráadás. Az Alliance Review, akárcsak az amerikai lapok legnagyobb része, a kereskedelmi vállalkozás, amely tulajdonképpen hirdetések terjesztésére jött létre. Maga az újság csak arra való, hogy a hirdetéseket el lehessen juttatni az olvasókhoz, így "aztán a lapok a legmesszebbmenőkig kiszolgálják az érdeklődésüket, egyúttal pedig gondoskodnak arról is, hogy mi iránt érdeklődjenek az olvasók. Az Alliance Review-nél nyíltan megmondták, hogy munkatársainak kompetenciája csak Alliance és környékéig terjed. Egyébként pedig az AP hírügynökség és egy kommentárügynökség anyagait veszik át. Az Alliance Review munkatársainak csak az a kötelességük, hogy az olvasókat a helyi eseményekről — baleset, tűz, nagyobb esküvők, születések stb., stb. — tudósítsák, a többit elintézi az AP. Ray Gonzales még azt sem tudta megmondani, hogy a lap milyen pártállású, a szerkesztőhöz utasított kérdésemmel. Mr. Steffy aztán kijelentette: — Természetesen republikánusok vagyunk. Mr. Nixon kitűnően politizál, véget vetett a vietnami háborúnak, és megteremtette a pénzügyi egyensúlyt. Mi tehát Mr. Nixont támogatjuk! NEM TARTOTTAM FONTOSNAK, hogy vendéglátóm tudomására hozzam véleményemet Mr. Nixon vietnami politikájáról, s a dollárleértékelésről, s csak annyit kérdeztem: — És amikor a republikánusok nem voltak hatalmon és nem politizáltak jól, akkor az újság nem volt republikánus? — Mi mindig republikánusok voltunk — mondta Mr. Steffy keményen. — Mi hűek vagyunk a meggyőződésünkhöz ... És hogy véget vessen a témának, kihúzott egy nagy fiókot, megmutatta, hány és milyen nagy cég hirdetéseinek ábráit őrzik benne, tehát ők igenis tekintélyes lap. — Minden hirdetést az önök tisztviselői vesznek fel ? — kérdeztem. — Természetesen. — Az olyan nagy cégekét, mint a Coca-Cola, a General Motors, I vagy a Ford is? ' I Kínos csend támadt, mert az igazi nagy cégek központi hirdetésügynökségek útján hirdetnek. Hogy ez miként van, ezt ők nem is tudják, ezt közvetlenül a tulajdonosok intézik. Persze jól tudják, legfeljebb csak szégyellték elmondani: ezek a nagy hirdetési ügynökségek a nagy monopóliumok tulajdonai, s nemcsak azért hozták őket létre, hogy megfelelő reklámról gondoskodjanak, hanem azért is, hogy a kis újságokat kézben tartsák. Ezek után szívélyesen búcsút vettünk az Alliance Review szerkesztőségétől, abban a megnyugtató tudatban, hogy Mr. Steffy számára a fizetés a továbbiakban is, a szerkesztői életkor legvégső határáig, biztosítva látszik. Már a kocsiban ültünk, amikor utánunk szaladt egy fiatalabb kolléga, s megzörgette az ablakot: — Mr. Steffy az imént elfelej- t tette, s ezúton kérdezteti: van-e Magyarországon sajtószabadság? AZT VÁLASZOLTAM, hogy van. A fiatalember eltávozott. Aztán mégis jobbnak láttam, hogy visszatérjünk a szerkesztőségbe. Végtére is a sajtószabadság kérdése nem olyasmi, amit csak úgy kutyafuttában el lehetne intézni. Szerintem. Mert mire ismét íróasztalához értem. Mr. Steffy már be is írta a látogatásunkról valóban villámgyorsan készült tudósításba: „Pintér azt mondta, náluk szólás- és sajtószabadság van.” Már éppen vette is volna ki a papírt a gépből, hogy nyomdába küldje, amikor meglátott. Nem tudta, mit akarok. Mondtam neki, hogy a sajtószabadságról elbeszélgethetnénk, kérdezzen. Törte egy kicsit a fejét, aztán eszébe jutott a keresztkérdés: — Maga azt mondja, hogy maguknál szólás- és sajtószabadság van. De azért, ugye, kommunizmus is van? Mondtam, hogy persze, s belém nevelt népnevelői reflexekkel" kezdtem sorolni a világ szocialista országait, túlbecsülvén Mr. Steffy földrajzi tájékozottságát, s érdeklődését. Bólogatott, hogy érti, de azért úgy, hogy láthassam, nem érdekli. S hirtelen feltette a második keresztkérdést: támadhatjuk-e az újságban a kormányt? Némi iróniával kezdtem fejtegetni, hogy éppenséggel támadhatnánk, de minek, ha nem szolgál rá. Különben is én egy kormánypárti lapnál dolgozom. — Gondolom, uram, önök sem támadják a kormányt, hiszen az imént mondta, hogy a lan Nixont támogatja, viszont támadják azok a lapok, amelyek a demokrata kormányt támogatnák, ha az lenne .. . Mr. Steffynek most már felcsillant a szeme: ilyen mély politikai elemzést több mint négy évtizedes újságírói pályafutása alatt nem vethetett még papírra. S gyorsan kiegészítette a bekezdést. Még aznap délben nyomtatásban olvashattam: „Pintér azt mondta, náluk szólás- és sajtószabadság van, bár kommunista rendszerben élnek, s az újságok, csakúgy, mint az Egyesült Államokban, politikai pártok szerint különbözőek.” Mit mondjak? Módom volt már életemben szabadabb és pontosabb véleménynyilvánításra is. Mindenesetre Mrs. Smithyman boldog volt: megjelent teljes neve és címe az újságban, azzal, hogy magyar vendégei vannak. Az Alliance Review minden fontosnál tájékoztat. .. Következik: ELNÖKI TOLLAK Pintér István Amerikáról 44. SAJTÓSZABADSÁG NÉPSZABADSÁG 1973. április 27., péntek CSODA AZ ALAGSORBAN Fiatal figarók klubja Miskolcon Elvarázsolt kastélyban éreztem magam, amikor beléptem a sötét pincefolyosóról a helyiségbe. A meglepetés annál is indokoltabb volt, mert a hatalmas bérház udvara igen elszomorító. Miskolc főutcáján az egyik ősrégi bérház magasba nyúló, ütött-kopott, ódon falai zárják körül minden oldalról a helybeliek által csak Weidlich-udvarkánt emlegetett „betonraktárt”. Itt sok minden található. A szomorúan meredező porciófák között egymást váltogatják a várakozó vállalati és egyéb gépkocsik, az elszállításra váró sörös- és üdítő italos ládahegyek, tízesével a púposra tömött kukák és egyebek. És innen lefelé menet a sötét pincelejárat felett díszült a kis színes tábla: Figaro klub. Váratlan látvány. Ami szemem elé tárul, az már több mint egyszerűen a fiatalok számára készült klub. Nem is annyira csillógása, mint ízléses, ötletes berendezése, felszereltsége; a rejtett fények melegséget árasztanak az érkezőkre, az L alakú helyiségben. Leltár a lomtárban Hogyan jött létre a fiatal fodrászok Figaro klubja? Közismert probléma Miskolcon a szűkös szórakozási lehetőség. Nincs elég hely, a kevés szórakozóhely többségében pedig a törzsközönség riasztja el sokszor a szórakozni vágyó ifjakat. A Miskolcon is több mint 600 személyt foglalkoztató Borsod megyei Fodrász Szövetkezet csaknem 1300 dolgozójának a jelentős része fiatal. S ők is szeretnek szórakozni. De hol? Egy lomtárbeli leltározás adta az ötletet. Az egyik fodrászüzlet raktárhelyiségnek használt pincéje ugyanis erre a célra nem volt eléggé kihasználva. „Mi lenne, ha itt klubot létesítenénk?” Hogy ki mondta ki először, azt most már senki sem tudja. De a következő KISZ- gyűlésen elhatározták a fiatalok: kérik a szövetkezet vezetőségét, hogy segítse, támogassa őket az új klub létrehozásában. A tavaly az MT—SZOT Vörös Vándorzászlóval is kitüntetett szövetkezet vezetői — élükön Reinis Sándorné elnöknővel — azonnal a kezdeményezők mellé álltak. — A fiatalok olyan lelkesedéssel kezdtek munkához, hogy öröm volt nézni — beszél az előzményekről Reinis Sándorné. — És csak természetes, hogysegítettünk is. Harminc-negyven fiatal szinte állandóan társadalmi munkában dolgozott, összesen 50 ezer forint értékű munkát végeztek, a hiányzó 150 ezer forintot pedig javarészt a szövetkezet adta. De a Borsod megyei KISZÖV, valamint a megyei és a városi KISZ- bizottság is támogatta a példás kezdeményezést. Mindenki szívesen segített, mert látták, hogy jó, hasznos dolgot csinálnak a fiatalok. S a fiatalok, Kasza Mária, Tóth Mária, Ecsegi Tóth István, Lapis Imre meg a többiek sok-sok szórakozásra, pihenésre szánt órát töltöttek kemény munkával azért, hogy tavaly november 7-ére megnyithassák az új klubot. Irodalmi színpad Azóta nagy itt a forgalom. Még hétköznapokon is. Nemcsak Miskolcról, hanem Kazincbarcikáról, Szerencsről, sőt Sárospatakról és Sátoraljaújhelyről is be-belátogatnak az ifjú fodrászok. Leginkább természetesen a fiatalok szórakoztatását szolgálja a Figaro klub. Különböző ötletes társasjátékok, magnetofon, televízió, rádió, lemezjátszó, hangfal, sőt saját beatzenekar is gondoskodik a kellemes időtöltésről. De sok más jellegű rendezvénynek is helyet ad ez a kis helyiség. Itt rendezik a megnyitás óta a különböző szakmai továbbképző fórumokat, tanfolyamokat. Minden szükséges felszerelés megtalálható a klubban ahhoz is, hogy a fodrászversenyekre és a szakma ifjú mestere vetélkedőkre felkészülhessenek, gyakorolhassanak a fiatalok. Nemrég pedig Ternyik Éva és Kasza Mária új ötlettel állt elő: irodalmi színpadot szerveztek. Ennek is sikere volt, már két színvonalas műsort is tartottak, házi szavalóversenyt rendeztek. Sőt a kozmetikus Nagy Katalin a szavalóverseny területi döntőjéig is eljutott. Jöhetnek vendégek A háromszáz fiatal közül — a szakma jellegének megfelelően — csaknem 260 a nő. Nem teszi ez egyhangúvá az együtt töltött időt? — Korántsem— tiltakozik Ternyik Éva. — Nagyon jól el tudunk beszélgetni, szórakozni egymás közt. De alapszabályunk szerint mindenki hozhat magával egy társat, férjet, udvarlót vagy ismerőst, így táncpartnereink is vannak, és mégis zártkörűek a rendezvényeink. Ezért szívesen jönnek a házaspárok is, mert nálunk ismeretlen fogalom a rendzavarás, s egyéb olyan jelenség, amely rontaná klubunk jó hírét. És — az előzmények után mondhatnék azt, hogy természetesen — most sem nyughatnak a klub ifjú tulajdonosai." Tovább bővítik, építik, szépítik második otthonukat. Hamarosan fotokiu bot létesítenek, a könyvtár bővítésére pedig a szocialista brigádok segítségét kérték. Lesz fodrász ki mit tud is. A városi KISZ- bizottságtól kapott pénzen asztalitenisz-felszerelést és újabb berendezési tárgyakat vásároltak. Szinte állandóan tele vannak újabb tervekkel, ötletekkel. Az egész történetre talán Koltai Zoltánnak a Borsod megyei KISZÖV elnökének szavai a legjellemzőbbek: — Szinte hihetetlen, mire képesek ezek a fiatalok. Ide mindenki, mi idősebbek is jó érzéssel lépünk be. Most látom igazán, mennyire érdemes volt segíteni nekik. Pongrácz György Megnyitották a 9. debreceni szinkronfilmszemlét sütörtök délután Debrecenben megnyitották a 9. szinkronfilmszemlét. A rendezvénysorozat három napja alatt kilenc film- és nyolc tv-produkciót mutatnak be. Elsőként a Fekete tollú fehér madár című szovjet filmet vetítették, a záróakkord bemutató lesz: szombat este Az ezüst tó kincse című, May Károly regényéből készült NSZK—jugoszláv koprodukciós film kerül a közönség elé. Előtte adják át Debrecen város nagydíját a legjobbnak ítélt szinkron alkotó és közreműködő , produkció gárdájának, és a két kategória legjobb filmjeit külön is jutalmazzák. Filmezzen Filmezzen Filmezzen ÖN IS FORGASSON FILMET SAJÁT FILMFELVEVŐ GÉPPEL! ÚJDONSÁG a szuperteljesítményű, szuper nyolcas BAUER C 3 FILMFELVEVŐ GÉP Teljes automatika, 3x-os gumiobjektív. Ára 5700 Ft Importált, szuper nyolcas fekete-fehér és színes mozifilmek érkeztek boltjainkba.