Népszabadság, 1974. március (32. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-17 / 64. szám

. NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET SZOCIALISTA ORSZÁGOK FIATALJAI • SZOVJETUNIÓ A barátság alfája: megismerni Mínusz 17 fok volt a hőmérséklet, az egyik toronydaru tetején a szélmérő kanalai veszettül pörögtek. Álltunk a kámai autógyár készülő csarnokának vascsontváza alatt. A hideg, a szél tom­pává tette az érzékelést, nehézzé a be­szédet. Raisz Ganyejev nem is beszélt Cigarettázott. S cigarettáztak mind hall­gatagon — szájuk csücskében a parázsló csikkekkel — a brigádtagok. Tizenket­­ten dolgoznak együtt, egy brigádban, a vasszerkezet szerelésén. Tizenegyen már ott álltak fenn a földön, még a da­rus is előbújt fülkéjéből a riport tiszte­letére, kerestük a tizenkettediket. Épp a fejünk fölött volt. Harmincnyolc méter magasan ülve hegesztett a vasgerendá­kon. Morgott, dörmögött, mi van abban nevetséges, hogy ő a csarnok tetején ül, dolgozik, miközben a többiek cigaret­táznak. A nevetés, az „odanézz, hogy cammog”, a „vén jegesmedve” a földig kísérte. — Szegényke, izzad itt — magyarázta Raisz —, minden percet kihasznál, hogy hűsöljön odafenn. A fényképezőgép „elsütő billentyűjé­re” szinte ráfagyott az ujjam, a társa­ság meg a melegtől szenvedő Szasa Jer­­makon szórakozott. Szibériai. — A fene se izzad — mondta. — Mi­rtusz 40 semmiség, ehhez a szélhez ké­pest. Száz nemzetiség Szásáról mindenki tudta, hogy szibé­riai. Raiszról — a brigádvezetőről — mindenki, hogy tatár. A kámai autógyár építkezésének ez, talán a legjobb mun­kacsapata (decemberben kitüntették őket a Lenini Komszomol-díjjal) amo­lyan bábeli brigád. A­honnan jöttek kérdésre efféle feleleteket adtak: „Ta­tár ASZSZK.” „Baskiria.” „Perm„Tu­­la.” „Ukrajna.” „Litvánia.” „Csecsen­­ingus ASZSZK.” „Mariföld.” Tizenket­­ten kilenc nemzetiség tagjai. Ez nem különlegesség. A Káma mentén — mi­ként azt a városi pártbizottság egyik kiadványa közölte — 70 nép képvi­selői dolgoznak. Itt, a mínusz 17 fo­kos fagyban, a kámai teherautógyár egyre növekvő acélszerkezetei tövében értette meg az ember igazán annak a néhány nappal korábbi beszélgetésnek lényegét, amikor is a Komszomol köz­ponti bizottságában Leonyid Guzej, a központi bizottság egyik munkatársa így fogalmazott: — A Komszomol védnöksége alatt fo­lyó hatalmas építkezések amolyan in­ternacionalista próbák. Az, hogy min­den köztársaság, hogy minden terület fiatalja eljön ide, munkát végez itt, egy­más megbecsülését, tiszteletét erősíti. Fiataljaink a más nemzetiségűben nem az idegent látják, hanem a küzdőtársat. A közös célokért harcolót. Száz nemzetiség él a szovjet állam­ban és az idei legújabb statisztikák sze­rint a 250 milliós Szovjetunióban a nem oroszok száma már meghaladja az oro­szokét. Érthető tehát, hogy amikor egy ekkora népcsaládban az internaciona­lizmus kérdései kerülnek szóba, a ha­táron belüli nemzetköziségre éppúgy gondolnak, mint a haza határain kívül élőkhöz fűződő kapcsolatokra. Persze, nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy az internacionalizmus nem is csupán a ha­tárokon belül, hanem már a családok­ban kezdődik. Moszkvában láttam egy adatot: 1973-ban minden harmadik szovjetunióbeli házasság különböző nem­zetiségű emberek között köttetett meg. És ha valaki Leningrádban vagy Tal­­linnban, Kijevben vagy Tbilisziben azt kérdezné egy lánytól: hozzámenne egy örményhez, egy grúzhoz, egy tatárhoz vagy egy beloruszhoz? — szinte érthe­tetlenül hangoznék, hiszen a válasz, a miért ne mennék?, magától értetődő. Pedig valaha mennyire nem volt magá­tól értetődő, ugyanígy dolgozó embernek tekinti a néger, a Fülöp-szigeti, a tunéziai vagy a spanyol munkást, parasztot, értelmi­ségit. Korunkban a nevelés nem csupán a tanórák feladata, nem csupán a könyvkiadás, a filmgyártás, a tévémű­sorok gondja. A Szovjetunióban az in­ternacionalista nevelés valóságos rend­szer, amely a legnagyobb részletekig kidolgozott. Ide tartozik a szovjet isko­larendszer, a nemzetiségek jogainak biztosítása (Kárpát-Ukrajnában például száz magyar iskola működik), ide tar­tozik a Komszomol felépítése, amely­ben nem nemzetiségi, hanem területi elvek alapján alkotnak alapszerveket a fiatalok (természetes tehát, hogy azo­nos joga van minden gyereknek, akár­milyen anyanyelvű). Ide tartozik az a céltudatos munka, amelynek során — szakkörökben, pionír- és komszomol­­szervezetekben — megismertetik a fia­talokkal más nemzetek, más népek éle­tét, s a közöst kutatják, mindazt, ami összetart. Nahibino kis falu. Néhány száz háza van, régi vasútállomása és egy iskolája, a 2-es számú, amelyik Sziklai Sándor nevét viseli, öreg épületben működik ez a 2-es számú intézmény, zöldre fes­tett ajtajaival, ablakaival, hasas tégla­falaival nagyon is emlékeztet a magyar vidéki iskolákra. Ira Matyasova, Larissza Arnova, Na­tasa Aljusnaja, Ira Vologyina, Nadja Fjodorova, Ira Lukjanova — iskolás kislányok, valamennyien a szovjet is­kolás kislányok kötelező fehér kötényé­ben és nem kötelező egyencopfjában — meséltek. Mint valami jó ismerősükről, úgy meséltek Sziklai Sándorról, a spa­nyol polgárháború internacionalistájá­ról, a szovjet hadsereg tisztjéről (aki részese volt Magyarország felszabadítá­sának), a Magyar Népköztársaság ve­zérőrnagyáról, aki 1956 októberében az ellenforradalmárokkal vívott tűzharc­ban halt hősi halált. Fényképeik is van­nak. Spanyolországi pillanatfelvételek (egy napfényes kerti pad, amin üldö­gél), párizsi felvétel (az egyik kicsi, hó­fehéren világító utcácskában), buda­pesti kép (az úttörők körében), s a vé­res, tépett kabát. Sokat tudnak a lányok nemcsak Sziklai Sándorról, de a spa­nyol szabadságharcról is és Budapest­ről is, Sziklai Sándor szűkebb hazájá­ról. Tavaly ősszel Nahibinóban járt a névadó özvegye, erről a találkozásról egy nagykockás füzet öt oldalát írták tele a lányok kerek fejű betűikkel. Levelek és az ,én, te, ő” Egy országhoz az embereken keresz­tül lehet legjobban közeledni. Ahhoz, hogy megismerjék Sziklai Sándort, meg kellett kicsit ismerniük Magyarországot is. A falon budapesti, alföldi, dunántúli fényképek, egy irattartóban magyar képeslapok. Egy másikban levelek: a csepeli Sziklai Sándor iskola diákjai­nak levelei. — Januárban levélutazást tettünk Magyarországon — meséli Larissza Ar­nova. — Levélutazást? Mi az? — Az egyik gyerek fölkészült. Tér­képeket szerzett, kézikönyveket, doku­mentumokat, albumokat, diafilmeket, ő volt az idegenvezető. Ó, már sok or­szágot bejártunk így. A szobát, ahol az Irakkal, ahol La­­risszával, Natasával beszélgettünk, úgy hívták, a Nemzetközi Barátság Klubja. Ilyen klub nem a nahibinói 2-es számú iskola specialitása. A Szovjetunióban 200 ezer ilyen klub (illetve „nemzetközi sarok”) működik. Feladatuk? A moszk­vai úttörőházban a klubvezető így fo­galmazott: — Az információcsere. A népek ba­rátságának alfája, kölcsönösen és ala­posan megismerni egymást. Földrajzi ismeretekkel, kulturális, politikai isme­retekkel, fényképekkel, nyelvtanulás­sal. A moszkvai úttörőházban 15 nyelvet tanulnak a gyerekek. Itt nincs magyar oktatás de Tbilisziben a grúz pionírok palotájában az „én, te, ő, mi, ti, ők”-kel is megismerkedhetnek az úttörők. A Mesélnek a lányok Az ember ősidőktől hajlamos volt az idegent, a más nyelvet beszélőt, a tőle eltérő hajszínűt, bőrszínűt alacsonyabb rendűnek, kevésbé embernek tekinteni. Az össztársadalmi viszonyok, a társa­dalmat uraló eszmék, az eszmék hatá­sára alakuló és változó szokások, a ne­velés a kulcsa mindennek. Akit kis­gyermek korától a másik nemzet, nem­zetiség tiszteletére nevelnek, aki a ha­zájában szokja meg a más népekkel va­ló normális, egyenjogú együttélést, an­nak számára a határokon túl sincsenek problémák. Aki a dolgozó embert, a munkást látja, nem a „mást” az azer­­bajdzsániban vagy a kirgizben, az KUN BÉLA: EGYÜTTÉLNI A SZOCIALIZMUS IDEJÉN Visszaem­lékszem egy tüntetésre, ame­lyet a burzsoá uralom idején rendeztek az ifjú proletárok vörös lobogók alatt, amelyekre ez volt írva: „Mi már nem leszünk kizsákmányolt proletárok!” Visszaemlékszem, és azt mondom önök­nek, hogy céljuk, minden munkájuk célja az legyen, hogy ne legyenek soha kizsákmányolt proletárok. A proletariá­tus diktatúrája, a proletárok uralma, a proletárok forradalma azt jelenti, hogy az idősebb proletárok is, akik hosszú­hosszú időn át húzták a tőkés termelési rend kizsákmányoló igáját, hosszú időn keresztül nyögtek a kapitalizmus igája alatt, le akarják rázni magukról ezt az igát. A proletárforradalom megszüntette azt a rendszert, amelynek idején keve­sek jóléte érdekében sokak áldozták föl önmagukat kényszerűségből. Mi itt leromboltuk a régi kapitalista rendszert, a kizsákmányolást, és meg­teremtjük a szocializmus előfeltételeit, a szocializmust, mint a kommunizmus első fokát. Haladunk előre azon az úton, amely oda vezet, ahol nem lesznek el­nyomók és elnyomottak, kizsákmányo­lók és kizsákmányoltak többé, amely valóra fogja váltani az ifjúmunkások jelszavát... ... A biblia sok-sok mesét tartalmaz. Alaposan elgondolkoztatja az embert az a nagyon szép, gyönyörűséges mese az ótestamentumban, amely szerint egész nemzedéknek kellett elpusztulnia, hogy utódjaik eljuthassanak az ígéret föld­jére, így vagyunk mi is a szocializmus­ ■ sál. Ti, ifjú proletárok, vagytok azok,­­ akiknek a lelke úgy át fog alakulni, olyan erős lesz benne a szolidaritás ér­zése, hogy megérdemlitek, hogy a szo­cializmus idején éljetek. Ez olyan cél, amelyért érdemes küzdeni, áldozni, ér­demes mindent feláldozni. Ezért küzd­­jetek, tanuljatok, ezért igyekezzetek el­sajátítani az új erkölcsi felfogást, amely képessé tesz arra, hogy a szocializmus idején úgy tagjatok együttélni, mint azt a szocializmus megköveteli azoktól, akik a gyümölcseit élvezni akarják. Küzdje­­tek, hogy soha többé ne legyetek ki­­zsákmányolt ifcitsz.cd 1919. június 20-án az ifjúmunkások kongresszusán ) ■5 moszkvai úttörőház hetente 300—400 le­velet kap. S tizenöt nyelven megy rá­juk a válasz. A klubhelyiség közepén nagy üveg­falú láda, Chilébe küldendő levelekkel van teli, Luis Corvalán életéért, meg­mentéséért emelnek szót íróik. Angéla Davisnek szinte első dolga volt Moszk­vában az úttörőpalotába menni. Meg­köszönte azt a százezer levelet, amely segített szabadulásában. Például a Zsiguli — A nemzetközi barátság klubjait alapvető láncszemnek tekintjük — mondták a Komszomol központi bizott­ságán beszélgetésünk során. — Az is­merkedés minden együttműködés alap­ja. Amikor az egyes országok interna­cionalistáit példaként állítjuk a gyere­kek elé, tulajdonképpen a közöst hang­súlyozzuk. Azt mutatjuk meg, hogy minden nép legjobb fiai hasonló célo­kért küzdöttek, hasonló életpályát jár­tak végig. A nahibinói iskolában az internacio­nalizmus kérdéseiről szólva ezt magya­rázta A. J. Szirotyin igazgató is (aki egyébként részt vett a Budapest felsza­badításáért folytatott harcokban). — A Nagy Októberi Szocialista For­radalomban százezer magyar interna­cionalista vett részt. Gondoljátok el gyerekek. Egy ilyen kis országból száz­ezer. Magyar emlékekkel, akármerre jár az ember a Szovjetunióban, mindig ta­lálkozhat. A tatár Bogulinában, ahol az elárusítólány szeme felcsillan és a Ba­latonról kezd beszélni. Vagy a moszk­vai metrón, ahol hirtelen Somogyi Tóth Sándor egyik regényét pillantod meg (természetesen orosz nyelven) a szom­szédod kezében, vagy a kámai teher­autógyár egyik munkásszállásán (a 2­16-osban), ahol a 10-es számú szoba lakói Petőfi Sándor arcképét és verseit őrizgetik. És hirtelen magyar interna­cionalisták emlékeire bukkansz (akik­nek nyomát, amíg nem késő, egyszer végig kellene járni). Ezek a találkozá­sok azért érdekesek, mert igazi élmé­nyeket, igazi érdeklődést tükröznek. A világ más részein hányszor bánt-bosz­­szant a Budapestet Bukaresttel tévesztő földrajzi tájékozatlanság (pedig tudjuk, egy-egy távoli ország esetében mi is könnyen hasonló hibába eshetünk). Hányszor sért az aranycsapat egykori csatársorát emlegető, hazánkról csak ennyit tudó tudatlanság. A Szovjetunió­ban biztos lehetsz, aki Magyarország­ról szól, az mondani is akar valamit. És most itt vigyázni kell, nehogy ezt nemzetünknek szóló valamiféle külön figyelemnek tekintsük. Csehszlovákiá­ról vagy Lengyelországról ugyanígy szólalnának meg. Az internacionalista nevelés társke­resés." A jövőnek szól. S éppen ezért nem épülhet csupán a múltra. Nem épülhet csak Petőfi Sándorra, Landler Jenőre, Sziklai Sándorra, s nem épülhet csak Tolbuhin marsallra vagy a felsza­badító hadsereg katonáira, nem épülhet a nahibinói iskolaigazgató Szirotyinra. Ő mondta egyébként: „Új és új hasá­bokat kell hordanunk a barátság tüzé­re.” Ez lehet, hogy kicsit túlzottan is költőien hangzik. De kifejez valamit a lényegből. A jelen: az építés. A kámai autógyárban magyar, német, bolgár, lengyel beszédet egyaránt hallani a születő csarnokok pillérei alatt. Tervezik a KGST közös nagyberuhá­zásait. Az integráció egyre magasabb fokot ér el, s ez — a KGST fejlődése, a komplex program megvalósítása — ész­revétlenül hat a gazdaságon kívüli te­rületekre is. A közös vállalatok, a kö­zös beruházások, a munkamegosztás­nak újabb és újabb formái szükségsze­rűen az üzemek szorosabb együttmű­ködését követelik. Egy ilyen program már kiteljesedett: a Zsiguli-program. A Bakony Művek egyik munkásnője mondta a nyáron: „Itt járnak körbe a szalagon ezek a szerelványfalak, érde­kes volna egyszer megtudni, hogyan rakják be őket az autóba. Az ember egész élete ezek között a műszerfalak között telik, jó volna látni, mit is csi­nálunk.” A Zsiguli-dombok (mennyire autómárka lett már ez a domb, szinte úgy tűnik, hogy a gépkocsiról kapta a nevét!) alján fekvő Togliattiból ez év­ben már néhány munkás Magyaror­szágra látogatott, ugyanezen okból­ kí­váncsiak voltak a műszerfalak szere­lőire. 1975-ben — a tervek legalábbis így szólnak — megrendezik a Zsiguli­­program részvevőinek találkozóját. Minden országból összejönnek majd azok, akik részt vesznek az autógyár­tásban. Többek közt Katowice, Belg­­rád, Mlada Boleslav, Veszprém üzemé­nek dolgozói. Ismerkedni. Vagy ha úgy tetszik (azok számára, akik a költői képeket jobban szeretik) újabb hasábokat hordani arra a bizo­nyos tűzre. KERESZTY ANDRÁS

Next