Népszabadság, 1974. június (32. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-11 / 134. szám

1074. június 11., kedd Elhunyt Keszthelyi Zoltán Keszthelyi Zoltán József Attila-díjas költő életének 65. évében hétfőn elhunyt. Temetéséről később intézkednek. MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG MŰVÉSZETI ALAPJÁNAK IRODALMI SZAKOSZTÁLYA Ez év decemberében lett volna 65 esztendős Keszthelyi Zoltán, költészetünk sajátos hangú, halk szavú lírikusa. Igaz , írt elbe­széléseket, regényeket is, szívesen kirándult az epik­a tájaira, mégis elsődlegesen költő volt, közéleti költő, akinél a magánlíra az egyetemes felé törekedett; személyes élményeit a szocialista tudatosság motiválta. Munkáscsaládból származott, serdülőkorától részt vett a mun­kásmozgalomban. 1933-tól a Nép­szava munkatársa, s nemsokára jelentkezik verseivel a Nyugat, a Szép Szó, a Válasz hasábjain, a felszabadulás után a Kassák szer­kesztette Kortárs egyik szerkesz­tője. Kevés költő őrizte meg törté­nelmi sorsfordulókon, embert ér­lelő és elveszejtő évtizedeken át saját és sajátos költői világát oly folyamatosan, mint Keszthelyi Zoltán. Pályakezdetén Radnóti Miklós méltatta meditálásra haj­ló, csöndes költészetét, mely érze­lemmé, lelkiállapottá sűrített láto­mást és valóságot, történést és történelmet. Nem a meglepetések költője volt, inkább egy világkép korán kialakított harmóniájának megtartója Ahogyan maga val­lotta: dalokat írt — hol ódás szár­­nyalású, hol elégikusan tűnődő dalokat, art­ csaknem mindig pon­tos formákban kifejezve a kort, a „gyönyörű és vészterhes” időket. Figyelemre méltó szépprózája is: ezeket a műveit többnyire ön­életrajzi motívumok jellemzik. A tartalék című elbeszélésének egyik hőse mondja: „Gyűlölöm az elnyomást, gyűlölöm azokat, akik elnyomással akarnak boldogítani egy olyan népet, amelynek már évszázadokon át elege volt az el­nyomásból.” Ez az alapállás jelle­mezte felszabadulás előtti verseit­­prózáit, s ez adja meg a nyitját a későbbi emberi-költői magatartá­sának is, amelyben mindig domi­náns tényező volt a mély huma­nizmus, az igazságtalanság elleni lázadás, a tisztelgés a nemes er­kölcsi értékek előtt. „Miért foglalkozom magam­mal?” — teszi fel a kérdést egyik nemrégi versében, s íme a tuda­tos felelet: „Ha magammal fog­lalkozom, a világgal birkózom,/ a meg nem értőkkel, a hitetlen­­kedőkkel, / és magammal is, mert gyakran én vagyok valamennyi, / a kétkedő is, a reménykedő, a küzdő...” Ettől már csak egy lé­pés az ars poetica tömörségű prog­ram: „Úgy kell élnem, mintha épségben érném meg / a jövő századot.” A költészet szeretetét műfordí­tóként is magában hordozta. Ki­tűnően tolmácsolta magyar nyel­ven Walt W­hitm­an, Carl Sandburg verseit, Shakes­peare szonettjeit. Az utóbbi években — betegséggel küszköd­ve is — ifjonti hévvel és terme­lékenységgel dolgozott, egymás után jelentette meg versesköte­teit, prózai visszaemlékezéseit, novelláit. Háromszor tüntették ki József Attila-díjjal. „Ismersz?” — így köszöntött mindenkit útjában. Akik valóban ismerték, azoknak hiányozni fog költészete és embersége. Puskin-kiállítás a Szabó Ervin Könyvtárban Puskin születésének 175. évfor­dulója alkalmából a budapesti Szovjet Kultúra és Tudomány Házának könyvtára és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiállítás­t rendez. A Szabó Ervin Könyvtár elő­csarnokában vitrinekben mutat­ják be Puskin műveit, a nagy orosz költőről írt tanulmányokat, költészetének egykori sajtóvissz­hangját. A falitáblákon illusztrá­ciók, a költő munkásságát bemu­tató fényképek sorakoznak. A tár­laton mintegy 200 könyv és fo­lyóirat ismerteti a nagy költő munkásságát. trágyahiány következtében a ke­reslet itt sem csökkent. Statesman, április 12.: Indira Gandhi Paraditban, ahol egy 2500 millió rúpia értékű műtrágyagyá­rat avatott fel, kijelentette, hogy éppen azok, akik erőszakmentes­séget prédikálnak, tömeges erő­szakkal fenyegetik a kormányt. A miniszterelnök csodálkozását fe­jezte ki amiatt, hogy még felelős­ségteljes emberek is erőszakra bujtogatnak az áremelkedések és a növekvő munkanélküliség elle­ni harc ürügyén. Times of India, április 18.: V. V. Giri köztársasági elnök felhívás­sal fordult „munkás elvtársai­hoz”, hogy kövessenek el mindent azért, hogy ne kerüljön sor a vas­utassztrájkra, amely ebben a helyzetben tragikus következmé­nyekkel járhat. Giri elnök kije­lentette, úgy érzi, hogy mint a vasutasszakszervezet alapító tag­jának joga van elvtársaihoz for­dulni ezzel a kéréssel... Lehet, hogy ezúttal valóban válság van? A gyűléseken mindenesetre ezt dörgik, a sajtó ennek ver reklá­mot. Beleszuggerálja az embe­rekbe: Válság! Válság! Dzsepra­­kash Narain, akit Gandhi egykor azzal gyanúsított meg, hogy kom­munista, ma meg azzal gyanúsít­ják, hogy gandhista, de ahogy az egyik, úgy a másik sem igaz, egy­szerre megfiatalodott. Hetven-va­­lahány éves korában felcsapott diákvezérnek. — Eljött a forra­dalom ideje — hirdette a gudzse­­ráti diákoknak. — Hagyjátok ott a tantermeket, vegyétek kezetek­be a hatalmat! — És az ahme­­dabadi diákok készségesen borí­tották fel a helyi autóbuszokat és a helyi kormányt, szétkergették a helyi parlamentet, s nehogy visz­­sza kelljen menni a tantermekbe, azokat is felgyújtották. „Ami Gudzseratban és Biharban törté­nik, függetlenségi mozgalmunk legszebb napjaira emlékeztet!” — olvasom a szélsőjobboldali vezér, a bukott professzor M. L. Szondh­­­ lelkendezését az Amrita Bazar Patrikában. Dzseprakash meghir­dette a polgári engedetlenségi mozgalmat, mint egykor Gandhi. Azzal a különbséggel, hogy nem az angol imperializmus, hanem Gandhi és Nehru pártja, a törvé­nyes indiai kormány ellen... Egy éve jártam utoljára Indiá­ban. Akkor még mindenki biza­kodott. Az új ötéves tervet vitat­ták. Az eszközt, amellyel „garibi hathap” , „legyőzzük a sze­génységet”. Ki beszél ma a terv­ről? Csakravarti professzor, az állami tervbizottság minisztertag­ja, a ma élő legjelentősebb köz­gazdászok egyike még néhány hónapja Budapesten India új öt­éves tervéről adott nyilatkozatot. Azóta a tervet elfogadták és­­ feltették a polcra. Végrehajtani? Ahhoz politikai elhatározás, tu­datos szándék, erőskezű vezetés kellene. Csakravarti azzal a gon­dolattal foglalkozik, hogy lemond, visszamegy tudósnak. Előtte nyit­va áll a világ valamennyi egyete­mének katedrája. Hiszen úgysem tud segíteni... — Ha ezt a lé­pést megteszi, az indiai tervgaz­dálkodás ellenfelei örömünnepet ülnek — jegyzem meg. Rám néz, fáradt, szomorú. — Gondolja? Biztos vagyok benne. Mi történik Indiában? Igazán ennyire súlyos a helyzet? INTERJÚ Jadav a kertben vár — persze nemcsak engem. Az indiai politi­kusokat — Indira Gandhitól a különböző kisebb-nagyobb sze­mélyiségekig — minden délután meg lehet találni teaidőben a kertjükben. Amikor már egy csep­pet lehűl a hőség, s az ebéd utáni szundításból felébredtek, kijön­nek a házuk elé, a pázsitra, s amit Európában dolgozószobák dohányzóasztalai mellett, komoly konferenciákon ülve tárgyalnak, ők könnyű fehér ingben fel és alá sétálva vagy egy csésze teával áll­dogálva beszélik meg. Miniszteri tárcák, kormányok sorsa dől el olyan helyzetekben, amelyekben mi aligha tudnánk másról, mint az időjárás-kilátásokról és a lá­nyokról csevegni. Csandradzsit Jadav, a kongresszus párt főtit­kára a Radzsendra Praszád út 14- ben lakik, azoknak a még angol időkben épült, nagy kertben ter­peszkedő bungalóknak egyikében, amelyeket a legmagasabb rangú politikusok rendelkezésére bocsá­tottak. Okkal, hiszen ahol élnek, ott dolgoznak. Dange elvtársnak, az Indiai Kommunista Párt elnö­kének és a baloldali szakszerve­zet vezetőjének ugyanilyen bun­galója van valamivel arrébb, s ab­ban a lakásban működik a szak­­szervezeti főtanács. Csandradzsit Jadav magas, őszü­lő hajú, imponáló jelenség, ott­hagyja beszélgető partnerét egy fa alatt, amikor belépni lát a kertkapun, s üdvözöl. Még soha­sem találkoztunk, előző este ti­zenegy felé telefonált neki doktor Ahmed, öreg barátom, a kommu­nista parasztszervezet főtitkára, hogy éppen ott vacsorázik nála a magyar pártlap munkatársa, nem volna-e kedve másnap fogadni. Jadav a délutáni fél hatot jelölte meg, s most kérdezés nélkül pon­tosan tudta, ki vagyok. Magas, jóképű fiatalembernek mutat be, az unokaöccse, bekísér­tet vele a házba. Kellemesen hű­tött, kerek kis szobácskába tessé­kel, leültet, egy turbános házi­szolgával teát hozat, cukorlében úszó édességeket s egy egész tál frissen pörkölt, nagy szemű kasu­diót. Nézegetem a falon levő fény­képeket — Jadav Nehruval és másokkal — és csendesen teázga­­tok. Jó félórába beletelik, míg a házigazda — formális bocsánat­kéréssel — belép s leül mellém. (Folytatjuk.) NÉPSZABADSÁG A szakmunkásképző intézetek első országos kórusfesztiválja Karcagon szombaton és vasár­nap bonyolították le a szakmun­kásképző intézetek kórusainak első országos fesztiválját. Három hangversenyen huszonkét kórus szerepelt, mintegy ezerháromszáz ifjúmunkás dalos ajkáról csen­dültek fel a munkásénekek, for­radalmi indulók, a hazai és a külföldi kórusirodalom legszebb­jei. A nagyszabású fesztivál va­sárnap ünnepélyes gálaesttel és eredményhirdetéssel zárult. A minősítésre jelentkezett tíz kó­rus közül az aranykoszorús dip­lomát a kaposvári 503-as intézet kórusa nyerte el. Ezüstdiplomá­val a jászberényi, a karcagi és a kisújszállási intézetek dalosait tüntették ki, míg a bronz foko­zatot a miskolci 101-es intézet kórusa kapta. A fesztivál fővédnöke, Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter különdíjával a karcagi 629-es számú intézet kórusát ju­talmazta a zsűri. A Vígszínház sikere Bécsben Két nagy sikerű előadással be­fejezte bécsi vendégjátékát a Vígszínház társulata, amely az ünnepi hetek műsorában Déry Tibor: Képzelt riport egy ame­rikai popfesztiválról című regé­nyének zenés színpadi változatát mutatta be. A bécsi sajtó elismeréssel írt a Vígszínház bécsi szerepléséről. A Vígszínház társulata tiszte­letére hétfőn a bécsi magyar nagykövetségen dr. Nagy Lajos nagykövet fogadás­t adott. A bécsi tartózkodás idején a Vígszínház és a Volkstheater kö­zötti további együttműködésre vonatkozó tárgyalásokra is sor került. Megállapodtak abban, hogy 1975-ben a Vígszínház is­mét Bécsibe látogat, majd ezt a vendégjátékot a Volkstheater vi­szonozza Budapesten. Lódzi kiállítás Szegeden A Csong­rád megyében rende­zett lódzi hét keretében vasár­nap délben lódzi képző-, ipar- és népművészeti kiállítás­t nyitottak meg a szegedi Móra Ferenc Mú­zeum Horváth Mihály utcai kép­tárában. Az eseményen részt ve­vő lengyel vendégeket dr. Bicsó György, a szegedi tanács elnöke köszöntötte, majd Jan Debowski, a LEMP Lódz vajdasági bizott­ságának titkára mondott megnyi­tó beszédet. Ezután a földszinti teremben Marija Soltyszewska, a Sztuka Lowicka népművészeti szövetkezet elnöke tartott tárlat­­vezetést, bemutatva a csíkos szőtteseket, cérnával és gyöngy­­gyel hímzett díszes ruhákat és a lódzi terület fazekas mestereinek remekeit. Az első emeleti terem­ben harminchét lódzi vajdasági képzőművész száz alkotását, többségében festményeket és grafikákat. Wieslaw Garbolinski, a Lengyel Képzőművészeti Szö­vetség lódzi csoportjának elnöke méltatta és ismertette a lódzi képzőművészeti élet sajátossá­gait. Megkezdődtek a sárközi napok Decsen, Tolna megye világhírű tájegységének központjában Do­­náth Gyula népi grafikusmű­vész alkotásainak kiállításával vasárnap megkezdődtek a hagyo­mányos sárközi napok eseményei. A sárközi „Csillagrózsa” éneklő­csoport dalos bevezetője után, Bo­gár István, a Tolna megyei tanács néprajzi felügyelője nyitotta meg a színvonalas tárlatot, amelyen a Budapesten élő képzőművésznek a sárközi népművészet gazdagsá­gába sokszínűségével beleülő 22 népi témájú grafikáját mutatják be. 7 AZ ÚJ MAGYAR ZENE HÁ­ROM NEMZEDÉKE találkozott a hangversenyévad végén; külön­böző stílusok és törekvések repre­zentatív alkotásai hangzottak el a Zeneakadémián és az Erkel Szín­házban. KODÁLY ZOLTÁN SZIMFÓ­NIÁJÁT — 1961-ben bemutatott utolsó zenekari művét — Doráti Antal mesteri értelmezésében s az Állami Hangversenyzenekar kiváló tolmácsolásában fedezhet­tük fel újra. A mű első hazai elő­adásakor, 12 esztendővel ezelőtt, hadd mondom ki önkritikusan, igazságtalanul és elhamarkodottan számoltam be e helyütt a kompo­zícióról. Az időközben eltelt évek a Szimfóniát igazolták, nem a ze­nei krónikást. Kodály utolsó alko­tása méltó kicsengése annak a hatalmas vonulatnak, amelynek a korai kamarazene, a Psalmus Hungaricus, a Háry János-szvit s a két szimfonikus táncsorozat a kiemelkedő állomása. Újra meg­hallgatva a művet, emlékezetem­be idézem Kodály apostoli hívei­nek, nagy idők tanúinak, Szabol­csi Bencének és Tóth Aladárnak lelkesedését: a magyar szonáta, a magyar rondó után végre meg­született Kodály műhelyében a magyar szimfónia is. Életrajzi elemekben gazdag, summázó al­kotás ez: visszhangzik benne a Nyári este finom természeti pasz­tellképeinek hangulata, a Psal­mus történelmi pátosza s teljesen áttetsző és áttételes formában a népzene hangja és anyaga. Igazi, élő zenei organizmus, költői prog­ram hordozója s egy egész élet­mű beteljesít­ője. MIHÁLY ANDRÁS GORDON­KAVERSENYE 1953-ban keletke­zett. Hangvétele, zenei anyaga, formálása a korszakra kétségte­lenül jellemző. Egyik-másik rész­letének harsány megoldása min­den bizonnyal a múlté; rézfúvó­kat ilyen nyomatékos, felkiáltó­jeles fanfárhatással ma már sem Mihály, sem más nem alkalmaz. A felújítás azonban mindenek­előtt arról győzött meg, hogy ez a mű korántsem avult el meg­írása óta. A közönség hosszan tartó, őszinte és meleg tapssal köszöntötte a zeneszerzőt, Heré­nyi Miklóst, nemzetközi élvonal­ba tartozó gordonkaművészünket, Németh Gyula karmestert, s az Állami Hangversenyzenekart. A versenymű sikeres fogadta­tásának egyik tényezője bizony­nyal a jeles tolmácsolás. A szó­lista maximális technikai igény­nyel, igazi költőiséggel, magával ragadó frisseséggel és tempera­mentummal szólaltatta meg a kompozíciót, ám a poézis, a kife­jezés őszinte vágya, a hangvétel mindmáig meg nem fakult, fris­­sesége a mű megannyi jellemvo­nása. A Gordonkaverseny egyéni hangú folytatása a verbunkosnak, Bartók rapszódiájának, Kodály beszédes gordonkakezelésének. Mindaz, ami Mihály zenéjében művészi érték volt húsz eszten­deje, az maradt napjainkban is. (Ezt azért sem fölösleges meg­említeni, mert némelyek körében van olyan felfogás az új magyar zenéről, amely szerint „valódi ér­tékek csupán a legutóbbi 10—15 évben születnek”, s elnéző mo­sollyal utalja zsákutcába mind­azt, ami ezt a kort — a mi szű­kebben vett korunkat — közvet­lenül megelőzi.) DURKÓ ZSOLT KAMARAZE­NE című, 1973-ban befejezett kompozícióját Lehel György ve­zényelte a Rádiózenekar élén, Tusa Erzsébet és Lantos István közreműködésével. A szólózongo­rára írt Mikrostruktúrák után ebben az évadban ez már a má­sodik olyan műve Durkónak, amely nyomatékosan jelzi, hogy a zeneszerző elhagyott egy to­­vábbfejleszthetetlen és elhasznált alkotói módszert, s valami újat keres, lázas nyugtalansággal. Nem a technika kérdése ez, ha­nem a kifejezés gazdagodásáé. Hiszen Durkó, bár igen sokat al­kot, meggondolatlan, henye, kel­lően ki nem érlelt kéziratot soha ki nem adott a kezéből. A míves zeneszerzői technika most ismét tartalmat, emóciókat közvetít. A kamarazene indulatos, zenei gesz­tusokban bővelkedő, karakterek éles körvonalazását vállaló, s ka­raktereket merészen szembesítő alkotás. Rövidebb részletei há­rom nagy tömbbe rendeződnek el, lassú-gyors-lassú tempójú formá­vá épülnek. Az újfajta drámaiság talán a szükségesnél többször he­víti csúcspontra a zenei anyagot, de megéri, ha ez az ára a kifeje­zés gazdagodásának. A minden ízében szép és mu­zikális, ám roppant nehéz alko­tást kiváló előadásban ismerte meg a közönség. Lehel remek produkcióra inspirálta zenekarát; műgonddal és szeretettel tanítot­ta be a művet. # MAROS RUDOLF ÚJABB MŰ­VEIVEL — Ricercare, öt etűd, Hárfástrió, Kamarazene — kevés­bé szerencsés formában találkoz­hatott a legszélesebb nyilvános­ság. A tévé Kondor-emlékfilmje kísérőzeneként montírozta a ké­pek alá e négy jelentékeny zene­mű töredékeit, anélkül, hogy tu­datta volna a nézőkkel a zene­szerző nevét s a felhasznált mű­vek címét. Ez jogi kérdés, de nemcsak, sőt legfőképp nem is az. Hisz talán jobb is, hogy a for­májukban, dramaturgiájukban megcsonkított zenék alkotóját ez­úttal nem említették meg, mert kísérőzene voltukban csonka e darabok hatása. Ha elfogadjuk azt az esztétikai alaptételt, amely szerint a műalkotásnak sajátságos formába zárt szuverén jelentése van, a zenének efféle „iparmű­vészeti” felhasználása, a mű cson­kítása több mint vitatható eljá­rás. S erről, a muzsika védelmé­ben azért kell szólni, mert nem elszigetelt jelenség, hanem saj­nálatosan elterjedt, még a leg­nagyobb mestereket sem kímélő, általános televíziós gyakorlat. Breuer János Szenei krónika :|| ■*

Next