Népszabadság, 1973. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-03 / 231. szám

1973. október 3., szerda NEPSZABADSAG 7 S AVARIA-P RO G RAM Túl a holtponton Nem mindegy, hogy mi törté­nik nyáron, hangsúlyozzák mind -gyakrabban és egyöntetűbben a népművelés, a kulturális élet szervezői, felelős szakemberei. Különösen nem mindegy, ha olyan, a fővárostól távol eső, a központi elosztásból ezért köny­­nyen kifelejthető, s e tekintetben jelentős helyi hagyományokat is nélkülöző vidékről, városról van szó, mint például Szombathely, Vas megye. Tizenegy évvel ezelőtt lelkesen, bátran, a helyi adottságokat (pél­dául a nemrég feltárt egykori Izisz-szentély köré épített szabad­téri színházat) ötletesen kihasz­nálva indították útnak azokat a Savaria-program gyűjtőnéven is­mertté vált rendezvénysorozato­kat, amelyeknek méltán lett nya­ranként sok nézője, barátja, ön­zetlen propagátora és áldozatkész közreműködője. Egy évtized azonban nagy idő, s felelős gondolkodással be kel­lett látni, hogy — mondhatnánk így — az alapítóötlet erejéből nem futhatja egy évtizednél to­vább, hogy a régebbi sikerek, él­mények melege nem fűlhet át megkopott produkciókat, hogy a kissé szabadjára engedett antiki­­záló hajlam nem elegendő vonz­erő az újabb — és talán éppen e tíz év alatt felnőtt — közönség­rétegek számira, amelyeket meg­nyerni és formálni nem egysze­rűen kulturális, hanem politikai, várospolitikai kérdés is. Az idei Savaria-programmal végre sikerült túljutni ezen a holtponton. Sokkal több rendez­vényt bonyolítottak le, mint az előző években, a műsorok a szó­rakoztatás szélesebb skáláján he­lyezkedtek el, jiz eddiginél sok­oldalúbban vonták be a nyári munkába is a Művelődési és Sportházat, több és többféle tudo­mányos eseményt rendeztek, ran­gosabb feladatokat kaptak (is azo­kat rangosán is oldották meg) a helyi erők, s még olyan „szent­ségtörés” is megesett, * hogy az Iseumban beatkoncertet tartottak. Hogy ebben a közegben a beat közönsége éppen olyan kulturál­tan viselkedett, mint bármelyik Mozart-est közönsége, ez igazolás és biztatás is egyben. Elhamarkodott dolog lenne, s egyébként sem helyénvaló azt állítani, hogy ismét sínen van a Savaria-program, hogy minden új rendezvénnyel, kísérlettel, pró­bálkozással egyértelmű sikert arattak, hogy immár tökéletesen megoldották a műsor-összeállítás, a propaganda, a közönségszerve­zés valamennyi régi vagy új gondját, De a holtponton túlju­tottak, s a második évtizedet to­vábblépéssel kezdték. Ez pedig, mint tudjuk, gyakor­ta a mégoly színvonalas első lé­pésnél is nehezebb. Cs. I. Vidéki színházak vendégjátéka Budapesten A 100. születésnapját ünneplő Budapestet az idei művészeti he­tek rendezvénysorozatában kö­szöntik a vidéki színházak. Egy­szerre kilenc együttes hozza el köszöntő gyanánt legfrissebb pro­dukcióit. A sort a békéscsabai Jókai Szín­ház nyitja meg a Fővárosi Ope­rettszínházban, Bornemisza Pé­ter Móricz Zsigmond által újjá­teremtett Magyar Elektra című tragédiájával. Ugyancsak hazai szerző, Garai Gábor műve szerepel a pécsi Nemzeti Színház repertoárján: A lebegő atlasz című játékát tekint­hetik meg október 17-én a buda­pestiek. Az Állami Déryné Szín­ház az őszi művészeti esemény­­sorozatban Szophoklész—Gyurkó László Két Elektra című drámá­ját tűzi műsorára. Gyárfás Miklós Történetek a kastélyban című mű­vét 19-én adja elő a veszprémi Petőfi Színház a fővárosban. Október 23-án tartják az utolsó magyar bemutatót a vidéki szín­házak Budapesten. A miskolci Nemzeti Színház Szakonyi Károly Hongkongi paródia című kétré­szes művét játssza. Csuhraj-sorozat a televízióban Érdekes olasz, NSZK-, angol filmek Október filmbemutatói közül kiemelkedőnek ígérkezik Csuhraj produkcióinak sorozata. A televí­zió négy filmjét mutatja be. Első alkalommal, október 6-án A negy­venegyedik kerül képernyőre. Ezt a továbbiakban a Tiszta égbolt cí­mű, 1960-ban készített alkotása követi, illetve az egy évvel ko­rábbról való Ballada a katonáról. A sort a Volt egyszer egy öreg­asszony és egy öregember zárja. Vittorio Gassman, Renato Sal­­vatori, Claudia Cardinale, Toto, Marcello Mastroianni a főszerep­lői a Palimadarak című olasz produkciónak. Új epizódokkal je­lentkezik az Egy. hölgy arcképe című angol filmsorozat is, amely Henry James magyarul is megje­lent regénye nyomán készült. A továbbiakban négy epizódot lát­hatunk az NSZK stúdióiban ké­szült Salto mortale című kalan­dos cirkusztörténeti alkotásból. Ismét vetítik a Minden lében két kanál című angol filmsorozat új részét, Itt az alkalom címmel. IPARI TANULÓK A BELOIANNIS2BAN A Beloiannisz Híradástechnikai Gyár tanműhelyében az idén kezdték a 39. tanévet. Szeptember elején 42 kapcsolástechnikai műszerész, 10 mechanikai műszerész és 15 szerszámkészítő tanuló látott hozzá a szakma megismeréséhez. Képünkön: Győző Gyu­­láné oktató az elsőéves kapcsolástechnikai műszerésztanulók egy csoportjával. (Bara István felvétele — MTI Fotó.) OTHELLO Shakespearc-bemutató a Madách Színházban Czínháztörténetünk egyik leg­^ ragyogóbb teljesítménye volt a Nádasdy Kálmán és Major Ta­más rendezte 1954-es Othello a Nemzeti Színházban, amely Ná­dasdy 1949-es Tímár Józseffel megrendezett előadásának ta­pasztalataira épült, és amelyet 1962-ben fel kellett újítani, Mé­szöly Dezső fordításában. A há­ború utáni magyar színházművé­szet legragyogóbb színészi sikere volt Bessenyei Ferencé a címsze­repben. Harmincöt éves volt, amikor először eljátszotta a ve­lencei hadvezért, és most, húsz évvel később ismét szembekerült a szereppel, hogy a Madách Szín­ház más művészi feltételei között harmadszor is megkísérelje si­kerre vinni. Bevallom, kétséges volt előttem, maradt-e Bessenyei számára még földerítetlen a sze­repben, tartogat-e néki Othello annyi meglepetést és művészi iz­galmat, hogy magával ragadó le­hessen. A kétségekhez hozzájá­rult az is, hogy az új előadás ren­dezője — Ádám Ottó — az egyet­len Szentivánéji álom kivételével még nem rendezett Shakespeare­­drámát; Csehov-specialistaként szerepel a színházi köztudatban; halk hatások, féltónusok, lelki fodrozódások, szinte észrevétle­nül finom folyamatok színészi előcsalogatójaként ismerjük. A vállalkozás fényesen sikerült. A Madách Színház Othellója ma az egyik legszebb színházi elő­adás, amely Budapesten látható. Visszaemlékezve a régi Othellók­­ra: azok részleteikben talán ala­posabbak voltak; itt a mellék­­szereplőkre gondolunk, hiszen olyan színész játszotta például a velencei dogét, mint Rátkay Már­ton. S bár Ujlaky László dogéj a kitűnően jellemez egy száraz tisztségviselőt: környezetében a hat ácsorgó színész nem je­lentheti a velencei tanácsot. Ez mégsem rendezői vétség: Ádám Ottónak abból a szándékából fa­kad, hogy négy főszereplőre szű­kítse az előadást: őket, sorsukat állítsa a figyelem középpontjába. Valósággal kamaradrámává sű­­ríti-szűkíti az Othellót. Letisztít róla minden tömegfelvonulást, színpadi sereget és látványosko­dást, hogy az emberi lélek mű­ködésébe pillanthassunk be. A z előadás legszembetűnőbb szenzációja Huszti Péter Jágó­­alakítása. Tehát: a rendező Jágó­­értelmezése. Visszagondolva Ma­jor Tamás Jágójára, mosolyogni­­valóan naivnak érezzük akkori­­lelkesedésünket, hogy egy annyira nyilvánvalóan ármányos sátánt, a romantikus színház hatása alatt működő rontó szellemet méltá­nyolni tudtunk, jóllehet ebben a sátáni lényben kellő ész és szelle­messég jelent meg. Már a szerep­választás alkotói gesztusa helyére teszi a szerepet. Egy tehetséges fiatal embert látunk, aki félté­keny „értelmiségi” társa előme­netele miatt. (Cassiónak mérnöki képesítése van.) Nem annyira bosszút akar állni ebben az elő­adásban Jágó, mint inkább ko­misz tréfára készül, abban re­ménykedve, hogy kiütheti ve­­télytársát a hadnagyi rangból. Huszti nem az ősgonosz ármány­kodásával szövi hálóját, hanem egy jókedvű, vásott fickóként ké­szül tőrt vetni. Ujjongásai, to­­porzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve maga felé hajlítja rokonszenvün­­ket. Nem savanyú törtető. Inkább az elvarázsolt emberi erdő Puck­­ja, vásott koboldja, semmint sá­táni lény. Majd szétfeszíti az erő. Ontja az ötleteket. Varázslatos egyéniség, aki az ivó jelenetben a fémkupákkal vadul dobolva, va­rázsszertartást állít elő. Azután, amikor a maga tervezte gépezet beindul, az intrika hatni kezd és komolyra fordulj a játék: meg­ijed a fölidézett következmények­től. Megszeppenten és valósággal tehetetlenül sodródik a cselek­ménnyel. Rodrigo meggyilkolása­kor a döfés pillanatában ráhajtja áldozatára a fejét, kiengesztelően. Van az előadás Jágójának egy talányosán misztikus vonása. Nem a színész, a rendező elgon­dolása ez. Jágó minduntalan Ot­hello mögött áll, félig összeol­vadva vele — mint egy elmozdult fénykép —, mintha hatását kí­vánná fokozni hipnotizőr mód­jára. És lassanként az az ér­zésünk támad, hogy egy ember végletesen kétféle megjelenési formáját látjuk: jót és rosszat, hiszékenyt és fonákul látót, áldo­zatot és gyilkost. És amikor Ot­hello öngyilkos lesz: Jágó jajdul föl és testét fájdalmas görcs járja át. A legvégén Jágó is áldozat lesz, és odafekszik a többi közé. XJa a cselekményt lendületbe hozó és folytonos mozgásban tartó Jágó mellett Othellót némi­leg háttérbe kényszerülőnek érzik egyesek, annak oka egyáltalán nem Bessenyei Ferenc alakításá­ban keresendő, hanem az előadás csalóka látszatában. Ügy látszik, mintha a szerep nem épülne elég fokozatosan. Othello bizal­matlanságának, szenvedélye fel­támadásénak nincsenek elég lép­csőzetes emelkedései. A rende­ző ugyanis elhagyta a tragédiá­ból a betét jeleneteket, a közjáté­kokat (a Bolond és a zenészek, a Bolond és Desdemona jeleneteit). Lecsökkentette a fonódó cselszö­vés mindenkire kiható szerkeze­tét. A húzások gyakorlatiasak voltak. Ennek következtében tagadha­tatlanul sodróan szilaj menetű előadás jött létre, csakhogy Shakespeare műve érzékeny szer­vezet, és a kioperált, részek csa­lóka szerepűek: miközben késlel­tetik a cselekményt, fokozzák is egyben. A közbevetett jelenetek dramaturgiája hiányzik Besse­nyeinek — holott nem is volna­­szerepe bennük —, s így a lélek­tani teljességből valami elvész. Ez azonban semmiképpen sem a színész hibája, aki képes volt le­mondani szerepmegoldása koráb­bi sikeres színeiről, és nyerőben új, mélyebbről fogalmazott, a tra­gikum magaslatain természete­sebben közlekedő Othellót élt elő a színpadon. Nyugalma, mozdulatlansága, sablonoktól mentes, póztalan je­lenléte erőt sugároz. Hangja pe­dig orgona, fuvola, basszuskürt, trombita, dob, hegedű... egy egész zenekar. Bessenyei muzsi­kál is a hangjával, fortéi és pia­­nói utolérhetetlenek, hogy azután Desdemona megfojtása után el­érkezzen szerepe magaslataira, lecsendesülten és boldog beletörő­déssel várja a halált, szelíd alá­­, zattal fogadja a rászakadt rette­netét. Érett férfikora minden fa­nyar bölcsességével éli szerepét: szerencsére kísérletet sem téve nemzedéki drámává soványítani, vagy hangsúlyozni a faji különb­ségeket — ami Laurence Olivier etióp törzsfőnökét horkanó torok­hangjaival olyan szimpla mutat­vánnyá tette —, Bessenyei (és az előadás) nem dönt az értelmez­hetőség egyik kizárólagossága mellett sem: mindegyik vonás megjelenik az alakításban, és ez a gazdagság teszi olyan nagy él­ménnyé a szerepet is, az elő­adást is. TAesdemona hálátlan szerep, és Piros Ildikóra igazán nem lehet panaszunk egyetlen önálló jelenetének ízléses megoldásáért. Almási Éva Emíliaként méltóan folytatja Olty Magda egykori sze­repét. Ugyanazon a nyomon ha­lad: életrevaló, életteli, józan és áldozatosan becsületes teremtést mintáz meg. Kifogástalan alakí­tásába még új színt is hoz: gya­nakvó szemmel nézi a ciprusi partraszálláskor férjét, akinek cseleiről nem lehet túlzottan jó véleménye. A Jágóval összebo­ruló — színpadon hihetetlenül hosszú — ölelése az előadás egyik legszebb, legérzékibb mozzanata. (Ádám Ottó ebben a rendezésében ismét a nagy csöndek, a kitartott, tartalmas szünetek mestereként mutatkozik meg. Sietős, szapora színházi divatok idején mer ha­talmas csöndeket, álló pillanato­kat teremteni a színpadon, ahol megérezzük az élet szívverését.) Kalocsay Miklós Cassiójában nélkülöznünk kell azt a finom iróniát, amely ennek a tehetséges fiatalembernek legértékesebb sa­játja. Tímár Béla kitűnő Rodri­­gója épp ellenkezőleg: egy csipet­nyivel karikírozottabb, kívülről kezeltebb a kelleténél. És tetszett még — különösen megjelenésé­ben — Horesnyi László Braban­­tiója, aki Bajkai István tökéletes maszkjainak egyikét viselte. Dó­zsa Lászlót (Montano) szép hang­ja, tiszta beszéde és belülről ára­dó nagy-formátumúsága emeli ki a harmadrendű szerepben. (Mint­ha színháza nem tudna mit kez­deni tehetségével, és zavarba ke­rülne, ha szerepet kell rá oszta­ni. De a nyáron eljátszott Vízke­reszt és a mostani Shakespeare­­szerep is azt bizonyítja, hogy Dó­zsa az a fiatal színész, akire a Nemzeti Színháznál olyan égető szükség van.) Ami a díszleteket és a jelmeze­ket illeti: világos és méltánylan­dó Ádám Ottónak az az előadás­ról előadásra következetesen vé­gigvitt törekvése, hogy a díszlete­ket a lehető legkevesebbre csök­kentse. A kulissza nem vonja el sem a figyelmet, sem pedig rá nem nehezedik iparművészeti ön­állóságával az előadásra. A Hevesi Sándor és Nádasdy Kálmán által is alkalmazott elő­függöny felhasználása a kurta je­leneteknél itt is hibátlan. Talán csak az első felvonás második ké­pénél hiányzik a helyszínváltozás, de ez csak szemernyit zavaró. A levegősen színpadra helyezett — szürrealista technikától megihle­tett — díszletelemek, ornamentá­­lis rácsok, batikolt, keleties sző­nyegek, mórosan csipkézett áttö­rések szépek mind és engedik a színészt és a darabot érvényesül­ni: mégis, néhánv oldalsó lezá­rásban mutatkozik Szinte Gá­bor díszleteinél némi elsietettség, szcenikai ügyetlenség. ]V/| ialkovszky Erzsébet jelmezei sem kívánnak ránehezedni pompával, anyagbeli gazdagsággal az emberre. Nem a szemet akarja a tervezőnő elkápráztatni, hanem a jellemeknek jellemző bőrt kí­nál. Halk színei, tartózkodó hatá­sai azért is dicséretesek, mert ko­rábban hajlamos volt a jelmez­tervezést önálló kiállításnak te­kinteni, és éppen most fordult vissza a mélyebb megoldások felé, amikor színpadjainkon túlhabzik a jelmezek pazarsága, szükségte­len pompázata. Ruhákat és nem kosztümöket ad színészeire: kivé­ve a címszereplőt, akinek olaszo­san virágos-nehéz selyemkö­penyt, fehér és sárga köntöst, arabosan csíkos kaftánt tervezett. Egy hiú Othellót látunk hát, aki származását és életkorát cifrálko­­dással ellensúlyozná. S bár lélek­tanilag találó, kivitelében találé­kony ez: mégis eggyel több ruhát kap a keleténél a mór. Petrovics Emil drámai erejű színházi zenéje már a függöny felmenetele előtt olyan magas szenvedélyű és erős hatású lég­kört teremt — és a későbbiekben sem tolakszik önálló koncertha­tássá, mindig a drámai feladatot tartja szem előtt —, ami megerő­síti azt a véleményünket (amit a Jónás könyve óta egészen bizto­san tudunk), hogy muzsikusaink között Petrovics egyike a legerő­teljesebb színházi-színpadi tehet­ségeknek, és csak fájlalható, hogy nem ír több operát, színházi ze­nét. T\/I:ndent összevetve: gazdag és szép előadást kaptunk a Madách Színháztól. S a sikeres előadás azért is örvendetes tény, mert egy megújult Ádám Ottó munkájában gyönyörködhetünk. Megújult — írtuk. Ez persze sab­lonfordulat. Hiszen ugyanarról a nagy tehetségű művészről beszé­lünk, aki felhagyott végre a ki­dolgozatlansággal, a számára kényelmesen ismert területek művelésével, és bebizonyította, milyen széles a skálája, mennyi ember- és életismeret van benne, és hogy az erőteljesebb hatások iránt sem érzéketlen. M. G. P. I

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék