Népszabadság, 1974. szeptember (32. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-22 / 222. szám
NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Lelátó EGY ■ HÉT A szóban forgó lelátóra falépcsőn lehet fölmenni. Tizenkilenc lépcsőfok vezet föl és pontosan annyi le, minthogy a megvalósított szellemes elgondolás szerint a följárat egyben lejárat is. Lift nincs, bizonyára elvi okokból, nehogy bárki is a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül jusson a magasba. Ennek ellenére meglehetősen sokan igyekeznek fölfelé, mert nyilván kíváncsiak rá, hogy milyen érzés is onnan letekinteni. Hasonló megfontolásból másztam föl jómagam is a fából összeácsolt, Deák téri magaslatra, hogy föntről tekintsem meg az alant folyó munkálatokat, a legújabb aluljárórendszer építkezését. Mint értesülhettek róla, ezt a bizonyos lelátót annak idején kifejezetten olyan célzattal létesítette az építésvezetőség, hogy azok is kényelmesen bámészkodhassanak, akik történetesen nem az aluljáró építkezésén dolgoznak. Eddig ugyanis az volt a helyzet, hogy ha a főváros bármely pontján elkezdődött valamilyen nagyszabású munka, akkor annak területét mindenekelőtt gondosan körülkerítették falakkal, az arra járókat meg ette a kíváncsiság, hogy ..ott belül mi folyhat, vagy mi nem folyhat. Ezzel a káros gyakorlattal szakított az építésvezetőség, amelynek tagjai feltehetőleg felvilágosult és politikailag képzett emberek, nekik nincs semmi titkolnivalójuk előlünk. Rokonszenves álláspont, annyi szent, dünnyögtem magamban elégedetten, miközben könyököltem a lelátó korlátján, több más érdeklődő szomszédságában. Borús idő volt, a levegőben lógott az eső, lent a munkahelyen pedig három fiatalember, aki nem túl nagy érdeklődéssel szemlélte villanyhegesztéssel foglalkozó negyedik társát. Időnként azért mindegyik mozdult egyet, megfontoltan szájához emelte a cigarettáját, majd nézgelődött tovább. A látnivaló csakugyan érdekes volt, szeszélyes szikrák röpdöstek szanaszét, magam is kedvtelve nézegettem. Egészen addig, amíg észrevettem, hogy máshol is dolgozik valaki. Méghozzá közvetlenül mellettem egy aktatáskás férfiú, aki felváltva az óráját és a nem messze dolgozó segédmunkást figyelte, majd időnként húzott egy strigulát az előtte levő papírra, fejcsóválgatások közepette. A vizsgálódásának tárgyát képező személy egy árkot mélyített, kétségtelenül megfontolt tempóban, mert két lapátnyi föld kidobálása között olykor tíz másodperc is eltelt. Vártam, ki unja meg előbb, az időmérő, vagy akit annak tudta nélkül mért. Az utóbbi lett a győztes, rádobta lapátját a kihányt földkupacra, és elballagott. A munka nélkül maradt aktatáskás csalódottan hagyta abba a strigulázást, és most, hogy jutott ideje másra, elmagyarázta a lelátó közönségének, hogy ő valamikor normál volt, de akkor ilyesmi nem létezett. Előfordult ugyan, hogy ha valakinek odaállt a háta mögé, az szándékosan lassított a munkája ritmusán, itt azonban az illetőnek sejtelme sem lehetett a magánszorgalomból folytatott munkafényképezésről, a megszokott tempóját produkálta. Körülnézett, mint aki helyeslést vár, de mindenki hallgatott. Végül mégis megszólalt valaki és azt mondta, hogy az ember nem gép. Ehhez a véleményhez mások is csatlakoztak, kiegészítve azzal, hogy nem lóversenyez és az aktatáskás kapott egy ajánlatot, miszerint egyszer ő is megpróbálhatná a lapátolást a strigulázás helyett. És különben is, amit innen lát, az csak a felszíni munka, az igazi lent folyik az elkészült betonfödémek alatt. Ami az utóbbit illeti, a beavatottak szerint éppen azért készült el gyorsan az aluljárórendszer mennyezetének betonozása, mert a közszemlének kitetteket idegesítette a szüntelen bámészkodás. Nem tudom, hogy ez csakugyan így van-e, de ha igen, akkor érdemes volna máshova is hasonló lelátókat építeni. Mindenhova, ahol különféle munkák folynak, de falak mögött és emiatt a kívülállónak esetleg még utólag sincs betekintése, hogy ki miért tett rá megint egy újabb lapáttal. És mivel nem mindenütt aluljáró készül, a lelátók mellett talán nem ártana néhol fellátókat is létesíteni. ÁRKUS JÓZSEF Olasz testvérlapunk, a L’Unitá alapításának ötvenedik évfordulóját ünnepli. Az ünnepségsorozatot, a fesztivált két héten át Bolognában, a vörös városban tartották. A siker — noha olasz elvtársaink számítottak rá — felülmúlt minden várakozást. Arra a kérdésre, hogy mennyien vettek részt a L’Unitá jubileumi bolognai fesztiválján, csak megközelítőleg lehet felelni. Egyesek szerint két és fél millióan, mások szerint több mint hárommillióan. Annyi bizonyos: csupán az utolsó napon, az elmúlt vasárnap 1 millió 100 ezer olasz kommunista vett részt a hat órán át tartó felvonuláson és a záró nagygyűlésen. „Íme pártunk mérhetetlen ereje!" — kiáltott föl Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt főtitkára, amikor a szónoki emelvényről végignézett a szó szerint „végignézhetetlen” sűrű, tömött és lelkes milliós tömegen. Ha semmi mást nem bizonyított volna ez a fesztivál, csupán azt, hogy mennyire erősek, szervezettek és öntudatosak az olasz kommunisták, már akkor is érdemes lett volna megtartani ezt a 15 napon át tartó politikai, kulturális és sport-rendezvénysorozatot. Ám bizonyított ez a fesztivál sok minden mást is. Például azt, hogy az olasz kommunisták mai élete csupa harc, nehéz politikai küzdelem. Hogy olasz kommunistának lenni felelősséget és áldozatvállalást jelent. Talán a fesztivál jelmondata fejezte ezt ki a legjobban, amely az ötven esztendős L’Unitát így köszöntötte: „A történelem szülte és a ma harcaiban él.” A vörös város A kommunista Bologna tizenöt napra vörös zászlókba öltöztette utcáit és házait. Tizenöt napra az OKP tagjainak, harcosainak és szimpatizánsainak engedte át legnagyobb parkját, történelmi városközpontjának főterét (a műemlékeiről világhíres Piazza Maggiorét), felbolygatta, átrendezte tömegközlekedését, hogy a száz- és százezrek mindennap, a nap bármely órájában gyorsan, akadálytalanul jussanak , el a fesztivál különböző eseményeire. Bologna méltónak bizonyult, hogy megrendezze az Olasz Kommunista Párt e rendkívüli mértékű, impozáns harci seregszemléjét. Ez a közép-olaszországi félmilliós lakosú város évtizedek óta az olasz párt egyik legerősebb bázisa. A város, a járás, a megye helyi közigazgatási szerveit kommunisták vezetik, szövetségben más baloldali pártokkal és szervezetekkel. A központi kormány — olykor fogcsikorgatva — kénytelen-kelletlen megengedi, hogy a kommunista városvezetés olyan szociális, társadalmi reformokat, intézkedéseket vezessen be, amelyek Bolognát sok szempontból valamennyi olasz város fölé emelik. Bologna az egyetlen, olasz város, amelynek iskoláiban sikerült felszámolni a két műszakos oktatást. Az egyetlen, ahol a városrendezés, a lakásépítés legfőbb szempontjaként a munkások a dolgozók érdekeit ismerik el, noha ezen érdekek elismertetése érthetően nem könnyű egy kapitalista ország kellős középen. Talán valamennyi tervcélkitűzés közül az a legmegragadóbb, amely Bologna valamennyi munkások és parasztok által lakott külső kerületének 1975 végéig új városközpontot kíván építeni. E városközpontok, vagy ahogyan az olaszok nevezik: fórumok, adnak majd helyet az iskoláknak, a kórházaknak, a rendelőintézeteknek, színházaknak, népházaknak, a párt és más haladó szervezetek központjainak. És mondjunk még valamit erről a kommunista városról. A városatyák tavaly áprilisban elhatározták, hogy fokozatosan díjmentessé teszik a tömegközlekedést. Már most ingyen utaznak a buszokon és a trolikon a diákok, a nyugdíjasok, a dolgozók esti iskoláiba járó felnőttek és mindazok a fizikai dolgozók, akiknek a havi jövedelme nem éri el a létminimumot. Rajtuk kívül ingyen utazhat mindenki lakásáról a munkahelyére és vissza. Aki még nem látta, nem tudja még csak megközelítően sem maga elé képzelni, milyen is egy ilyen L’Unitáfesztivál. A park, amelyben zajlott, valamivel nagyobb, mint a pesti Városliget, de nem olyan szép. Ara néhány hét alatt tíz- és százezrek önkéntesen, ingyen, szabadságuk feláldozásával vagy rendes munkájuk végeztével éjszakánként felépítettek ebben a parkban sok-sok tucat pavilont, politikai kiállítási termet, filmvetítő helyiségeket, vitaklubokat, szabadtéri színházakat, éttermeket, büféket, hogy a fesztivál látogatói kedvük és igényük szerint válogathassanak a politikai és a kulturális rendezvények között. Mindent pártmunkában Ezt a fesztivált nem „hivatásosak” csinálták, hanem kommunista munkások, parasztok, kórházi, vendéglátóipari, idegenforgalmi dolgozók, kétkezi emberek, mérnökök, orvosok, vezető pártfunkcionáriusok. Ácsolt a főorvos, villanyt szerelt a városi tanács főosztályvezetője, emelődarut kezelt a buszsofőr, pincér volt egy étteremben a megyei tanács alelnökének a felesége — sok-sok ezer kommunista építette a fesztivált, és mindezt napi 15—18 órán át, fáradhatatlanul, latinos bájjal és humorral, természetesen, áldozatkészen, pártmunkában, felszabadultan, átélve a közösségért végzett munka minden örömét, zamatét, értelmét. A fesztiválon többi testvérlapunkkal együtt a Népszabadság is részt vett, és mondjuk meg mindjárt az elején, elismerést aratva. Népszabadság — Ungheria — ezt a feliratot viselte a fesztivál magyar pavilonja, amelyben 15 napon át teljesítettünk szolgálatot. Kiállítást mutattunk be a magyar falu megváltozott életéről, filmeket, diákot vetítettünk, szóbeli felvilágosítást adtunk a látogatóknak mindenről, ami iránt érdeklődtek, s csoportos esti beszélgetéseink voltak olasz munkásokkal, értelmiségiekkel. Utólag megmosolyogja magát az ember néhány korábbi elképzelése miatt. Arra készültünk, hogy majd megszámoljuk a pavilon vendégeit. Azt is elterveztük, hogy melyikünk mit csinál, kinek mi lesz a feladatköre. Már az első napon kiderült, hogy sem ez, sem az nem valósítható meg. Pavilonunkon mindennap az emberek ezreinek akkora áramlása vonult át, amekkorára egyikünk sem számított. S azt sem vártuk, hogy pavilonunk és a mellette levő magyar vendéglő minden este és éjjel érdekes és szenvedélyes eszmecserék színhelye lesz. A magyar pavilonba ellátogatott Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt főtitkára, Pietro Ingrao, Giancarlo Paretta, testvérpártunk két másik vezetője. Gyakori vendégünk volt Gino Galli, az OKP agitációs és propagandaosztályának vezetője. Rendszeresen nálunk adtak találkozót egymásnak Bologna város, a megye, a fesztivál vezetői és sokan az újságírók közül is. Nem sokkal éjfél előtt érkeztek — addig megállásnyi idejük is alig volt —, s ott töltöttek egy-két órát. A velük folytatott beszélgetéseink alkalmat adtak rá, hogy részletesen tájékoztassuk őket hazánk társadalmi és gazdasági helyzetéről, eredményeinkről, terveinkről. Nekünk viszont lehetővé tették, hogy még világosabban lássuk, milyen okai, közeli és távolabbi céljai vannak az ő harcuknak a fasiszta törekvések ellen, a súlyos gazdasági válság megszüntetéséért, a közélet tisztaságáért, a demokratizmus fejlesztéséért, a közigazgatási és szociális reformokért. Fesztivál Bolognában IS A firenzeiek felvonulnak a zárónagygyűlésre. A Népszabadság pavilonja a fesztiválon. (Till Imre felvétele.) Bandiera rossa Akik napközben és a csoportos esti beszélgetések alkalmával jöttek el hozzánk, azoknak a kérdései is az Olaszországot égető problémák talajából fakadtak. Ezért érdeklődtek behatóan arról, hogy vannak-e nálunk foglalkoztatási gondok, milyen a megélhetés, hogyan dolgoznak a szakszervezetek. Sokan kérdeztek bennünket a mezőgazdaság fejlesztésének módszerei felől s arról, hogy milyen szerepük van nálunk a különféle szövetkezeteknek. Sok kérdés feszegette, mennyire és hogyan szólhatnak bele a munkások, a szövetkezeti tagok az üzem, az ő szűkebb közösségük munkájába, életébe, s milyen jogaik, lehetőségeik vannak az ellenőrzésre. Sokszor kellett válaszolnunk arra a kérdésre is, hogy szocialista államunk miképpen támogatja a szülő nőket, a kisgyermekes anyákat, a népes családokat. A fesztivál utolsó napján, a felvonulás és a nagygyűlés után, kora este vonul a tömeg a magyar pavilonon át, kiválik belőle egy 35 év körüli férfi. Karján kisgyerek — kétéves lehet —, fejét édesapja vállára hajtja, alszik. A férfi mellett felesége, az egyik kezében tömött szatyorral, a másikban brosúrákkal, röplapokkal. Bemutatkozunk. Enrico Natali a férfi neve, párttitkár Dél-Olaszország Foggia nevű városában. Nagy nehezen kerítünk három széket és leülünk. Arra kér, hogy a fesztivál magyar, kiállítását ők is bemutathassák náluk. De szükségük volna egyéb dokumentumokra is, főként olyanokra, amelyekből azt lehet megtudni, hogy mostoha adottságú tájakon, amilyen például az övéké is, hogyan tettük lehetővé mi a mezőgazdaság fejlődését, az iparosítást, az ott élő emberek foglalkoztatását, életkörülményeinek javulását. Éppen, amikor befejeztük beszélgetésünket, s elköszönőben vagyunk, játszani kezdi a magyar népi zenekar az olasz kommunisták egyik indulóját. Felébred a párttitkár kisfia és a körülöttünk tolongó felnőttekkel együtt tapsolni kezd a zene ütemére: „Bandiéra rossa ...” — ,,Vörös zászló ...” BUZASI JÁNOS— GULYÁS PÁL