Népszabadság, 1976. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-03 / 2. szám

1976. január 3., szombat NÉPSZABADSÁG V­örösmarty-emlékkiállítás Bonyhádon Pénteken Bonyhádon Vörös­­marty-emlékkiállítás nyílt a köl­tőről elnevezett járási művelődési központban. A kiállításon bemu­tatják Vörösmarty Mihály Tolna megyei, illetve bonyhádi tartóz­kodásainak emlékeit. Az anyagot előzőleg a Pincehelyhez tartozó Görbőn, már Szekszárdon is be­mutatták, a továbbiakban Nagy­kanizsán és Zalaegerszegen is ki­állítják. Könyvtárat avattak Győrött Győr pénteken új művelődési intézménnyel gazdagodott. Fel­avatták a Kisfaludy Károly Me­gyei Könyvtár új főépületét. A csaknem 20 millió forintos beru­házás lehetővé tette, hogy a könyvtár 150 ezer kötetes könyv­­állományának több mint 100 ezer kötete egy helyre kerüljön. A könyvtár látogatói nyolcszázféle újságot, folyóiratot olvashatnak. Otthont ad a könyvtár külön­böző kluboknak is. Fizikusok a Hortobágyon A Magyar Tudományos Akadé­mia debreceni Atommagkutató In­tézetének egy csoportja megvizs­gálta a Hortobágy mikrotápelem­­ellátási viszonyait. Megállapította, hogy a Hortobágy egész, mintegy­ 50 ezer hektáros legelőterületén a növények nagymértékű hiányt szenvednek a számukra nélkülöz­hetetlenül szükséges mikrotápele­­mekből. Különösen réz-, cink- és vashiányról van szó. Ausztráliai és másutt tapasztalt példák valószí­nűvé teszik, hogy a terület legel­tetési értékét, a takarmánynövény hozamát aránylag kis ráfordítás­sal meg lehet javítani. A felfede­zésnek így remélhetőleg nagy nép­­gazdasági jelentősége lesz. A mun­kacsoport 1976-ra kísérleti parcel­lák mikroelem-trágyázását terve­zi, a későbbi nagybani alkalma­zás előzetes kísérleti kipróbálása érdekében. tudós ember azt írta le ezeken a papírokon, hogy miképpen lett valahol egy völgy — na, mi az a völgy? —, és miképpen lett mel­lette egy hegy. — És nem jól írta le? — De, jól írta le! — Hát akkor, miért kell össze­firkálni? Apucika magába mélyed. Ahogy a másodszülött mondaná: mélye­­dik. Aztán mondani kezdi, hogy mi is az ő led­je, hogy vannak tudós emberek, akik tudják, hogy miképpen lett valahol egy völgy, és miképpen lett mellette egy hegy, de hát ezt ők leginkább úgy szokták legépelni, hogy csak egy másik tudós ember érti meg a gé­pelésüket. Apucinak pedig az a dolga, hogy ezekbe a gépelésekbe belefirkáljon — újságcikkeket fir­káljon belőlük. — Platty! — mondja ismét az elsőszülött, már ahogy az efféle zavaros helyzetekben mondani szokta. Aztán a frissen nyírt fej a halványszürke füzet felé fordul. — És te mindig jól szoktál fir­kálni? — Nem szoktam mindig jól fir­kálni! _ — Mikor firkáltál rosszul? — Akkor — és itt apucika me­gint magába mélyedik —, amikor azt firkáltam bele az egyik gépe­lésbe, hogy egy régi, bátor hajós ember, akit úgy hívtak, hogy Vasco da Garr­a — igen, igen, da­­gáma — Calcuttáig ment a hajó­jával, és nem Calicutig. Ezt apu­cika egyszer nagyon rosszul elfir­kálta ! — Milkutta? Kalkutta! Kal­kutta, Kalikutta! Kalikutya — az elsőszülött nagyot nevet, és csípő­re tett kézzel közli, hogy az ilyen elfirkálásokért az ő apájának is járna egy jó nagy fekete pont. Egy jó, jó, jó nagy fekete pont! Kalikutyázik még egyet-kettőt, majd visszaül a maga asztalához a cs betű kígyócskáit kanyargatni. Eszter ír, apucikája átír. Írunk. Eszter nagyot szusszant, ha kí­gyói a rácsok mögött maradnak; apucikája is nagyot szusszant, ha a geotermikus gradiens helyett azt írja: földhőmérsékleti mutató. Eszter már nemcsak szusszant, de — mint ahogy a másodszülött mondaná — vigyizik is, mert a halványkék vonalak közé mind szebben igazodnak be a fecskék és a kacsák, és apucika is vigyi­zik, mert az ő gépelt papírján ép­­­pen azt olvassa, hogy ászokolás, és így odafirkálhatja, hogy az bizony nem más, mint bizonyos italok — leginkább habos italok — érlelő tárolása fahordóban, hűvös pin­cében. Eszter ír, apucikája átír. Írunk. s­­lajdnem délig írunk. Akkor az elsőszülött mégiscsak fölsza­lad Katikához a nyolcadikra, hogy megkérdezze: most kell-e bevinni a színházjegyre azt a frászos, vacak tízest; apája pedig végre bekapcsolja a rádiót, hogy meg­hallgathassa azokat az ugyancsak frászos, vacak híreket. Ceruzák, könyvek, füzetek; az ügyeletes szalvétába egy összebo­rított szak­kenyér — majdnem egy óra, mire elindulunk. A piros hátitáska megkezdi az inga-binga-bingázását az új kabát tetején, s a piros táska cipelője pedig kezdi mondani, hogy tulaj­donképpen most hány piros pont­tal tartozik n­eki a tanítónéni. Egy­szer, még a múlt héten azért..., aztán most, hétfőn amazért..., és tegnap, olvasásórán megint azért. És ha beírja, akkor neki még több is lesz, mint a nyolcadik emeleti Katinak, pedig az egy napot se, ő pedig, a torka miatt két hétig..., két egész hétig! Az iskola előtt a szokásos pu­­szilkodás. — A holmokomra — ez megint a másodszülött találmánya —, a holmokomra is! — Jó, a holmokomra is! Az elsőszülött — most már a köztében cipelt táskájával — el­tűnik az iskolák apu torkában, és apucika is elindul az ő dolgozó­­helye felé: átfir­kált papírjai téli­kabátjának zsebeit dudorítják. Miközben az átíró — immár a dolgozó helyén — az ő egybesza­bott ujjú kis írójára gondol, ki­derül, hogy nem kell az az át­firkált papír, ami a völgyről meg a hegyről szól, de az sem, amiben az­t a geotermikus izét átjavítot­ta, de még — sajnos — az sem, azaiba beleírta, mi is az ászoko­lás. Egy egészen másik gépelt pa­pír kell, amit mosst, azonnal fir­káljon át, de tüstént, de azonnal. Apucika firkál. Na­gyon gyor­san firkál. Aztán gépel, aztán megint firkál. Aztán fiókjának a legtávolabbi sarkába dugja azt a legeslegújabb levelet, amelynek írója megintcsak azt közli vele, hogy Cailcutta nem Calicut. Csöng a telefon, anyánk mond­ja, hogy tőle is most, de tüstént, de azonnal kértek egy gépelt pa­pírt, nem tudja elhozni a gyere­keket. Kéretik villamosra ülni, és az ebédpénzét — de feltétle­nül — a kisebbiknek... Villamos, HÉV, a cipők gyor­sabb kapkodása — csak ötig ve­szik át azokat a forintokat. — Szerbusz Benci! Hát persze hogy megszeretjük a durrogós, vihogós puskád! — Na, szia csaj! Hogy az új kabátodat még az énektanárnéni is...? És még egy úja­bb piros pont olvasásiból? Meg amivel tar­tozott a tanítónéni , az is mind­­mind a füzetedben? Hát amikor irány az ABC, és ... igen, igen, jutalomból egy doboz mazssitúró, egy szépséges szép doboz mazsi­­túró! A mazsitúró névre hallgató mazsolás túróból persze Benci is kap. Meg a vitaminos zöld cu­korból is, meg a ropirágóból is. Már a pénztárnál állunk, ami­kor a különben sem kicsi szemé­vel előbb a vásárlókosárra, majd apuciscájára néz az elsőszülött: — Kőbányai uram? Az érintett fél a fejét lóbázza, miszerint ma nincs Kőbányai uraim. A különben sem k­icsit szemek gazdájában valami megvilágosod­hatott, mert bólogat is, nevet is, ahogy kérdezi: — Kalikutya, kalikutya? — Az bizony, kalikutya- Még egy kalikutya, hogy a csuda vin­né el! Az a bizonyos csuda azt a frá­­nya kal­ikutyát­ ugyan el nem viszi, ám Kőbányai uramért va­laki mégis visszaszalad: az újabb piros pont szerzője, a régebben kiérdemelt piros pontok piros ké­pű birtokosa az, s a sötétzöld műanyag rekeszektől úgy fut vissza, hogy egyik keze sem ma­rad üresen. Anyánk már otthon várja, hogy rázörgessen a család. Míg a va­csorával elkészül — palacsinta lesz, abba éppen beleillik a ma­zsitúró —, az előszülött előveszi az írásfüzetét — ha a tyúkbetűt tanultuk közli —, a tyúkbetűt, a konty­­betűt meg a kutyabetűt! — s minden biztatás nélkül nekifog, hogy egy-egy sort a tyúkból is, a kontyból is meg a kutyából is a halványkék rácsok közé tereljen. Apja nézi, nézi, s köziben a ma­ga teligépelt, összefirkált papír­jaira gondol. Aztán — anyánk fakanalának kattogása még úgy­is csak az esti palacsinta készü­lésének legelső szakaszáról tudó­sít — ő is elővesz egy teligépest, de még firkálatlan papírlapot, és olvasni kezdi, mit kopogtatott rá az a tudós ember. Aztán már jár az ő golyóstolla is. A lány ír, az apja átír, írunk. Úgy látszik, mi­felénk eztán már az lesz a szo­kás, hogy írunk, írunk, írunk... A tv és a rádió szilvesztere Mindenki az esti televíziószil­veszterre készül, ahhoz igazítja programjait — azután nem nézi. Vélhető, a televíziós év végi ka­barék, revük félsikerei onnan erednek, hogy állandóan ajtót nyitnak, konyhába futkároznak, új tálakat terítenek a vendégko­szorú elé és a vendégek sem ma­radnak nyugton (nem is mindenki tudja tisztán megítélni egy-egy szilveszteri műsor valódi értékét, átmenetileg nincs ítélőképessége teljes birtokában), no meg ki-ki hallatni akarja saját hangját és elsüti ékceit; ezek azután összeke­verednek a televízió gyártotta vic­cekkel és világosan szét nem szá­­lazható: melyik tréfa nem tet­szett, a hazai vagy a gépi? Kadelkáéknál szerencsére két televíziókészülék is van, és amíg a vendégek belebeszéltek vidáman a gépi műsorba, addig e sorok írója egy különszobában meredt időszaki hivatása ernyőjére. Az Ágoston György és Buzáné Fáb­i Éva szerkesztette (Kállai István főszerkesztette), Darvas Máté irá­nyításával fényképezett, Bednai Nándor rendezte műsor — ne té­továzzunk, ne húzzuk-halasszuk egyértelmű és köntörfalazás nél­küli kimondását és ne igyekez­zünk közbevetett mondatokkal el­homályosítani — nekem tetszett. A gunyoros keret — takarékosko­dunk! — rugalmasan viselkedett és anélkül, hogy görcsösen vissza­­vissza kellett volna menni a ki­indulási ponthoz, utánaengedett az összegyűjtött számoknak, sike­rült keretbe foglalni őket és belső fölépítést adni a műsornak. Bánfalvi Ágnes, Cseke Péter, Katona Ágnes, Mihályi Győző, Pó­lyák Zsuzsa,­­Rupnik Károly, Ván­dor Éva — és az ügyelőként minduntalan hasrabukó Maros Gábor — fiatalos jókedvvel és pezsgő igyekezettel ügyködött a számok között. Fiatalságukra azért is szükség volt, mert a műsor rej­tett mozgatóereje a nosztalgia volt — jóllehet: tatarozott nosztalgia —, a-slágereket, örökzöldségeket vonultattak föl (Ruttkai Éva és Darvas Iván), a műsor eleji slá­gerkeverék és az öregek csapata is, hogy a bemondók és a riporte­rek énekblokkjáról már ne is be­széljünk. A hová tűnt az ifjúság mottójú slágermelegítések hovatovább el­árasztanak bennünket. Furcsa ezt éppen abból az alkalomból el­mondani, amikor a régi számok hangulati cukrosságát kisiklatták az elmés ötletek és az önfeledt szí­nészi megvalósítás. Dayka Margit egy Shakespeare-drámabeli trón­­bitorló és vérfertőző komolyságá­val adta elő a tingli-tanglikat. Ne­­kiveselkedettségében, mintha az életéért énekelt volna. Egy nagy színésznő hatalmas bohóci kedélye ragadott el itt. Sulyok Mária, a másik nagy pedig mintha hajdani miskolci primadonnaságát eleve­nítette volna föl gráciával, kel­lemmel, ízléssel és derűvel (külső és belső) szépséggel. Major Tamás fehér frakkos revüénekese Os­­borne Komédiájából léptetett elő peckesen kacér komikumával. Greguss Zoltán mérkőzött még az énekes csapatban Bilicsi Tivadar­ral, neki kell adni a versenypál­mát, hiszen Bilicsit megszoktuk hasonló öltözékben és szerepkör­ben. Voltaiképp mindig ezek a leg­jobb műsorszámok, ahol nem csu­pán a nevetést akasztó mesterség fogásai érvényesülnek, hanem a színészi kedély árad bőséggel, föl­szabadul a komédiások gyönyörű képessége, jól­esően nyújtózik ki a számukra korábban képtelennek tetszőben. Maguk is kedvüket le­lik a mulatságban. Ugyanígy so­dort el a fölszabadított emberi ke­dély okán a bemondók-bemondó­­nők-riporterek danászása (Varga József—Takács Mari operettket­­tőse és a Szabadság téri Népi Együttes), legkivált pedig a bo­hóctréfa, benne Kudlik Júlia szí­­nészneg mesteri clowakodásával, Antal Imre kifogyhatatlan jóked­vével és Tamási Eszter. A színé­szi habzó vidámság töltötte meg az elmés tv-torna-paródiát is (Kellér Dezső, Feleki Kamill, Tu­­ray Ida), Sas József és Komlós János Madár bácsi számát a bel­ső ritmusra bízott gondolatiság éltette. A hosszabb jelenetek közül az Óvoda-jelenet (Bodrogi Gyula, Lorán Lenke, Felföldi Anikó) kel­tett vidámságot, a külkereskedel­mi tréfa az örökzöldek közé so­rolható, akár Alfonzó szétszer­­kesztettségében nem érvényesülő körkapcsolása. Alfonzónak is si­kere lett volna, ha egyetlen lé­legzetben látjuk, mint Gálvölgyi János valóban bravúros színész­­utánzatait. Még egy rendkívül hatásos — és szabatosan kidolgozott — bo­hóctréfát kell fölemlíteni: a Nyil­vános rádióadást gúnyoló, félig pantomimba hajló remeket, Bod­rogi Gyula, Horváth Gyula és Ká­ló Flórián előadásában. Hofi Gézáról a múlt szilveszter után rémhírek keringtek. Többen kérdezték: Hol van Hofi és hiába válaszoltuk, hogy a Mikroszkóp Színpadon, mindenki továbbter­­j­esz­tette a maga kedves rémhírét. Nos, Hofi ez alkalommal Csepel­ről jelentkezett, hogy szokásos szilveszteri húszpercesét előadja. Évek óta központi kedvencei ezek­nek az össznépi-nemzeti kabaré­műsoroknak és népszerűsége ki­vételesen hatott vissza Hofira. Nem rontotta el és nem tette pöffeszkedővé (sőt: szerényebbé vált). Hanem merész kalandra fordította közkedveltségét, humo­rát, megfigyeléseit mind mé­lyebbre, mind lényegibb kérdé­sekre irányítja. A vendéglátóipari parodistából afféle komikus kob­zos, népdalnok lett, aki sokak fölháborodását, keserűségét, ér­tetlenségét fejezi ki. S bár Hofi­­ban mindig is volt hajlam a pá­­tosszira, mostanra egészen meg­erősödött benne a hovatartozás érzése és annak felelőssége, hogy sokak (nem mindenki, de igenis sokak) véleményét testesítik meg tréfái. Csak a felébe kerülhet! címet viselte a műsor. Nem hiányzott a kiállítás költségessége (gyanítha­tó: nem is került kevesebbe a ta­valyinál). A káprázatos külsősé­geknél mégiscsak fontosabb a káprázatos szellem, a belső derű ereje, a komikus gondolatok lát­ványossága. Csak a felébe kerül­het! Ezt talán jelszónak is te­kinthetnénk az előttünk álló év­­(ek)-re. Pénz helyett több találé­konyságot! Póthitel helyett oda­figyelést! Költségnövelés helyett figyelmet! Legyünk okosak! Többet ész­szel ... Molnár G. Péter Minden nyáron olvashatjuk a rádió szórakoztató osztályának nyilatkozatát: máris készülünk a szilveszteri műsorra. S ilyenkor mindig rádöbbenünk, hogy való­ban mennyi munka, erőfeszítés, válogatás, folyamatos igyekezet előzi meg az esztendő utolsó esté­jét, amíg egybeszerkesztődik a százezrek szórakoztatását biztosí­tó „monstre egyveleg”, és sokéves rutinjuk ellenére, milyen izgalom­mal várják a készítők is az ered­ményt. Nemrég még nagy vita folyt róla, egészséges-e ez a ma­­ximalizmus , mely egyébként a felfokozott várakozással volt min­denkor szinkronban. (A kérdés egyébként ugyanakkor vetődött fel, amikor sűrűn hangoztatták, hogy a közönség túlzott figyelmet fordít a magyar futball nívójára, egy-egy döntő mérkőzés eredmé­nyére. A csitítgatás következmé­nyét az utóbbi esetben viharos gyorsasággal észleltük: a tehetsé­ges játékosok is igénytelenekké váltak s a szurkolók is leszoktak a meccsre járásról. Mert nálunk, ha a kinövéseket akarják lenye­segetni, azt rögvest úgy érzik: mi­nek strapáljuk magunkat?­ Szerencsére a szilveszteri műso­rokat illetően csak a kritikusok lettek elnézőbbek, a rádió humor­felelős csapata ellenállt a „lazítás” csábításának, sőt emlékszem, Marton Frigyes végig kiállt szó­ban is, tettben is a kemény „rá­­készülés” mellett, pedig könnyebb lett volna neki is. Szilágyi György­nek is, ha kapva kap a felkínált felelősségcsökkentésen. De ők tud­ták az igazságot, ami futballra is, kabar­éra is érvényes: ha sokan vágynak valami kollektív örömre, az — eredmény esetén — kollek­tív sikerélménnyé is válik, azaz társadalmilag fontossá, akármi­nt vélekedünk is róla egyénileg. És a szilveszteri kabaré, akarva-aka­­ratlan valahogy mindig mérője az ország közérzetének: érzékennyé válnak a fülek, miről beszélünk, mit bírálunk, azt halljuk-e készü­lékünk mellett, ami valójában örömünk, gondunk, mérgünk, eredményünk? örülök, igen örülök, hogy nem kell „szolidárisak­’-kedvesen el­viccelnem a kritikát, mentegetni a műsort, és hogy e kis eszmefut­tatást végre elmondhattam. A rá­dióé az érdem, hogy kritikára alig van szükség. Hogy jót és kevésbé jót mégse öntsek egybe, egy kis sommás osztályozást készítettem a részletekről: a biztató formát futó Szilágyi György szellemes­harapós köszöntője, bohócinter­­júja (gyönge csattanóval), Kaposy Miklós pompás „Mit üzen?”-je és Komlós János a „csikágói” aszfalt­humort, az intellektuálisan tömör és találó szellemességet mesterien elegyítő bevezető konferansza, va­lamint — aláhúzva — Kern And­rás egy frappánsan eredeti ötletet kiválóan megvalósító „Taxi”-ja talán a méltatás élére kívánko­zik. De mindezek mögött alig ma­rad el az „Ötszemközt kettesben” (Vitray Tamás—Szilágyi János duójának) kissé hullámzó, Tímár György, a Mikes—Somogyi kettős (Láttuk, hallottuk) megbízhatóan jó színvonala, Tabi László kedves eszmefuttatása. Ezek az egészsé­ges „csigolyák” olyan tartást ad­nak a főműsornak, hogy játszva elbírja Peterdi Pál—Kazal László csüggesztő részegjelenetét, az ez­úttal (egy kivételével) csalódást okozó villámtréfákat és a várva várt Hofi—Komlós dialógus üres­járatait, túlzott „privatizálását”. (Hofi háromnegyed órás „előmű­­sorában” kárpótol bennünket.) Sas József—Petress István „Csúcs­­forgalma” az erős mezőnyben nem tudott érvényesülni, ugyanez vo­natkozik ezúttal Szilágyi György blődfesztiváljára s azt hiszem, a szerző sem örülne, ha ez lett vol­na az est legjobb része... A mulattatók válogatottjának sikerült hát győznie mindnyá­junk örömére. Pihenés nincs, kö­vetkeznek a havi mérkőzések. Hegedűs Tibor

Next