Népszabadság, 1973. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-21 / 247. szám

NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Műsorok — levelek — vélemények „Kíváncsi vagyok, t. Szerk. et., nem fél-e attól, hogy a Kék fényben kiszer­kesztik és foglalkozik-e a Pintér—Szabó szerzőpáros langyos teljesítményével.” (Megjegyezzük: nem kollégáink írták a tévéjátékot; könyvüket más dramati­zálta.) Ugyancsak a Különös vadászatról egy másik levél: „Utólag mindenféle kifo­gást felhozhatnak ellene, mert néhány kérdést nyitva hagyott, de, kérdezem, melyik krimire nem illik rá az ilyesféle fanyalgás? Én először láttam logikailag követhető és jól szórakoztató kémtörté­netet hazai anyagból.” Talán célszerű lenne a két levél feladó­jának címét közölni, hogy tovább vitat­kozzanak egymással, és eszmecseréjük eredményéről értesítsenek minket. Egyál­talán érdekes kezdeményezést lehetne elindítani ezeken a hasábokon Levelező társat keresek tévéügyben címmel: az ellentétes vélemények képviselői nem­csak a kritikus levéltárában, hanem közvetlenül kerülnének kapcsolatba egy­mással. Bár ez a módszer sem lenne mindig alkalmazható. Megtörtént mostanában néhányszor, hogy egy kissé fullánkos cikkeink csupán egyetértő visszhangot keltettek. Mi lenne a teendő ilyen ese­tekben? Mindössze egyetlen partnert tudnánk találni a vitaszellem fenntar­tása érdekében, mégpedig a műsor szer­zőjét vagy főszereplőjét. Alighanem parázs viták izzanának fel. * „Jól tették, hogy a közkedvelt vetél­kedők hiányát napirendre tűzték a Nép­­szabadságban. A tévések felkeltek Csip­­kerózsika-álmukból, megrendezték a Négy kerékkel okosan vetélkedőt.” Köszönet a kitüntető sorokért, de már­is továbbítjuk a televízió címére. Ugyan­is egy ilyen játék előkészítéséhez idő kell. Amikor a vetélkedők hiányát szó­vá tettük, már javában folyhattak az új versengés előkészületei. A kritika hatása korántsem ilyen gyors, közvetlen és egy­szerű. Ezért javasoljuk, hogy az elisme­rést továbbítsuk a Szabadság térre. Az­zal az utóirattal, hogy még mindig ke­vés a vetélkedő.­­ „Alig ért véget a Párbeszéd az ideál­lal című úgynevezett szociológiai film a munkásfiatalok életviteléről, máris je­lentkezem. Sokszor kellemetlen észre­vételekkel zaklatom a szerkesztőséget — és másolatban a televíziót —, ezért kö­telességemnek érzem elégedettségemet kifejezni. Mai, húsúnkba vágó témát ta­láltak a filmriporterek ... Kár, hogy a munkásfiatalok típusait felsorolva, nem mutatták meg a helyes utat... Szomo­rúan vettem tudomásul, hogy egyes kri­tikusok, a kákán is csomót keresve, kis­sé fanyalogtak... Nem lehetne az értet­­len kritikusokat is kritizálni?” Valóban érdekes és hasznos volt a szociográfiai felmérés képszerű megje­lenítése. Sok jó képsor illusztrálta tár­sadalmunk állapotának szóbeli vizsgá­latát. Lehetett volna áttekinthetőbb, jobban szerkesztett a munkásfiatalok osztályozása, mégis úgy találjuk, hogy a műsor készítői a valóságos jelenségek nyomában járva nem egyszerűen re­gisztrálták a tudatban fellelhető jelen­ségeket, hanem megmutatták a külön­böző típusok nyitottságát, átmenetét a másik életformába. Emellett finoman jelezték, hogy nem azok pártján állnak, akiknek életcélja csupán a „megértő élettárs, nem magas, de biztos fizetés­sel”, sem azokén, akik bár „szeretik hivatásukat, csak jól fizető munkát vál­lalnak”, különösen pedig azok ellen pe­reltek, akik „a munkát nem veszik ko­molyan, fontos az, hogy minél több sza­bad idejük legyen”. Megmutatták, hogy különböző életmódok léteznek egymás mellett, kölcsönösen hatva egymásra, legrokonszenvesebbnek azonban azt a típust találták, aki jó szakmunkás, tár­sadalmi munkásként is védi munkatár­sai érdekeit, emellett hasznosan, önmű­veléssel tölti el szabad idejét. A szájba rágott igazságok hatása két­séges. Kedves levelezőnk a műsort és kritikai visszhangját latolgatva erősö­dött meg helyes nézeteiben. Ez mara­dandóbb világnézeti élménye, mintha fekete-fehéren kinyilatkoztatták volna, hogy mi a jó és mi a rossz. * „Hol van öveges professzor? Nyugdí­jazta a televízió?” — „Nem vagyok biztos benne, hogy kísérletei korszerű fizikai ismeretekkel vértezik fel gyer­mekeinket. Érdekes, ám ómódi metodi­kája aligha találkozik a szakemberek elismerésével.” Két levél, kétféle véle­mény. Bár közös nevezője az, hogy az öveges-féle fizika érdekes. Megvallom, a két levél közül az egyik egészen friss, a másik legalább kétéves. Szembesítésüket az teszi időszerűvé, hogy portréfilmet készítettek öveges professzorról kísérletsorozatának felújí­tása alkalmából. Öveges professzor módszere csak­ugyan meghökkentően egyszerűnek lát­szik, előadási módja szokatlanul fur­csának minősülhet tudományágában. Kísérleteit saját bevallása szerint is szí­nészkedéssel, bohóckodással tarkítja. Egyedülálló jelenség. Határozott és kü­lönös nézetet vall a tanítás, illetve a népművelés módszeréről. „A tanárnak színésznek is kell lennie” — hirdeti —, a fizikát „tudományos varietéként” le­het eljuttatni a néphez. Ismétlem, páratlan egyéniségként kell értékelnünk őt, aki hiábavalóan törek­szik magáraszabott előadásmódját má­soknak ajánlani, általánossá tenni. Nincsenek új elméletei a fizikában, de felfedezett egy új televíziós műfajt, amit nevezzünk az ő szavaival tudomá­nyos varietének vagy cirkusszal elegy ismeretterjesztésnek. Annyi bizonyos, hogy elkápráztatja a nézőt azzal a fel­ismeréssel, hogy a tudomány nem va­lami elvont, beláthatatlan szellemi bi­rodalom, hanem a mindennapi tapasz­talatok megfigyelésének tárháza. Szerinte bizonyára az is álmélkodásra késztető fizikai jelenség, hogy a kedves olvasó tolla hegyét a papírhoz érintve közli velünk a véleményét. Nem lepőd­nék meg, ha ezt a megszokott jelenséget így magyarázná el: — Csodálatos dol­got láthatunk, valami egészen hihetet­lent. Egy festékbe mártott fémgolyócs­kát cellulózrostokból készült lemezké­hez dörgölünk és megjelenik az, amit magunkban gondoltunk. Nem hiszitek? Bebizonyítom. Bizonyosak lehetünk benne, hogy még ezt is bebizonyítja. JOVANOVICS MIKLÓS „Szenvedély és szenvedés latinul egy­ként passió, holott látszólag két külön­böző, sőt ellentétes élmény” — olva­som. — „A szenvedély gyönyörűség, a szenvedés kínlódás. De nem minden gyönyörűség szenvedély. Ahhoz, hogy a gyönyörűség szenvedély legyen, olyan lélekbeli túlzásokra van szükség, ame­lyek már kínokig feszítik a lelket...” A kortárs magyar írónak igaza van. A nagy szenvedély életet követel. Nem önfeláldozást, nem az élet elveté­sét, ám annak teljességét, fölajánlva és alárendelve a nagy célnak, az idegek, gondolatok, érzelmek, vágyak, tettek utolsó cseppjéig-moccanásáig. Voltak és vannak szenvedélyes embe­rek. A jó célért feszülő szenvedély nagy embereket teremt. A tűz csiholójának nevét nem ismerjük, a kor nem örökí­tette emlékezetét a későbbi nemzedé­keknek. Kopernikusz és Ciolkovszkij nevét ismerjük. És lépjünk majd egy­kor a Mars, a Venus, akár távolabbi csillagzatok peremére. Gagarinról min­dig is tudni fogják, hogy elsőként járt a Földről a világűrben, teljesítve az emberiség ősi álomvágyait. De miért ismerjük kevéssé a rakéták, szputnyikok, űrhajók konstruktőreinek, alkotóinak neveit? A nagy szenvedé­lyek megszállottjaiét, az életet egy lapra föltevőkét, a tűz meghódítóiét, akik ma­guk is tűzként lobogják át életüket? Mi­nő igazságtalanság zárja ki őket az em­lékezet rekeszeiből? Vagy nem a név a fontos, hanem a szenvedély lobogása, a tett, az eredmény? Így lehet. S akkor Danyiil Hrabrovickij filmje, A tűz meg­hódítása nemcsak a mi emlékezetünk­nek üzen, hanem minden későbbi nem­zedéknek is, a mai tűzcsiholókról, akik az emberi alkotó elme tán eddigi leg­nagyobb eredményét indították, nem­csak távolságban, hanem időben is tá­voli útjára. Szenvedélyes film. A rakéták lenyű­göző méretű, csillogó fémtestei, a lobo­­gó-robbanó tűz bíborfényei között is az ember alakja nő hatalmassá, Andrej Baskircev konstruktőré, Ciolkovszkij el­képzeléseinek megvalósítójáé. A fele­lősség filmje is. Olyan korban, amikor a technika kiszolgálhatja is, elpusztít­hatja is az embert. Milyen ember ez a Baskircev? Nem eszményített hős, néha már-már rideg­kegyetlen célja érdekében ——önma­gához, munkatársaihoz. Felemelő az emésztő-vulkános lobogás, az odaadás teljessége, s kétségeket is teremtő: csak így, ilyen áron lehet élni a szenvedél­lyel? „A szenvedélyek a gyönyör kínnal teli alakzatai.” Baskircev a kínt is is­meri, a szerelem hiányát, a magára ma­radás fenyegetését, a kétségek-remé­­nyek-beteljesülések hármas ölelését. Ezért látjuk őt a földön kortársunkként, hasonlóként állandó szárnyalásában is. A kornak krónikásra is szüksége van. Hrabrovickij, akit a Tiszta égbolt, az Egy év kilenc napja forgatókönyvírója­ként ismertünk, rendezőként, filmíró­ként is jó krónikás. Kissé sokat markol, de mindig a lényegen tartja a szemét. A cselekmény a második világháború előtti évektől az ember űrrepüléséig ível, vagyis egy emberöltőn át — az em­beri tudás, a technikai haladás legna­gyobb évtizedeit. S ha valaki, mondjuk száz év múlva, kíváncsi lesz e korra, az emberi szándékokra-nekifeszülésekre, örömökre-kínlódásokra, kérdésekre és válaszokra — hű betekintést nyerhet belőle. Andrej Baskircev — Kirill Lav­­rov nagyszerű színészi megformálásá­ban — többet vall majd ez évtizedekről, mint a történelemkönyvek megőrzött dokumentumai. Nem hibátlan film. Tiszta pátoszát néhol didaktikus utalások fogják vissza. De hiteles és szép vallomás, nemcsak a tettről, hanem az alkotó ember belső állapotáról is. HAVAS ERVIN MŰHELYBESZÉLGETÉS Képes Gézával A dolgozószobában mindenütt köny­vek­ körben, a falak mentén, a polcokon, az ágyon és az íróasztalon, még a földre is jut belőlük. Képes Géza elnézést kér a rendetlenségért — de mindketten érez­zük, hogy itt nem erről van szó. Mind­ez az állandó munka jele — remekül szolgál beszélgetésünk keretéül. — Tervekről általában nem nyilatko­zom. Az emberben, különösen, ha költő is, van egy feszültség, ami nélkül egyet­len sort sem képes leírni. Ha a terveim­ről beszélek, akkor ez a feszültség kien­ged, s az alkotás lehetetlenné válik. Az­után az is előfordulhat, hogy más való­sul meg, mint amit tervezek. A lényeg az, hogy az ember dolgozzék, s valami megszülessék ebből a munkából. — Talán mégis hallhatnánk valamit olyan tervekről, amelyek a megvalósu­lás küszöbén állnak, s így a róluk beszé­lás már nem akadályozza létrejöttüket? — Már a kiadónál van egy új műfor­dításkötetem. Címe: Fordított világ. Na­gyobb és talán izgalmasabb mankolás is, mint közvetlen elődje, az Először ma­gyarul volt. Tematikájában ennek fel­építésére hasonlít. Megjelenését kará­csonyra ígérik. Ugyancsak a kiadói tár­gyalások stádiumában van Válogatott verseimnek a kötete: ez a Magvető Ki­adónál fog megjelenni Sík Csaba válo­gatásában. Persze írok új verseket is — terv nélkül —, de jövőre még nem aka­rok új kötetet megjelentetni. Inkább ed­digi tanulmányaim kötetbe rendezése a fontosabb feladatom, majd tízéves igényt szeretnék kielégíteni ezzel az Utak és út­vesztők című gyűjteménnyel. — Tudomásom szerint a múlt évben ön az Adriánál járt. Egy-két vers meg is jelent ezekből az élményekből. Várha­tó-e esetleg ebből egy önálló kötet? — Ez is szerepel terveim között — ha csak a távoliak közt is. Hasonló kötetre gondolok, mint a Kő és festék, mely Bor­sos Miklós csodálatos rajzait is tartal­mazta. — Következő kérdésem a műfordító­nak szól: mi határozza meg elsőrendűen a soron következő feladatokat, hogyan választ a műfordító? — Nagyon fontosnak érzem ezt a kér­dést: én csak magamról beszélhetek — mások biztosan eltérő véleményen van­nak e tekintetben. Minél jobban ismerem az eredeti nyelvet, annál inkább feszít érzelmi hőfokának a lehető legteljesebb visszaadása egy-egy műnél. A választás tehát nem egészen tudatos: nem is a tu­datosság, hanem a kiválasztás élménye az igazán fontos. Azt hiszem, legnagyobb műfordítóink — Aranytól Radnótiig — is így találkoztak a fordítás belső köve­telményével. Maga a munka azután nem egyforma. Van olyan vers, melynek for­dítására tíz éve készülök, kiszögeltem már az ágyam fölé, hogy mindennap lás­sam, s aztán majd egy nap alatt kész is legyek vele. De van más példa is. A rá­dió kért meg nemrég egy Cesare Pavese­­vers fordítására kétnapos határidővel. A vers szinte pillanatok alatt megfogott, s két nap múlva el is készült a fordítás. Lehet tehát „megrendelésre” is dolgoz­ni — általában azonban fenntartom ma­gamnak a választás jogát. — S végül egy régi tervről: mi van a Kalevala-fordítással? — Háromnegyed része már teljesen készen van. Idén ősszel készülök ismét Finnországba — s utána, remélem ha­marosan, ez is megjelenhet. BÁNYAI GÁBOR TABI LÁSZLÓ: — Leülhetek egy percre? Felkaptam a fejemet az újságból, öt­ven év körüli, erős testalkatú férfiú állt az asztalom mellett, szigorúan, de nem ellenségesen nézett a szemembe. Arcme­­móriám siralmasan gyenge lévén, kér­déssel feleltem a kérdésre: — Ismerjük egymást? — Maga engem nem ismer, de én ma­gát igen. Aha. Úgy hát megint egy tévénéző, aki — noha már csaknem egy éve, hogy nem láthat — még mindig emlékszik a fizimiskámra. — Parancsoljon — mond­tam mérsékelt örömmel és az üres szék­re mutattam —, miben állhatok rendel­kezésére? — Leült, rám függesztette a tekintetét, én meg őrá a magamét. Né­hány másodperc múlva közelebb hajolt és így szólt: — Minden gólra megy! Meglepő bejelentése felkeltette az ér­deklődésemet. Hogy témát akar adni, abban nem volt kétségem. De mért kez­di ilyen sejtelmesen? — Azt mondta uraságod, hogy minden gólra megy? — Bólintott. — Hogy értsem ezt? — Írja meg már egyszer, hogy min­den gólra megy. Nemcsak a futball megy gólra, hanem gólra megy a köz­lekedés, a vendéglátóipar, a köztiszta­ság, sőt a köztisztesség is. Mért van így elkeseredve az ország népe futballspor­­tunk szomorú állapota miatt? Mért nem múlik el egyetlen nap sem, hogy vala­melyik lapban ne jelennék meg terje­delmes cikk, mely sürgeti a felemelke­dést, vázolja a szebb jövő felé vezető utat s felsorolja a legsürgősebb tennivalókat? Mért van tele a magyar sajtó a jó szán­dékú olvasók leveleivel, mért tárgya a futball ankétoknak, üléseknek, rádiómű­soroknak? Mért ilyen egységes a közvé­lemény országszerte ebben a kérdésben? Mert a futball gólra megy, s ha a labda nem kerül az ellenfél kapujába, nincs győzelem, s ez esetben minden magya­rázkodás, helyzetelemzés, fogadkozás, perspektíva-felmutatás fölösleges, hiá­bavaló időtöltés. A lélektelen, henye munka a futballpályán azonnal kivilág­lik abból az egyszerű tényből, hogy a labda nem megy, az istennek sem megy bele az ellenfél kapujába. Csakhogy min­den gólra megy ám! Az is, amit nem lab­dával művelnek! Ezt kellene belevinni a köztudatba s akkor népünk javulást kö­vetelő türelmetlensége, ami mostanság mindenek fölött a futballsport kérdésé­ben mutatkozik meg, áldásosan hatna más területeken is. Minden gólra megy... — ezt vigye bele a köztudatba, tisztelt uram, és akkor nem élt hiába. — Jó, jó — hebegtem egy kissé nyug­talanul —, de hogyan? Hogyan és miként lássak hozzá? — Tájékoztassam magát egy szégyen­letes eredményről? — Ha volna szíves. — Most jövök ennek a presszónak a mellékhelyiségéből. Az ellenfél négy­­nullra vezet. Az első gólt már az előtér­ben kaptuk, a vízcsapnál. A másik hár­mat egy kissé beljebb. Négy-null, és hol van még a mérkőzés vége? Három elő­retolt csatárunk, az üzletvezető, a KÖJÁL és a takarítónő teljesen gólkép­telen. Valószínűleg lokálokban töltik az éjszakáikat, a kondíciójuk siralmas. Mert csak azon siránkoznak százezrek, hogy mi lesz a futballsporttal, mért nem si­ránkoznak azon is, hogy mi lesz a ma­gyar higiéniával? Az is gólra megy, ké­rem, ha hiszi, ha nem! Nem tudja vélet­lenül, hogy áll a Fehérvári úti meccs? — Miféle meccs van a Fehérvári úton? — A magyar útépítők csapata játszik. Két hete jártam arra, akkor öt-egy arányban vesztésre álltunk. Azt a toto­­jázást, uram, ami ott folyik! Amit teg­nap betemettek, azt ma felássák, amit ma temetnek be, azt holnap ássák fel, így aztán csoda-e, ha nem tudtunk bejutni az útépítő világbajnokság döntőjébe? Alighanem nagyon barátságtalanul dörmöghettem valamit, mert felállt az asztalom mellől, csomóra kötötte a sál­­ját és begombolta a ballonkabátját. Még egyszer a fülemhez hajolt: — Minden gólra megy! — suttogta re­kedten s azzal kivonult az üzemegység­ből. Később kiderült, hogy a kávéját elfe­lejtette kifizetni. Kifizettem helyette. Egy-nullra vesztet­tem ... — gondoltam magamban. De a gól orszájából esett.­ ­ A kor emlékezete

Next