Népszabadság, 1973. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-03 / 231. szám
1973. október 3., szerda SAVARIA-PROGRAM Túl a holtponton Nem mindegy, hogy mi történik nyáron, hangsúlyozzák mindgyakrabban és egyöntetűbben a népművelés, a kulturális élet szervezői, felelős szakemberei. Különösen nem mindegy, ha olyan, a fővárostól távol eső, a központi elosztásból ezért könynyen kifelejthető, s e tekintetben jelentős helyi hagyományokat is nélkülöző vidékről, városról van szó, mint például Szombathely, Vas megye. Tizenegy évvel ezelőtt lelkesen, bátran, a helyi adottságokat (például a nemrég feltárt egykori Izisz-szentély köré épített szabadtéri színházat) ötletesen kihasználva indították útnak azokat a Savaria-program gyűjtőnéven ismertté vált rendezvénysorozatokat, amelyeknek méltán lett nyaranként sok nézője, barátja, önzetlen propagátora és áldozatkész közreműködője. Egy évtized azonban nagy idő, s felelős gondolkodással be kellett látni, hogy — mondhatnánk így — az alapítóötlet erejéből nem futhatja egy évtizednél tovább, hogy a régebbi sikerek, élmények melege nem fűthet át megkopott produkciókat, hogy a kissé szabadjára engedett antikizáló hajlam nem elegendő vonzerő az újabb — és talán éppen e tíz év alatt felnőtt — közönségrétegek számára, amelyeket megnyerni és formálni nem egyszerűen kulturális, hanem politikai, várospolitikai kérdés is. Az idei Savaria-programmal végre sikerült túljutni ezen a holtponton. Sokkal több rendezvényt bonyolítottak le, mint az előző években, a műsorok a szórakoztatás szélesebb skáláján helyezkedtek el, s az eddiginél sokoldalúbban vonták be a nyári munkába is a Művelődési és Sportházat, több és többféle tudományos eseményt rendeztek, rangosabb feladatokat kaptakis azokat rangosan is oldották meg) a helyi erők, s még olyan „szentségtörés” is megesett, ahogy az Iseumban beatkoncertet tartottak. Hogy ebben a közegben a beat közönsége éppen olyan kulturáltan viselkedett, mint bármelyik Mozart-est közönsége, ez igazolás és biztatás is egyben. Elhamarkodott dolog lenne, s egyébként sem helyénvaló azt állítani, hogy ismét sínen van a Savaria-program, hogy minden új rendezvénnyel, kísérlettel, próbálkozással egyértelmű sikert arattak, hogy immár tökéletesen megoldották a műsor-összeállítás, a propaganda, a közönségszervezés valamennyi régi vagy új gondját. De a holtponton túljutottak, s a második évtizedet továbblépéssel kezdték. Ez pedig, mint tudjuk, gyakorta a mégoly színvonalas első lépésnél is nehezebb. Cs. I. Vidéki színházak vendégjátéka Budapesten A 100. születésnapját ünneplő Budapestet az idei művészeti hetek rendezvénysorozatában köszöntik a vidéki színházak. Egyszerre kilenc együttes hozza el köszöntő gyanánt legfrissebb produkcióit. A sort a békéscsabai Jókai Színház nyitja meg a Fővárosi Operettszínházban, Bornemisza Péter Móricz Zsigmond által újjáteremtett Magyar Elektra című tragédiájával. Ugyancsak hazai szerző, Garai Gábor műve szerepel a pécsi Nemzeti Színház repertoárján. A lebegő atlasz című játékát tekinthetik meg október 17-én a budapestiek. Az Állami Déryné Színház az őszi művészeti eseménysorozatban Szophoklész—Gyurkó László Két Elektra című drámáját tűzi műsorára. Gyárfás Miklós Történetek a kastélyban című művét 19-én adja elő a veszprémi Petőfi Színház a fővárosban. Október 23-án tartják az utolsó magyar bemutatót a vidéki színházak Budapesten. A miskolci Nemzeti Színház Szakonyi Károly Hongkongi paródia című kétrészes művét játssza. Csuhraj-sorozat a televízióban Érdekes olasz, NSZK-, angol filmek Október filmbemutatói közül kiemelkedőnek ígérkezik Csuhraj produkcióinak sorozata. A televízió négy filmjét mutatja be. Első alkalommal, október 6-án A negyvenegyedik kerül képernyőre. Ezt a továbbiakban a Tiszta égbolt című, 1960-ban készített alkotása követi, illetve az egy évvel korábbról való Ballada a katonáról. A sort a Volt egyszer egy öregasszony és egy öregember zárja. Vittorio Gassman, Renato Salvatori, Claudia Cardinale, Toto, Marcello Mastroianni a főszereplői a Palimadarak című olasz produkciónak. Új epizódokkal jelentkezik az Egy hölgy arcképe című angol filmsorozat is, amely Henry James magyarul is megjelent regénye nyomán készült. A továbbiakban négy epizódot láthatunk az NSZK stúdióiban készült Salto mortale című kalandos cirkusztörténeti alkotásból. Ismét vetítik a Minden lében két kanál című angol filmsorozat új részét, Itt az alkalom címmel. IPARI TANULÓK A BELOIANNIS2BAN A Beloiannisz Híradástechnikai Gyár tanműhelyében az idén kezdték a 39. tanévet. Szeptember elején 42 kapcsolástechnikai műszerész, 10 mechanikai műszerész és 15 szerszámkészítő tanuló látott hozzá a szakma megismeréséhez. Képünkön: Győző Gyuláné oktató az elsőéves kapcsolástechnikai műszerésztanulók egy csoportjával. (Bara István felvétele / MTI Fotó.) NÉPSZABADSÁG I Z OTHELLO Shakespeare-bemutató a Madách Színházban Színháztörténetünk egyik legragyogóbb teljesítménye volt a Nádasdy Kálmán és Major Tamás rendezte 1954-es Othello a Nemzeti Színházban, amely Nádasdy 1949-es Tímár Józseffel megrendezett előadásának tapasztalataira épült, és amelyet 1962-ben fel kellett újítani, Mészöly Dezső fordításában. A háború utáni magyar színházművészet legragyogóbb színészi sikere volt Bessenyei Ferencé a címszerepben. Harmincöt éves volt, amikor először eljátszotta a velencei hadvezért, és most, húsz évvel később ismét szembekerült a szereppel, hogy a Madách Színház más művészi feltételei között harmadszor is megkísérelje sikerre vinni. Bevallom, kétséges volt előttem, maradt-e Bessenyei számára még földerítetlen a szerepben, tartogat-e neki Othello annyi meglepetést és művészi izgalmat, hogy magával ragadó lehessen. A kétségekhez hozzájárult az is, hogy az új előadás rendezője — Ádám Ottó — az egyetlen Szentivánéji álom kivételével még nem rendezett Shakespearedrámát. Csehov-specialistaként szerepel a színházi köztudatban; halk hatások, féltónusok, lelki fodrozódások, szinte észrevétlenül finom folyamatok színészi előcsalogatójaként ismerjük. A vállalkozás fényesen sikerült. A Madách Színház Othellója ma az egyik legszebb színházi előadás, amely Budapesten látható. Visszaemlékezve a régi Othellókra, azok részleteikben talán alaposabbak voltak; itt a mellékszereplőkre gondolunk, hiszen olyan színész játszotta például a velencei dogét, mint Rátkay Márton. S bár Ujlaky László dogéja kitűnően jellemez egy száraz tisztségviselőt, környezetében a hat ácsorgó színész nem jelentheti a velencei tanácsot. Ez mégsem rendezői vétség: Ádám Ottónak abból a szándékából fakad, hogy négy főszereplőre szűkítse az előadást: őket, sorsukat állítsa a figyelem középpontjába. Valósággal kamaradrámává sűríti-szűkíti az Othellót. Letisztít róla minden tömegfelvonulást, színpadi sereget és látványoskodást, hogy az emberi lélek működésébe pillanthassunk be. Az előadás legszembetűnőbb szenzációja Huszti Péter Jágóalakítása. Tehát: a rendező Jágóértelmezése. Visszagondolva Major Tamás Jágójára, mosolyognivalóan naivnak érezzük akkorilelkesedésünket, hogy egy annyira nyilvánvalóan ármányos sátánt, a romantikus színház hatása alatt működő rontó szellemet méltányolni tudtunk, jóllehet ebben a sátáni lényben kellő ész és szellemesség jelent meg. Már a szerepválasztás alkotói gesztusa helyére teszi a szerepet. Egy tehetséges fiatalembert látunk, aki féltékeny „értelmiségi” társa előmenetele miatt. (Cassiónak mérnöki képesítése van.) Nem annyira bosszút akar állni ebben az előadásban Jágó, mint inkább komisz tréfára készül, abban reménykedve, hogy kiütheti vetélytársát a hadnagyi rangból. Huszti nem az ősgonosz ármánykodásával szövi hálóját, hanem egy jókedvű, vásott fickóként készül tőrt vetni. Ujjongásai, toporzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve maga felé hajlítja rokonszenvünket. Nem savanyú törtető. Inkább az elvarázsolt emberi erdő Puckja, vásott koboldja, semmint sátáni lény. Majd szétfeszíti az erő. Ontja az ötleteket. Varázslatos egyéniség, aki az ivó jelenetben a fémkupákkal vadul dobolva, varázsszertartást állít elő. Azután, amikor a maga tervezte gépezet beindul, az intrika hatni kezd és komolyra fordult a játék: megijed a fölidézett következményektől. Megszeppenten és valósággal tehetetlenül sodródik a cselekménnyel. Rodrigo meggyilkolásakor a döfés pillanatában ráhajtja áldozatára a fejét, kiengesztelően. Van az előadás Jágójának egy talányosan misztikus vonása. Nem a színész, a rendező elgondolása ez. Jágó minduntalan Othello mögött áll, félig összeolvadva vele — mint egy elmozdult fénykép —, mintha hatását kívánná fokozni hipnotizőr módjára. És lassanként az az érzésünk támad, hogy egy ember végletesen kétféle megjelenési formáját látjuk: jót és rosszat, hiszékenyt és fonákul látót, áldozatot és gyilkost. És amikor Othello öngyilkos lesz, Jágó jajdul föl és testét fájdalmas görcs járja át. A legvégén Jágó is áldozat lesz, és odafekszik a többi közé. H Ha a cselekményt lendületbe hozó és folytonos mozgásban tartó Jágó mellett Othellót némileg háttérbe kényszerülőnek érzik egyesek, annak oka egyáltalán nem Bessenyei Ferenc alakításában keresendő, hanem az előadás csalóka látszatában. Úgy látszik, mintha a szerep nem épülne elég fokozatosan. Othello bizalmatlanságának, szenvedélye feltámadásának nincsenek elég lépcsőzetes emelkedései. A rendező ugyanis elhagyta a tragédiából a betét jeleneteket, a közjátékokat (a Bolond és a zenészek, a Bolond és Desdemona jeleneteit). Lecsökkentette a fonódó cselszövés mindenkire kiható szerkezetét. A húzások gyakorlatiasak voltak. Ennek következtében tagadhatatlanul sodróan szilaj menetű előadás jött létre, csakhogy Shakespeare műve érzékeny szervezet, és a kioperált, részek csalóka szerepűek, miközben késleltetik a cselekményt, fokozzák is egyben. A közbevetett jelenetek dramaturgiája hiányzik Bessenyeinek — holott nem is volnaszerepe bennük —, s így a lélektani teljességből valami elvész. Ez azonban semmiképpen sem a színész hibája, aki képes volt lemondani szerepmegoldása korábbi sikeres színeiről, és nyerőben új, mélyebbről fogalmazott, a tragikum magaslatain természetesebben közlekedő Othellót élt elő a színpadon. Nyugalma, mozdulatlansága, sablonoktól mentes, póztalan jelenléte erőt sugároz. Hangja pedig orgona, fuvola, basszuskürt, trombita, dob, hegedű... egy egész zenekar. Bessenyei muzsikál is a hangjával, fortéi és pianói utolérhetetlenek, hogy azután Desdemona megfojtása után elérkezzen szerepe magaslataira, lecsendesülten és boldog beletörődéssel várja a halált, szelíd alázattal fogadja a rászakadt rettenetét. Érett férfikora minden fanyar bölcsességével éli szerepét: szerencsére kísérletet sem téve nemzedéki drámává soványítani, vagy hangsúlyozni a faji különbségeket — ami Laurence Olivier etióp törzsfőnökét horkanó torokhangjaival olyan szimpla mutatvánnyá tette —, Bessenyei (és az előadás) nem dönt az értelmezhetőség egyik kizárólagossága mellett sem: mindegyik vonás megjelenik az alakításban, és ez a gazdagság teszi olyan nagy élménnyé a szerepet is, az előadást is. Tesdemona hálátlan szerep, és Piros Ildikóra igazán nem lehet panaszunk egyetlen önálló jelenetének ízléses megoldásáért. Almási Éva Emíliaként méltóan folytatja Olty Magda egykori szerepét. Ugyanazon a nyomon halad: életrevaló, életteli, józan és áldozatosan becsületes teremtést mintáz meg. Kifogástalan alakításába még új színt is hoz: gyanakvó szemmel nézi a ciprusi partraszálláskor férjét, akinek cseleiről nem lehet túlzottan jó véleménye. A Jágóval összeboruló — színpadon hihetetlenül hosszú — ölelése az előadás egyik legszebb, legérzékibb mozzanata. (Ádám Ottó ebben a rendezésében ismét a nagy csöndek, a kitartott, tartalmas szünetek mestereként mutatkozik meg. Sietős, szapora színházi divatok idején mer hatalmas csöndeket, álló pillanatokat teremteni a színpadon, ahol megérezzük az élet szívverését.) Kalocsay Miklós Cassiójában nélkülöznünk kell azt a finom iróniát, amely ennek a tehetséges fiatalembernek legértékesebb sajátja. Tímár Béla kitűnő Rodrigója épp ellenkezőleg: egy csipetnyivel karikírozottabb, kívülről kezeltebb a kelleténél. És tetszett még — különösen megjelenésében — Horesnyi László Brabantjója, aki Bajkai István tökéletes maszkjainak egyikét viselte. Dózsa Lászlót (Montano) szép hangja, tiszta beszéde és belülről áradó nagy formátumúsága emeli ki a harmadrendű szerepben. (Mintha színháza nem tudna mit kezdeni tehetségével, és zavarba kerülne, ha szerepet kell rá osztani. De a nyáron eljátszott Vízkereszt és a mostani Shakespeareszerep is azt bizonyítja, hogy Dózsa az a fiatal színész, akire a Nemzeti Színháznál olyan égető szükség van.) Ami a díszleteket és a jelmezeket illeti: világos és méltánylandó Ádám Ottónak az az előadásról előadásra következetesen végigvitt törekvése, hogy a díszleteket a lehető legkevesebbre csökkentse. A kulissza nem vonja el sem a figyelmet, sem pedig rá nem nehezedik iparművészeti önállóságával az előadásra. A Hevesi Sándor és Nádasdy Kálmán által is alkalmazott előfüggöny felhasználása a kurta jeleneteknél itt is hibátlan. Talán csak az első felvonás második képénél hiányzik a helyszínváltozás, de ez csak szemernyit zavaró. A levegősen színpadra helyezett — szürrealista technikától megihletett — díszletelemek, ornamentális rácsok, batikok, keleties szőnyegek, mórosan csipkézett áttörések szépek mind és engedik a színészt és a darabot érvényesülni, mégis, néhány oldalsó lezárásban mutatkozik Szinte Gábor díszleteinél némi elsietettség, szcenikai ügyetlenség. ]Vialkovszky Erzsébet jelmezei sem kívánnak ránehezedni pompával, anyagbeli gazdagsággal az emberre. Nem a szemet akarja a tervezőnő elkápráztatni, hanem a jellemeknek jellemző bőrt kínál. Halk színei, tartózkodó hatásai azért is dicséretesek, mert korábban hajlamos volt a jelmeztervezést önálló kiállításnak tekinteni, és éppen most fordult vissza a mélyebb megoldások felé, amikor színpadjainkon túlhabzik a jelmezek pazarsága, szükségtelen pompázata. Ruhákat és nem kosztümöket ad színészeire, kivéve a címszereplőt, akinek olaszosan virágos-nehéz selyemköpenyt, fehér és sárga köntöst, arabosan csíkos kaftánt tervezett. Egy hiú Othellót látunk hát, aki származását és életkorát cifrálkodással ellensúlyozná. S bár lélektanilag találó, kivitelében találékony ez, mégis eggyel több ruhát kap a keleténél a mór. Petrovics Emil drámai erejű színházi zenéje már a függöny felmenetele előtt olyan magas szenvedélyű és erős hatású légkört teremt — és a későbbiekben sem tolakszik önálló koncerthatássá, mindig a drámai feladatot tartja szem előtt —, ami megerősíti azt a véleményünket (amit a Jónás könyve óta egészen biztosan tudunk), hogy muzsikusaink között Petrovics egyike a legerőteljesebb színházi-színpadi tehetségeknek, és csak fájlalható, hogy nem ír több operát, színházi zenét. T/Indent összevetve: gazdag és szép előadást kaptunk a Madách Színháztól. S a sikeres előadás azért is örvendetes tény, mert egy megújult Ádám Ottó munkájában gyönyörködhetünk. Megújult — írtuk. Ez persze sablonfordulat. Hiszen ugyanarról a nagy tehetségű művészről beszélünk, aki felhagyott végre a kidolgozatlansággal, a számára kényelmesen ismert területek művelésével, és bebizonyította, milyen széles a skálája, mennyi ember- és életismeret van benne, és hogy az erőteljesebb hatások iránt sem érzéketlen. M. G. P.