Népszabadság, 1974. szeptember (32. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-22 / 222. szám

NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Lelátó E­GY ■ H­ÉT A szóban forgó lelátóra falépcsőn le­het fölmenni. Tizenkilenc lépcsőfok ve­zet föl és pontosan annyi le, minthogy a megvalósított szellemes elgondolás sze­rint a följárat egyben lejárat is. Lift nincs, bizonyára elvi okokból, nehogy bárki is a legcsekélyebb erőfeszítés nél­kül jusson a magasba. Ennek ellenére meglehetősen sokan igyekeznek fölfelé, mert nyilván kíváncsiak rá, hogy mi­lyen érzés is onnan letekinteni. Hasonló megfontolásból másztam föl jómagam is a fából összeácsolt, Deák téri magaslatra, hogy föntről tekintsem meg az alant folyó munkálatokat, a leg­újabb aluljárórendszer építkezését. Mint értesülhettek róla, ezt a bizonyos lelá­tót annak idején kifejezetten olyan cél­zattal létesítette az építésvezetőség, hogy azok is kényelmesen bámészkod­hassanak, akik történetesen nem az aluljáró építkezésén dolgoznak. Eddig ugyanis az volt a helyzet, hogy ha a fő­város bármely pontján elkezdődött va­lamilyen nagyszabású munka, akkor annak területét mindenekelőtt gondo­san körülkerítették falakkal, az arra já­rókat meg ette a kíváncsiság, hogy ..ott belül mi folyhat, vagy mi nem folyhat. Ezzel a káros gyakorlattal szakított az építésvezetőség, amelynek tagjai felte­hetőleg felvilágosult és politikailag kép­zett emberek, nekik nincs semmi titkol­­nivalójuk előlünk. Rokonszenves álláspont, annyi szent, dünnyögtem magamban elégedetten, miközben könyököltem a lelátó korlát­ján, több más érdeklődő szomszédságá­ban. Borús idő volt, a levegőben lógott az eső, lent a munkahelyen pedig há­rom fiatalember, aki nem túl nagy ér­deklődéssel szemlélte villanyhegesztés­sel foglalkozó negyedik társát. Időnként azért mindegyik mozdult egyet, meg­fontoltan szájához emelte a cigarettá­ját, majd nézgelődött tovább. A látni­való csakugyan érdekes volt, szeszélyes szikrák röpdöstek szanaszét, magam is kedvtelve nézegettem. Egészen addig, amíg észrevettem, hogy máshol is dol­gozik valaki. Méghozzá közvetlenül mellettem egy aktatáskás férfiú, aki felváltva az óráját és a nem messze dolgozó segédmunkást figyelte, majd időnként húzott egy strigulát az előtte levő papírra, fejcsóválgatások közepette. A vizsgálódásának tárgyát képező személy egy árkot mélyített, kétségtele­nül megfontolt tempóban, mert két la­pátnyi föld kidobálása között olykor tíz másodperc is eltelt. Vártam, ki unja meg előbb, az időmérő, vagy akit annak tudta nélkül mért. Az utóbbi lett a győztes, rádobta lapátját a kihányt földkupacra, és elballagott. A munka nélkül maradt aktatáskás csalódottan hagyta abba a strigulázást, és most, hogy jutott ideje másra, elmagyarázta a lelátó közönségének, hogy ő valami­kor normál volt, de akkor ilyesmi nem létezett. Előfordult ugyan, hogy ha va­lakinek odaállt a háta mögé, az szándé­kosan lassított a munkája ritmusán, itt azonban az illetőnek sejtelme sem lehe­tett a magánszorgalomból folytatott munkafényképezésről, a megszokott tempóját produkálta. Körülnézett, mint aki helyeslést vár, de mindenki hallgatott. Végül mégis megszólalt valaki és azt mondta, hogy az ember nem gép. Ehhez a vélemény­hez mások is csatlakoztak, kiegészítve azzal, hogy nem lóverseny­ez és az ak­tatáskás kapott egy ajánlatot, miszerint egyszer ő is megpróbálhatná a lapáto­lást a strigulázás helyett. És különben is, amit innen lát, az csak a felszíni munka, az igazi lent folyik az elkészült betonfödémek alatt. Ami az utóbbit illeti, a beavatottak szerint éppen azért készült el gyorsan az aluljárórendszer mennyezetének be­tonozása, mert a közszemlének kitette­ket idegesítette a szüntelen bámészko­­dás. Nem tudom, hogy ez csakugyan így van-e, de ha igen, akkor érdemes volna máshova is hasonló lelátókat építeni. Mindenhova, ahol különféle munkák folynak, de falak mögött és emiatt a kí­vülállónak esetleg még utólag sincs be­tekintése, hogy ki miért tett rá megint egy újabb lapáttal. És mivel nem mindenütt aluljáró ké­szül, a lelátók mellett talán nem ártana néhol fellátókat is létesíteni. ÁRKUS JÓZSEF Olasz testvérla­punk, a L’Unitá alapításának ötve­nedik évfordulóját ünnepli. Az ünnep­ségsorozatot, a fesztivált két héten át Bolognában, a vörös városban tartották. A siker — noha olasz elvtársaink szá­­­mítottak rá — felülmúlt minden vára­kozást. Arra a kérdésre, hogy mennyien vet­tek részt a L’Unitá jubileumi bolognai fesztiválján, csak megközelítőleg lehet fe­lelni. Egyesek szerint két és fél millióan, mások szerint több mint hárommillióan. Annyi bizonyos: csupán az utolsó napon, az elmúlt vasárnap 1 millió 100 ezer olasz kommunista vett részt a hat órán át tartó felvonuláson és a záró nagygyű­lésen. „Íme pártunk mérhetetlen ereje!" — kiáltott föl Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt főtitkára, ami­kor a szónoki emelvényről végignézett a szó szerint „végignézhetetlen” sűrű, tö­mött és lelkes milliós tömegen. Ha semmi mást nem bizonyított volna ez a fesztivál, csupán azt, hogy mennyire erősek, szervezettek és öntudatosak az olasz kommunisták, már akkor is érde­mes lett volna megtartani ezt a 15 na­pon át tartó politikai, kulturális és sport-rendezvénysorozatot. Ám bizonyí­tott ez a fesztivál sok minden mást is. Például azt, hogy az olasz kommu­nisták mai élete csupa harc, nehéz po­litikai küzdelem. Hogy olasz kommu­nistának lenni felelősséget és áldozat­­vállalást jelent. Talán a fesztivál jel­mondata fejezte ezt ki a legjobban, amely az ötven esztendős L’Unitát így köszöntötte: „A történelem szülte és a ma harcaiban él.” A vörös város A kommunista Bologna tizenöt napra vörös zászlókba öltöztette utcáit és há­zait. Tizenöt napra az OKP tagjainak, harcosainak és szimpatizánsainak en­gedte át legnagyobb parkját, történelmi városközpontjának főterét (a műemlé­keiről világhíres Piazza Maggiorét), fel­bolygatta, átrendezte tömegközlekedését, hogy a száz- és százezrek mindennap, a nap bármely órájában gyorsan, aka­dálytalanul jussanak , el a fesztivál kü­lönböző eseményeire. Bologna méltónak bizonyult, hogy megrendezze az Olasz Kommunista Párt e rendkívüli mértékű, impozáns harci seregszemléjét. Ez a közép-olaszországi félmilliós lakosú város évtizedek óta az olasz párt egyik legerősebb bázisa. A város, a járás, a megye helyi közigaz­gatási szerveit kommunisták vezetik, szövetségben más baloldali pártokkal és szervezetekkel. A központi kormány — olykor fogcsikorgatva — kénytelen-kel­letlen megengedi, hogy a kommunista városvezetés olyan szociális, társadalmi reformokat, intézkedéseket vezessen be, amelyek Bolognát sok szempontból va­lamennyi olasz város fölé emelik. Bologna az egyetlen, olasz város, amelynek iskoláiban sikerült felszámol­ni a két műszakos oktatást. Az egyet­len, ahol a városrendezés, a lakásépítés legfőbb szempontjaként a munkások a dolgozók érdekeit ismerik el, noha ezen érdekek elismertetése érthetően nem könnyű egy kapitalista ország kellős középen. Talán valamennyi tervcélkitű­zés közül az a legmegragadóbb, amely Bologna valamennyi munkások és pa­rasztok által lakott külső kerületének 1975 végéig új városközpontot kíván építeni. E városközpontok, vagy aho­gyan az olaszok nevezik: fórumok, ad­nak majd helyet az iskoláknak, a kór­házaknak, a rendelőintézeteknek, szín­házaknak, népházaknak, a párt és más haladó szervezetek központjainak. És mondjunk még valamit erről a kommunista városról. A városatyák ta­valy áprilisban elhatározták, hogy foko­zatosan díjmentessé teszik a tömegköz­lekedést. Már most ingyen utaznak a buszokon és a trolikon a diákok, a nyugdíjasok, a dolgozók esti iskoláiba járó felnőttek és mindazok a fizikai dol­gozók, akiknek a havi jövedelme nem éri el a létminimumot. Rajtuk kívül in­gyen utazhat mindenki lakásáról a munkahelyére és vissza. Aki még nem látta, nem tudja még csak megközelítően sem maga elé képzelni, milyen is egy ilyen L’Unitá­­fesztivál. A park, amelyben zajlott, va­lamivel nagyobb, mint a pesti Város­liget, de nem olyan szép. Ara néhány hét alatt tíz- és százezrek önkéntesen, ingyen, szabadságuk feláldozásával vagy rendes munkájuk végeztével éj­szakánként felépítettek ebben a park­ban sok-sok tucat pavilont, politikai kiállítási termet, filmvetítő helyisége­ket, vitaklubokat, szabadtéri színháza­kat, éttermeket, büféket, hogy a fesz­tivál látogatói kedvük és igényük sze­rint válogathassanak a politikai és a kulturális rendezvények között. Mindent pártmunkában Ezt a fesztivált nem „hivatásosak” csinálták, hanem kommunista munká­sok, parasztok, kórházi, vendéglátóipari, idegenforgalmi dolgozók, kétkezi embe­rek, mérnökök, orvosok, vezető párt­funkcionáriusok. Ácsolt a főorvos, vil­lanyt szerelt a városi tanács főosztály­­vezetője, emelődarut kezelt a buszsofőr, pincér volt egy étteremben a megyei ta­nács alelnökének a­ felesége — sok-sok ezer kommunista építette a fesztivált, és mindezt napi 15—18 órán át, fáradha­tatlanul, latinos bájjal és humorral, ter­mészetesen, áldozatkészen, pártmunká­ban, felszabadultan, átélve a közössé­gért végzett munka minden örömét, za­matét, értelmét. A fesztiválon többi testvérlapunkkal együtt a Népszabadság is részt vett, és mondjuk meg mindjárt az elején, elis­merést aratva. Népszabadság — Unghe­­ria — ezt a feliratot viselte a fesztivál magyar pavilonja, amelyben 15 napon át teljesítettünk szolgálatot. Kiállítást mu­tattunk be a magyar falu megváltozott életéről, filmeket, diákot vetítettünk, szóbeli felvilágosítást adtunk a látoga­tóknak mindenről, ami iránt érdeklőd­tek, s csoportos esti beszélgetéseink vol­tak olasz munkásokkal, értelmiségiekkel. Utólag megmosolyogja magát az em­ber néhány korábbi elképzelése miatt. Arra készültünk, hogy majd megszámol­juk a pavilon vendégeit. Azt is elter­veztük, hogy melyikünk mit csinál, ki­nek mi lesz a feladatköre. Már az első napon kiderült, hogy sem ez, sem az nem valósítható meg. Pavilonunkon mindennap az emberek ezreinek akkora áramlása vonult át, amekkorára egyi­künk sem számított. S azt sem vártuk, hogy pavilonunk és a mellette levő ma­gyar vendéglő minden este és éjjel ér­dekes és szenvedélyes eszmecserék szín­helye lesz. A magyar pavilonba ellátogatott En­rico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt főtitkára, Pietro Ingrao, Giancarlo­­ Paretta, testvérpártunk két másik veze­tője. Gyakori vendégünk volt Gino Galli, az OKP agitációs és propagandaosztá­lyának vezetője. Rendszeresen nálunk adtak találkozót egymásnak Bologna vá­ros, a megye, a fesztivál vezetői és so­kan az újságírók közül is. Nem sokkal éjfél előtt érkeztek — addig megállás­­nyi idejük is alig volt —, s ott töltöttek egy-két órát. A velük folytatott beszél­getéseink alkalmat adtak rá, hogy rész­letesen tájékoztassuk őket hazánk tár­sadalmi és gazdasági helyzetéről, ered­ményeinkről, terveinkről. Nekünk vi­szont lehetővé tették, hogy még világo­sabban lássuk, milyen okai, közeli és távolabbi céljai vannak az ő harcuknak a fasiszta törekvések ellen, a súlyos gazdasági válság megszüntetéséért, a közélet tisztaságáért, a demokratizmus fejlesztéséért, a közigazgatási és szociá­lis reformokért. Fesztivál Bolognában I­S A firenzeiek felvonulnak a zárónagygyűlésre. A Népszabadság pavilonja a fesztiválon. (Till Imre felvétele.) Bandiera rossa Akik napközben és a csoportos esti beszélgetések alkalmával jöttek el hoz­zánk, azoknak a kérdései is az Olasz­országot égető problémák talajából fa­kadtak. Ezért érdeklődtek behatóan ar­ról, hogy vannak-e nálunk foglalkozta­tási gondok, milyen a megélhetés, ho­gyan dolgoznak a szakszervezetek. So­kan kérdeztek bennünket a mezőgazda­ság fejlesztésének módszerei felől s ar­ról, hogy milyen szerepük van nálunk a különféle szövetkezeteknek. Sok kérdés feszegette, mennyire és hogyan szólhat­nak bele a munkások, a szövetkezeti ta­gok az üzem, az ő szűkebb közösségük munkájába, életébe, s milyen jogaik, lehetőségeik vannak az ellenőrzésre. Sokszor kellett válaszolnunk arra a kér­désre is, hogy szocialista államunk mi­képpen támogatja a szülő nőket, a kis­gyermekes anyákat, a népes családokat. A fesztivál utolsó napján, a felvonu­lás és a nagygyűlés után, kora este vo­nul a tömeg a magyar pavilonon át, ki­válik belőle egy 35 év körüli férfi. Kar­ján kisgyerek — kétéves lehet —, fejét édesapja vállára hajtja, alszik. A férfi mellett felesége, az egyik kezében tö­mött szatyorral, a másikban brosúrák­kal, röplapokkal. Bemutatkozunk. Enrico Natali a férfi neve, párttitkár Dél-Olaszország Foggia nevű városában. Nagy nehezen kerítünk három széket és leülünk. Arra kér, hogy a fesztivál magyar, kiállítását ők is be­mutathassák náluk. De szükségük volna egyéb dokumentumokra is, főként olya­nokra, amelyekből azt lehet megtudni, hogy mostoha adottságú tájakon, ami­lyen például az övéké is, hogyan tet­tük lehetővé mi a mezőgazdaság fejlő­dését, az iparosítást, az ott élő emberek foglalkoztatását, életkörülményeinek ja­vulását. Éppen, amikor befejeztük beszélgeté­sünket, s elköszönőben vagyunk, játsza­ni kezdi a magyar népi zenekar az olasz kommunisták egyik indulóját. Felébred a párttitkár kisfia és a körülöttünk to­longó felnőttekkel együtt tapsolni kezd a zene ütemére: „Bandiéra rossa ...” — ,,Vörös zászló ...” BUZASI JÁNOS— GULYÁS PÁL

Next