Népszabadság, 1973. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-09 / 211. szám

O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Hiábavaló próbálkozások Egy szovjetellenes kampány margójára A MOSZKVÁBAN a napokban befeje­ződött bírósági tárgyalás Jakir és Kraszin ügyében és két „kéretlen védő”, Alek­­szandr Szolzsenyicin és Andrej Szaha­rov ezzel kapcsolatos nyilatkozatai ürü­gyén több nyugati országban agresszív sajtó- és propagandakampány kezdődött. Azok a nyugati orgánumok, amelyek a Szovjetunió és a szocialista országok el­leni rágalmazásra szakosították magu­kat, egymást licitálták túl a tálalásban. Szolzsenyicinről, Szaharovról úgy írnak, mint „a szovjet értelmiség szókimondó reprezentánsairól”, a vádlottakat pedig egyenesen „a bírálat, a szólásszabadság és a demokrácia bajnokaiként” igyekez­nek beállítani. Tény: ez az utóbbi idő­ben az antikommunista propaganda fő témája. Ez időszerűvé teszi a kérdés megvála­szolását: mi történt, miről is van tulaj­donképpen szó? KEZDJÜK TALÁN azzal, amiről nincs szó. Szaharovval és Szolzsenyicinnel hosszabb ideje nem valamiféle „vita” folyik, mondjuk, a szovjet demokrácia fejlesztésének útjairól, a kommunista építés új lehetőségeiről, vagy arról, mi­képpen lehet meggyorsítani a bürokra­tikus jelenségek elleni küzdelemmel a kommunista építést. Pedig ilyen viták — nyílt, őszinte, konstruktív szellemű eszmecserék — napirenden vannak a szovjet közéletben, a sajtóban, az iroda­lomban, a színpadokon, mindenütt ta­lálkozhatunk velük. Leonyid Brezsnyev az SZKP XXIV. kongresszusán, amely a kommunista építés reális és nagysza­bású tervét határozta meg, arról be­szélt, hogy jobban figyelembe kell ven­ni a bírálók észrevételeit és javaslatait, fokozni kell a kritika érvényesítésének ellenőrzését. „Egyes vezetőkben nincs elegendő önmérséklet és tapintat, nem tudják figyelmesen meghallgatni a bí­ráló észrevételeket és nem tudnak helye­sen reagálni a bírálatra. Aki azonban le­becsüli a bírálatot, nem vesz róla tudo­mást, az tudatosan kárhoztatja magát kudarcra” — mondotta. De azo­k, akikre most a figyelem rá­irányul, nem jelenségek vagy személyek kritikájával foglalkoztak, hanem a szov­jet rendszer tagadásáig jutottak el, és ennek alátámasztására kiragadott, vélt vagy létező hiányosságokat felelőtlenül felnagyítottak, szándékos rosszindulattal abszolutizáltak. Mércéjük a burzsoá de­mokrácia, sőt még annál is retrográdabb társadalmi berendezkedések. Szolzsenyi­cin ideológiája eklektikus keveréke a vallási miszticizmusnak, a nacionaliz­musnak, mindenféle neotolsztojánus esz­méknek, teljes szembefordulás az októ­beri forradalommal, a szocializmus nagy történelmi áramlatával. Ez jellemzi leg­utóbbi írásait. Pedig amikor Szolzsenyi­cin erőteljes kritikai hangvételű mű­vekkel jelentkezett, szót kapott a Szov­jetunióban, hazai közönségünk is ismeri első kisregényét, novelláit. Legutóbbi „történelmi regényében” egészen odáig elment, hogy az októberi forradalom ve­zetőit úgy állította be, mintha azok fe­lelőtlen és kiegyensúlyozatlan értelmi­ségiek lettek volna, akik előtt, szerinte, csak az orosz hadsereg tannenbergi ve­resége nyitotta meg az utat. Joggal írta cikkében Martti Lamni finn író: „A Szovjetunió ellenségei poli­tikai hazárdjátékukhoz négy fontos ütő­kártyát kerestek — és találtak — Szol­zsenyicin regényében: a cári Oroszor­szág egyszerűen eszményi állam volt, az októberi forradalom tragikusan nagy té­vedés, a forradalom következtében meg­aláztatást szenvedett a nemzet, az oro­szokból kiveszett a hazafiság érzése.” HOGY HOL ÁLL Szolzsenyicin politi­kailag, arra jellemző, hogy a múlt évben levelet intézett Pimen összorosz pátriár­kához, amelyben sem többet, sem keve­sebbet nem követelt, mint hogy a pra­voszláv egyház állítsa helyre „hagyomá­nyos szerepét” és váljon politikai ellen­zékké. „Szentséged! — írja. — Sírkő ne­hezedik a még nem teljesen kihalt igaz­hitű oroszok fejére és szívüket szaggatja, erről szeretnék részletesen beszámolni.” Levelében ellenzi, hogy a Szovjetunió­ban nemcsak az egyházi tevékenység­nek, hanem az ateista propagandának is szabadsága van, s azt követeli, hogy azt tiltsák be, így panaszkodik a pátriár­kának: „Kényszerítve vagyunk gyerme­keinket védtelenül kiszolgáltatni, nem valamiféle semleges kezeknek, hanem az ateista propagandának a maga teljes primitívségében és lelkiismeretlenségé­ben; abban, hogy felnövekvő ifjúságunk erkölcsi nevelése számára, amelyet el­szakítottak a kereszténységtől, semmi egyéb nem marad, mint az agitátor jegyzetfüzete és a büntető törvénykönyv közötti keskeny szoros.” Ezek az idéze­tek önmagukért beszélnek. S azt is ért­hetővé teszik, hogy Szolzsenyicin miért követeli, hogy újra meg kell vizsgálni, „kit illet a hatalom”. Mint ahogy nyil­vánvaló az is, hogy vele a harc nem művészi alkotások vagy irodalmi néze­tek ellen folyik, hanem a rendszer alap­jait támadó politikai magatartása és cselekedetei miatt. SZAHAROV professzor komoly tudo­mányos múlttal rendelkező fizikus, aki korábban részt vett nagy jelentőségű mag­fizikai kutatásokban — sajnos, már sok évvel ezelőtt abbahagyta a kutatómun­kát, s azóta elsősorban memorandumok írásával és a legreakciósabb nyugati sajtóorgánumok ízléséhez igazított in­terjúk adásával foglalkozik. (Minden társadalomban előfordul olyan eset, hogy egy tekintélyes értelmiségi kizá­rólag a maga tudományágának „értője” lesz, és közben jóformán mit sem tud a környező társadalomról.) Szaharov az úgynevezett konvergencia hívének mu­tatkozik: e Nyugaton divatos teória sze­rint a szocializmus és a kapitalizmus úgy „közeledik” egymáshoz, hogy az előbbi alkalmazkodik és hasonul az utóbbihoz. Tértől, időtől és osztályoktól elvonatkoztatott elmélkedései a szabad­ságjogokról és a humanizmusról arról tanúskodnak, hogy sem a szocializmus, sem a kapitalizmus társadalmi beren­dezkedését nem érti vagy nem akarja érteni. Tevékenységének politikai jelle­gét tanúsítja, hogy ő — aki igazán tud­ja, mi az atomfegyver, hisz részt vett megalkotásában — arra biztatja a Nyu­gatot, hogy „mondja fel” a békés egy­más mellett élést a Szovjetunióval. Az AFP és a UPI egybehangzó jelentése szerint moszkvai lakásában tartott „saj­tóértekezletén” óva intette a Nyugatot attól, hogy közeledjen a Szovjetunióhoz, ha a folyamatot nem kíséri az ország demokratizálása”. Az utóbbin, mint egy másik interjúból tudjuk, Szaharov az „egypártrendszer és a szovjet ideológia felszámolását” érti. Az újságírók előtt külpolitikai programját is kifejtette: „Egyetlen probléma sem oldódik meg, ha a Nyugat a szovjet feltételek alap­ján fogadja el az enyhülést.” Még attól sem riadt vissza, hogy óvja „a világot” attól, hogy a Szovjetunió megfertőzze „antidemokratizmusával”. Ezek nem csak tűrhetetlen rágalmak és gyalázko­­dások, hanem olyan provokatív felhívá­sok a Szovjetunió­­ügyeibe való beavat­kozásra, a hidegháború felélesztésére, amelyek, mondani sem kell, nagy tap­sot arattak az imperializmus legszélső­ségesebb ultráinál. AZ ILYEN és ehhez hasonló tevékeny­ségtől határolják el magukat a szovjet szellemi élet különböző áramlatainak képviselői — olyanok is, akik éles, bírá­ló hangvételükről, kritikus látásmódjuk­ról közismertek. Ez az elhatárolódás nem annak szól, hogy az illetők „különvéle­ményt” jelentettek be, bármilyen távol álljon e különvélemény a valóságtól. A felhívások aláírói — írók, művészek, tu­dósok — maguk is egymástól eltérő né­zeteket vallanak különböző kérdések­ben. Felháborodásuk, megütközésük an­nak szól, hogy ezek az emberek az anti­­kommunizmus segítőtársaivá szegődtek. Szaharov és Szolzsenyicin mellett, akiknek tehetségéből másra is tellett volna, mint erre a szomorú szerepre, olyan figurák is akadnak a nyugati saj­tóban alkotó értelmiségnek titulált cso­portban, mint Andrej Amalrik, akiről találóan jegyzik meg, hogy önálló írás­művet, a kitöltött lakásbejelentőt is be­leértve, egy újságoldalnyit sem tesznek ki. Miután 1959-ben plágium miatt meg kellett válnia a moszkvai egyetemtől, nyugati kiadókkal próbált kapcsolatba lépni, hogy eladja „egy moszkvai diák történetét, akit szabad gondolkodása miatt zártak ki az egyetemről”. Amal­­rikra így figyeltek fel. Fő „művét”, amely ezt a hangzatos címet viseli: „Fennmarad-e a Szovjetunió 1984-ig?”, szinte egészében a hitlerizmus „keleti szakértőinek” fordirataiból ollózta ösz­­sze. Mutatóban Amalrikból és tanulmá­nyából ennyit: „Remélem, a történelem kitüntet azzal, hogy meglátom a szovjet állam bukását, azét az országét, amely hitetlen, nincsenek hagyományai, amely nem ért a dolgokhoz, s amely nem más, mint a jó és a rossz fogalmát nem isme­rő, erkölcs híján élő emberek tömege...” A vak gyűlölet, amely ezekből a so­rokból süt, semmiben sem különbözik attól, amit a Szovjetunió legvadabb el­lenségeitől — a minden rendű és rangú külső és belső reakciósoktól, a hitlerista sorba szegődött vlaszovistákig — oly sokszor hallhattunk. Mellesleg, Jakir és Kraszin perében, olyanok ültek a vád­lottak padján, akiknek nyugati irányí­tói még a fehér emigráns orosz reakció politikai leszármazottai. A Népi Mun­kaszövetség nevű emigránsszervezet, amelynek korábbi kapcsolatai a Gesta­­póval és mai kontaktusai a Pentagon ál­tal pénzelt hírszerző szervekkel közis­mertek, olyanok vezetése alatt áll, akik égbekiáltó háborús bűnökért, szovjet emberek legyilkolásáért, a Babij Jar-i anyák és gyermekek lemészárlásáért fe­lelősek. Ezzel a szervezettel működtek együtt a vádlottak, konspiratív találko­zókat szerveztek küldötteikkel, akik tu­ristának álcázva érkeztek a Szovjetunió­ba, s úgy mutatkoztak be, mint külföldi „emberi jogokat védő szervezetek” kép­viselői. AZOKNAK az anyagoknak, amelyeket Jakirnak és Kraszinnak átadtak, semmi közük nem volt az emberi jogokhoz: a fehérgárdista szervezet frankfurti szék­helyén működő kiadóhivatal röplapjai voltak ezek. A vádlottak — mint maguk is elismerték — brosúráikat úgy kozme­tikázták, hogy ne tűnjön ki: a kiadó a hírhedt frankfurti ellenforradalmár szervezet. Együttműködtek az Európa Civilita nevű olasz neofasiszta organi­zációval is, amelynek képviselői, miután kiutasították őket a Szovjetunióból, nyíltan ki is jelentették: nem kímélik erejüket a Szovjetunió és a szocialista országok elleni harcban. Jakir és Kraszin nemcsak röplapokat kaptak külföldről, hanem a maguk ál­­lamellenes, uszító irományait ki is csem­pészték — a szélsőségesen antikommu­nista orgánumok örömére. Tudni kell azt is, hogy Jakirt és Kraszint a szovjet ha­tóságok ismételten újra és újra figyel­meztették tetteik súlyára és következ­ményeire és csak amikor ez hiábavaló­nak bizonyult, akkor alkalmazták velük szemben a büntető törvénykönyv előírá­sait. Nagyobb türelmet másutt sem ta­núsíthattak volna velük szemben; ehhez hasonló cselekmények —­­ diverzáns emigrációs szervezetekkel való együtt­működés — egyetlen szocialista ország­ban sem maradhattak volna büntetlenül. AZ ESET KAPCSÁN kibontakozó hi­degháborús propagandahadjárat időzí­tése is figyelemre méltó. Nem véletlen, hogy erre akkor került sor, amikor nagy jelentőségű megállapodások jöttek létre a Szovjetunió és az Egyesült Államok kö­zött, amikor megkezdődik az európai biztonsági és együttműködési értekezlet második szakasza és mindenütt utat tör a békés egymás mellett élés szelleme. Miközben az enyhülés fékezői ellenak­ciókkal próbálkoznak, az antikommunis­ta propaganda irányítói arra töreksze­nek, hogy éket verjenek a népek közé, hogy bizalmatlanságot szítsanak, azt a látszatot próbálják kelteni, mintha a szovjet rendszernek „széles körű és szer­vezett ellenzéke” lenne, mintha e ma­roknyi ember nem perifériális kis cso­­portocskát alkotna, melynek semmi kö­ze a szovjet értelmiséghez és annak va­lóságos életéhez, alkotó munkájához. Persze ilyen „ellenzék” jól jönne azok­nak a köröknek, amelyek saját orszá­gukban most a béke és az enyhülés hí­veinek erősödő aktivitásával kénytele­nek szembenézni. De a hidegháborús antikommunista propaganda nem állja ki a szembesítést a tényekkel; ezek a té­nyek pedig a Szovjetunió, annak társa­dalmi rendje és békepolitikája mellett szólnak — egyértelműen és félreérthe­tetlenül. V. P. A La Manche alagút kereken 170 éve, hogy először komo­lyan felmerült: építsenek alagutat a La Manche-csatorna alatt Franciaország és Anglia között. Napóleoné volt az ötlet. Ennek segítségével vélte megvalósítani tervét Anglia elfoglalására. Harminc évvel később egy lelkes an­gol mérnök új tervet dolgozott ki, még talajmintákat is vett. A következő pró­bálkozás a múlt század 80-as éveiben volt, vagyis ennek is immár jó 90 éve. Francia oldalon az alagút tervezett be­járatánál, Calais környékén akkor már próbafúrásokat is végeztek. A második világháború idején, Fran­ciaország lerohanása után Hitler vérgő­zös álmaiban arról ábrándozott, hogy ti­tokban megépítteti az alagútat és azon át lecsap Angliára. Néhány józanabb tá­bornoknak azonban sikerült meggyőz­nie, hogy ennél sokkal egyszerűbb vál­lalkozást sem sikerült titokban tartani. Jól érzékelteti az idők örvendetes vál­tozását, hogy az alagút építésének meg­kezdése végül is nem háborúval, hanem éppen a békével függ össze: a terv az általános európai enyhülés, a közeledés, az alaposan megnövekedett kereskede­lem, a tömegméretűvé vált turizmus nyomán ölt testet. Pompidou francia el­nök és Heath angol miniszterelnök leg­utóbbi találkozásakor aláírta az egyez­ményt: 1973 nyarán megkezdik az elő­készítő munkákat, 1974-ben a két or­szág parlamentje elé terjesztik a vég­leges megállapodást, 1975-ben hozzálát­nak az alagút fúrásához. 1930-ban pe­dig megindulhat a rendes forgalom. Francia oldalon Calais, angol részről Folkestone (Dovertől tíz kilométerre délre) lesz a bejárat. Itt a legszűkebb a tengerszoros. Az alagút teljes hossza 52 kilométer lesz. Ebből 36 kilométer fut a tenger alatt, átlag 30 méterre a fenék­től, az építésre kitűnően alkalmas „Do­­ver-fehér” krétasziklában. A kivezető szakasz Calaisnál 5, Folkestone-nál 11 kilométeren át folytatódik még a föld alatt. Három párhuzamos alagút épül. A 7.8—7.8 méter átmérőjű két szélsőben folyik majd a tényleges közlekedés, az 5,2 méter átmérőjű középső alagút pe­dig a karbantartásra, a szellőzésre és esetleges vészkijáratul szolgál majd, amolyan szervizalagút lesz. A középső alagút készül el elsőnek. A La Manche-alagútban csak vasúti közlekedés lesz. A vonatszerelvények azonban olyan speciális emeletes vago­nokből állnak majd, amelyeknek „föld­szintje” gépkocsik szállítására lesz al­kalmas. Akárcsak a kompokra, a gép­kocsivezetők maguk vezetik rá jármű­veiket. Mindkét parton kilenc-kilenc feljáró gyorsítja meg a ki- és berakást. A szerelvények 150 km-es sebességgel haladnak majd és a forgalomnak meg­felelően 20—30 perces időközökben kö­vetik egymást. Óránként átlag 4500 gép­kocsi és több tízezer utas kelhet majd át. Ami a technikai részt illeti, nincs lé­nyeges eltérés a francia és az angol épí­tők között. Arról azonban, hogy ez a vállalkozás mennyibe fog kerülni, már erősen megoszlanak a vélemények. Kü­lönösen az angolok bizalmatlanok. Az angol vonakodás azonban csak részben pénzügyi. Valójában attól tarta­nak, hogy a szigetország így földrajzilag is megszűnik elkülönült szigetnek lenni, véget ér az Európától és a világtól való elzárkózás illúziója. Francia oldalon nincsenek semmilyen fenntartások. Az alagút építése munkát ad majd annak a több ezer bányásznak, aki a környék bányáinak bezárása óta munka nélkül van, a várhatóan meg­növő kereskedelmi forgalom pedig teljes összhangban lesz Le Havre kikötőjének nagyarányú fejlesztésével. Erősen érdekelt a szomszédos Belgium is. Brüsszelből is autópályát terveznek Calais irányába és annak Waterloonál, a nagy csata színhelyén át kellene el­ágaznia , és itt váratlan akadályba üt­köztek. A csatatér területe ugyanis Wel­lington angol herceg leszármazottainak birtoka. Wellington Waterloonál a Na­póleont legyőző szövetséges csapatok fő­­parancsnoka volt. A Wellington-család kijelentette: nem engedi „motorzajjal és benzinbűzzel megsérteni a csatatér ke­gyeletét”. Közbeléptek azonban a francia Cam­b­­ronne tábornok leszármazottai is. Cambronne Napóleon tábornoka és ép­pen Waterloonál a francia gárda pa­rancsnoka volt, ő volt az, aki Welling­ton megadási felhívására azt válaszolta: „A francia gárda meghal, de magát meg nem adja." Nos, a Cambronne-leszármazottak el­határozták, hogy most sem engednek Weltingtonéknak. Felajánlották: ha a Wellington-birtokon nem lehet, akkor vezessék át az autósztrádát a tőle nem messze fekvő Cambronne-birtokon. FÁBIÁN FERENC Légnyomás­kiegyenlítő összekötő folyosók Főfolyosók átmérője 7,8 m Szervi/.folyosó átmérője 5,2 m Főfolyosók átmérője 7,8 m

Next