Népszabadság, 1974. március (32. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
. NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET SZOCIALISTA ORSZÁGOK FIATALJAI • SZOVJETUNIÓ A barátság alfája: megismerni Mínusz 17 fok volt a hőmérséklet, az egyik toronydaru tetején a szélmérő kanalai veszettül pörögtek. Álltunk a kámai autógyár készülő csarnokának vascsontváza alatt. A hideg, a szél tompává tette az érzékelést, nehézzé a beszédet. Raisz Ganyejev nem is beszélt Cigarettázott. S cigarettáztak mind hallgatagon — szájuk csücskében a parázsló csikkekkel — a brigádtagok. Tizenketten dolgoznak együtt, egy brigádban, a vasszerkezet szerelésén. Tizenegyen már ott álltak fenn a földön, még a darus is előbújt fülkéjéből a riport tiszteletére, kerestük a tizenkettediket. Épp a fejünk fölött volt. Harmincnyolc méter magasan ülve hegesztett a vasgerendákon. Morgott, dörmögött, mi van abban nevetséges, hogy ő a csarnok tetején ül, dolgozik, miközben a többiek cigarettáznak. A nevetés, az „odanézz, hogy cammog”, a „vén jegesmedve” a földig kísérte. — Szegényke, izzad itt — magyarázta Raisz —, minden percet kihasznál, hogy hűsöljön odafenn. A fényképezőgép „elsütő billentyűjére” szinte ráfagyott az ujjam, a társaság meg a melegtől szenvedő Szasa Jermakon szórakozott. Szibériai. — A fene se izzad — mondta. — Mirtusz 40 semmiség, ehhez a szélhez képest. Száz nemzetiség Szásáról mindenki tudta, hogy szibériai. Raiszról — a brigádvezetőről — mindenki, hogy tatár. A kámai autógyár építkezésének ez, talán a legjobb munkacsapata (decemberben kitüntették őket a Lenini Komszomol-díjjal) amolyan bábeli brigád. Ahonnan jöttek kérdésre efféle feleleteket adtak: „Tatár ASZSZK.” „Baskiria.” „Perm„Tula.” „Ukrajna.” „Litvánia.” „Csecseningus ASZSZK.” „Mariföld.” Tizenketten kilenc nemzetiség tagjai. Ez nem különlegesség. A Káma mentén — miként azt a városi pártbizottság egyik kiadványa közölte — 70 nép képviselői dolgoznak. Itt, a mínusz 17 fokos fagyban, a kámai teherautógyár egyre növekvő acélszerkezetei tövében értette meg az ember igazán annak a néhány nappal korábbi beszélgetésnek lényegét, amikor is a Komszomol központi bizottságában Leonyid Guzej, a központi bizottság egyik munkatársa így fogalmazott: — A Komszomol védnöksége alatt folyó hatalmas építkezések amolyan internacionalista próbák. Az, hogy minden köztársaság, hogy minden terület fiatalja eljön ide, munkát végez itt, egymás megbecsülését, tiszteletét erősíti. Fiataljaink a más nemzetiségűben nem az idegent látják, hanem a küzdőtársat. A közös célokért harcolót. Száz nemzetiség él a szovjet államban és az idei legújabb statisztikák szerint a 250 milliós Szovjetunióban a nem oroszok száma már meghaladja az oroszokét. Érthető tehát, hogy amikor egy ekkora népcsaládban az internacionalizmus kérdései kerülnek szóba, a határon belüli nemzetköziségre éppúgy gondolnak, mint a haza határain kívül élőkhöz fűződő kapcsolatokra. Persze, nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy az internacionalizmus nem is csupán a határokon belül, hanem már a családokban kezdődik. Moszkvában láttam egy adatot: 1973-ban minden harmadik szovjetunióbeli házasság különböző nemzetiségű emberek között köttetett meg. És ha valaki Leningrádban vagy Tallinnban, Kijevben vagy Tbilisziben azt kérdezné egy lánytól: hozzámenne egy örményhez, egy grúzhoz, egy tatárhoz vagy egy beloruszhoz? — szinte érthetetlenül hangoznék, hiszen a válasz, a miért ne mennék?, magától értetődő. Pedig valaha mennyire nem volt magától értetődő, ugyanígy dolgozó embernek tekinti a néger, a Fülöp-szigeti, a tunéziai vagy a spanyol munkást, parasztot, értelmiségit. Korunkban a nevelés nem csupán a tanórák feladata, nem csupán a könyvkiadás, a filmgyártás, a tévéműsorok gondja. A Szovjetunióban az internacionalista nevelés valóságos rendszer, amely a legnagyobb részletekig kidolgozott. Ide tartozik a szovjet iskolarendszer, a nemzetiségek jogainak biztosítása (Kárpát-Ukrajnában például száz magyar iskola működik), ide tartozik a Komszomol felépítése, amelyben nem nemzetiségi, hanem területi elvek alapján alkotnak alapszerveket a fiatalok (természetes tehát, hogy azonos joga van minden gyereknek, akármilyen anyanyelvű). Ide tartozik az a céltudatos munka, amelynek során — szakkörökben, pionír- és komszomolszervezetekben — megismertetik a fiatalokkal más nemzetek, más népek életét, s a közöst kutatják, mindazt, ami összetart. Nahibino kis falu. Néhány száz háza van, régi vasútállomása és egy iskolája, a 2-es számú, amelyik Sziklai Sándor nevét viseli, öreg épületben működik ez a 2-es számú intézmény, zöldre festett ajtajaival, ablakaival, hasas téglafalaival nagyon is emlékeztet a magyar vidéki iskolákra. Ira Matyasova, Larissza Arnova, Natasa Aljusnaja, Ira Vologyina, Nadja Fjodorova, Ira Lukjanova — iskolás kislányok, valamennyien a szovjet iskolás kislányok kötelező fehér kötényében és nem kötelező egyencopfjában — meséltek. Mint valami jó ismerősükről, úgy meséltek Sziklai Sándorról, a spanyol polgárháború internacionalistájáról, a szovjet hadsereg tisztjéről (aki részese volt Magyarország felszabadításának), a Magyar Népköztársaság vezérőrnagyáról, aki 1956 októberében az ellenforradalmárokkal vívott tűzharcban halt hősi halált. Fényképeik is vannak. Spanyolországi pillanatfelvételek (egy napfényes kerti pad, amin üldögél), párizsi felvétel (az egyik kicsi, hófehéren világító utcácskában), budapesti kép (az úttörők körében), s a véres, tépett kabát. Sokat tudnak a lányok nemcsak Sziklai Sándorról, de a spanyol szabadságharcról is és Budapestről is, Sziklai Sándor szűkebb hazájáról. Tavaly ősszel Nahibinóban járt a névadó özvegye, erről a találkozásról egy nagykockás füzet öt oldalát írták tele a lányok kerek fejű betűikkel. Levelek és az ,én, te, ő” Egy országhoz az embereken keresztül lehet legjobban közeledni. Ahhoz, hogy megismerjék Sziklai Sándort, meg kellett kicsit ismerniük Magyarországot is. A falon budapesti, alföldi, dunántúli fényképek, egy irattartóban magyar képeslapok. Egy másikban levelek: a csepeli Sziklai Sándor iskola diákjainak levelei. — Januárban levélutazást tettünk Magyarországon — meséli Larissza Arnova. — Levélutazást? Mi az? — Az egyik gyerek fölkészült. Térképeket szerzett, kézikönyveket, dokumentumokat, albumokat, diafilmeket, ő volt az idegenvezető. Ó, már sok országot bejártunk így. A szobát, ahol az Irakkal, ahol Larisszával, Natasával beszélgettünk, úgy hívták, a Nemzetközi Barátság Klubja. Ilyen klub nem a nahibinói 2-es számú iskola specialitása. A Szovjetunióban 200 ezer ilyen klub (illetve „nemzetközi sarok”) működik. Feladatuk? A moszkvai úttörőházban a klubvezető így fogalmazott: — Az információcsere. A népek barátságának alfája, kölcsönösen és alaposan megismerni egymást. Földrajzi ismeretekkel, kulturális, politikai ismeretekkel, fényképekkel, nyelvtanulással. A moszkvai úttörőházban 15 nyelvet tanulnak a gyerekek. Itt nincs magyar oktatás de Tbilisziben a grúz pionírok palotájában az „én, te, ő, mi, ti, ők”-kel is megismerkedhetnek az úttörők. A Mesélnek a lányok Az ember ősidőktől hajlamos volt az idegent, a más nyelvet beszélőt, a tőle eltérő hajszínűt, bőrszínűt alacsonyabb rendűnek, kevésbé embernek tekinteni. Az össztársadalmi viszonyok, a társadalmat uraló eszmék, az eszmék hatására alakuló és változó szokások, a nevelés a kulcsa mindennek. Akit kisgyermek korától a másik nemzet, nemzetiség tiszteletére nevelnek, aki a hazájában szokja meg a más népekkel való normális, egyenjogú együttélést, annak számára a határokon túl sincsenek problémák. Aki a dolgozó embert, a munkást látja, nem a „mást” az azerbajdzsániban vagy a kirgizben, az KUN BÉLA: EGYÜTTÉLNI A SZOCIALIZMUS IDEJÉN Visszaemlékszem egy tüntetésre, amelyet a burzsoá uralom idején rendeztek az ifjú proletárok vörös lobogók alatt, amelyekre ez volt írva: „Mi már nem leszünk kizsákmányolt proletárok!” Visszaemlékszem, és azt mondom önöknek, hogy céljuk, minden munkájuk célja az legyen, hogy ne legyenek soha kizsákmányolt proletárok. A proletariátus diktatúrája, a proletárok uralma, a proletárok forradalma azt jelenti, hogy az idősebb proletárok is, akik hosszúhosszú időn át húzták a tőkés termelési rend kizsákmányoló igáját, hosszú időn keresztül nyögtek a kapitalizmus igája alatt, le akarják rázni magukról ezt az igát. A proletárforradalom megszüntette azt a rendszert, amelynek idején kevesek jóléte érdekében sokak áldozták föl önmagukat kényszerűségből. Mi itt leromboltuk a régi kapitalista rendszert, a kizsákmányolást, és megteremtjük a szocializmus előfeltételeit, a szocializmust, mint a kommunizmus első fokát. Haladunk előre azon az úton, amely oda vezet, ahol nem lesznek elnyomók és elnyomottak, kizsákmányolók és kizsákmányoltak többé, amely valóra fogja váltani az ifjúmunkások jelszavát... ... A biblia sok-sok mesét tartalmaz. Alaposan elgondolkoztatja az embert az a nagyon szép, gyönyörűséges mese az ótestamentumban, amely szerint egész nemzedéknek kellett elpusztulnia, hogy utódjaik eljuthassanak az ígéret földjére, így vagyunk mi is a szocializmus ■ sál. Ti, ifjú proletárok, vagytok azok, akiknek a lelke úgy át fog alakulni, olyan erős lesz benne a szolidaritás érzése, hogy megérdemlitek, hogy a szocializmus idején éljetek. Ez olyan cél, amelyért érdemes küzdeni, áldozni, érdemes mindent feláldozni. Ezért küzdjetek, tanuljatok, ezért igyekezzetek elsajátítani az új erkölcsi felfogást, amely képessé tesz arra, hogy a szocializmus idején úgy tagjatok együttélni, mint azt a szocializmus megköveteli azoktól, akik a gyümölcseit élvezni akarják. Küzdjetek, hogy soha többé ne legyetek kizsákmányolt ifcitsz.cd 1919. június 20-án az ifjúmunkások kongresszusán ) ■5 moszkvai úttörőház hetente 300—400 levelet kap. S tizenöt nyelven megy rájuk a válasz. A klubhelyiség közepén nagy üvegfalú láda, Chilébe küldendő levelekkel van teli, Luis Corvalán életéért, megmentéséért emelnek szót íróik. Angéla Davisnek szinte első dolga volt Moszkvában az úttörőpalotába menni. Megköszönte azt a százezer levelet, amely segített szabadulásában. Például a Zsiguli — A nemzetközi barátság klubjait alapvető láncszemnek tekintjük — mondták a Komszomol központi bizottságán beszélgetésünk során. — Az ismerkedés minden együttműködés alapja. Amikor az egyes országok internacionalistáit példaként állítjuk a gyerekek elé, tulajdonképpen a közöst hangsúlyozzuk. Azt mutatjuk meg, hogy minden nép legjobb fiai hasonló célokért küzdöttek, hasonló életpályát jártak végig. A nahibinói iskolában az internacionalizmus kérdéseiről szólva ezt magyarázta A. J. Szirotyin igazgató is (aki egyébként részt vett a Budapest felszabadításáért folytatott harcokban). — A Nagy Októberi Szocialista Forradalomban százezer magyar internacionalista vett részt. Gondoljátok el gyerekek. Egy ilyen kis országból százezer. Magyar emlékekkel, akármerre jár az ember a Szovjetunióban, mindig találkozhat. A tatár Bogulinában, ahol az elárusítólány szeme felcsillan és a Balatonról kezd beszélni. Vagy a moszkvai metrón, ahol hirtelen Somogyi Tóth Sándor egyik regényét pillantod meg (természetesen orosz nyelven) a szomszédod kezében, vagy a kámai teherautógyár egyik munkásszállásán (a 216-osban), ahol a 10-es számú szoba lakói Petőfi Sándor arcképét és verseit őrizgetik. És hirtelen magyar internacionalisták emlékeire bukkansz (akiknek nyomát, amíg nem késő, egyszer végig kellene járni). Ezek a találkozások azért érdekesek, mert igazi élményeket, igazi érdeklődést tükröznek. A világ más részein hányszor bánt-boszszant a Budapestet Bukaresttel tévesztő földrajzi tájékozatlanság (pedig tudjuk, egy-egy távoli ország esetében mi is könnyen hasonló hibába eshetünk). Hányszor sért az aranycsapat egykori csatársorát emlegető, hazánkról csak ennyit tudó tudatlanság. A Szovjetunióban biztos lehetsz, aki Magyarországról szól, az mondani is akar valamit. És most itt vigyázni kell, nehogy ezt nemzetünknek szóló valamiféle külön figyelemnek tekintsük. Csehszlovákiáról vagy Lengyelországról ugyanígy szólalnának meg. Az internacionalista nevelés társkeresés." A jövőnek szól. S éppen ezért nem épülhet csupán a múltra. Nem épülhet csak Petőfi Sándorra, Landler Jenőre, Sziklai Sándorra, s nem épülhet csak Tolbuhin marsallra vagy a felszabadító hadsereg katonáira, nem épülhet a nahibinói iskolaigazgató Szirotyinra. Ő mondta egyébként: „Új és új hasábokat kell hordanunk a barátság tüzére.” Ez lehet, hogy kicsit túlzottan is költőien hangzik. De kifejez valamit a lényegből. A jelen: az építés. A kámai autógyárban magyar, német, bolgár, lengyel beszédet egyaránt hallani a születő csarnokok pillérei alatt. Tervezik a KGST közös nagyberuházásait. Az integráció egyre magasabb fokot ér el, s ez — a KGST fejlődése, a komplex program megvalósítása — észrevétlenül hat a gazdaságon kívüli területekre is. A közös vállalatok, a közös beruházások, a munkamegosztásnak újabb és újabb formái szükségszerűen az üzemek szorosabb együttműködését követelik. Egy ilyen program már kiteljesedett: a Zsiguli-program. A Bakony Művek egyik munkásnője mondta a nyáron: „Itt járnak körbe a szalagon ezek a szerelványfalak, érdekes volna egyszer megtudni, hogyan rakják be őket az autóba. Az ember egész élete ezek között a műszerfalak között telik, jó volna látni, mit is csinálunk.” A Zsiguli-dombok (mennyire autómárka lett már ez a domb, szinte úgy tűnik, hogy a gépkocsiról kapta a nevét!) alján fekvő Togliattiból ez évben már néhány munkás Magyarországra látogatott, ugyanezen okból kíváncsiak voltak a műszerfalak szerelőire. 1975-ben — a tervek legalábbis így szólnak — megrendezik a Zsiguliprogram részvevőinek találkozóját. Minden országból összejönnek majd azok, akik részt vesznek az autógyártásban. Többek közt Katowice, Belgrád, Mlada Boleslav, Veszprém üzemének dolgozói. Ismerkedni. Vagy ha úgy tetszik (azok számára, akik a költői képeket jobban szeretik) újabb hasábokat hordani arra a bizonyos tűzre. KERESZTY ANDRÁS