Népszabadság, 1973. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-02 / 230. szám

6 2. Házhoz szállított gyarmat Az európai munkaerő-vándorlás dagálya az ötvenes években kez­dődött és a tőkés gazdasági inga­dozások ellenére mindmáig tart. Semmi jele annak, hogy a modern Exodus megtorpanna. „A kazánok­ban magas a nyomás, de kevés a kazánfűtő” — írta a svájci Neue Zürcher Zeitung, a külföldi mun­kaerő tömeges alkalmazásának okait keresve. Nélkülözhetetlenek De hát milyen tényezők vezet­tek a belső munkaerő-tartalékok olyan mértékű összezsugorodásá­hoz, hogy a gazdaság működésé­nek fenntartása külföldi munká­sok nélkül elképzelhetetlenné vált? A második világháború követ­keztében jelentősen csökkent Nyu­­gat-Európa munkaképes népessé­gének létszáma, de ez nem magya­ráz meg mindent. Több más ténye­ző egybeesésének következménye a viszonylagos munkaerőhiány. Visszavezethető először is arra, hogy a gazdasági fejlődéssel csök­ken a termelésben részt vevő la­kosság aránya az összlakosságon belül. A képzési idő meghosszabbodá­sa miatt mind később lépnek­ mun­­kába a pályakezdők. A nyugdíj­­korhatár fokozatosan csökken. Megrövidült a munkaidő. Elmélyí­ti ezeknek a tényezőknek a ter­melést befolyásoló kedvezőtlen­ hatását az is, hogy Nyugat-Euró­­pa-szerte csökken a természetes szaporodás üteme. És a belső munkaerő-átcsopor­tosítás? A fejlett nyugat-európai tőkésországokban kialakult nagy ipari gócok állandó vonzást gya­koroltak a mezőgazdasági népes­ségre, amely — Olaszország kivé­telével — többé nem tekinthető lényeges munkaerő-tartaléknak. Miután a munkaerőpiac leszű­kült, a nyugat-európai monopóliu­mok — leegyszerűsítve — a kö­vetkező választás előtt álltak: a hiányzó munkaerő tőkével való helyettesítése, azaz a technikai fejlesztés, illetve megfelelő bérek biztosítása a munkáshiánnyal küszködő ágazatokban. A betöltetlen állások zöme azon­ban szakképzettséget nem igénylő, nehéz, kedvezőtlen körülmények között végezhető fizikai munka. Presztízsüket vesztett, úgyneve­zett piszkos munkák, amelynek elvégzésére a fogadó ország mun­kásai, a már elért általános élet­­színvonal miatt, többnyire nem vállalkoznak. A társadalom szá­mára azonban nélkülözhetetlenek, reteket öltött a teljes, illetve rész­leges munkanélküliség. És ez reá­lis lehetőséggé tette a munkaerő­behozatalt. A profitszempontok pedig kézenfekvővé tették az ol­csóbb megoldást. A „házhoz szál­lított gyarmat” — írta találóan egy francia újságíró — nemcsak a tőkeigényes beruházásoktól kí­mélte meg a monopóliumokat. Ráadásul a külföldieknek jó­val kevesebbet kell fizetni, mint­ha ugyanazt a munkát hazaiakkal végeztetnék el. A másfajta kiút A Franciaországban dolgozó vendégmunkásoknak csaknem 50 százaléka segédmunkás, egyhar­­mada betanított munkás. Kulcs­szerepük van a legdöntőbb gazda­sági ágakban: a vaskohászatban, az autógyártásban, az építő- és a vegyiparban. Az NSZK-ban is az ipar a külföldi munkások fő fel­vevőpiaca. Jelentős tényezővé vál­tak a szolgáltatások területén is. Svájcban a textilipar dolgozóinak kétharmadát, a szállodák, a fém­­feldolgozó- és gépipar, a papíripar dolgozóinak pedig egyharmadát ők alkotják. Mivel ezek a szakmák rendsze­rint nagy költséggel és kis haté­konysággal gépesíthetők, a mono­póliumok másfajta kiutat keres­tek. Szinte tálcán kínálta számuk­ra a megoldást, hogy Nyugat-Eu­­rópa tőkés peremállamaiban (Spa­nyolország, Portugália, Görögor­szág, Törökország és részben Olaszország), valamint az észak­afrikai országokban hatalmas mé­ Határátlépés hűtőkamionban Persze külföldi és külföldi kö­zött is különbség van. Az olaszok például különleges jogokat élvez­nek. A Közös Piac alapító szerző­dése ugyanis lé­nyegében sza­baddá tette a­ munkaerőmoz­gást. Az olaszok­nak nincs szük­ségük sem tar­tózkodási, sem munkavállalói engedélyre. A „többiek” vagy legálisan, mun­­kaerő-toborzó irodák útján, vagy „maszek” módon, illegáli­san érkeznek. Az illegális be­vándorlás okai és körülményei különbözők. Miért választják például ezt az utat a portugá­lok ezrei, tíz­ezrei? Hiszen az 1970-ben kö­tött francia— portugál állam­­szerződés 65 ezer portugál legális bevándorlását teszi lehetővé Franciaországba. Tekintélyes szám. És 1970-ben mégis 88 ezer portugál vállalt munkát Fran­ciaországban, közülük csaknem 50 ezer illegálisan kelt át a Pireneusokba Többségük fiatal, 18—20 éves. Nemcsak a munka­­nélküliség hajtotta őket. A kato­naság elől is menekültek. Három­négy év Angola őserdeiben, ölni és esetleg megöletni — kevéssé vonzó perspektíva. Akkor már in­kább 60 kilométeres életveszélyes „gyalogtúra” a Pireneusokban, majdnem megfulladás a hűtőka­­mionokban Párizsig. És aztán kez­dődik az őrült robot, mert a köz­vetítőnek jár a jussa. „Eladtam magam — vallija egyikük a L’Hu­­manité riporterének —, az adós­ság egyévi béremet emésztette fel. Naponta 12—13 óra munka, többnyire vasárnap is.” Ugyanez a sors vár azokra a szenegáliakra, tuniszi­akra, ma­rokkóiakra, akik „turistaként” szállnak le a vonatokról. Lakást és munkát keresnek. Ha közvetítő nem „egyengeti útjukat”, nem ismerik ki magukat a bürokrácia útvesztőiben. A párizsi Le Monde írja: „Az Országos Bevándorlási Hivatal eszközök és az ügyintézés rugal­massága híján nem tudja teljesí­teni feladatait sem a toborzásban, sem a fogadtatásban, sem az al­kalmazkodáshoz való hozzásegí­­tésben. Az idegenek háromnegye­de ellenőrzés nélkül lép be Fran­ciaország területére”. Legtöbben nem ismerik a nyel­vet. Paradox módon ez nem is mindig hátrány, sőt. A Citroennél például előnyt jelent a felvétel­nél, ha a külföldi munkás nem beszél franciául. A GS motorsze­­reldéjében egy csoportban három ember dolgozik. Különböző nem­zetiségűek.­­ Így nem vitathat­juk meg problémáinkat, nem vesztegetjük időnket — magya­rázza egyikük. Munkát előbb-utóbb találnak. A bevándorlási hivatal formális or­vosi vizsgálat után megadja a munkaengedélyt. És mégis jócs­kán vannak olyan üzemek, ahol a külföldiek egytől egyig papírok nélkül dolgoznak. Nem tudnak ró­la, hogy ilyen hivatal egyáltalán létezik. Örülnek, hogy heti 60 órát dolgozhatnak. Bérük mégis 20—25 százalékkal kevesebb, mint az azonos helyen, azonos képzettséggel, heti 42 órát dolgo­zó franciáké. „Anyagbeszerzés" Nyugat-Németországban kisebb az illegális bevándorlás, mint Franciaországban. És sokkal „nagyiparibb”, szervezettebb, 1500 úgynevezett munkáskölcsönző cég, hivatásszerűen munkaerőt ad bér­be vállalatoknak. Az „anyagbe­szerzés” fő módszere a csábítás. A toborzók gyönyörű ígéretekkel csalogatják az NSZK-ba a mun­kabíró fiatalokat. Az ipari, főleg az építőipari vállalatok az ember­kereskedő cégeknek egyenként és óránként fizetik a közvetítésért járó összeget. Ez a költség bőven megtérül: a munkásokat mélyen a szokásos tarifa alatt bérezik. Az emberkereskedelmet törvény tilt­ja. Sebaj. A törvények úgyis ar­ra valók, hogy kijátsszák őket. A külföldiekkel fizettetik a biztosí­tási járulékot is. A kereskedők ezt többnyire egyszerűen elsikkaszt­ják, így betegség, baleset esetén a rászorulók nem kapnak semmi tá­mogatást. Azért gondoskodnak ró­luk, csak másként: visszacsempé­szik őket a hazájukba. A bevándorlás „szervezett" anarchiájából fakadó nehézsége­ket fokozza a külföldi munkások erős regionális tömörülése. Az NSZK-ban az összes külföldi munkavállaló háromnegyede Északrajna-Vesztfália (28,6%), Ba­­den-Württemberg (24,1%), Hessen (12%) és Dél-Bajorország (11,3%) tartományokban él. Csupán Mün­chenben 150­ 000-en dolgoznak. Frankfurtban és Stuttgartban egy­aránt 110 000. Franciaországban elsősorban Párizs, Marseille és a központi iparvidékek térségébe koncentrálódnak. Ez az illegális munkáskereske­delem virágzik. Nagyban és kicsi­ben egyaránt. A Corrierra Della Sera egyik tavalyi cikke a „kis­ipari emberkereskedelemről” szól, de az egész probléma lényegére vet fényt. Nyugat-Szicíliában a földbirtokosok jobban szeretik a becsempészett észak-afrikai mun­kaerőt, mint a hazait. Olcsóbb, engedelmesebb, ráadásul nem kell társadalombiztosítást, sem szak­­szervezeti járulékot fizetni. És a szicíliai munkanélküli napszámosok? Velük mi legyen? Egyszerű a megoldás: Svájcba mennek dolgozni. Bognár Róbert, Győri Sándor, Zalai István (Folytatjuk.) Ők szedik a szemetet... NÉPSZABADSÁG 1973. október 2., kedd Történészek a marxista eszmék terjedéséről A nemzetközi munkásmozgalom kutatóinak konferenciája (Tudósítónktól.) A közelmúltban Linzben három világrészből több mint száz, a nemzetközi munkásmozgalom tör­ténetével foglalkozó kutató gyűlt össze, hogy tanácskozásukon meg­vizsgálják, hogyan terjedtek el a századfordulón a marxizmus esz­emei az egész világon. A konferencia alapreferátumát a hazánkban is ismert Eric Hobs­­bawm londoni egyetemi profesz­­szor tartotta, aki egyebek kö­zött néhány pontos és eddig ke­véssé figyelembe vett összefüg­gésre hívta fel a figyelmet. Rámutatott, hogy noha a múlt század végén a marxista felfogás terjedése főként a politikai élet síkján, a politikai harcok, a mun­káspártok szervezésének vonalán ment végbe, szorosan kapcsoló­dott az elméleti régióban megví­vott eszmei harcokhoz, összefüg­gésben az egyes országok gazda­sági, társadalmi struktúrájával, s az egyetemes gazdasági fejlődés­sel. A revizionizmus az 1890-es évek második felében akkor ter­jedt el, amikor a hosszabb gazda­sági válság után bekövetkezett a fellendülés, s a gazdasági kon­junktúrából egyesek téves követ­keztetéseket vontak le. Kiemelte, hogy a gazdaságilag fejlett országokban, ahol egyúttal a polgári demokratikus forrada­lom már régen bekövetkezett, a munkások, de a munkásszerveze­tek zöme is sokkal kevésbé köze­ledett a marxizmushoz, sőt a ve­zetők jó része sem volt marxista, a fejletlenebb országokban vi­szont ellenkező volt a fejlődés vonala. A két típus között át­menetet képezett Németország, Ausztria,Magyarország és Észak­- Olaszország, ahol a marxizmus iránt nagyobb volt az érdeklődés. A munkásság számba jöhető szö­vetségeseiről szólva utalt arra, hogy míg a fejlett országokban az értelmiség zöme nem lett a mar­xizmus híve, az Elbától keletre és Észak-Olaszországban a marxiz­mus sokkal erőteljesebben ha­tott az értelmiségre is. A szá­zadforduló után a szociáldemok­rata pártok több helyütt valóban tömegpártokká váltak, ezzel egy­idejűleg azonban a marxista elemzések ellaposodtak, a marxiz­must inkább doktriner módon ,,védelmezték”, ahely­ett, hogy az új körülményekre, az egyes or­szágok sajátos viszonyaira alko­­tóan alkalmazták volna. Mint megállapította, az elmélet szint­jén ezt a jelentős lépést csak az orosz marxisták tették meg, így az 1917. évi orosz szocialista for­radalom győzelme növelte a mar­xizmus vonzerejét. A vitában nem sikerült tisztáz­ni, hogy a fejlett nyugati orszá­gok munkásmozgalmában a mar­xizmus miért nem tudott nagyobb sikereket elérni. Többen hangsú­lyozták, hogy az orosz bolsevikok, illetőleg korábbi időszakában Plehanov és munkatársai mellett a német baloldali radikálisok, Liebknecht, Luxemburg és Meh­ring, a Balkánon a bolgár tesz­­­nyákok, a szerb és szlovéniai, va­lamint a román munkásmozga­lom vezetői is sok szempontból si­kerrel birkóztak meg azzal­ a fel­adattal, hogy saját országuk vi­szonyaira is alkotó módon alkal­mazzák a marxizmust. Hasonló beszámolókat hallhattunk skandi­náviai, sőt a japán munkásmoz­galom fejlődésének történetéről is. A vita során felvetődött a sok speciális, az egyes országok hely­zetére jellemző vonás után az ál­talános, a közös jegyek, alapkér­dések tisztázásának, elemzésének igénye. Általánosan elfogadták, hogy a marxista eszmék közül a munkástömegekre elsősorban ket­tő hatott hatalmas vonzerővel: az osztályharc tétele és a gazdasági kizsákmányolás gondolata. A magyar küldöttek a konfe­rencián a munkásmozgalom ma­gyarországi fejlődéstörténetének sajátosságairól emlékeztek meg, de más témákkal is foglalkoztak. Rámutattak arra, hogy a régi las­­salleánus munkásszervezetek poli­tikai arculata miként formálódott át éppen a marxi gondolatok ha­tására. A forradalmi és reformis­ta irányzatok szembekerülését vizsgálva nemcsak a magyar ta­pasztalatokra hivatkoztak, hanem elemezték a német szociáldemok­rata párt elméleti eredményeit is. Továbbá Marx és Engels írásaira, illetőleg Engels kiadatlan levele­zésére támaszkodva rámutattak, hogy olyan fontos kérdésben, mint a munkáspártok szövetségi poli­tikája, maguknak is mily gyakran kellett a konkrét elemzéseket az új helyzeteknek megfelelően újra és újra elvégezniük. A konferencia második téma­ként a számítógépeknek a mun­kásmozgalom-történeti kutatások­ban való alkalmazását, hasznosí­tását vitatta meg. Nyolcmilliárd könyv évenként — de az emberiségnek csak egyharmada olvassa (Párizsi tudósítónktól.) Nagy érdeklődésre tarthat szá­mot az UNESCO most megjelent összeállítása a világ könyvkiadá­sáról és a könyvolvasásról. Eszerint a legutóbbi húsz év alatt kiadott könyvek száma két­szeresre, példányszáma pedig há­romszorosra nőtt. Jelenleg vala­hol a világon minden percben megjelenik egy új könyv, össz­­példányszáma pedig eléri az évi nyolcmilliárdot. Ez a növekedés azonban nincs összhangban az írástudatlanság felszámolásával. Afrika,­­Latin-Amerika és Ázsia országai (az utóbbiak közül az összeállítás minden tekintetben kiemeli és más kategóriába sorol­ja a Szovjetunió ázsiai részét, va­lamint Japánt), amelyekben a legutóbbi húsz év alatt az anal­fabéta lakosok számaránya 50 százalékról 42 százalékra csök­kent, a világ könyvtermelésének csak 19 százalékát adják, ellen­tétben a húsz év előtti 24 száza­lékkal. Azaz minden megjelenő öt könyv közül csak egy jut e há­rom földrészre. A lakosság szá­mát tekintve: a világ népességé­nek kétharmada csak nagyon rit­kán, vagy egyáltalán nem kap a kezébe könyvet. Ezen a nagyon egyenlőtlen el­oszláson egyelőre nem tudott alapvetően változtatni sem az érintett országokban 1966-ban lé­tesített nemzetközi könyvkiadó alap, sem pedig az UNESCO által meghirdetett tavalyi, egyébként sikeres könyvév. Nagy akadály, hogy nem alkalmazzák széles körben azokat az új nyomdatech­­­nikai eszközöket és eljárásokat,­­ amelyekkel például a Szovjetunió­­ ázsiai, soknemzetiségű részein megoldották a nagy­ példányszá­­­­mú olcsó könyvek kiadását. Igen­­ nagy akadály az is, hogy a legtöbb ázsiai, afrikai és latin­amerikai író nem népe nyelvén és nem is hazájában, hanem külföl­dön adja ki műveit, angolul, franciául, vagy spanyolul. Figyelemre méltó, hogy a köny­vekben igen bő termésű Európa országaiban is nagyon egyenlőt­len az olvasótábor megoszlása. Olaszországban, Hollandiában, né­melyik skandináv országban az iskoláskorúaknál idősebb lakos­ságnak majdnem a fele, a nagy irodalmi hagyományú Franciaor­szágban pedig 53 százaléka nem olvas könyvet. Nem hízelgő ránk nézve sem a statisztika megálla­pítása: Magyarországon, amaz or­szágok egyikében, ahol a nagy ál­lami támogatás folytán a könyv olcsó, a 6 évesnél idősebbek 40 százaléka nem vásárol könyvet. Európa könyvtermelésének 90 százalékát a lakosságnak mind­össze 6—10 százaléka vásárolja meg. A fejlett országok olvasótábo­rának ennyire egyenlőtlen elosz­lását az UNESCO szakértői csak részben magyarázzák a televízió­nak e tekintetben káros hatásá­val. Szerintük ennél fontosabb ok, hogy a könyv szükségességét többnyire kifejezetten az iskolai tanulmányokkal kapcsolják össze. Következésképpen: az a fiatal, aki nem kedveli meg az iskolát, nem szereti meg a könyvet sem.

Next