Népszabadság, 1974. július (32. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-28 / 175. szám
AZ EGYIK VILT TIBOR ÉLETMŰ-VÁLOGATÁS A TIHANYI MÚZEUMBAN VILT TIBOR számadásra kényszerít: a tavaly őszi nemzetközi biennáléra készített, s a mostani tihanyi kiállításon is záróműként bemutatott Változatok vaskockába zárja, egymás mellé sorolja pályájának három szimbolikus állomását — szobrot állít a szobrászaidnak. Az első fülkébe a szenvedően szenvedélyes Magány 1944-es kisbronzát tette, s aláírta mementóként, hogy 1943, a másodikba újabb nagy korszaka, azaz egy 1965-ös „satuszobor” került az 1933-as évszám fölé, s a harmadikba, az 1973 feliratú fülkébe (nyilván ennek érdekében „kerekítette” az évszámokat) legújabb leleményét, egy hosszú keskeny fémszalagot állított. Értheti hát, akinek szeme van, miként fejlődött Vilt szobrászata az utóbbi harminc esztendőben. Látnivaló, hogy expresszív, „fájvirág”-plasztikából keményeden biztosan épített életteli szobrászattá, s ez utóbbi egyszerűsödött még geometriku-sabb, még elemibb formákká. Így látja az életpályáját most Vilt, és így láttatja Vilt életpályáját most a kiállítás. Mert a hetven felé is termékeny türelmetlenséggel kísérletező mester korai, háború előtti periódusaiból csupán egyetlen remek, az 1926-os fa önarckép került jelzésként a teremsor bejárata elé, s az időben harminc esztendőre korlátozódó tárlat is a mai periódus szolgálatába rendeződött. Nem úgy, hogy a szép kiállítást komponáló Néray Katalin mellőzte volna Vilt expreszszív meg szürreális korszakának, negyvenes és ötvenes évtizedének fájdalmas és ironikus, kétellyel, magánnyal, csak azért is kihívással és megrendítő fintorral teli kisbronzait. Hanem úgy, hogy ezek a kisbronzok keverednek — az első terem impozáns kisplasztikaerdejében kicsit el is vesznek — a hatvanas évek fegyelmezettebb, közvetlenül máig vezető darabjai között. TÖRTÉNHETIK EZ annál inkább, mert Wilt — ismét kiderül — sosem volt valamiféle egy szóval meghatározható „ista” — nem volt a háború alatt-után sem tételesen expresszionista. Az előre érzett, majd az átélt történelmi tragédia ugyan gyötört-sovánnyá formálta, ideges felületűvé mintázta, vonagló mozdulatokkal szorította (s tartalmukban bizonyos meghurcolt beletörődéssel, néma váddal telítette) ekkori kisplasztikáit, de éppen itt derül ki, mennyi szerkesztő szándék, konstruáló lehetőség, geometriai fegyelem rejlett ezekben a művekben. Valóban rejlett, mert tartalmat változtató erővé nem sűrűsödött, mert titkolt biztonsága akkor még nem keményedett érzelmi-gondolati bizonyossággá, emberi-világnézeti határozottsággá. De most, a tihanyi első terem „konstruktívabb” összképében nem nehéz felfedezni, mennyi óvatos szerkezeti rendet old fájdalmas lemondássá a Búcsú, más néven Figura székkel, milyen kubista építettséget, arcgeometriát fintorít fájdalmassá egy év múlva a Férfifej (1948), rá egy esztendővel pedig az Ecsettel mintázott fel. Egyszóval, Viltnek valóban nem kellett különösebb fordulatot tennie a hatvanas évek legelején, amikor szobrászatéban a konstruktivitás szellemileg is uralkodóvá, keménnyé és fenségessé válik — magában őrizve a fájdalomszobrászat emlékeit. Magában őrzi az ötvenes évek ironikus, olykor kegyetlen humorral, olykor sírnivaló öniróniával teli indulatait is. (Az 1949 után keletkezett bohócszobrok, fájdalmas keserű nőfigurák éskentaurok mind ismerik s változatlanul rejtik a konstruktív fegyelmet.) Ez az a pillanat, amikor a szerkezetnek nemcsak lehetősége, hanem végre uralkodó ereje van már. S van min uralkodnia; a Campagna magányán, amit erőssé és fenségessé fokoz, a Merengő statikusságán, amelyet a réteges építettség, a nagyon is ipari összeszerelés a mélaság iróniájával, s a szép emberség gyöngédségével ruház fel, uralkodik a „satu-szobrok” egyértelműségén, amelyek így játékos pátosszal cáfolják és erősítik a gondolatot az elgépiesedésről gépember és embergép nyugtalanítóan megnyugtató kettősségével. • Ebből a korszakból, a Vilt minden szobrászi erényét és emberi bölcsességét-elkötelezettségét egyesítő nagy korszakból láthatjuk a legtöbb monumentális művet is a tihanyi múzeum udvarán. Nemcsak azért, mert — mint tudjuk már — a kiállítás vezérgondolata e korszak folytatására épül, hanem azért is, mert Vilt addig kisplasztikába zárt szobrászata ekkor kap végre monumentális erőn túl monumentális formákat is. Monumentális antropomorf formát, ember- vagy emberhez hasonlító alakzatot. A Dorottya egyetlen alumíniumtömbből kivágott sziluettje cím nélkül is emberi iróniák fenséges és tekintélyes háromméteres emlékműve, a Galambdúc címe ellenére egy ülő, kovácsolással hajlított térdű figurát mutat, nem beszélve a Kategóriák zordonán nagyképű, s a Bírák dörömbölő öklű egyértelmű kollégiumi testületéről. Az átélt korszakok élményanyaga ekkor teszi sokrétűvé és a sokrétűségben egyértelműen diadalmas emberivé, küzdelmes-győztessé, vagy küzdelmesen magasztos bukásúvá a kisszobrászatot is: egy-egy arasznyi plasztikába, egyegy, embert látszólag nem ábrázoló Állvány és szoborba, vagy Satu és szoborba a munka fenségének, a hétköznapok józanságának, az alkotás gyönyörűségének és kudarcának — egyszóval, a küzdelmes életnek — teljes gazdagsága belefér. MÉG MINDIG az első teremben vagyunk a tihanyi kiállításon — az udvari nagyplasztikákon kívül minden kisbronz itt található. S minthogy minden remekbe készült kisbronz a szó fémműves értelmében reszelésnek és szerelésnek, szegecselésnek és csavarozásnak — egyszóval konstruálásnak — köszönheti létét, valóban logikusnak látszik a következő termek tiszta konstruktivizmusa felé tett lépés. Az okfejtés így is hangzik: ha Vild a hatvanas évek remekeiben is konstruált, ha szellemileg is, technikailag is építette a figuráit, nyilvánvaló, hogy logikus útja csak a még tisztább konstruálás, a még zavartalanabb konstruktivizmus felé vezethet. Miután megtanulta felépíteni ember-konstrukcióit, satu-konstrukcióit, a Kategóriák- és Bírák-konstrukciókat, a következő csak a minden jelző és téma nélküli szerkezet, a steril elemekből épült konstruktivizmus lehet. Annál inkább — körülbelül így hangzik az érvelés —, mert hasonló időrendi „fejlődést” járt végig a modern európai plasztika egykor, Cézanne rendteremtésétől a kubistákon át a konstruktivisták „tiszta” művészetéig. Csakhogy — spekulálva közelítve meg a kérdést — ami időrendben később jön, az nem mindig és nem szükségszerűen „fejlődés” is. Csakhogy — konkrétan Viltnél és a kiállításnál maradva — az elemekből konstruált merengők és idomokból összerakott satuk jóval mélyebbek és többet adnak, mint az utánuk következő konstrukciók értelmi egyáramúsága. Mert való igaz, hogy a közelmúltban Budapesten Hasított hasáb címen megismert, s most Oszlopként bemutatott téri erőszaktételt érzékeltető formáival kifejezője valami elemi emberi beavatkozásnak, szellemi-technológiai agressziónak (s emellett még vázlat formában is, még ideiglenes anyagban is szép) — ám az a szellemi erőfeszítés, amely hasábformába kényszerített emberformákat, s emberformába épített mértani elemeket, korábban többet mondott művészi-szellemi erőfeszítésekről is. Főképp pedig ki tudta mindezt tágítani mindenfajta emberi erőfeszítés megfogalmazásáig. S igaz az is, hogy a Létra és szék, Létrák és székek kompozíciók pőre szögvasrendszerükkel, hideg üvegrétegeikkel feltétlenül jó lehetőséget kínálnak a művésznek arra, hogy teret és térviszonylatokat, fényt és anyagot vizsgáljon — de igaz az is, hogy például a Ketrec 1949-es kevésbé „tiszta’’ szerkezete úgy tudott tér, viszonylatok és plasztika kísérletévé válni, hogy közben igen mélyet és megrázót közölt életről, emberről, társadalmi viszonylatokról. AZ KÖVETKEZIK-E mindebből, hogy a kísérleteket folytató Vilt, az izgalmas szakmai mikromunkát végző kompozíciók készítője hűtlen lett korábbi eredményeihez, vagy azt-e, hogy végre eljutott, hogy most jutott el pályája csúcsára, mert etikai érdeklődés helyett tisztán szakmai érdeklődését elégíti ki? Olvasni, hallani mindkét véleményt lehet. De Vilt pályája ismeretében, a mostani kiállítás ismeretében egyikre is, másikra is nehéz volna igent mondani. Vilt nyugtalan, s idestova öt évtizedes szakmai kutatásai közben eljutott, sőt túljutott az érzelem nélküli ráció határáig, belső pályáját, fejlődését tekintve logikusan. Külső eredményeit tekintve azonban ezek a művek nem többek kísérleteknél — némelyik, mint a kőbe kívánkozó, nyílt levegőre vágyó tervek, nem többek kitűnő dekoratív szobrászatnál. Tehát — ismerve térplasztikánk színvonalát — térplasztikaként fel kellene az utóbbiakat állítani. De aligha „csúcsai” az életműnek, aligha „betetőzései” a pályának. Az újabb tetőzés nyilván utánuk következik. Vilt most új területeket hódít, közkedvelt szóval analizál, de ebből az ugyancsak közkedvelt szintézis fogalmáig fog eljutni. Az eddigi csaknem ötven év legalábbis ezt bizonyítja. Nincs okunk tehát pánikba esni ezeknek a műveknek a lábán: a kísérletek feltételei az újabb csúcsteljesítményeknek. De nincs jogunk révületbe esni sem: a DNS-lánc szoborterv érdekes, de nem több, mintha a Pitagorasz-tételt szerkesztették volna vasszoborba. MÁS DOLOG — és nyilvánvaló —, hogy Vilt most élete értelmének tekinti ezeket a kísérleteket. Egyébként nem csinálná őket. Érthető az is, hogy most, e gondolatokkal dolgozva, egész életművét e kísérletek előzményének látja és láttatja csupán. A művész — különösen a Vilt-formátumú nagy művész — joga ez. A kritikának viszont éppúgy kötelessége az objektivitás, ahogy a művésznek életeleme a szenvedélyesség. A kritikának tehát észre kell vennie — különösen akkor, ha a valódi csúcsokat is láthatja egyazon kiállításon —, hogy a legeslegújabb művek nem csúcsok. Legfeljebb leendő építmények kitűnő alapjai. S látniakell — különösen ha tudja, hogy a kortárs bírálat eddig már legalább hat-nyolc féle Vilt Tibort vélt fölfedezni az évtizedek során —, hogy a kiállítás adta kép nem az egész életmű. Csak az egyik Vilt Tibor. RÓZSA GYULA Takács Imre: Leendő borospincém csalizára Egy vaslegényt kalapáltatok kováccsal. Tölgyfa-ajtót ácsoltatok az áccsal. Lakatot csináltatok lakatossal. Veretek bádogszegélyt bádogossal. Kőfalat rakatok a kőművessel. Kilincset csináltatok rézművessel. Befestetem a fáját, vasalását. De külön állíttatom mindahányát. Nem tudja majd a kovács, mit tesz az ács. Az ács meg azt nem tudja, mit a kovács. Egyik se tudja, mit tesz a lakatos. Hárman se, mit művel majd a bádogos. Négyen se tudják, amit a kőműves. Öten se, mit csalinkáz a rézműves. Mit takar el a festés, a vasalás. Mit nem állít mégsem az állíttatás. Lábáról nem veszi le a vaslegényt ő sem, aki ütötte annyit szegényt. Az ajtót nem nyitja ki az ácsa sem. Külön a lakat nem ér pogácsát sem. Maga a cinzett bádog, a rézkilincs nem ereszti beljebb a mestereit. Csak együtt működik az, a csalizár — mint ahogy a lopóval bent a pohár. Kísérő dalai lábáról le tudja venni a vaslegényt — mert evett már olyannyi sóskát, annyi lepényt —, ihat a Takács-féle Pákozdi Savanyúból, hiszen nem a zár lesz a lényeg, hanem a bor. DOHNÁL TIBOR RAJZA A BALLADÁK KÖNYVE SIKERE Kevés olyan könyv van, amely a megjelenésétől az általános népszerűségig ilyen rövid utat tett meg, mint Kallós Zoltán gyűjtése, a Balladák könyve. Rövid idő alatt három alkalommal találkozott vele a közönség, legutóbb az ünnepi könyvhétre jelent meg a Magyar Helikon kiadásában, harmincezer példányban, egy része hanglemezmellékletekkel — és a könyv sok helyütt máris ritkaságnak számít, annyian vásárolják, annyira keresik. Szavalóestek, műsordarabjaivá váltak a balladái, elhangzanak a rádióban, a televízióban. Most, egy könyvhét utáni rögtönzött közvéleménykutatáson, az első helyre került a listán, a legtöbb olvasó rászavazott, mint az egyik legfontosabb, legszebb kiadványra. A siker, a népszerűség indokolt. A Kallós Zoltán gyűjtötte élő erdélyi és moldvai magyar népballadáknak ez a hatalmas anyaga valóban kincs a számunkra. A népköltészet ismeretlen mélységéig hatolt szívós munkával és nagy hozzáértéssel. Legnagyobb értékei közé tartozik, hogy eddig főként ismeretlen balladákat hozott felszínre. A legrégibb típusú népballadáktól kezdve a legújabb, szinte napjainkban keletkezett balladás énekekig mindent felölel a gyűjteménye, amelyet meg nem szűnő érdeklődéssel forgat újra meg újra az olvasó. Olyan területeket fedezett fel, amelyek korábban puszták voltak a gyűjtés számára, ahol előtte senki sem járt, vagy ahol csak kevesen, s gyéren gyűjtöttek: a Mezőségen, a moldvai és a gyimesi csángók hazájában. S amint írja — s nyilatkozta legutóbb —, a kincs koránt sincs felhozva még a mélyből. Minél lejjebb hatol, annál újabb —s régibb — — értékek kerülnek elő, meglepvén nemegyszer — s megörvendeztetve természetesen — a kutatót is. Azt mondta Kallós Zoltán, hogy egyetlen falu sincs még teljesen kimerítve, annyi ballada, népköltészeti érték van még a mélyben, amelyet dallam, ritkábban írás vagy az emlékezet őriz. Ismerünk — kiváltképpen a legutóbbi húsz-harminc esztendőből — nagy nemzetközi — német, angol, francia — balladagyűjteményeket, s megállapíthatjuk, hogy Kallósé megállja a helyét mellettük. Emeli az értékét, ha tudjuk, hogy a hatalmas anyag csak válogatás, válogatás egy jóval nagyobb, két évtized gyűjtésének teljes anyagát tartalmazó, magnetofonon levő anyagból. Ennek a nagy anyagnak ismeretében és teljes közreadásának reményében mutatott rá Kallós Zoltán azokra a még szinte végtelen lehetőségekre, amelyek a gyűjtőterületek rendszeres átvizsgálása során kínálkoznak. (S amire nem a szerző hívta fel a figyelmet, hanem művének méltatói. A Balladák könyvének összeállítója ugyanis nemes hagyományt folytat: elődei és társai között olyan nevek vannak, mint Vikár Béla, Faragó József, Ortutay Gyula, Szabó T. Attila.) Kallós különféle változatokban közli a balladákat, régi és mai formájukban, emlékezetben élő töredékeiben, zenei kiegészítésekkel, magyarázatokkal, szövegmutációkkal. Összehasonlításuk s az összehasonlítás eredményeinek az értékelése a folklórtudomány feladata. Az olvasó feladata — ha ugyan feladatnak mondható ez a gyönyörködés. Hogy ez a nagy munka mennyire a népek barátságának a jegyében készült, menynyire megerősít abban a tudatban, hogy a magyar és a román nép kulturális örökségének valós értékeit az egyszerű nép hordozza és fejezi ki. A munka nincs befejezve; Kallós Zoltán egy beszélgetésben legutóbb elmondotta, hogy legközelebb lírai dalokat, kesergőket szándékszik kiadni. Fogaras megyét is bejárja, majd új gyűjtőútra indul. Ezek bizonyára újabb értékekkel gazdagítják mindkét nép kultúráját s újabb örömet adnak az olvasóknak. Nagy siker a Balladák könyvének új kiadása: a költészet forrásának tiszta levegője árad belőle. S. N. NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET