Népszabadság, 1975. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-12 / 36. szám
1915. február 12., szerda Elkészült a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum és a Nemzeti Galéria új épülete (Tudósítónktól.) Elkészült a Budavári Palotában a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria épületszárnya. A kulcsátadási ünnepségen dr. Bozsik József, a Budavári Palota beruházó irodájának igazgatója méltatta az esemény jelentőségét, dr. Balázs György, a Középületépítő Vállalat igazgatója pedig átadta a két múzeum díszkulcsát. Ezután Szilágyi Lajos építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes kiváló dolgozó kitüntetéseket, dr. Marczali László kulturális miniszterhelyettes e pedig Szocialista kultúráért kitüntetéseket adott át a beruházó-, a tervező- és a kivitelező vállalatok huszonhárom dolgozójának. Az egykori királyi palota több mint kétmilliárd forintos beruházás nyomán a magyar kultúra fellegvára lesz. Most, az érdekelt vállalatok összehangolt munkájának eredményeként, határidőre készült el a Munkásmozgalmi Múzeum és a Nemzeti Galéria új otthona, az északi palotaszárnyban levő A, és a központi B, C és D épületben, így a felszabadulás 30. esztendejében már a teljes Duna-parti szárny fogadhatja a látogatókat. A Budavári Palotában kap helyet az Országos Széchényi Könyvtár, az MTA Irodalom- és Nyelvtudományi Intézete és helyreállítják a Várszínházat és a Sándor-palotát is. Április 2-től, a Munkásmozgalmi Múzeum megnyitásának napjától a látogatók több oldalról közelíthetik meg a múzeumokat. Gyalogosan a Szarvas tér felől és a keleti oldalon levő sétányról, valamint a Dísz tér irányából, a keleti úton gépkocsival is. HELIKON, 1975 Diákünnepség Keszthelyen (Tudósítónktól.) Az idén május 13. és 16. között rendezik meg Keszthelyen a helikoni diákünnepségeket. Baranya, Tolna, Somogy, Veszprém és Zala megye, valamint Budapest középfokú tanintézetei diákjainak seregszemléjén énekkarok és kamarakórusok, kamarazenekarok, népzenekarok, néptáncosok, diákszínpadok együttesei, bábjátékosok, pol-beat-előadók, vers- és prózamondók, szólóénekesek és hangszerszólisták vesznek részt. A találkozó alkalmából politikai nagygyűlést, tapasztalatcseréket is rendeznek. Több pályázatot is kiírtak tavaly az 1975-ös helikoni diáknapokra: az ünnepségeken hirdetik majd ki a dia- és kisfilmesek, a diákköltők és diákírók, a fotósok, a nyelvjárásgyűjtők, a képző- és iparművészettel foglalkozó fiatalok pályázatainak eredményeit. A tapasztalatcseréket — az idén első ízben — közművelődési témakörökből rendezik; a részvevők arról tanácskoznak, hogy milyenek a jelenlegi diákművelődési formák módszerei, melyek a javítanivalók, milyen új formákat és módszereket kell meghonosítani, milyen feladatok várnak a diákokra a lakóhelyi közösségek műveltségének alakításában. A szakmai tapasztalatcseréken az egyes művészeti ágakban részt vevő versenyzők és szakvezetőik cserélik ki véleményüket. Az öt megye és Budapest középiskoláiban, szakmunkástanulóintézeteiben a következő napokban kezdődnek meg a jelentkező együttesek és szólisták bemutatói a zsűribizottságok előtt. Bélyegek és „carte maximumok33 Zombory Éva kiállítása a Fényes Adolf Teremben sem vagyok bélyeggyűjtő. Nem tud lázba hozni, ha meglátok egy sorozat „élethű” virágot, lepkét, macskát stb., még akkor sem, ha hátterük színe gondosan illeszkedik a megrajzolt motívum árnyalatához. Abban sem hiszek, hogy néhány négyzetcentiméteren „igazi kis múzeumot varázsolhat” magának az a filatelista, aki remekművek apró, fogazott reprodukcióiból állít össze albumot. Ezért a műfaj avatatlan, szenvedélytelen szemlélőjeként egy bélyegkiállításról voltaképpen csak féloldalas kritikát írhatok, majdnem olyan töredékeset, mintha egy filmből csak az operatőri munkát, egy színházi produkcióból csak a díszletet emelném ki az egész mű helyett. A Fényes Adolf Teremben kiállított bélyegek azonban bírják ezt az elfogulatlanságot. Ha igaz is az a meghatározás, hogy a „postabélyeg mint grafikai alkotás a reklámgrafika és a papírpénz között helyezkedik el”, Zombory Éva inkább az állítás első felét vette komolyan. Általában címlettel ellátott grafikát csinál, és nem grafikával díszesebbé tett címletet. Általában. Mert ezen a kiállításon is — igaz, jóval szerencsésebb arányban, mint a trafikokban — kétféle a bélyeg van a technikát, méretet, műfaji adottságokat figyelő, a korstílust őszintén megértő és azt jól használó, egyéniséget aláírás nélkül is tükröző remek kisgrafika, és ezenkívül van virág és lepke stb., alig különbözvén egy ismeretterjesztő könyv színes és fantázia nélküli ábráitól. Mintha két Zombory Éva tervezne bélyeget. Mintha semmi köze nem lenne az Aerofila 74 kék égből elővillanó, légipostapapírból hajtogatott játékos repülőjének és bauhausosan konstruktív betűinek azokhoz a szenvtelenül hűséges rajzolatokhoz, konvencionális tipográfiához, amelyeknek nyilván a motívumra szakosodott gyűjtők örülnek, és amelyek nyilván nekik, és csakis nekik készültek. Akárcsak a „carte maximumok”, így nevezik a levelezőlap nagyságú, és a bélyeg rajzolatát leutánzó grafikákat, amelyek rendszerint külön, önmagukban nem is kaphatók. Zombory carte maximumai többnyire műtárgyakat ábrázolnak. Üvegablakokat, pásztorfaragásokat, miniatúrákat és kerámiákat. Fáradságos, nehéz munkával készültek, és bizonyára ismertetterjesztő szerepük fontosabb, mint az az igény, amely a képeslap írott oldalán megismételteti a hátlap ábráját. Mintha a kalaphoz kínos-pontosan hasonlító cipő és táska kiveszőlésben levő eleganciakódexe éledne újjá ebben a furcsa műfajban. Zombory sem mozog — nem is mozoghat — jól ebben a fölösleges feszességben. Ha csak Zombory Éván múlna, nyilván olyanféle műveket tervezne legszívesebben, amilyen a Környezetvédelem 1973 sorozat mondanivalót képben összpontosító és képpel magyarázó darabjai. Kék vízben úszó aranyhalra éppen fenyegető szürkésfekete csepp esik. Nincs meg ennek a halnak valamennyi pikkelye, nincsen csúcsfény, mint az igazán cseppenő sötét folyadékon, a hullámokat nem díszíti semmiféle taraj. És mégis, és éppen ezért: vízhal-csepp így képes szimbólummá válni, felhívó erőt közvetíteni, akár egy levélborítók sarkán is. Ennyi nagyvonalú stilizálás kell ugyanis ahhoz, hogy általánosítva és sűrítve fejezze ki az életet fenyegető szennyeződést. Mert gyűjtemények gazdagításánál is fontosabbnak kell lennie a közlő szándéknak — politikailag, társadalmilag, esztétikailag egyaránt — azaz annak a lényeges tartalomnak, amely megtorpantja a szemet és elgondolkoztat egy pillanatra, még akkor is, ha utána a bélyeget senki se illeszti be egy album steril világába. P. Szűcs Julianna NÉPSZABADSÁG A Koldusopera az Erkel Színházban „ÚJRA A KOLDUSOPERA. Nem tudom, mit akarnak vele. Már igazán a könyökömön jön ki” — telefonált valaki ingerülten még a szezon elején a szerkesztőségbe. Őszintén bevalljuk, némiképp bizonytalan vállalkozásnak tartottuk mi is a Koldusopera bemutatóját. Brecht—Weill Háromgarasos operája — amióta Szinetár Miklós egykori színi főiskolai osztálya idestova két évtizeddel ezelőtt oly merész lendülettel felfedezte a budapesti közönség számára — már jó néhány sikeres felújítást ért meg. Weill songjai meg éppen slágerekké váltak: vajon ilyen előzmények után sikerre számíthat-e még a Koldusopera Britten-féle változata, amely tudvalevőleg az eredeti, sok feldolgozáson átesett műhöz nyúlt vissza. Nos, az Erkel Színház új Koldusoperája kellemes meglepetéssel szolgál: életteli, eleven színház részesei vagyunk. Ám első érzésünk tulajdonképpen a megilletődésé: mindig várt valami megható abban, ha régi korok nevezetes színpadi alkotásaival találkozhatunk (még adaptált formájukban is); a Koldusopera meg igazán híres-hírhedt darabja a XVIII. századi színháztörténetnek. (1728 januárjában mutatták be Londonban, óriási vihart támasztva. A felkavart botránynál — hiszen a „főhős” alakjában és a cselekményben a nézők könnyen ráismerhettek a korrupt Walpole miniszterelnök figurájára és hivatali disznóságaira — csak a mű sikere volt nagyobb.) A koldusok, tolvajok, zsebmetszők, utcalányok környezetében pergő példázatjáték csúfondárosan leleplező szatírája a korai kapitalizmus angol társadalmának, s egyúttal szellemes paródiája az akkortájt Händel vezetésével működő londoni olasz operatársulat mindinkább sémákba merevedő uralkodó műfajának, az operaseriának. (S azt is tudjuk, hogy a Koldusopera sikere adta meg a kegyelemdöfést a már jó ideje különféle nehézségekkel küszködő, torzsalkodásoktól, gáncsoskodásoktól, primadonnaháborúskodásoktól is meggyengült Olasz Operaakadémiának. Händel vállalkozása végképp csődbe jutott.) MI VOLT A TITKA a Koldusopera sikerének, s mi élteti még napjaink színpadán is? A két szerző: John Gay (1685—1732), a librettista és Johann Christoph Pepusch (1667—1712), a zeneszerző, fittyet hányva a tradicionális műfaji kereteknek és színpadi szabályoknak, olyan komédiát alkotott, amely szemtelenségével, gunyoros élével, vérbő vaskosságával kihívás volt minden régi ellen, s egyúttal kultúrhistóriai tett: elindítója az angol színház tartalmi-formai megújításának. Emellett művüket — amely tulajdonképpen a régi vásári komédia egyik változata — pompás színpadismeret, fölényes jellemzőkészség hordozza. Az egész játékot plebejusi hetykeség és a nép szeretete hatja át, s egyúttal a harag az elmaradottsága miatt. (A kortárs Jonathan Swift, a nagy szatirikus is lelkesen áll a Koldusopera pártjára: „A szerző megragadja az alkalmat, hogy a nép közönséges megrablóit és egymás beárulására, tönkretételére és felakasztására törő fortélyaikat összehasonlítsa a zűrzavaros idők politikusainak a mesterkedéseivel. A komédia egyszersmind megmutatja azt is, mégpedig hitelesen, hogy az olasz zene iránti érzék teljesen összeegyeztethetetlen az északi légkörrel és a nép szellemével; torkig vagyunk az olasz puhánysággal és az itáliai módival.”) Gay (ő különben még Händel Acis és Galatea című pásztortragédiájának szövegírójaként maga is kapcsolatba került a barokk operával) és Pepusch bizonnyal örömmel vállalná a darabjának ezt a Britten-féle változatát. Emlékezhetünk rá, hogy Benjámin Britten nálunk nagy sikerrel bemutatott művei közül az Albert Herring is, a Szentivánéji álom is arról győzött meg, hogy a komponista rendkívül otthonos az élénk, kifejező zenei színek világában, s mennyire kedvére való, ha a humor és a gunyorosság hangján tehet idézőjelbe egy-egy régi dallamtípust, hajdani operai építkezési formát. A Koldusopera minderre különösképp jó alkalmat kínált, annál is inkább, mert a fennmaradt egykori zenei anyag retusálására, „rendbehozatalára” igencsak szükség volt. Pepusch ugyanis az olasz operák da capo-áriáit, kíséretes recitatívóit gúnyolva a párbeszédek közé Gay verseire egészen lazán utcai dalokat, s más népszerű dallamokat, köztük Purcell-műveket fűzött össze. Azt, hogy e munkában mennyire érvényesült a komponista zenei leleménye, már hiábavaló lenne kutatni, csúfondárosságának azonban pompás példája, ahogyan a kocsmajelenetben a tolvajbanda stilizált Händeloperazenével, a Rinaldo kereszteshadak indulójával vonul el „bevetésre”. Britten a Koldusopera „új zenei realizálásához” az eredeti 69 számból 66-ot tartott meg. A munkájáról egyebek között ezt írta: „A dallamok, amelyekhez John Gay találó és szellemes verseit írta, legpompásabb, nemzeti dalaink közül valók. Ezek az általában »hagyományozott dallam« néven ismert XVII. és XVIII. századi áriák valamennyi népi dallamunk közül a leginkább tetszenek számomra angolnak ... Saját feldolgozásaimhoz Pepusch összeállításának egyik korabeli kiadásához fordultam. Egy-két bőségesebb kifejtéstől és ismétléstől eltekintve a dallamokat meghagytam eredeti alakjukban, kivéve néhány helyet, ahol az eredeti kuszának és gondatlannak tetszett.” Britten új nyitányt írt a műhöz, s ágyazta a régi Koldusopera dalait tágasabb zenés formákba , kettősökké, hármasokká, együttesekké, finálékká fejlesztve őket. A kitűnő komponista kezében így vált a harmadfél évszázados darab mesteri fölénnyel kidolgozott, szellemesen csillogó, fanyarul csípős mai zenés komédiává. RÉGI IGAZSÁG, hogy drámai alkotás csak színpadra állításával válik valóban befejezetté. A Koldusopera is könnyen hamvába halhat, ha a színházi megvalósítás nem tárja elénk teljes gazdagságában a zenés játékot átható groteszk fintort, ironikus hangvételt, s a minduntalan elő-előbukkanó szarkazmust, a Koldusopera legfőbb éltetőjét. Elmondhatjuk, hogy Mikó András rendező egészséges ritmusérzékkel, gyorsan pergő, kihegyezett jelenetekkel szerkesztette meg az előadást. Mer és tud komédiát játszani; képzelőereje, humora remekül kihasználja a darabban rejlő lehetőségeket. Nem próbálkozik valamiféle hajánál fogva előráncigált aktualizálással, a zenés játék azzal válik a kezén maivá, hogy a műből kicsendülő gunyoros felhangot teszi még hangsúlyosabbá. S Mikó érdeme az is, hogy az együttes pompásan helytáll a különleges operaszínpadi mutatványban, amelyben a szószereplők nem annyira virtuóz énekkel — a szólamok nem teszik túlságosan próbára őket —, mint inkább színészi készségükkel, komédiás vénájukkal tűnhetnek ki; valamennyi alak a helyén van a játékban, minden szerep találó értelmezéssel illeszkedik az előadásba. (Egyébként a színpad és a nézőtér között olyan eleven a kapcsolat, hogy még azt sem róhatjuk fel hibaként, ha a rendező is, a szereplők is olykor félszemmel a közönséget lesik, keresve a nevettetés jó alkalmait. Különben érdekes, hogy a nézőnek a művel szemben táplált gyanakvása — hiszen operaházban mindenekelőtt operát vár — miként alakul át már az első tíz percben a játékkal való cinkos egyetértéssé, s s mire az I. rész a derekánál tart, már egy húron pendül az énekesekkel, a cselekmény viharos fordulataival.) A tágas, nyitott színpad szellemes jelzett díszletei, bútorai, kellékei, a mulattatóan színes, jellemrajzzal felérő kosztümök — Makai Péter leleményes tervezőmunkáját dicsérik. A JÁTÉK ÖRÖME tükröződik az egész előadásból, s újra rácsodálkozhatunk, mint már jó néhány más alkalommal, hogy mennyi tehetséges énekes-színésze van dalszínházunknak. Szinte valamennyi részvevő — átadva magát az önfeledt komédiázásnak — teljes otthonossággal éli szerepét a szokatlan műfajban. A párhuzamos szereposztás sok értékes teljesítményét nehéz is sorra venni. Mr. Peachum, a nagy ragadozó figuráját Begányi Ferenc tölti meg élettel, rajzol köréje eleven hátteret. Félelmetesen kemény, határozott, ám humora kedéllyel vonja be az egész alakítást. Hantos Ádám — a szép hangú, fiatal basszistának ez az első jelentősebb szerepe — szintén ügyesen komédiázik, bár egyelőre inkább Peachumot ha ’sonítja önmagához, nem pedig ő költözik az orgazda-rendőrspicli jellemébe. Házy Erzsébet ismét elénk tárja színészi eszközeinek teljes gazdagságát. A kislányból éppen csak kinőtt Pollyként hol derűsen, mulatságosan könnyed bakfis, hol elmélázó szerelmes, hol meg rafinált amazon. Légköre van a figurának, sajátos báj lengi körül. Csengery Adrienné Pollyja ugyancsak élettel, vonzó színekkel teli alakítás, affektált előkelősködésében ellenállhatatlanul mulatságos. László Margit fölényes művészi biztonsággal, tele egyszerűséggel, eredeti humorral játssza-éli a nagyszájú Lucy Lockyt. Alakításának legfinomabb árnyalata a szatirikus groteszkség; színre lépésétől az egész második rész új ízeket nyer. Pászthy Júlia nem kevesebb vidámsággal, s bátor lendülettel alakítja Lucyt. Szép hangja, énekének biztonsága szerencsésen ötvöződik sugárzó fiatalságával, kedvességével. Az útonálló Macheath „kapitány” úrias pózában Palcsó Sándor is, Csányi János is hódító csirkefogó. Palcsó mesterségbeli biztonságával, énekszólamának megformálásával éppoly illúziót kelt, mint öntelt, nagyképű, széllelbélelt alvilági Don Juanjának harsány jellemrajzával. Csányi a Kapitány figurájából főképp a kakaskodás és a nyugalomra vágyás válaszújának konfliktusát bogozgatja vaskos öngúnnyal. S az előadás több más, sok sikert megért részvevője: Komlóssy Erzsébet, Jablonkay Éva (Mrs. Peachum), Szirmay Márta, Barlay Zsuzsa (Mrs. Trapes), Szabó Anita (Jenny Diver), Radnay György, Sólyom Nagy Sándor (Koldus, Locky), Kishegyi Árpád (Harry), Rozsos István (Filch) sem bíz semmit operaszínpadi rutinjára; eredeti, bővérű alakítással rukkol elő. A. 22 nevet felsoroló színlap minden szereplőjének a teljesítményét nem méltathatjuk, de annyit elmondhatunk, hogy az „urak az utcáról”, s a „hölgyek a városból” nemcsak több-kevesebb kedvvel játsszák szerepüket, szinte valamennyien egyéni vonásokkal ruházzák fel az ábrázolt alakot. A két előadás karmestere, Medveczky Ádám és Lendvai György virtuóz lendülettel szólaltatja meg a partitúrát, láthatóan élvezve a zene sok ötletét, stiláris mókáját, Britten sajátos feldolgozóművészetét. A zenekar differenciált hangzással muzsikál. Az énekkar a proszcéniumpáholyok „közönségeként” (Nagy Ferenc karigazgató betanításában) szintén jó teljesítménnyel vesz részt a játékban. A vaskos london-sohói köznyelvet Róna Frigyes a zenés színházi szakember biztonságával, s művészi érzékenységgel ültette át magyarra. Munkájának nem egy szellemes, pesties fordulata telitalálat. JÓKEDVŰ SZÍNHÁZI ESTE emlékét visszük magunkkal. Fia valamit sajnálhatunk: a kamaraegyüttesre komponált mű intim jellege nyilván még jobban érvényesülne meghittebb környezetben, az Operaházban, vagy még inkább — ami persze csak óhaj — valamiféle kisoperában, mint az Erkel Színház túlságosan is tágas nézőterén. Lózsy János 7