Népszabadság, 1973. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-02 / 230. szám
6 2. Házhoz szállított gyarmat Az európai munkaerő-vándorlás dagálya az ötvenes években kezdődött és a tőkés gazdasági ingadozások ellenére mindmáig tart. Semmi jele annak, hogy a modern Exodus megtorpanna. „A kazánokban magas a nyomás, de kevés a kazánfűtő” — írta a svájci Neue Zürcher Zeitung, a külföldi munkaerő tömeges alkalmazásának okait keresve. Nélkülözhetetlenek De hát milyen tényezők vezettek a belső munkaerő-tartalékok olyan mértékű összezsugorodásához, hogy a gazdaság működésének fenntartása külföldi munkások nélkül elképzelhetetlenné vált? A második világháború következtében jelentősen csökkent Nyugat-Európa munkaképes népességének létszáma, de ez nem magyaráz meg mindent. Több más tényező egybeesésének következménye a viszonylagos munkaerőhiány. Visszavezethető először is arra, hogy a gazdasági fejlődéssel csökken a termelésben részt vevő lakosság aránya az összlakosságon belül. A képzési idő meghosszabbodása miatt mind később lépnek munkába a pályakezdők. A nyugdíjkorhatár fokozatosan csökken. Megrövidült a munkaidő. Elmélyíti ezeknek a tényezőknek a termelést befolyásoló kedvezőtlen hatását az is, hogy Nyugat-Európa-szerte csökken a természetes szaporodás üteme. És a belső munkaerő-átcsoportosítás? A fejlett nyugat-európai tőkésországokban kialakult nagy ipari gócok állandó vonzást gyakoroltak a mezőgazdasági népességre, amely — Olaszország kivételével — többé nem tekinthető lényeges munkaerő-tartaléknak. Miután a munkaerőpiac leszűkült, a nyugat-európai monopóliumok — leegyszerűsítve — a következő választás előtt álltak: a hiányzó munkaerő tőkével való helyettesítése, azaz a technikai fejlesztés, illetve megfelelő bérek biztosítása a munkáshiánnyal küszködő ágazatokban. A betöltetlen állások zöme azonban szakképzettséget nem igénylő, nehéz, kedvezőtlen körülmények között végezhető fizikai munka. Presztízsüket vesztett, úgynevezett piszkos munkák, amelynek elvégzésére a fogadó ország munkásai, a már elért általános életszínvonal miatt, többnyire nem vállalkoznak. A társadalom számára azonban nélkülözhetetlenek, reteket öltött a teljes, illetve részleges munkanélküliség. És ez reális lehetőséggé tette a munkaerőbehozatalt. A profitszempontok pedig kézenfekvővé tették az olcsóbb megoldást. A „házhoz szállított gyarmat” — írta találóan egy francia újságíró — nemcsak a tőkeigényes beruházásoktól kímélte meg a monopóliumokat. Ráadásul a külföldieknek jóval kevesebbet kell fizetni, mintha ugyanazt a munkát hazaiakkal végeztetnék el. A másfajta kiút A Franciaországban dolgozó vendégmunkásoknak csaknem 50 százaléka segédmunkás, egyharmada betanított munkás. Kulcsszerepük van a legdöntőbb gazdasági ágakban: a vaskohászatban, az autógyártásban, az építő- és a vegyiparban. Az NSZK-ban is az ipar a külföldi munkások fő felvevőpiaca. Jelentős tényezővé váltak a szolgáltatások területén is. Svájcban a textilipar dolgozóinak kétharmadát, a szállodák, a fémfeldolgozó- és gépipar, a papíripar dolgozóinak pedig egyharmadát ők alkotják. Mivel ezek a szakmák rendszerint nagy költséggel és kis hatékonysággal gépesíthetők, a monopóliumok másfajta kiutat kerestek. Szinte tálcán kínálta számukra a megoldást, hogy Nyugat-Európa tőkés peremállamaiban (Spanyolország, Portugália, Görögország, Törökország és részben Olaszország), valamint az északafrikai országokban hatalmas mé Határátlépés hűtőkamionban Persze külföldi és külföldi között is különbség van. Az olaszok például különleges jogokat élveznek. A Közös Piac alapító szerződése ugyanis lényegében szabaddá tette a munkaerőmozgást. Az olaszoknak nincs szükségük sem tartózkodási, sem munkavállalói engedélyre. A „többiek” vagy legálisan, munkaerő-toborzó irodák útján, vagy „maszek” módon, illegálisan érkeznek. Az illegális bevándorlás okai és körülményei különbözők. Miért választják például ezt az utat a portugálok ezrei, tízezrei? Hiszen az 1970-ben kötött francia— portugál államszerződés 65 ezer portugál legális bevándorlását teszi lehetővé Franciaországba. Tekintélyes szám. És 1970-ben mégis 88 ezer portugál vállalt munkát Franciaországban, közülük csaknem 50 ezer illegálisan kelt át a Pireneusokba Többségük fiatal, 18—20 éves. Nemcsak a munkanélküliség hajtotta őket. A katonaság elől is menekültek. Háromnégy év Angola őserdeiben, ölni és esetleg megöletni — kevéssé vonzó perspektíva. Akkor már inkább 60 kilométeres életveszélyes „gyalogtúra” a Pireneusokban, majdnem megfulladás a hűtőkamionokban Párizsig. És aztán kezdődik az őrült robot, mert a közvetítőnek jár a jussa. „Eladtam magam — vallija egyikük a L’Humanité riporterének —, az adósság egyévi béremet emésztette fel. Naponta 12—13 óra munka, többnyire vasárnap is.” Ugyanez a sors vár azokra a szenegáliakra, tunisziakra, marokkóiakra, akik „turistaként” szállnak le a vonatokról. Lakást és munkát keresnek. Ha közvetítő nem „egyengeti útjukat”, nem ismerik ki magukat a bürokrácia útvesztőiben. A párizsi Le Monde írja: „Az Országos Bevándorlási Hivatal eszközök és az ügyintézés rugalmassága híján nem tudja teljesíteni feladatait sem a toborzásban, sem a fogadtatásban, sem az alkalmazkodáshoz való hozzásegítésben. Az idegenek háromnegyede ellenőrzés nélkül lép be Franciaország területére”. Legtöbben nem ismerik a nyelvet. Paradox módon ez nem is mindig hátrány, sőt. A Citroennél például előnyt jelent a felvételnél, ha a külföldi munkás nem beszél franciául. A GS motorszereldéjében egy csoportban három ember dolgozik. Különböző nemzetiségűek. Így nem vitathatjuk meg problémáinkat, nem vesztegetjük időnket — magyarázza egyikük. Munkát előbb-utóbb találnak. A bevándorlási hivatal formális orvosi vizsgálat után megadja a munkaengedélyt. És mégis jócskán vannak olyan üzemek, ahol a külföldiek egytől egyig papírok nélkül dolgoznak. Nem tudnak róla, hogy ilyen hivatal egyáltalán létezik. Örülnek, hogy heti 60 órát dolgozhatnak. Bérük mégis 20—25 százalékkal kevesebb, mint az azonos helyen, azonos képzettséggel, heti 42 órát dolgozó franciáké. „Anyagbeszerzés" Nyugat-Németországban kisebb az illegális bevándorlás, mint Franciaországban. És sokkal „nagyiparibb”, szervezettebb, 1500 úgynevezett munkáskölcsönző cég, hivatásszerűen munkaerőt ad bérbe vállalatoknak. Az „anyagbeszerzés” fő módszere a csábítás. A toborzók gyönyörű ígéretekkel csalogatják az NSZK-ba a munkabíró fiatalokat. Az ipari, főleg az építőipari vállalatok az emberkereskedő cégeknek egyenként és óránként fizetik a közvetítésért járó összeget. Ez a költség bőven megtérül: a munkásokat mélyen a szokásos tarifa alatt bérezik. Az emberkereskedelmet törvény tiltja. Sebaj. A törvények úgyis arra valók, hogy kijátsszák őket. A külföldiekkel fizettetik a biztosítási járulékot is. A kereskedők ezt többnyire egyszerűen elsikkasztják, így betegség, baleset esetén a rászorulók nem kapnak semmi támogatást. Azért gondoskodnak róluk, csak másként: visszacsempészik őket a hazájukba. A bevándorlás „szervezett" anarchiájából fakadó nehézségeket fokozza a külföldi munkások erős regionális tömörülése. Az NSZK-ban az összes külföldi munkavállaló háromnegyede Északrajna-Vesztfália (28,6%), Baden-Württemberg (24,1%), Hessen (12%) és Dél-Bajorország (11,3%) tartományokban él. Csupán Münchenben 150 000-en dolgoznak. Frankfurtban és Stuttgartban egyaránt 110 000. Franciaországban elsősorban Párizs, Marseille és a központi iparvidékek térségébe koncentrálódnak. Ez az illegális munkáskereskedelem virágzik. Nagyban és kicsiben egyaránt. A Corrierra Della Sera egyik tavalyi cikke a „kisipari emberkereskedelemről” szól, de az egész probléma lényegére vet fényt. Nyugat-Szicíliában a földbirtokosok jobban szeretik a becsempészett észak-afrikai munkaerőt, mint a hazait. Olcsóbb, engedelmesebb, ráadásul nem kell társadalombiztosítást, sem szakszervezeti járulékot fizetni. És a szicíliai munkanélküli napszámosok? Velük mi legyen? Egyszerű a megoldás: Svájcba mennek dolgozni. Bognár Róbert, Győri Sándor, Zalai István (Folytatjuk.) Ők szedik a szemetet... NÉPSZABADSÁG 1973. október 2., kedd Történészek a marxista eszmék terjedéséről A nemzetközi munkásmozgalom kutatóinak konferenciája (Tudósítónktól.) A közelmúltban Linzben három világrészből több mint száz, a nemzetközi munkásmozgalom történetével foglalkozó kutató gyűlt össze, hogy tanácskozásukon megvizsgálják, hogyan terjedtek el a századfordulón a marxizmus eszemei az egész világon. A konferencia alapreferátumát a hazánkban is ismert Eric Hobsbawm londoni egyetemi profeszszor tartotta, aki egyebek között néhány pontos és eddig kevéssé figyelembe vett összefüggésre hívta fel a figyelmet. Rámutatott, hogy noha a múlt század végén a marxista felfogás terjedése főként a politikai élet síkján, a politikai harcok, a munkáspártok szervezésének vonalán ment végbe, szorosan kapcsolódott az elméleti régióban megvívott eszmei harcokhoz, összefüggésben az egyes országok gazdasági, társadalmi struktúrájával, s az egyetemes gazdasági fejlődéssel. A revizionizmus az 1890-es évek második felében akkor terjedt el, amikor a hosszabb gazdasági válság után bekövetkezett a fellendülés, s a gazdasági konjunktúrából egyesek téves következtetéseket vontak le. Kiemelte, hogy a gazdaságilag fejlett országokban, ahol egyúttal a polgári demokratikus forradalom már régen bekövetkezett, a munkások, de a munkásszervezetek zöme is sokkal kevésbé közeledett a marxizmushoz, sőt a vezetők jó része sem volt marxista, a fejletlenebb országokban viszont ellenkező volt a fejlődés vonala. A két típus között átmenetet képezett Németország, Ausztria,Magyarország és Észak- Olaszország, ahol a marxizmus iránt nagyobb volt az érdeklődés. A munkásság számba jöhető szövetségeseiről szólva utalt arra, hogy míg a fejlett országokban az értelmiség zöme nem lett a marxizmus híve, az Elbától keletre és Észak-Olaszországban a marxizmus sokkal erőteljesebben hatott az értelmiségre is. A századforduló után a szociáldemokrata pártok több helyütt valóban tömegpártokká váltak, ezzel egyidejűleg azonban a marxista elemzések ellaposodtak, a marxizmust inkább doktriner módon ,,védelmezték”, ahelyett, hogy az új körülményekre, az egyes országok sajátos viszonyaira alkotóan alkalmazták volna. Mint megállapította, az elmélet szintjén ezt a jelentős lépést csak az orosz marxisták tették meg, így az 1917. évi orosz szocialista forradalom győzelme növelte a marxizmus vonzerejét. A vitában nem sikerült tisztázni, hogy a fejlett nyugati országok munkásmozgalmában a marxizmus miért nem tudott nagyobb sikereket elérni. Többen hangsúlyozták, hogy az orosz bolsevikok, illetőleg korábbi időszakában Plehanov és munkatársai mellett a német baloldali radikálisok, Liebknecht, Luxemburg és Mehring, a Balkánon a bolgár tesznyákok, a szerb és szlovéniai, valamint a román munkásmozgalom vezetői is sok szempontból sikerrel birkóztak meg azzal a feladattal, hogy saját országuk viszonyaira is alkotó módon alkalmazzák a marxizmust. Hasonló beszámolókat hallhattunk skandináviai, sőt a japán munkásmozgalom fejlődésének történetéről is. A vita során felvetődött a sok speciális, az egyes országok helyzetére jellemző vonás után az általános, a közös jegyek, alapkérdések tisztázásának, elemzésének igénye. Általánosan elfogadták, hogy a marxista eszmék közül a munkástömegekre elsősorban kettő hatott hatalmas vonzerővel: az osztályharc tétele és a gazdasági kizsákmányolás gondolata. A magyar küldöttek a konferencián a munkásmozgalom magyarországi fejlődéstörténetének sajátosságairól emlékeztek meg, de más témákkal is foglalkoztak. Rámutattak arra, hogy a régi lassalleánus munkásszervezetek politikai arculata miként formálódott át éppen a marxi gondolatok hatására. A forradalmi és reformista irányzatok szembekerülését vizsgálva nemcsak a magyar tapasztalatokra hivatkoztak, hanem elemezték a német szociáldemokrata párt elméleti eredményeit is. Továbbá Marx és Engels írásaira, illetőleg Engels kiadatlan levelezésére támaszkodva rámutattak, hogy olyan fontos kérdésben, mint a munkáspártok szövetségi politikája, maguknak is mily gyakran kellett a konkrét elemzéseket az új helyzeteknek megfelelően újra és újra elvégezniük. A konferencia második témaként a számítógépeknek a munkásmozgalom-történeti kutatásokban való alkalmazását, hasznosítását vitatta meg. Nyolcmilliárd könyv évenként — de az emberiségnek csak egyharmada olvassa (Párizsi tudósítónktól.) Nagy érdeklődésre tarthat számot az UNESCO most megjelent összeállítása a világ könyvkiadásáról és a könyvolvasásról. Eszerint a legutóbbi húsz év alatt kiadott könyvek száma kétszeresre, példányszáma pedig háromszorosra nőtt. Jelenleg valahol a világon minden percben megjelenik egy új könyv, összpéldányszáma pedig eléri az évi nyolcmilliárdot. Ez a növekedés azonban nincs összhangban az írástudatlanság felszámolásával. Afrika,Latin-Amerika és Ázsia országai (az utóbbiak közül az összeállítás minden tekintetben kiemeli és más kategóriába sorolja a Szovjetunió ázsiai részét, valamint Japánt), amelyekben a legutóbbi húsz év alatt az analfabéta lakosok számaránya 50 százalékról 42 százalékra csökkent, a világ könyvtermelésének csak 19 százalékát adják, ellentétben a húsz év előtti 24 százalékkal. Azaz minden megjelenő öt könyv közül csak egy jut e három földrészre. A lakosság számát tekintve: a világ népességének kétharmada csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem kap a kezébe könyvet. Ezen a nagyon egyenlőtlen eloszláson egyelőre nem tudott alapvetően változtatni sem az érintett országokban 1966-ban létesített nemzetközi könyvkiadó alap, sem pedig az UNESCO által meghirdetett tavalyi, egyébként sikeres könyvév. Nagy akadály, hogy nem alkalmazzák széles körben azokat az új nyomdatechnikai eszközöket és eljárásokat, amelyekkel például a Szovjetunió ázsiai, soknemzetiségű részein megoldották a nagy példányszámú olcsó könyvek kiadását. Igen nagy akadály az is, hogy a legtöbb ázsiai, afrikai és latinamerikai író nem népe nyelvén és nem is hazájában, hanem külföldön adja ki műveit, angolul, franciául, vagy spanyolul. Figyelemre méltó, hogy a könyvekben igen bő termésű Európa országaiban is nagyon egyenlőtlen az olvasótábor megoszlása. Olaszországban, Hollandiában, némelyik skandináv országban az iskoláskorúaknál idősebb lakosságnak majdnem a fele, a nagy irodalmi hagyományú Franciaországban pedig 53 százaléka nem olvas könyvet. Nem hízelgő ránk nézve sem a statisztika megállapítása: Magyarországon, amaz országok egyikében, ahol a nagy állami támogatás folytán a könyv olcsó, a 6 évesnél idősebbek 40 százaléka nem vásárol könyvet. Európa könyvtermelésének 90 százalékát a lakosságnak mindössze 6—10 százaléka vásárolja meg. A fejlett országok olvasótáborának ennyire egyenlőtlen eloszlását az UNESCO szakértői csak részben magyarázzák a televíziónak e tekintetben káros hatásával. Szerintük ennél fontosabb ok, hogy a könyv szükségességét többnyire kifejezetten az iskolai tanulmányokkal kapcsolják össze. Következésképpen: az a fiatal, aki nem kedveli meg az iskolát, nem szereti meg a könyvet sem.