Népszabadság, 1973. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-09 / 211. szám
O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Hiábavaló próbálkozások Egy szovjetellenes kampány margójára A MOSZKVÁBAN a napokban befejeződött bírósági tárgyalás Jakir és Kraszin ügyében és két „kéretlen védő”, Alekszandr Szolzsenyicin és Andrej Szaharov ezzel kapcsolatos nyilatkozatai ürügyén több nyugati országban agresszív sajtó- és propagandakampány kezdődött. Azok a nyugati orgánumok, amelyek a Szovjetunió és a szocialista országok elleni rágalmazásra szakosították magukat, egymást licitálták túl a tálalásban. Szolzsenyicinről, Szaharovról úgy írnak, mint „a szovjet értelmiség szókimondó reprezentánsairól”, a vádlottakat pedig egyenesen „a bírálat, a szólásszabadság és a demokrácia bajnokaiként” igyekeznek beállítani. Tény: ez az utóbbi időben az antikommunista propaganda fő témája. Ez időszerűvé teszi a kérdés megválaszolását: mi történt, miről is van tulajdonképpen szó? KEZDJÜK TALÁN azzal, amiről nincs szó. Szaharovval és Szolzsenyicinnel hosszabb ideje nem valamiféle „vita” folyik, mondjuk, a szovjet demokrácia fejlesztésének útjairól, a kommunista építés új lehetőségeiről, vagy arról, miképpen lehet meggyorsítani a bürokratikus jelenségek elleni küzdelemmel a kommunista építést. Pedig ilyen viták — nyílt, őszinte, konstruktív szellemű eszmecserék — napirenden vannak a szovjet közéletben, a sajtóban, az irodalomban, a színpadokon, mindenütt találkozhatunk velük. Leonyid Brezsnyev az SZKP XXIV. kongresszusán, amely a kommunista építés reális és nagyszabású tervét határozta meg, arról beszélt, hogy jobban figyelembe kell venni a bírálók észrevételeit és javaslatait, fokozni kell a kritika érvényesítésének ellenőrzését. „Egyes vezetőkben nincs elegendő önmérséklet és tapintat, nem tudják figyelmesen meghallgatni a bíráló észrevételeket és nem tudnak helyesen reagálni a bírálatra. Aki azonban lebecsüli a bírálatot, nem vesz róla tudomást, az tudatosan kárhoztatja magát kudarcra” — mondotta. De azok, akikre most a figyelem ráirányul, nem jelenségek vagy személyek kritikájával foglalkoztak, hanem a szovjet rendszer tagadásáig jutottak el, és ennek alátámasztására kiragadott, vélt vagy létező hiányosságokat felelőtlenül felnagyítottak, szándékos rosszindulattal abszolutizáltak. Mércéjük a burzsoá demokrácia, sőt még annál is retrográdabb társadalmi berendezkedések. Szolzsenyicin ideológiája eklektikus keveréke a vallási miszticizmusnak, a nacionalizmusnak, mindenféle neotolsztojánus eszméknek, teljes szembefordulás az októberi forradalommal, a szocializmus nagy történelmi áramlatával. Ez jellemzi legutóbbi írásait. Pedig amikor Szolzsenyicin erőteljes kritikai hangvételű művekkel jelentkezett, szót kapott a Szovjetunióban, hazai közönségünk is ismeri első kisregényét, novelláit. Legutóbbi „történelmi regényében” egészen odáig elment, hogy az októberi forradalom vezetőit úgy állította be, mintha azok felelőtlen és kiegyensúlyozatlan értelmiségiek lettek volna, akik előtt, szerinte, csak az orosz hadsereg tannenbergi veresége nyitotta meg az utat. Joggal írta cikkében Martti Lamni finn író: „A Szovjetunió ellenségei politikai hazárdjátékukhoz négy fontos ütőkártyát kerestek — és találtak — Szolzsenyicin regényében: a cári Oroszország egyszerűen eszményi állam volt, az októberi forradalom tragikusan nagy tévedés, a forradalom következtében megaláztatást szenvedett a nemzet, az oroszokból kiveszett a hazafiság érzése.” HOGY HOL ÁLL Szolzsenyicin politikailag, arra jellemző, hogy a múlt évben levelet intézett Pimen összorosz pátriárkához, amelyben sem többet, sem kevesebbet nem követelt, mint hogy a pravoszláv egyház állítsa helyre „hagyományos szerepét” és váljon politikai ellenzékké. „Szentséged! — írja. — Sírkő nehezedik a még nem teljesen kihalt igazhitű oroszok fejére és szívüket szaggatja, erről szeretnék részletesen beszámolni.” Levelében ellenzi, hogy a Szovjetunióban nemcsak az egyházi tevékenységnek, hanem az ateista propagandának is szabadsága van, s azt követeli, hogy azt tiltsák be, így panaszkodik a pátriárkának: „Kényszerítve vagyunk gyermekeinket védtelenül kiszolgáltatni, nem valamiféle semleges kezeknek, hanem az ateista propagandának a maga teljes primitívségében és lelkiismeretlenségében; abban, hogy felnövekvő ifjúságunk erkölcsi nevelése számára, amelyet elszakítottak a kereszténységtől, semmi egyéb nem marad, mint az agitátor jegyzetfüzete és a büntető törvénykönyv közötti keskeny szoros.” Ezek az idézetek önmagukért beszélnek. S azt is érthetővé teszik, hogy Szolzsenyicin miért követeli, hogy újra meg kell vizsgálni, „kit illet a hatalom”. Mint ahogy nyilvánvaló az is, hogy vele a harc nem művészi alkotások vagy irodalmi nézetek ellen folyik, hanem a rendszer alapjait támadó politikai magatartása és cselekedetei miatt. SZAHAROV professzor komoly tudományos múlttal rendelkező fizikus, aki korábban részt vett nagy jelentőségű magfizikai kutatásokban — sajnos, már sok évvel ezelőtt abbahagyta a kutatómunkát, s azóta elsősorban memorandumok írásával és a legreakciósabb nyugati sajtóorgánumok ízléséhez igazított interjúk adásával foglalkozik. (Minden társadalomban előfordul olyan eset, hogy egy tekintélyes értelmiségi kizárólag a maga tudományágának „értője” lesz, és közben jóformán mit sem tud a környező társadalomról.) Szaharov az úgynevezett konvergencia hívének mutatkozik: e Nyugaton divatos teória szerint a szocializmus és a kapitalizmus úgy „közeledik” egymáshoz, hogy az előbbi alkalmazkodik és hasonul az utóbbihoz. Tértől, időtől és osztályoktól elvonatkoztatott elmélkedései a szabadságjogokról és a humanizmusról arról tanúskodnak, hogy sem a szocializmus, sem a kapitalizmus társadalmi berendezkedését nem érti vagy nem akarja érteni. Tevékenységének politikai jellegét tanúsítja, hogy ő — aki igazán tudja, mi az atomfegyver, hisz részt vett megalkotásában — arra biztatja a Nyugatot, hogy „mondja fel” a békés egymás mellett élést a Szovjetunióval. Az AFP és a UPI egybehangzó jelentése szerint moszkvai lakásában tartott „sajtóértekezletén” óva intette a Nyugatot attól, hogy közeledjen a Szovjetunióhoz, ha a folyamatot nem kíséri az ország demokratizálása”. Az utóbbin, mint egy másik interjúból tudjuk, Szaharov az „egypártrendszer és a szovjet ideológia felszámolását” érti. Az újságírók előtt külpolitikai programját is kifejtette: „Egyetlen probléma sem oldódik meg, ha a Nyugat a szovjet feltételek alapján fogadja el az enyhülést.” Még attól sem riadt vissza, hogy óvja „a világot” attól, hogy a Szovjetunió megfertőzze „antidemokratizmusával”. Ezek nem csak tűrhetetlen rágalmak és gyalázkodások, hanem olyan provokatív felhívások a Szovjetunióügyeibe való beavatkozásra, a hidegháború felélesztésére, amelyek, mondani sem kell, nagy tapsot arattak az imperializmus legszélsőségesebb ultráinál. AZ ILYEN és ehhez hasonló tevékenységtől határolják el magukat a szovjet szellemi élet különböző áramlatainak képviselői — olyanok is, akik éles, bíráló hangvételükről, kritikus látásmódjukról közismertek. Ez az elhatárolódás nem annak szól, hogy az illetők „különvéleményt” jelentettek be, bármilyen távol álljon e különvélemény a valóságtól. A felhívások aláírói — írók, művészek, tudósok — maguk is egymástól eltérő nézeteket vallanak különböző kérdésekben. Felháborodásuk, megütközésük annak szól, hogy ezek az emberek az antikommunizmus segítőtársaivá szegődtek. Szaharov és Szolzsenyicin mellett, akiknek tehetségéből másra is tellett volna, mint erre a szomorú szerepre, olyan figurák is akadnak a nyugati sajtóban alkotó értelmiségnek titulált csoportban, mint Andrej Amalrik, akiről találóan jegyzik meg, hogy önálló írásművet, a kitöltött lakásbejelentőt is beleértve, egy újságoldalnyit sem tesznek ki. Miután 1959-ben plágium miatt meg kellett válnia a moszkvai egyetemtől, nyugati kiadókkal próbált kapcsolatba lépni, hogy eladja „egy moszkvai diák történetét, akit szabad gondolkodása miatt zártak ki az egyetemről”. Amalrikra így figyeltek fel. Fő „művét”, amely ezt a hangzatos címet viseli: „Fennmarad-e a Szovjetunió 1984-ig?”, szinte egészében a hitlerizmus „keleti szakértőinek” fordirataiból ollózta öszsze. Mutatóban Amalrikból és tanulmányából ennyit: „Remélem, a történelem kitüntet azzal, hogy meglátom a szovjet állam bukását, azét az országét, amely hitetlen, nincsenek hagyományai, amely nem ért a dolgokhoz, s amely nem más, mint a jó és a rossz fogalmát nem ismerő, erkölcs híján élő emberek tömege...” A vak gyűlölet, amely ezekből a sorokból süt, semmiben sem különbözik attól, amit a Szovjetunió legvadabb ellenségeitől — a minden rendű és rangú külső és belső reakciósoktól, a hitlerista sorba szegődött vlaszovistákig — oly sokszor hallhattunk. Mellesleg, Jakir és Kraszin perében, olyanok ültek a vádlottak padján, akiknek nyugati irányítói még a fehér emigráns orosz reakció politikai leszármazottai. A Népi Munkaszövetség nevű emigránsszervezet, amelynek korábbi kapcsolatai a Gestapóval és mai kontaktusai a Pentagon által pénzelt hírszerző szervekkel közismertek, olyanok vezetése alatt áll, akik égbekiáltó háborús bűnökért, szovjet emberek legyilkolásáért, a Babij Jar-i anyák és gyermekek lemészárlásáért felelősek. Ezzel a szervezettel működtek együtt a vádlottak, konspiratív találkozókat szerveztek küldötteikkel, akik turistának álcázva érkeztek a Szovjetunióba, s úgy mutatkoztak be, mint külföldi „emberi jogokat védő szervezetek” képviselői. AZOKNAK az anyagoknak, amelyeket Jakirnak és Kraszinnak átadtak, semmi közük nem volt az emberi jogokhoz: a fehérgárdista szervezet frankfurti székhelyén működő kiadóhivatal röplapjai voltak ezek. A vádlottak — mint maguk is elismerték — brosúráikat úgy kozmetikázták, hogy ne tűnjön ki: a kiadó a hírhedt frankfurti ellenforradalmár szervezet. Együttműködtek az Európa Civilita nevű olasz neofasiszta organizációval is, amelynek képviselői, miután kiutasították őket a Szovjetunióból, nyíltan ki is jelentették: nem kímélik erejüket a Szovjetunió és a szocialista országok elleni harcban. Jakir és Kraszin nemcsak röplapokat kaptak külföldről, hanem a maguk államellenes, uszító irományait ki is csempészték — a szélsőségesen antikommunista orgánumok örömére. Tudni kell azt is, hogy Jakirt és Kraszint a szovjet hatóságok ismételten újra és újra figyelmeztették tetteik súlyára és következményeire és csak amikor ez hiábavalónak bizonyult, akkor alkalmazták velük szemben a büntető törvénykönyv előírásait. Nagyobb türelmet másutt sem tanúsíthattak volna velük szemben; ehhez hasonló cselekmények — diverzáns emigrációs szervezetekkel való együttműködés — egyetlen szocialista országban sem maradhattak volna büntetlenül. AZ ESET KAPCSÁN kibontakozó hidegháborús propagandahadjárat időzítése is figyelemre méltó. Nem véletlen, hogy erre akkor került sor, amikor nagy jelentőségű megállapodások jöttek létre a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, amikor megkezdődik az európai biztonsági és együttműködési értekezlet második szakasza és mindenütt utat tör a békés egymás mellett élés szelleme. Miközben az enyhülés fékezői ellenakciókkal próbálkoznak, az antikommunista propaganda irányítói arra törekszenek, hogy éket verjenek a népek közé, hogy bizalmatlanságot szítsanak, azt a látszatot próbálják kelteni, mintha a szovjet rendszernek „széles körű és szervezett ellenzéke” lenne, mintha e maroknyi ember nem perifériális kis csoportocskát alkotna, melynek semmi köze a szovjet értelmiséghez és annak valóságos életéhez, alkotó munkájához. Persze ilyen „ellenzék” jól jönne azoknak a köröknek, amelyek saját országukban most a béke és az enyhülés híveinek erősödő aktivitásával kénytelenek szembenézni. De a hidegháborús antikommunista propaganda nem állja ki a szembesítést a tényekkel; ezek a tények pedig a Szovjetunió, annak társadalmi rendje és békepolitikája mellett szólnak — egyértelműen és félreérthetetlenül. V. P. A La Manche alagút kereken 170 éve, hogy először komolyan felmerült: építsenek alagutat a La Manche-csatorna alatt Franciaország és Anglia között. Napóleoné volt az ötlet. Ennek segítségével vélte megvalósítani tervét Anglia elfoglalására. Harminc évvel később egy lelkes angol mérnök új tervet dolgozott ki, még talajmintákat is vett. A következő próbálkozás a múlt század 80-as éveiben volt, vagyis ennek is immár jó 90 éve. Francia oldalon az alagút tervezett bejáratánál, Calais környékén akkor már próbafúrásokat is végeztek. A második világháború idején, Franciaország lerohanása után Hitler vérgőzös álmaiban arról ábrándozott, hogy titokban megépítteti az alagútat és azon át lecsap Angliára. Néhány józanabb tábornoknak azonban sikerült meggyőznie, hogy ennél sokkal egyszerűbb vállalkozást sem sikerült titokban tartani. Jól érzékelteti az idők örvendetes változását, hogy az alagút építésének megkezdése végül is nem háborúval, hanem éppen a békével függ össze: a terv az általános európai enyhülés, a közeledés, az alaposan megnövekedett kereskedelem, a tömegméretűvé vált turizmus nyomán ölt testet. Pompidou francia elnök és Heath angol miniszterelnök legutóbbi találkozásakor aláírta az egyezményt: 1973 nyarán megkezdik az előkészítő munkákat, 1974-ben a két ország parlamentje elé terjesztik a végleges megállapodást, 1975-ben hozzálátnak az alagút fúrásához. 1930-ban pedig megindulhat a rendes forgalom. Francia oldalon Calais, angol részről Folkestone (Dovertől tíz kilométerre délre) lesz a bejárat. Itt a legszűkebb a tengerszoros. Az alagút teljes hossza 52 kilométer lesz. Ebből 36 kilométer fut a tenger alatt, átlag 30 méterre a fenéktől, az építésre kitűnően alkalmas „Dover-fehér” krétasziklában. A kivezető szakasz Calaisnál 5, Folkestone-nál 11 kilométeren át folytatódik még a föld alatt. Három párhuzamos alagút épül. A 7.8—7.8 méter átmérőjű két szélsőben folyik majd a tényleges közlekedés, az 5,2 méter átmérőjű középső alagút pedig a karbantartásra, a szellőzésre és esetleges vészkijáratul szolgál majd, amolyan szervizalagút lesz. A középső alagút készül el elsőnek. A La Manche-alagútban csak vasúti közlekedés lesz. A vonatszerelvények azonban olyan speciális emeletes vagonokből állnak majd, amelyeknek „földszintje” gépkocsik szállítására lesz alkalmas. Akárcsak a kompokra, a gépkocsivezetők maguk vezetik rá járműveiket. Mindkét parton kilenc-kilenc feljáró gyorsítja meg a ki- és berakást. A szerelvények 150 km-es sebességgel haladnak majd és a forgalomnak megfelelően 20—30 perces időközökben követik egymást. Óránként átlag 4500 gépkocsi és több tízezer utas kelhet majd át. Ami a technikai részt illeti, nincs lényeges eltérés a francia és az angol építők között. Arról azonban, hogy ez a vállalkozás mennyibe fog kerülni, már erősen megoszlanak a vélemények. Különösen az angolok bizalmatlanok. Az angol vonakodás azonban csak részben pénzügyi. Valójában attól tartanak, hogy a szigetország így földrajzilag is megszűnik elkülönült szigetnek lenni, véget ér az Európától és a világtól való elzárkózás illúziója. Francia oldalon nincsenek semmilyen fenntartások. Az alagút építése munkát ad majd annak a több ezer bányásznak, aki a környék bányáinak bezárása óta munka nélkül van, a várhatóan megnövő kereskedelmi forgalom pedig teljes összhangban lesz Le Havre kikötőjének nagyarányú fejlesztésével. Erősen érdekelt a szomszédos Belgium is. Brüsszelből is autópályát terveznek Calais irányába és annak Waterloonál, a nagy csata színhelyén át kellene elágaznia , és itt váratlan akadályba ütköztek. A csatatér területe ugyanis Wellington angol herceg leszármazottainak birtoka. Wellington Waterloonál a Napóleont legyőző szövetséges csapatok főparancsnoka volt. A Wellington-család kijelentette: nem engedi „motorzajjal és benzinbűzzel megsérteni a csatatér kegyeletét”. Közbeléptek azonban a francia Cambronne tábornok leszármazottai is. Cambronne Napóleon tábornoka és éppen Waterloonál a francia gárda parancsnoka volt, ő volt az, aki Wellington megadási felhívására azt válaszolta: „A francia gárda meghal, de magát meg nem adja." Nos, a Cambronne-leszármazottak elhatározták, hogy most sem engednek Weltingtonéknak. Felajánlották: ha a Wellington-birtokon nem lehet, akkor vezessék át az autósztrádát a tőle nem messze fekvő Cambronne-birtokon. FÁBIÁN FERENC Légnyomáskiegyenlítő összekötő folyosók Főfolyosók átmérője 7,8 m Szervi/.folyosó átmérője 5,2 m Főfolyosók átmérője 7,8 m