Népszabadság, 1974. július (32. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-28 / 175. szám

AZ EGYIK VILT TIBOR ÉLETMŰ-VÁLOGATÁS A TIHANYI MÚZEUMBAN VILT TIBOR számadásra kényszerít: a tavaly őszi nemzetközi biennáléra készített, s a mostani tihanyi kiállítá­son is záróműként bemutatott Változa­tok vaskockába zárja, egymás mellé so­rolja pályájának három szimbolikus ál­lomását — szobrot állít a szobrászaid­nak. Az első fülkébe a szenvedően szen­vedélyes Magány 1944-es kisbronzát tette, s aláírta mementóként, hogy 1943, a másodikba újabb nagy korszaka, azaz egy 1965-ös „satuszobor” került az 1933-as évszám fölé, s a harmadikba, az 1973 feliratú fülkébe (nyilván ennek ér­dekében „kerekítette” az évszámokat) legújabb leleményét, egy hosszú kes­keny fémszalagot állított. Értheti hát, akinek szeme van, miként fejlődött Vilt szobrászata az utóbbi harminc eszten­dőben. Látnivaló, hogy expresszív, „fáj­­virág”-plasztikából keményeden bizto­san épített életteli szobrászattá, s ez utóbbi egyszerűsödött még geometriku-­sabb, még elemibb formákká. Így látja az életpályáját most Vilt, és így láttatja Vilt életpályáját most a ki­állítás. Mert a hetven felé is termékeny türelmetlenséggel kísérletező mester korai, háború előtti periódusaiból csu­pán egyetlen remek, az 1926-os fa ön­arckép került jelzésként a teremsor be­járata elé, s az időben harminc eszten­dőre korlátozódó tárlat is a mai perió­dus szolgálatába rendeződött. Nem úgy, hogy a szép kiállítást komponáló Néray Katalin mellőzte volna Vilt expresz­­szív meg szürreális korszakának, negy­venes és ötvenes évtizedének fájdalmas és ironikus, kétellyel, magánnyal, csak azért is kihívással és megrendítő fintor­ral teli kisbronzait. Hanem úgy, hogy ezek a kisbronzok keverednek — az el­ső terem impozáns kisplasztikaerdejé­ben kicsit el is vesznek — a hatvanas évek fegyelmezettebb, közvetlenül máig vezető darabjai között. TÖRTÉNHETIK EZ annál inkább, mert Wilt — ismét kiderül — sosem volt valamiféle egy szóval meghatározható „ista” — nem volt a háború alatt-után sem tételesen expresszionista. Az előre érzett, majd az átélt történelmi tragédia ugyan gyötört-sovánnyá formálta, ide­ges felületűvé mintázta, vonagló moz­dulatokkal szorította (s tartalmukban bizonyos meghurcolt beletörődéssel, né­ma váddal telítette) ekkori kisplaszti­káit, de éppen itt derül ki, mennyi szerkesztő szándék, konstruáló lehető­ség, geometriai fegyelem rejlett ezek­ben a művekben. Valóban rejlett, mert tartalmat változtató erővé nem sűrűsö­dött, mert titkolt biztonsága akkor még nem keményedett érzelmi-gondolati bi­zonyossággá, emberi-világnézeti határo­zottsággá. De most, a tihanyi első terem „konstruktívabb” összképében nem ne­héz felfedezni, mennyi óvatos szerke­zeti rendet old fájdalmas lemondássá a Búcsú, más néven Figura székkel, mi­lyen kubista építettséget, arcgeomet­riát fintorít fájdalmassá egy év múlva a Férfifej (1948), rá egy esztendővel pedig az Ecsettel mintázott fel. Egyszóval, Viltnek valóban nem kel­lett különösebb fordulatot tennie a hat­vanas évek legelején, amikor szobrá­szatéban a konstruktivitás szellemileg is uralkodóvá, keménnyé és fenségessé válik — magában őrizve a fájdalom­szobrászat emlékeit. Magában őrzi az ötvenes évek ironikus, olykor kegyetlen humorral, olykor sírnivaló öniróniával teli indulatait is. (Az 1949 után kelet­kezett bohócszobrok, fájdalmas­ keserű nőfigurák és­­kentaurok mind ismerik s változatlanul rejtik a konstruktív fe­gyelmet.) Ez az a pillanat, amikor a szerkezetnek nemcsak lehetősége, ha­nem végre uralkodó ereje van már. S van min uralkodnia; a Campagna ma­gányán, amit erőssé és fenségessé fo­koz, a Merengő statikusságán, amelyet a réteges építettség, a nagyon is ipari összeszerelés a mélaság iróniájával, s a szép emberség gyöngédségével ruház fel, uralkodik a „satu-szobrok” egyér­telműségén, amelyek így játékos pá­tosszal cáfolják és erősítik a gondola­tot az elgépiesedésről gépember és em­bergép nyugtalanítóan megnyugtató kettősségével. • Ebből a korszakból, a Vilt minden szobrászi erényét és emberi bölcsessé­­gét-elkötelezettségét egyesítő nagy kor­szakból láthatjuk a legtöbb monumen­tális művet is a tihanyi múzeum udva­rán. Nemcsak­ azért, mert — mint tud­juk már — a kiállítás vezérgondolata e korszak folytatására épül, hanem azért is, mert Vilt addig kisplasztikába zárt szobrászata ekkor kap végre monumen­tális erőn túl monumentális formákat is. Monumentális antropomorf formát, ember- vagy emberhez hasonlító alak­zatot. A Dorottya egyetlen alumínium­tömbből kivágott sziluettje cím nélkül is emberi iróniák fenséges és tekinté­lyes háromméteres emlékműve, a Ga­lambdúc címe ellenére egy ülő, ková­csolással hajlított térdű figurát mu­tat, nem beszélve a Kategóriák zordo­­nán nagyképű, s a Bírák dörömbölő öklű egyértelmű kollégiumi testületé­ről. Az átélt korszakok élményanyaga ekkor teszi sokrétűvé és a sokrétűség­ben egyértelműen diadalmas­ emberivé, küzdelmes-győztessé, vagy küzdelmesen magasztos bukásúvá a kisszobrászatot is: egy-egy arasznyi plasztikába, egy­­egy, embert látszólag nem ábrázoló Állvány és szoborba, vagy Satu és szo­borba a munka fenségének, a hétköz­napok józanságának, az alkotás gyö­nyörűségének és kudarcának — egyszó­val, a küzdelmes életnek — teljes gaz­dagsága belefér. MÉG MINDIG az első teremben va­gyunk a tihanyi kiállításon — az udvari nagyplasztikákon kívül minden kisbronz itt található. S minthogy min­den remekbe készült kisbronz a szó fémműves értelmében reszelésnek és szerelésnek, szegecselésnek és csavaro­zásnak — egyszóval konstruálásnak — köszönheti létét, valóban logikusnak látszik a következő termek tiszta konst­ruktivizmusa felé tett lépés. Az okfej­tés így is hangzik: ha Vild a hatvanas évek remekeiben is konstruált, ha szel­lemileg is, technikailag is építette a fi­guráit, nyilvánvaló, hogy logikus útja csak a még tisztább konstruálás, a még zavartalanabb konstruktivizmus felé vezethet. Miután megtanulta felépíteni ember-konstrukcióit, satu-konstrukcióit, a Kategóriák- és Bírák-konstrukciókat, a következő csak a minden jelző és téma nélküli szerkezet, a steril elemekből épült konstruktivizmus lehet. Annál in­kább — körülbelül így hangzik­ az ér­velés —, mert hasonló időrendi „fejlő­dést” járt végig a modern európai plasztika egykor, Cézanne rendteremté­sétől a kubistákon át a konstruktivisták „tiszta” művészetéig. Csakhogy — spekulálva közelítve meg­ a kérdést — ami időrendben ké­sőbb jön, az nem mindig és nem szük­ségszerűen „fejlődés” is. Csakhogy — konkrétan Viltnél és a kiállításnál ma­radva — az elemekből konstruált me­­rengők és idomokból összerakott satuk jóval mélyebbek és többet adnak, mint az utánuk következő konstrukciók ér­telmi egyáramúsága. Mert való igaz, hogy a közelmúltban Budapesten Hasí­tott hasáb címen megismert, s most Oszlopként bemutatott téri erőszakté­telt érzékeltető formáival kifejezője va­lami elemi emberi beavatkozásnak, szellemi-technológiai agressziónak (s emellett még vázlat formában is, még ideiglenes anyagban is szép) — ám az a szellemi erőfeszítés, amely hasábformá­ba kényszerített emberformákat, s em­berformába épített mértani elemeket, korábban többet mondott művészi-szel­lemi erőfeszítésekről is. Főképp pedig ki tudta mindezt tágítani mindenfajta emberi erőfeszítés megfogalmazásáig. S igaz az is, hogy a Létra és szék, Létrák és székek kompozíciók pőre szögvas­rendszerükkel, hideg üvegrétegeikkel feltétlenül jó lehetőséget kínálnak a művésznek arra, hogy teret és térvi­szonylatokat, fényt és anyagot vizsgál­jon — de igaz az is, hogy például a Ketrec 1949-es kevésbé „tiszta’’ szerke­zete úgy tudott tér, viszonylatok és plasztika kísérletévé válni, hogy köz­ben igen mélyet és megrázót közölt életről, emberről, társadalmi viszony­latokról. AZ KÖVETKEZIK-E mindebből, hogy a kísérleteket folytató Vilt, az izgal­mas szakmai mikromunkát végző kom­pozíciók készítője hűtlen lett korábbi eredményeihez, vagy azt-e, hogy végre eljutott, hogy most jutott el pályája csúcsára, mert etikai érdeklődés helyett tisztán szakmai érdeklődését elégíti ki? Olvasni, hallani mindkét véleményt le­het. De Vilt pályája ismeretében, a mostani kiállítás ismeretében egyikre is, másikra is nehéz volna igent mon­dani. Vilt nyugtalan, s idestova öt év­tizedes szakmai kutatásai közben elju­tott, sőt túljutott az érzelem nélküli ráció határáig, belső pályáját, fejlődé­sét tekintve logikusan. Külső eredmé­nyeit tekintve azonban ezek a művek nem többek kísérleteknél — némelyik, mint a kőbe kívánkozó, nyílt levegőre vágyó tervek, nem többek kitűnő deko­ratív szobrászatnál. Tehát — ismerve térplasztikánk színvonalát — térplasz­tikaként fel kellene az utóbbiakat állí­tani. De aligha „csúcsai” az életműnek, aligha „betetőzései” a pályának. Az újabb tetőzés nyilván utánuk követke­zik. Vilt most új területeket hódít, köz­kedvelt szóval analizál, de ebből az ugyancsak közkedvelt szintézis fogal­máig fog eljutni. Az eddigi csaknem ötven év leg­alábbis ezt bizonyítja. Nincs okunk te­hát pánikba esni ezeknek a műveknek a lábán: a kísérletek feltételei az újabb csúcsteljesítményeknek. De nincs jo­gunk révületbe esni sem: a DNS-lánc szoborterv érdekes, de nem több, mint­ha a Pitagorasz-tételt szerkesztették volna vasszoborba. MÁS DOLOG — és nyilvánvaló —, hogy Vilt most élete értelmének tekinti ezeket a kísérleteket. Egyébként nem csinálná őket. Érthető az is, hogy most, e gondolatokkal dolgozva, egész élet­művét e kísérletek előzményének látja és láttatja csupán. A művész — külö­nösen a Vilt-formátumú nagy művész — joga ez. A kritikának viszont épp­úgy kötelessége az objektivitás, ahogy a művésznek életeleme a szenvedélyes­ség. A kritikának tehát észre kell ven­nie — különösen akkor, ha a valódi csúcsokat is láthatja egyazon kiállítá­son —, hogy a legeslegújabb művek nem csúcsok. Legfeljebb leendő épít­mények kitűnő alapjai. S látnia­­kell — különösen ha tudja, hogy a kortárs bí­rálat eddig már legalább hat-nyolc­ féle Vilt Tibort vélt fölfedezni az évtizedek során —­, hogy a kiállítás adta kép nem az egész életmű. Csak az egyik Vilt Ti­bor. RÓZSA GYULA Takács Imre: Leendő borospincém csalizára Egy vas­legényt kalapáltatok kováccsal. Tölgyfa-ajtót ácsoltatok az áccsal. Lakatot csináltatok lakatossal. Veretek bádog­szegélyt bádogossal. Kőfalat rakatok a kőművessel. Kilincset csináltatok rézművessel. Befestetem a fáját, vasalását. De külön állíttatom mindahányát. Nem tudja majd a kovács, mit tesz az ács. Az ács meg azt nem tudja, mit a kovács. Egyik se tudja, mit tesz a lakatos. Hárman se, mit művel majd a bádogos. Négyen se tudják, amit a kőműves. Öten se, mit csalinkáz a rézműves. Mit takar el a festés, a vasalás. Mit nem állít mégsem az állíttatás. Lábáról nem veszi le a vas­legényt ő sem, aki ütötte annyit szegényt. Az ajtót nem nyitja ki az ácsa sem. Külön a lakat nem ér pogácsát sem. Maga a cinzett bádog, a rézkilincs nem ereszti beljebb a mestereit. Csak együtt működik az, a csalizár — mint ahogy a lopóval bent a pohár. Kísérő dal­ai lábáról le tudja venni a vas­legényt — mert evett már olyannyi sóskát, annyi lepényt —, ihat a Takács-féle Pákozdi Savanyúból, hiszen nem a zár lesz a lényeg, hanem a bor. DOHNÁL TIBOR RAJZA A BALLADÁK KÖNYVE SIKERE Kevés olyan könyv van, amely a megjelenésétől az általános népszerűsé­gig ilyen rövid utat tett meg, mint Kal­lós Zoltán gyűjtése, a Balladák köny­ve. Rövid idő alatt három alkalommal találkozott vele a közönség, legutóbb az ünnepi könyvhétre jelent meg a Ma­gyar Helikon kiadásában, harmincezer példányban, egy része hanglemezmel­lékletekkel — és a könyv sok helyütt máris ritkaságnak számít, annyian vá­sárolják, annyira keresik. Szavalóestek, műsordarabjaivá váltak a balladái, el­hangzanak a rádióban, a televízióban. Most, egy könyvhét utáni rögtönzött közvéleménykutatáson, az első helyre került a listán, a­ legtöbb olvasó rásza­vazott, mint az egyik legfontosabb, leg­szebb kiadványra. A siker, a népszerűség indokolt. A Kallós Zoltán gyűjtötte élő erdélyi és moldvai magyar népballadáknak ez a hatalmas anyaga valóban kincs a szá­munkra. A népköltészet ismeretlen mélységéig hatolt szívós munkával és nagy hozzáértéssel. Legnagyobb érté­kei közé tartozik, hogy eddig főként ismeretlen balladákat hozott felszín­re. A legrégibb típusú népballadák­tól kezdve a legújabb, szinte nap­jainkban keletkezett balladás éneke­kig mindent felölel a gyűjteménye, amelyet meg nem szűnő érdeklődéssel forgat újra­ meg újra az olvasó. Olyan területeket fedezett fel, amelyek koráb­ban puszták voltak a gyűjtés számára, ahol előtte senki sem járt, vagy ahol csak kevesen, s gyéren gyűjtöttek: a Mezőségen, a moldvai és a gyimesi csángók hazájában. S amint írja — s nyilatkozta legutóbb —, a kincs koránt sincs felhozva még a mélyből. Minél lejjebb hatol, annál újabb —s régibb — — értékek kerülnek elő, meglepvén nemegyszer — s megörvendeztetve ter­mészetesen — a kutatót is. Azt mondta Kallós Zoltán, hogy egyetlen falu sincs még teljesen kimerítve, annyi ballada, népköltészeti érték van még a mélyben, amelyet dallam, ritkábban írás vagy az emlékezet őriz. Ismerünk — kiváltképpen a legutóbbi húsz-harminc esztendőből — nagy nem­zetközi — német, angol, francia — bal­ladagyűjteményeket, s megállapíthat­juk, hogy Kallósé megállja a helyét mellettük. Emeli az értékét, ha tud­juk, hogy a hatalmas anyag csak válo­gatás, válogatás egy jóval nagyobb, két évtized gyűjtésének teljes anyagát tar­talmazó, magnetofonon levő anyagból. Ennek a nagy anyagnak ismeretében és teljes közreadásának reményében mu­tatott rá Kallós Zoltán azokra a még szinte végtelen lehetőségekre, amelyek a gyűjtőterületek rendszeres átvizsgálá­sa során kínálkoznak. (S amire nem a szerző hívta fel a figyelmet, hanem művének méltatói. A Balladák könyvé­nek összeállítója ugyanis nemes hagyo­mányt folytat: elődei és társai között olyan nevek vannak, mint Vikár Béla, Faragó József, Ortutay Gyula, Szabó T. Attila.) Kallós különféle változatokban közli a balladákat, régi és mai formájukban, emlékezetben élő töredékeiben, zenei kiegészítésekkel, magyarázatokkal, szö­vegmutációkkal. Összehasonlításuk s az összehasonlítás eredményeinek az ér­tékelése a folklórtudomány feladata. Az olvasó feladata — ha ugyan feladatnak mondható ez­­ a gyönyörködés. Hogy ez a nagy munka mennyire a népek ba­rátságának a jegyében készült, meny­nyire megerősít abban a tudatban, hogy a magyar és a román nép kulturális örökségének valós értékeit az egyszerű nép hordozza és fejezi ki. A munka nincs befejezve; Kallós Zol­tán egy beszélgetésben legutóbb elmon­dotta, hogy legközelebb lírai dalokat, kesergőket szándékszik kiadni. Fogaras megyét is bejárja, majd új gyűjtőútra indul. Ezek bizonyára újabb értékekkel gazdagítják mindkét nép kultúráját s újabb örömet adnak az olvasóknak. Nagy siker a Balladák könyvének új kiadása: a költészet forrásának tiszta levegője árad belőle. S. N. NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next