Népszabadság, 1976. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-03 / 2. szám
1976. január 3., szombat NÉPSZABADSÁG Vörösmarty-emlékkiállítás Bonyhádon Pénteken Bonyhádon Vörösmarty-emlékkiállítás nyílt a költőről elnevezett járási művelődési központban. A kiállításon bemutatják Vörösmarty Mihály Tolna megyei, illetve bonyhádi tartózkodásainak emlékeit. Az anyagot előzőleg a Pincehelyhez tartozó Görbőn, már Szekszárdon is bemutatták, a továbbiakban Nagykanizsán és Zalaegerszegen is kiállítják. Könyvtárat avattak Győrött Győr pénteken új művelődési intézménnyel gazdagodott. Felavatták a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár új főépületét. A csaknem 20 millió forintos beruházás lehetővé tette, hogy a könyvtár 150 ezer kötetes könyvállományának több mint 100 ezer kötete egy helyre kerüljön. A könyvtár látogatói nyolcszázféle újságot, folyóiratot olvashatnak. Otthont ad a könyvtár különböző kluboknak is. Fizikusok a Hortobágyon A Magyar Tudományos Akadémia debreceni Atommagkutató Intézetének egy csoportja megvizsgálta a Hortobágy mikrotápelemellátási viszonyait. Megállapította, hogy a Hortobágy egész, mintegy 50 ezer hektáros legelőterületén a növények nagymértékű hiányt szenvednek a számukra nélkülözhetetlenül szükséges mikrotápelemekből. Különösen réz-, cink- és vashiányról van szó. Ausztráliai és másutt tapasztalt példák valószínűvé teszik, hogy a terület legeltetési értékét, a takarmánynövény hozamát aránylag kis ráfordítással meg lehet javítani. A felfedezésnek így remélhetőleg nagy népgazdasági jelentősége lesz. A munkacsoport 1976-ra kísérleti parcellák mikroelem-trágyázását tervezi, a későbbi nagybani alkalmazás előzetes kísérleti kipróbálása érdekében. tudós ember azt írta le ezeken a papírokon, hogy miképpen lett valahol egy völgy — na, mi az a völgy? —, és miképpen lett mellette egy hegy. — És nem jól írta le? — De, jól írta le! — Hát akkor, miért kell összefirkálni? Apucika magába mélyed. Ahogy a másodszülött mondaná: mélyedik. Aztán mondani kezdi, hogy mi is az ő ledje, hogy vannak tudós emberek, akik tudják, hogy miképpen lett valahol egy völgy, és miképpen lett mellette egy hegy, de hát ezt ők leginkább úgy szokták legépelni, hogy csak egy másik tudós ember érti meg a gépelésüket. Apucinak pedig az a dolga, hogy ezekbe a gépelésekbe belefirkáljon — újságcikkeket firkáljon belőlük. — Platty! — mondja ismét az elsőszülött, már ahogy az efféle zavaros helyzetekben mondani szokta. Aztán a frissen nyírt fej a halványszürke füzet felé fordul. — És te mindig jól szoktál firkálni? — Nem szoktam mindig jól firkálni! _ — Mikor firkáltál rosszul? — Akkor — és itt apucika megint magába mélyedik —, amikor azt firkáltam bele az egyik gépelésbe, hogy egy régi, bátor hajós ember, akit úgy hívtak, hogy Vasco da Garra — igen, igen, dagáma — Calcuttáig ment a hajójával, és nem Calicutig. Ezt apucika egyszer nagyon rosszul elfirkálta ! — Milkutta? Kalkutta! Kalkutta, Kalikutta! Kalikutya — az elsőszülött nagyot nevet, és csípőre tett kézzel közli, hogy az ilyen elfirkálásokért az ő apájának is járna egy jó nagy fekete pont. Egy jó, jó, jó nagy fekete pont! Kalikutyázik még egyet-kettőt, majd visszaül a maga asztalához a cs betű kígyócskáit kanyargatni. Eszter ír, apucikája átír. Írunk. Eszter nagyot szusszant, ha kígyói a rácsok mögött maradnak; apucikája is nagyot szusszant, ha a geotermikus gradiens helyett azt írja: földhőmérsékleti mutató. Eszter már nemcsak szusszant, de — mint ahogy a másodszülött mondaná — vigyizik is, mert a halványkék vonalak közé mind szebben igazodnak be a fecskék és a kacsák, és apucika is vigyizik, mert az ő gépelt papírján éppen azt olvassa, hogy ászokolás, és így odafirkálhatja, hogy az bizony nem más, mint bizonyos italok — leginkább habos italok — érlelő tárolása fahordóban, hűvös pincében. Eszter ír, apucikája átír. Írunk. slajdnem délig írunk. Akkor az elsőszülött mégiscsak fölszalad Katikához a nyolcadikra, hogy megkérdezze: most kell-e bevinni a színházjegyre azt a frászos, vacak tízest; apája pedig végre bekapcsolja a rádiót, hogy meghallgathassa azokat az ugyancsak frászos, vacak híreket. Ceruzák, könyvek, füzetek; az ügyeletes szalvétába egy összeborított szakkenyér — majdnem egy óra, mire elindulunk. A piros hátitáska megkezdi az inga-binga-bingázását az új kabát tetején, s a piros táska cipelője pedig kezdi mondani, hogy tulajdonképpen most hány piros ponttal tartozik neki a tanítónéni. Egyszer, még a múlt héten azért..., aztán most, hétfőn amazért..., és tegnap, olvasásórán megint azért. És ha beírja, akkor neki még több is lesz, mint a nyolcadik emeleti Katinak, pedig az egy napot se, ő pedig, a torka miatt két hétig..., két egész hétig! Az iskola előtt a szokásos puszilkodás. — A holmokomra — ez megint a másodszülött találmánya —, a holmokomra is! — Jó, a holmokomra is! Az elsőszülött — most már a köztében cipelt táskájával — eltűnik az iskolák apu torkában, és apucika is elindul az ő dolgozóhelye felé: átfirkált papírjai télikabátjának zsebeit dudorítják. Miközben az átíró — immár a dolgozó helyén — az ő egybeszabott ujjú kis írójára gondol, kiderül, hogy nem kell az az átfirkált papír, ami a völgyről meg a hegyről szól, de az sem, amiben azt a geotermikus izét átjavította, de még — sajnos — az sem, azaiba beleírta, mi is az ászokolás. Egy egészen másik gépelt papír kell, amit mosst, azonnal firkáljon át, de tüstént, de azonnal. Apucika firkál. Nagyon gyorsan firkál. Aztán gépel, aztán megint firkál. Aztán fiókjának a legtávolabbi sarkába dugja azt a legeslegújabb levelet, amelynek írója megintcsak azt közli vele, hogy Cailcutta nem Calicut. Csöng a telefon, anyánk mondja, hogy tőle is most, de tüstént, de azonnal kértek egy gépelt papírt, nem tudja elhozni a gyerekeket. Kéretik villamosra ülni, és az ebédpénzét — de feltétlenül — a kisebbiknek... Villamos, HÉV, a cipők gyorsabb kapkodása — csak ötig veszik át azokat a forintokat. — Szerbusz Benci! Hát persze hogy megszeretjük a durrogós, vihogós puskád! — Na, szia csaj! Hogy az új kabátodat még az énektanárnéni is...? És még egy újabb piros pont olvasásiból? Meg amivel tartozott a tanítónéni , az is mindmind a füzetedben? Hát amikor irány az ABC, és ... igen, igen, jutalomból egy doboz mazssitúró, egy szépséges szép doboz mazsitúró! A mazsitúró névre hallgató mazsolás túróból persze Benci is kap. Meg a vitaminos zöld cukorból is, meg a ropirágóból is. Már a pénztárnál állunk, amikor a különben sem kicsi szemével előbb a vásárlókosárra, majd apuciscájára néz az elsőszülött: — Kőbányai uram? Az érintett fél a fejét lóbázza, miszerint ma nincs Kőbányai uraim. A különben sem kicsit szemek gazdájában valami megvilágosodhatott, mert bólogat is, nevet is, ahogy kérdezi: — Kalikutya, kalikutya? — Az bizony, kalikutya- Még egy kalikutya, hogy a csuda vinné el! Az a bizonyos csuda azt a fránya kalikutyát ugyan el nem viszi, ám Kőbányai uramért valaki mégis visszaszalad: az újabb piros pont szerzője, a régebben kiérdemelt piros pontok piros képű birtokosa az, s a sötétzöld műanyag rekeszektől úgy fut vissza, hogy egyik keze sem marad üresen. Anyánk már otthon várja, hogy rázörgessen a család. Míg a vacsorával elkészül — palacsinta lesz, abba éppen beleillik a mazsitúró —, az előszülött előveszi az írásfüzetét — ha a tyúkbetűt tanultuk közli —, a tyúkbetűt, a kontybetűt meg a kutyabetűt! — s minden biztatás nélkül nekifog, hogy egy-egy sort a tyúkból is, a kontyból is meg a kutyából is a halványkék rácsok közé tereljen. Apja nézi, nézi, s köziben a maga teligépelt, összefirkált papírjaira gondol. Aztán — anyánk fakanalának kattogása még úgyis csak az esti palacsinta készülésének legelső szakaszáról tudósít — ő is elővesz egy teligépest, de még firkálatlan papírlapot, és olvasni kezdi, mit kopogtatott rá az a tudós ember. Aztán már jár az ő golyóstolla is. A lány ír, az apja átír, írunk. Úgy látszik, mifelénk eztán már az lesz a szokás, hogy írunk, írunk, írunk... A tv és a rádió szilvesztere Mindenki az esti televíziószilveszterre készül, ahhoz igazítja programjait — azután nem nézi. Vélhető, a televíziós év végi kabarék, revük félsikerei onnan erednek, hogy állandóan ajtót nyitnak, konyhába futkároznak, új tálakat terítenek a vendégkoszorú elé és a vendégek sem maradnak nyugton (nem is mindenki tudja tisztán megítélni egy-egy szilveszteri műsor valódi értékét, átmenetileg nincs ítélőképessége teljes birtokában), no meg ki-ki hallatni akarja saját hangját és elsüti ékceit; ezek azután összekeverednek a televízió gyártotta viccekkel és világosan szét nem szálazható: melyik tréfa nem tetszett, a hazai vagy a gépi? Kadelkáéknál szerencsére két televíziókészülék is van, és amíg a vendégek belebeszéltek vidáman a gépi műsorba, addig e sorok írója egy különszobában meredt időszaki hivatása ernyőjére. Az Ágoston György és Buzáné Fábi Éva szerkesztette (Kállai István főszerkesztette), Darvas Máté irányításával fényképezett, Bednai Nándor rendezte műsor — ne tétovázzunk, ne húzzuk-halasszuk egyértelmű és köntörfalazás nélküli kimondását és ne igyekezzünk közbevetett mondatokkal elhomályosítani — nekem tetszett. A gunyoros keret — takarékoskodunk! — rugalmasan viselkedett és anélkül, hogy görcsösen visszavissza kellett volna menni a kiindulási ponthoz, utánaengedett az összegyűjtött számoknak, sikerült keretbe foglalni őket és belső fölépítést adni a műsornak. Bánfalvi Ágnes, Cseke Péter, Katona Ágnes, Mihályi Győző, Pólyák Zsuzsa,Rupnik Károly, Vándor Éva — és az ügyelőként minduntalan hasrabukó Maros Gábor — fiatalos jókedvvel és pezsgő igyekezettel ügyködött a számok között. Fiatalságukra azért is szükség volt, mert a műsor rejtett mozgatóereje a nosztalgia volt — jóllehet: tatarozott nosztalgia —, a-slágereket, örökzöldségeket vonultattak föl (Ruttkai Éva és Darvas Iván), a műsor eleji slágerkeverék és az öregek csapata is, hogy a bemondók és a riporterek énekblokkjáról már ne is beszéljünk. A hová tűnt az ifjúság mottójú slágermelegítések hovatovább elárasztanak bennünket. Furcsa ezt éppen abból az alkalomból elmondani, amikor a régi számok hangulati cukrosságát kisiklatták az elmés ötletek és az önfeledt színészi megvalósítás. Dayka Margit egy Shakespeare-drámabeli trónbitorló és vérfertőző komolyságával adta elő a tingli-tanglikat. Nekiveselkedettségében, mintha az életéért énekelt volna. Egy nagy színésznő hatalmas bohóci kedélye ragadott el itt. Sulyok Mária, a másik nagy pedig mintha hajdani miskolci primadonnaságát elevenítette volna föl gráciával, kellemmel, ízléssel és derűvel (külső és belső) szépséggel. Major Tamás fehér frakkos revüénekese Osborne Komédiájából léptetett elő peckesen kacér komikumával. Greguss Zoltán mérkőzött még az énekes csapatban Bilicsi Tivadarral, neki kell adni a versenypálmát, hiszen Bilicsit megszoktuk hasonló öltözékben és szerepkörben. Voltaiképp mindig ezek a legjobb műsorszámok, ahol nem csupán a nevetést akasztó mesterség fogásai érvényesülnek, hanem a színészi kedély árad bőséggel, fölszabadul a komédiások gyönyörű képessége, jólesően nyújtózik ki a számukra korábban képtelennek tetszőben. Maguk is kedvüket lelik a mulatságban. Ugyanígy sodort el a fölszabadított emberi kedély okán a bemondók-bemondónők-riporterek danászása (Varga József—Takács Mari operettkettőse és a Szabadság téri Népi Együttes), legkivált pedig a bohóctréfa, benne Kudlik Júlia színészneg mesteri clowakodásával, Antal Imre kifogyhatatlan jókedvével és Tamási Eszter. A színészi habzó vidámság töltötte meg az elmés tv-torna-paródiát is (Kellér Dezső, Feleki Kamill, Turay Ida), Sas József és Komlós János Madár bácsi számát a belső ritmusra bízott gondolatiság éltette. A hosszabb jelenetek közül az Óvoda-jelenet (Bodrogi Gyula, Lorán Lenke, Felföldi Anikó) keltett vidámságot, a külkereskedelmi tréfa az örökzöldek közé sorolható, akár Alfonzó szétszerkesztettségében nem érvényesülő körkapcsolása. Alfonzónak is sikere lett volna, ha egyetlen lélegzetben látjuk, mint Gálvölgyi János valóban bravúros színészutánzatait. Még egy rendkívül hatásos — és szabatosan kidolgozott — bohóctréfát kell fölemlíteni: a Nyilvános rádióadást gúnyoló, félig pantomimba hajló remeket, Bodrogi Gyula, Horváth Gyula és Káló Flórián előadásában. Hofi Gézáról a múlt szilveszter után rémhírek keringtek. Többen kérdezték: Hol van Hofi és hiába válaszoltuk, hogy a Mikroszkóp Színpadon, mindenki továbbterjesztette a maga kedves rémhírét. Nos, Hofi ez alkalommal Csepelről jelentkezett, hogy szokásos szilveszteri húszpercesét előadja. Évek óta központi kedvencei ezeknek az össznépi-nemzeti kabaréműsoroknak és népszerűsége kivételesen hatott vissza Hofira. Nem rontotta el és nem tette pöffeszkedővé (sőt: szerényebbé vált). Hanem merész kalandra fordította közkedveltségét, humorát, megfigyeléseit mind mélyebbre, mind lényegibb kérdésekre irányítja. A vendéglátóipari parodistából afféle komikus kobzos, népdalnok lett, aki sokak fölháborodását, keserűségét, értetlenségét fejezi ki. S bár Hofiban mindig is volt hajlam a pátosszira, mostanra egészen megerősödött benne a hovatartozás érzése és annak felelőssége, hogy sokak (nem mindenki, de igenis sokak) véleményét testesítik meg tréfái. Csak a felébe kerülhet! címet viselte a műsor. Nem hiányzott a kiállítás költségessége (gyanítható: nem is került kevesebbe a tavalyinál). A káprázatos külsőségeknél mégiscsak fontosabb a káprázatos szellem, a belső derű ereje, a komikus gondolatok látványossága. Csak a felébe kerülhet! Ezt talán jelszónak is tekinthetnénk az előttünk álló év(ek)-re. Pénz helyett több találékonyságot! Póthitel helyett odafigyelést! Költségnövelés helyett figyelmet! Legyünk okosak! Többet észszel ... Molnár G. Péter Minden nyáron olvashatjuk a rádió szórakoztató osztályának nyilatkozatát: máris készülünk a szilveszteri műsorra. S ilyenkor mindig rádöbbenünk, hogy valóban mennyi munka, erőfeszítés, válogatás, folyamatos igyekezet előzi meg az esztendő utolsó estéjét, amíg egybeszerkesztődik a százezrek szórakoztatását biztosító „monstre egyveleg”, és sokéves rutinjuk ellenére, milyen izgalommal várják a készítők is az eredményt. Nemrég még nagy vita folyt róla, egészséges-e ez a maximalizmus , mely egyébként a felfokozott várakozással volt mindenkor szinkronban. (A kérdés egyébként ugyanakkor vetődött fel, amikor sűrűn hangoztatták, hogy a közönség túlzott figyelmet fordít a magyar futball nívójára, egy-egy döntő mérkőzés eredményére. A csitítgatás következményét az utóbbi esetben viharos gyorsasággal észleltük: a tehetséges játékosok is igénytelenekké váltak s a szurkolók is leszoktak a meccsre járásról. Mert nálunk, ha a kinövéseket akarják lenyesegetni, azt rögvest úgy érzik: minek strapáljuk magunkat? Szerencsére a szilveszteri műsorokat illetően csak a kritikusok lettek elnézőbbek, a rádió humorfelelős csapata ellenállt a „lazítás” csábításának, sőt emlékszem, Marton Frigyes végig kiállt szóban is, tettben is a kemény „rákészülés” mellett, pedig könnyebb lett volna neki is. Szilágyi Györgynek is, ha kapva kap a felkínált felelősségcsökkentésen. De ők tudták az igazságot, ami futballra is, kabaréra is érvényes: ha sokan vágynak valami kollektív örömre, az — eredmény esetén — kollektív sikerélménnyé is válik, azaz társadalmilag fontossá, akármint vélekedünk is róla egyénileg. És a szilveszteri kabaré, akarva-akaratlan valahogy mindig mérője az ország közérzetének: érzékennyé válnak a fülek, miről beszélünk, mit bírálunk, azt halljuk-e készülékünk mellett, ami valójában örömünk, gondunk, mérgünk, eredményünk? örülök, igen örülök, hogy nem kell „szolidárisak’-kedvesen elviccelnem a kritikát, mentegetni a műsort, és hogy e kis eszmefuttatást végre elmondhattam. A rádióé az érdem, hogy kritikára alig van szükség. Hogy jót és kevésbé jót mégse öntsek egybe, egy kis sommás osztályozást készítettem a részletekről: a biztató formát futó Szilágyi György szellemesharapós köszöntője, bohócinterjúja (gyönge csattanóval), Kaposy Miklós pompás „Mit üzen?”-je és Komlós János a „csikágói” aszfalthumort, az intellektuálisan tömör és találó szellemességet mesterien elegyítő bevezető konferansza, valamint — aláhúzva — Kern András egy frappánsan eredeti ötletet kiválóan megvalósító „Taxi”-ja talán a méltatás élére kívánkozik. De mindezek mögött alig marad el az „Ötszemközt kettesben” (Vitray Tamás—Szilágyi János duójának) kissé hullámzó, Tímár György, a Mikes—Somogyi kettős (Láttuk, hallottuk) megbízhatóan jó színvonala, Tabi László kedves eszmefuttatása. Ezek az egészséges „csigolyák” olyan tartást adnak a főműsornak, hogy játszva elbírja Peterdi Pál—Kazal László csüggesztő részegjelenetét, az ezúttal (egy kivételével) csalódást okozó villámtréfákat és a várva várt Hofi—Komlós dialógus üresjáratait, túlzott „privatizálását”. (Hofi háromnegyed órás „előműsorában” kárpótol bennünket.) Sas József—Petress István „Csúcsforgalma” az erős mezőnyben nem tudott érvényesülni, ugyanez vonatkozik ezúttal Szilágyi György blődfesztiváljára s azt hiszem, a szerző sem örülne, ha ez lett volna az est legjobb része... A mulattatók válogatottjának sikerült hát győznie mindnyájunk örömére. Pihenés nincs, következnek a havi mérkőzések. Hegedűs Tibor